Született június 4-én

Basszus, majdnem mint Tom Cruise, abban a rémes amerikai apológiában! Na, de kiről van szó. Az alcímből mindjárt kiderül.

NAGYIKÁM 100

Sziasztok, Julika vagyok, a fiusanya vendégbloggere. Születtem 1915. június 4-én, ha az emlékezetem nem csal, Gyöngyösön. Ma úgy mondják, a nemzeti összetartozás napján. Akkor csak simán az I. világháború kitörése utáni első évben jártunk. Persze akkor még fogalmam sem volt, ki az a Gavrilo Princip és, hogy miért kéne rá marhára haragudnom. Trianonról meg aztán végképp halvány lila dunsztunk sem volt. Ferenc Jóska is csak ült a kertjében és varjakra lövöldözött. Vagy az II. Miklós orosz cár volt? Ki tudja már azt, egy évszázad távlatából, ugyan gyerekek. Na! Ne siettessetek, mert rátok csapok a fakanállal! Úgyis megérdemlitek! Idejöttök piszkoskodni nekem! Jaj, ne feleselj velem! Csak meggyüssz és máris letopsz!

Szóval: nem első porontynak érkeztem, de nem is utolsónak. Jóanyám tizenöt gyereknek adott életet, ebből heten nőttünk fel. Jaj, mit szörnyülködsz, a penicillin feltalálása előtt ez kifejezetten jó aránynak számított! Tatukáéknál pont így volt. Mondom tatuka, nem Matuka! Hogy a frász törje ki azt a francos torokgyíkot! Anyámat Teréznek hívták, az ő nevét viseli az én grafomán kisonokám is, jobb, ha tudjátok. Lányok voltunk mi is mink, mint az unokáim. A legidősebb nővérem egyszerre feküdt anyánkkal gyerekágyban, így az ő lánya, Mancika egy kicsit a mi húgunk is volt. Ja! Van is rólunk egy fotóm, én a legdivatosabb szürke kardigánomat viselem, lessetek csak ide:

Basszus, színes kép! Fogalmatok sincs, mekkora szó volt ez akkor, 1984-ben! Hát izé, már ekkor sem voltam éppen mai csirke, egy évvel a gyászév letelte után. Nem, soha nem vágytam rúdtáncosi babérokra, csak úgy poénból vágtam be magam ebbe a pózba. A szuper divatos kárómintás csajszi az Ica mama, az én hat évvel fiatalabb húgom. Ő még mázlista, a férje, Feri bácsi vállán nyugtathatja a kezét. Mellette ül az a bizonyos fogadott tesó, Mancika. A fotózás alkalmából Mariska nővérem követte egyedül Coco Chanel divattanácsait és húzta fel a kisfeketét. Mellette csíkosban látható Babi, a menye. Az ő férje Pista, az én fiamnak (és vélhetően az olvasói törzsgárda nagy részének az édesapjának) az egyik legkedvesebb unokatestvére. Hú, remélem tudtok követni!

Figyeljetek, én most nem fogom nektek leírni az életemet. Pedig betelne vele néhány kilobájt. Legyen elég annyi, hogy nekem csak egy gyerekem született. Az mondjuk legalább fiú lett, ami igazi kincsnek számított minálunk, ott a Mátraalján. Milyen szépen elképzeltem, hogy majd járunk együtt ki a szőlőbe, meg cipeljük a puttonyokat. Jártunk is, cipeltük is. Ha már nagyon nem bírta a hajtást (4 évesen!), akkor Nagyfügedig vonattal mentünk. Persze szigorúan titokban, Tatuka nem tudhatott a nagy pocsékolásról. Mint ahogy arról a 20 deka téli szalámiról sem, amit időnként vettem az én drága kisfiam erősítésére (hol volt akkor még proteinszelet?) De aztán képes volt értelmiségi karriert befutni az a francos kölyök! Ráadáasul én nyüstöltem, hogy tanuljon, törjön ki a paraszti sorból, még a füzetlapját is kitéptem, ha nem gyöngyírással készítette el a házit. Istenem, pedig micsoda munkabírása volt! Erre élete virágában legfeljebb lexikonokat emelgetett. Na, meg az öt lányát. 1983-ban mondjuk még csak négy volt neki, három rajta is van ezen a képen, skubizzátok meg:

Milyen kicsi volt még az aranyeső a Szondiban! Hát igen, akkorra már lőttek a Mátra bérceinek, a Gödöllői dombságban találtuk meg a számításunkat. Meg a boldogságot. Műveltük a bitang nagy háztájit, mást nem is nagyon engedtem érvényesülni a kerti munka terén. Persze az unokáimat bármikor szívesen láttam egy kis gyomlálásra, ribizliszedésre, meggymagozásra, netán borsófejtésre. Ne a szád járjon, hanem a kezed! - intettem őket nem egyszer. Dehát hova tűnt belőlük az a régi munkamorál? A gyöngyösi szőlőkben simán éhen haltak volna. Na, nem mintha nem lettek volna jó kosztosok. A csirkepörköltös maki, a fejtett bableves meg az aranysárga húsleves, telistele tésztával az mindig nagyon ment! Meg a fejadag, ez a világháborús csökevény, ami az én kredencemen minden reggel ott sorakozott, két-három szem zöld-citromos cukorka képében. Később aztán jött a Jane Fonda meg a diéta őrület, akkor Danone joghurtot vettem nekik. Senki nem mondhatja rám, hogy nem vagyok reform nagyi. Ja, nem voltak rossz gyerekek amúgy, tévénézés közben biztosan elcsendesedtek. Twin Peaks szigorúan a takaró alól, háztartási keksz és almalé bekészítve. Még nekem kellett őket szóval tartanom. Például mindig figyelmeztettem őket, hogy most jön a tróger! Meg, hogy: ne menj oda, mert leütnek! Na, persze, fegyelmeztem is őket olykor-olykor, ha pont a képernyő elé ültek, és én lemaradtam valamely fontos mozzanatról: Terkanéni! Apád nem volt üveggyáros! Ilyenkor szakadtak a röhögéstől. Imádták a humoromat állítólag. A főztömet, a jókedvemet és azt, hogy mindig figyeltem rájuk. Nálam egyszer sem érezték azt, hogy zavarnának. Mert nem is zavartak soha. Bármikor jöhettek szopogatni a csontot kocsonyafőzés után!

Terike, megvan már a leütésszám? Mit meséljek még? Ja, a Te kedvenc élményedet elmondom. Volt nekem egy nászasszonyom, a Vera. Mindig az én vendégszobámban aludt, ha látogatóba jött Miskolcról. Mi úgy hívtuk: a magyaros szoba! Szeretett ott, volt benne tévé meg jó nagy dunyha is. Hajnalban mindig konyakkal keltettem, ilyenkor kvaterkálás közben fel sem merültek a régi ellentétek. Egyszer a középső unokám is lejött hozzánk, tévénézés címén. Volt vagy tízéves, hiába ácsingózott, konyakkal nem kínáltam meg. Leült közénk, hatalmasakat röhögött a régi sztorikon. Még csitítottam is, felébred az a híresen rosszalvó apja, úgy kb. három helyiséggel arrébb. Aztán megleptük: hirtelen két oldalról megpusziltuk Verával, aki az alkhol hatására ekkor már kissé kilépett a komfortzónájából. Meg is kérdezte a második legidősebb lányunokáját, hogy most ugyan mire gondol? Jaj, ugyan mire, talán arra, hogy szakadjon már le rólam ez a két vén szatyor?! De egy nagyon tisztelettudó unokáról van szó, szóval emígyen nyilatkozott: Hát csak arra, hogy milyen jó nekem, hogy ennyire szeretnek!

Hú, ez még Steve Jobs forradalmi találmánya előtt kb. húsz évvel történt, szóval nem szelfiztük le a nagy összeborulást. Helyette hadd búcsúzzak egy másik fotóval, talán az ötvenes években készülhetett, az valószínű, hogy a Mátrában. A már említett Ica húgom meg az ő drága ember férje fedezik fel a természetet éppen. Azt üzenem minden családtagnak, hogy legyetek Ti is mindig ilyen boldogok!

Ja, meg jólöltözöttek, még túra közben is! Engem meg őrizzetek meg az emlékezetetekben, jó lesz nekem otthonkában is. Na, indulandusz kupendusz!