Tagesmutter Vol. 13

Híreink következnek!

Na, ma felmondták az egyik szerződésemet! A török család! Nem, nem vesztünk össze Jumurdzsák gyűrűjén. Csak annyi történt, hogy meglepetés szerűen helyet kaptak abban az óvodai csoportban, ahová a kislány bátyja is jár. Logisztikai, pénzügyi és általában mindenféle szempontból jobb nekik így, szóval nincs harag. December 20-án jön hozzám utoljára. Eredetileg 2020 szeptemberében búcsúztunk volna el. Hát, ez így alakult. Érdekes tapasztalat volt! És még nincs vége! Még 28-szor jön (kiszámoltam!), szóval még sokat fogok tanulni, fejlődni általa.

Amiért sajnálom, hogy elmegy: négy hét leforgása alatt nagyon szépen beszokott hozzám, pedig abból egy egész hetet beteg volt. Már egyáltalán nem sír, szívesen jön, láthatóan jól érzi magát nálam. Jó lett volna megélni, ahogy elkezd beszélni szépen németül (vagy én még több szót megtanulok törökül...egyelőre csak az elefánt, a tea meg a ló megy).

Amiért örülök, hogy elmegy: decembertől jön egy szintén két éves kislány, január 13-tól pedig egy 11 hónapos kislány beszoktatásába vágok bele. Ez utóbbitól eléggé fázom, vélhetően kemény dió lesz. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy nem három másik, hanem csak kettő másik gyerek (az új két éves kislány és a jelenlegi másfél éves kisfiú) fog ricsajozni a háttérben.

Új gyereket leghamarabb március 1-től veszek fel, a helyet már hirdetem, jelentkező még nincs. De lesz! Tuti!

Amit az egész ügyből tanultam: ezzel a családdal kapcsolatban már az első találkozás alkalmával volt valami fura érzésem...ami végig megmaradt...szóval ha legközelebb ilyet érzek, nem szerződök. Most már tudom, hogy megtehetem!

Múlt héten vigyáztam először az ikrekre! És azóta már több ízben is! Ötre mentem értük az oviba, fél hétre jött értük az anyukájuk. Nagyon aranyosak, hamar elfogadtak, jó velük lenni! A fiaim azonnal hatalmas játékba kezdtek velük, mintha már mindig is itt laktak volna. Ez még úgy is meglepett, hogy tudom: a fiaim fantasztikusak! Miközben néztem őket, ilyen gondolatok suhantak át a fejemen: jé, nekem most három éven át négy gyerekem lesz...ha nem is minden este, de párszor a héten igen! Elég furi lesz majd elbúcsúzni tőlük, ha már suliba mennek. Nagyon jól nevelt, nagyon önálló gyerekek, akik vevők a humoromra. Ez nyilván a leglényegesebb!!!

Megtartottam a családi napközim első barkácsolását, majd az első rendezvényét is! Múlt hétfőn barkácsoltunk a szülőkkel szép lampionokat Szent Márton napjára. A barkácsolás nagyjából abból állt, hogy az anyukák az asztalnál ülve ügyeskedtek, trécseltek, én meg a földön kúszva-mászva hülyéskedtem a gyerekekkel. Ja, business as usual! Az a vicces ebben, hogy számomra már régóta (mindig) élvezetesebb a gyerekek társasága, mint a felnőtteké. Csak ez most már a szakmám is. Persze azért füleltem ezerrel! Úgy kb. negyedóra leforgása alatt jutottak el az anyukák a "ki hol dolgozik" kérdéskörétől a "gyerek mellett hogyan oldjátok meg a nemi életet" problémakörig. Egymásnak vadidegen emberekről beszélünk. Ha nekem még egyszer azzal jön valaki, hogy a német nők karótnyelt, prűd népség...hát azt majd jól elhívom hozzám barkácsolni.

De az eddigi szakmai pályafutásom igazi csúcsponjta az tegnap érkezett el. Tegnap volt az a nap, amikor először éreztem igazán, hogy teremtő erő van a tevékenységemben! Ugyanis Szent Márton napi lampionos felvonulást rendeztem! Én! Egyedül!!! Hagyományteremtő jelleggel! A közeli erdei parkolóban gyülekeztünk az összes családdal, meg még pár ismeretlen ismerős is csatlakozott, mert azt mondták, ilyen bulit kár lenne kihagyni. A hosszabb, erdei úton keresztül dalolva, világítva (Tóbi részéről gitározva!) vonultunk el hozzánk, ahol gondos kezek (én:-) mindenféle finomságot készítettek az ebédlő asztalra. a munkából éppen betoppanó Jan pedig hatalmas tüzet rakott az udvaron a nagyobb testvérek (és a saját fiaink) örömére! Ezután evés-ivás-beszélgetés következett, a magam részéről persze megint földön csúszós-mászós játékba torkollott az egész ramazuri...de hiszen ismertek! Aki pedig arra tippel, hogy este kilenckor félholtként ájultam be az ágyba...mert a vendégek uátn még ki is kellett takarítani...mindezt egy munkanap után....az nem is tippelt annyira mellé!

Na, de akkor lássuk, hogy is néz ki így az ötödik héten az a bizonyos munkanap!

5:45-kor csörög az ébresztő, rutinos vagyok, nem alszom vissza, tudom, hogy kell az az egy és negyed óra, hogy formába hozzam magam! Meg a háztartást! Meg a gyerekeket! Meg mindent, amire ezután fél kettőig már nem lesz időm, se alkalmam, se lehetőségem!

Miket csinálok? Hát ilyeneket: felvágok jó sok gyümölcsöt-zöldséget, mert ez nagyon fogy. Kiparkolom a kicsi kocsimat a garázsból. Teát főzök. Helyére tolom a játékokat. Ellenőrzöm a padlót, nincs-e valami apró tárgy széthányva. Ilyesmi.

7 órakor jön a török kislány, 7 óra 20-kor a másfél éves kisfiú. Részletekben reggelizünk, játszunk, aztán megint eszünk-iszunk.

9 órakor szigorúan kimegyünk sétálni, akkor is, ha mindkét gyerek végigordítja az öltöztetést, mint például ma is. Ebben nem ismerek tréfát.

Fél tizenegyig sétálunk, játszóterezünk, egy járni tudó és egy járni nem tudó gyerekkel ez kőkemény kihívás, de megoldom. Decemberben egy gyerekkel nő a tét...hát majd belerázódunk abba is! Egyelőre többet ülnek a kicsi kocsiban mint amennyit kijöhetnek belőle, de lesz ez az arány még fordítva is! Lényeg a szabad levegő beszívása!

Amikor a sétából haza esünk..hát...akkor következik egy legalább öt perces szieszta. Mindhárman elnyúlunk a játszószivacson...a kisfiú végez valami alibi kocsitologatást...a kislány nyomogatja a beszélő kutyus hasát...én pedig örülök, hogy élek! Aztán valamikor nagy nehezen összeszedjük magunkat és játszunk a csengőszóig, török kislány és mamája jobbra el.

Olyan 11:15 tájban viszem fel a kisfiút aludni. No, és akkor most jön az a forgatókönyv, amit másnak nem hinnék el. Pedig így van, szóról szóra így! Kap tiszta pelust, feladom rá a hálózsákját, együtt leengedjük a redőnyöket egy emeleti szobában, beteszem az ágyába, kimegyek az ajtón...és már alszik is. Így, ilyen egyszerűen, az első pillanattól kezdve! Majd izé, írja már meg valaki, hogy ezt a bombasztikus nagy mázlit hol kell megköszönni, köszi!

És itt jön az én szünetem! Ha nagyon rendes vagyok, akkor kicsit pakolok, rendezkedek, ha nagyon nem vagyok rendes, akkor elnyúlok a kanapén és átadom magam a teljes csend élvezetének. Sok időm nincs, eddig még nem hódoltam az előre főzés élvezetének, szóval azt le kell tudni, meg kell teríteni, stb. Mire megjönnek a fiaim, no meg mire felébred a kisfiú, már az asztalon kell gőzölögnie a finom haminak!

Kb. egykor eszünk, aztán úgy fél kettőre már a kisfiút is haza viszik. Ekkor én felteszem a Feierabend CD-t (most éppen Gipsy Kings Best of), lehet féktelenül rohangálni, énekelni, ordítozni...tehát mindent, amit a kisfiú alvásidejében nem...az én fegyelmezett fiaim eddig elég jól tudtak együttműködni, remélem, ez így is marad!

A délután a legkülönbözőbb tennivalókkal telik, ha kell menni az ikrekért, akkor az még duplán borítja a napirendet. De azért teljesíthető!

Annyi bizonyos, hogy én este hét körül érem el a holtpontot, akkor legszívesebben azonnal mennék aludni. Ha viszont azon túllendültem, akkor még pörgök vagy két órát. Tehát kilencig. Vagyis mostanáig. De most már igazán muszáj rápihennem a holnapra. Mentem is!

Mert holnap megint akarom másfél órát vidáman tolni a kicsi kocsit és közben teli torokból énekelni azt, hogy:

Alle Kinder lernen lesen,

Indianer und Chinesen,

Selbst am Nordpol lesen alle Eskimos,

hallo Kinder jetzt geht los!!!

Csocsesz!!!