Van benne valami!

Tudom, hogy Tóbifiam különleges lény. Csak ezt hajlamos vagyok elfelejteni a hétköznapok viharaiban. Amikor körbetekeri a nappalit WC-papírral. Amikor árvizet csinál a fürdőszobában. Amikor minden könyvlapba beletép egy kicsit, mert annak olyan jó hangja van. És mindezt egyetlen órácska leforgása alatt persze.

Aztán eljön az este, nekiállok főzni a másnapi ebédet. Már csak így van ez minálunk, dolgozó anyáknál. Ő meg szó nélkül beáll mellém répát pucolni. Egyszer talán meg is kóstolja.

Lefekvéskor az új kedvenc könyünkből olvasunk, Tóbiás, a kukásautó kalandjaiban merülünk el (Mechler Anna tollából, természetesen). Iszonyú fáradság lep meg, a szokásos maratoni mesélés helyett három történetnél megálljt parancsolok, leoltom a villanyt. Jól van Anya, de akkor még barchobbázunk egy kicsit! Rendben fiam, az még sötétben, félálomban is megy. És akkor innen szó szerint idézném:

Anya: Gondoltam!
Tóbi: Férfi?
A: Igen!
T: A családunkba tartozik?
A: Igen!
T: Felnőtt?
A: Igen!
T: Apa?
A: Igen, de nem a te apukád.
T: Értem....magas?
A: Igen.
T: Nagyon magas? Hihetetlenül magas? Ő a legmagasabb ember a világon?
A: Hát, mondjuk rá!
T: Gergő bácsi!!!!

A sikeres találgatás után jön a revans, egy kicsit szokatlan módon. Mert látja már a gyerek, hogy növekszik a reakcióidőm, azaz be-beszunyok egy pillanatra. Azt javasolja, ő most magát kérdezgeti, és én jóváhagyom. Tehát egy önpárbeszédet hallhatok:

T: Gondoltam!
T: Férfi?
T: Igen!
T: Felnőtt?
T: Igen!
T: Nagy?
T: Igen!
T: Erős?
T: Igen!
T: Apa?
T: Igen!!!!

Már ettől is könny szökik a szemembe, hogy ilyen páratlanul kreatív módon adja a gyerek a tudtomra, hogy mit is gondol az ő drága édesapjáról. De ami ezután jön....

T: Anya, anya, játsszunk! Gondoltam!
A: Hu, aludjunk inkább...na jó, ezt az egyet még kitalálom! Ember?
T: Nem.
A: Állat?
T: Igen..és a családba tartozik!
A: Huhhh (innentől nehezedik a feladvány, a macskánk ugyanis néhány hete elkódorgott, más állatunk pedig nincs..)de a gyerek nem bír várni a szendergő anyjára, csak kikotyogja:
T: Anya, Cicumicu az! (a szomszédunk macskája, aki valóban igen sok időt tölt nálunk)
A: Ja, igen? Dehát ő nem tartozik a családba - válaszolom némi bevándorló ellenes felhanggal, ekkor már tényleg az álom és ébrenlét között félúton, az utolsó energiáimat égetve...
T: De igen! Mert én nagyon szeretem őt! És a szeretés az a család!

Kitalálható, hogy ekkor a legendás anyai őserő mozgósítsával mindenféle testi-lelki fáradságot legyőztem  és méltóképpen kifejeztem csodálatomat drága gyermekem iránt...