Apokalipszis most

Ez igazából a Tagesmutter Vol. 14, de már napközben megfogalmazódott bennem a fenti cím, úgyhogy marad.

A mai nap keretét igazából az a tény határozta meg, hogy itt a mi szipi szupi országunkban (tehát nem, nem Románia Kárpátok mögötti részén, ahol még divat az ördögűzés és olyan szegénység van, hogy a gyerekeket rabszolgának adják el) az iskolában szénszünetet rendeltek el! Na, csak nem?? Kifogyott volna a szén? Itt, ebben az országban, ahol a mai napig rendesen falvakat dózerolnak el, ha a szénkitermelő multi érdeke úgy kívánja? Na, de mielőtt energiapolitikai fejtegetésbe bocsátkoznék és még Greta Thunbergről is leszedném a keresztvizet...Terike írjad egyszerűen azt, hogy elromlott a fűtés a suliban és rendkívüli szünidőt rendeltek el (most van az, hogy a felettes - értsd fáradt - énem elragadta a billentyűzetet az irodalmi énemtől).

Azt már tegnap délben tudtuk, hogy ma lesz az első olyan nap, amikor nálam lesznek a pótgyerekek ÉS a saját gyerekeim is, nonstop. Ja, meg Jannak is támadt egy ragyogó ötlete és kivette szabinak a délelőttöt, mert az milyen jó móka! Meg mára jelentkezett be a decemberben kezdő kislány és az anyukája is egy kis délelőtti ismerkedős progira, azaz velünk közös sétára. Mindez eléggé csalóka illúziókat keltett bennem. Hogy majd mennyit fognak segíteni nekem, az a plusz két felnőtt. Csak valahogy a plusz három gyereket nem vettem számításba. Meg azt sem, hogy ha megvan a kialakult rutinom a délelőtti gyereköltöztetésre-sétára-játszóterezésre-gyerekvetkőztetésre-játékra...akkor abba bárki kívülálló csak belezavarhat és nem segíthet.

Amúgy az indulás még tök idilli volt. Jan tolta a kicsikocsit nagy büszkén (néhány szomszédnak azért az utcán elújságolta, hogy ez igazából neki a szabadnapja). A kocsiban három gyerek szeme csüngött a Tagesvater szokatlan látványán. A kocsi egyik oldalába Flórika kapaszkodott, gördeszkán gurulva (Back to the future remake), a másik oldalába Tóbi csimpaszkodott, rolleren gurulva. Mögöttük haladtunk mi az anyukával, kedélyesen kvaterkálva. Mindez kb. így is maradt, egészen a játszótérig. A káoszba fulladás első mérföldköve az volt, hogy most akkor ki kivel és melyik játékon játszik...mennyivel egyszerűbb ez egyedül! Egy gyerek játszik velem, a többi a kocsiban ülve nézi. Kész. Nincs apelláta. Most persze a legelképesztőbb kombinációk jöttek létre...talán csak olyan nem volt, hogy az összes kicsi ült a hintakosárban, mi felnőttek meg csúszdáztunk ezerrel. A másfél éves kisfiú mondta be először az unalmast, kezdetben hangos szipogással, majd egyre erősödő bömböléssel adta tudtunkra: neki ez a népsűrűség nem kóser. Ja, aztán meg az összes többi is. A fiaim is. A vége az lett, hogy ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal bekötöttem az összes kisgyereket a kicsikocsiba és szélsebesen hazatoltam őket. Nem érdekelt, hogy Tóbi mellettünk beleesett a sárba a rollerével, hogy Flórika sírva húzatta magát az apjával, hogy az anyuka kissé megilletődve lépkedett mögöttünk. Nem érdekelt. Egyetlen célom volt: haza!!! De gyorsan!

Itthon aztán egy kis zongoraszóval (főleg a mély hangokkal) sikerült megnyugtatni a kisfiút...akinek a sírásán azért voltam főleg kiakadva, mert a lufis malőr óta nem hallottam sírni és teljesen meg voltam győződve róla, hogy őt semmivel sem lehet kibillenteni a lelki nyugalmából. Hát de.

Na aztán szépen mindenki elpályázott erre vagy arra (a két kislányt haza vitték, Jan pedig megszánt és elvitte az egyik gyereket vásárolni, a másik leült olvasni), a kisfiút lefektettem...és elszörnyedve tapasztaltam, hogy mennyivel nagyobb rendetlenséget tud csapni öt gyerek a nappaliban mint kettő...szóval a szokásos heverészés helyett óriási rendrakás majd főzés, terítés, etetés, búcsúzás, újabb rendrakás, kicsi takarítás...úgy fél három tájban értem el a mélypontot. Sajnos ekkor éppen egy kedves anyukával telefonáltam, aki valami nagyon fontos dolgot mesélt nekem 28 percen keresztül...de meg ne kérdezzétek mi volt az, mert szerintem képes voltam nyitott szemmel, állva, telefonnal kézben, a dramaturgiailag lényeges részeknél ahát horkantva bealudni arra az időre...

Aztán vásárlás és irány az ovi, mert ma ikres napunk volt. Az ikerkislány sírva fogadott....ő igazából az anyukáját várta. Végül azért haza jöttek velem, itthon pedig ment minden a szokásos rend szerint...kivéve, hogy a fiaim egész végig az utcán rendetlenkedtek a haverjaikkal. Na, ez miből állt? Tehát 2019 van és kisiskolásokról beszélünk. Kishaver kiteszi az utca közepére a play boxot (21. századi táskarádió), Tóbi a hordozható diszkólámpát, majd pedig közösen nézik, ahogy a másik kishaver kicsomagolja a vadonatúj Pokémon kártyáit...

Azért az éhség őket is beűzte, megvacsoráztunk, és még sor került húsz perc féktelen rabló-pandúr játékra is... nesze nekd play box meg zsebszörnyek!!!

És amikor az ikreket haza vitték te megkönnyebbülten hátradőltél? Úgy dőltél el, olyan szelíden, akár a fák? Aha. Nyilván. Egy óra alatt helyre rántottam a nappalit, az étkezőt meg a konyhát, közben a fiúk odafönt teszteltek valami új fürdőjátékot. Az apjuk délután dolgozott, este pedig szülői munkaközösségi ügyben ülnökösködött az iskolában.

Aki úgy tippelt, hogy olvasás helyett ma inkább elmentem fürödni és a gyerekeim közben mesét néztek...annak így legyen ötöse a lottón!

Apokalipszis most...hát már így is elment a hangom.

PS: Januárban lesz öt olyan nap, amikor még téli szünet van, de én már dolgozom. Az ötből az egyik munkaszüneti nap (vízkereszt!) abban a tartományban, ahol Jan dolgozik. Komoly stratégiai tervezéssel talán túlélhető.

PS2: Vagy nem. Meglátjuk! Már a vak is mondta!

h