Ahol előbb kitalálják a kívánságodat, minthogy neked eszedbe jutna

Van ilyen hely! Csak meg kell találni! Emlékszem, május végén éppen a születésnapomat ünnepeltük, amikor azon vekengtem, valahogy el kéne még verni a SZÉP kártyánk összegét. A tesóm csípőből vágta rá: irány a Kosbor! Öööö...a micsoda? Az nem egy növény? De igen! Egészen pontosan egy gyönyörű vadvirág. Így néz ki:

Ja, meg egy panzió is. Egészen pontosan egy családi panzió. A világ végén. Vagyis tőlünk, Kistarcsáról nézve a világ túlsó felén, Szombathelyről pl. egész közel van az Őrség. A szívemnek kedves tájegységet 1992-ben fedeztük fel családilag, apukám vezényletével. Emlékszem, Zalalövőre küldtük le vonattal a roppantul rozoga drótszamarainkat, azokkal jártuk be a példátlan derűt és nyugalmat árasztó dombokat-völgyeket. Akkor Felsőjánosfán laktunk egy falusi vendégházban, emlékezetem szerint igen nagy luxusban.

Erősen kételkedtem, tudja-e bármi überelni a féltve őrzött gyerekkori ábrándjaimat a tökéletesen idilli családi nyaralásról. Mert én csak a szépre emlékezem. Amikor a tetőablakon kinéztünk a teljes pompájában tündöklő Tejútra. Amikor a napon felmelegedett vízzel zuhanyoztunk a kertben. Amikor Piroska néni olyan házi császármorzsát rittyentett nekünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk...ilyen csak egyszer van az életben!

A tesóm nyugatgatott, a magyarszombatfai Kosbor Panzió még ezt is felül fogja múlni, majd meglátom, ő már volt ott. Hatalmas élmény lesz, ez tényleg családi vállalkozás. No hiszen! Voltam én már családi panzióban, ahol az alkalmazottak végtelen huzakodásától volt hangos a lépcsőház.... De azért beadtam a derekamat, négy napra lefoglaltuk az egymással szembe nyíló Menta és Zsálya apartmant. Már a nevük is tetszett, a képek alapján kifejezetten hangulatos nyaralásra számítottam. Abban mondjuk reménykedtem, hogy a fotókon látható számtalan kis cserépedény törhetetlen...vagy  legalábbis a fiaim nem fognak felérni addig a polcig.

Csütörtök délben indultunk el hazánk dél-nyugati csücske felé, az odaút tényleg felért egy világkerüléssel. Kissé csapzottan szálltunk ki az autóból a délutáni napsütésben. Még ki sem tudtuk nyújtóztatni rendesen a tagjainkat, a gyerekek máris rémülten kiáltoztak: Anya, nézd, egy kutya rohan felénk! No, mondanom sem kell, a kezdeti rémületből percek alatt életre szóló barátság lett. A labrador-keverék Zénó kutya mindent megtett, hogy a szívünkbe lopja magát, én pedig életemben először mondtam ki: egyszer majd nekünk is lesz egy csaholós-ugatós négylábú családtagunk. Ha minden igaz, hamarosan! Persze, a macskákat is imádtuk!

Na, és a szállás! A belső udvarba megérkezve olyan érzésem támadt, mintha egy Toscana-i katalógust lapozgatnék...némi Provence-i beütéssel. Annyira idilli képet nyújtottak a fehérre meszelt falak, a vöröstéglával kirakott utak, a levendulabokrok, a kényelmet árasztó kerti bútorok, hogy szinte már kételkedtem az épelméjűségemben: lehet, hogy mindez délibáb, és mindjárt elillan? Szerencsére ekkor kilépett elénk Márta, aki szerintem a panzió legeslegkedvesebb alkalmazottja. Ami nem is olyan könnyű, hiszen a verseny ezért a címért óriási.

Hadd jegyezzem meg: én is dolgoztam már családi üdülőhelyen. Ráadásul magam is multifunkciós szereplő voltam, mint itt a Kosborban a legtöbben: részt vettem a reggeli készítésben és a tálalásban, rendbe raktam a szobákat, este pedig a vacsoravendégek körül tüsténkedtem. Van tehát némi rálátásom, micsoda iszonyú fizikai megterhelést jelent egy ilyen munkakör. Nagyon értékes számomra, ha valaki mindezt nem összeszorított foggal és kelletlenül, hanem kedvesen, előzékenyen, MOSOLYOGVA és őszinte derűt árasztva végzi. Még hatalmasabb fegyvertény, ha nem csak egy, hanem több ilyen alkalmazott is sürgölődik körülöttünk. Az pedig csak hab a tortán, hogy maguk a tulajdonosok is folyton jelen vannak, sőt, kérésre akár mellénk is telepednek a pikniktakaróra.

Ódákat tudnék zengeni, de tényleg. Aki ismer, tudja, végtelen hosszúságút tudok írni, ha lelkesedek valamiért. De az olvasóim ideje véges, így most kiemelnék két momentumot:

Nekem, mint kisgyerekes anyukának nagyon fontos a gyermekeim kényelme. Tökéletes komfortérzetükhöz számtalan tényezőnek kell rendelkezésre állnia. Én persze egy csomó mindenről elfeledkeztem. Nem így a kedvencünk, Márta! Érkezésünkkor rögtön elkezdte gyakorolni a gondolatolvasás meglehetősen nehéz tudományát. Az apartmanba lépve azonnal tudta, hogy a kisebbik fiamnak szüksége lesz pelenkázó alátétre (kaptunk egy nagyon tutit), egy bilire (matyó mintásra, mi másra?), a pelenkákhoz pedig egy tekercs szemeteszsákot is a rendelkezésünkre bocsátott. Mindezt úgy, hogy nekem a számat sem kellett kinyitnom. Elég volt ránéznie a vállamat lehúzó pelenkázó táskára, a kacarászva rohangáló, két éves, valahány hónapos fiamra és az én elgyötört képemre:-)

Van még valami, ami majdnem olyan fontos, mint a gyerekeim. Ez pedig a hasam, meg annak a jólléte. Nem, nem kockahasgéppel készült a kedves személyzet, pedig esküszöm nem vettem volna rossznéven. Ennek a tematikának az ellenpontján dolgozott keményen a kedves, mosolygós emberek hada: fenomenális, felülmúlhatatlan étkek készültek a tisztaságtól ragyogó konyhán! Csak néhány fogás a négynapos tartózkodásunk idejéről, ízelítő képpen: spenótos HÁZI tagliatelle (életemben egyszer ettem ennyire tökéletesen al dente pastát, akkor is Giacomo készítette!), HÁZI nudli...majdnem olyan volt, mint amilyet a nagymamám sodort nekünk a mindig félhomályos, húslevesszagú konyhájában, friss kecskesajtos zöldsaláta...amiből sikerült annyit bekajálnom, hogy a ropogós, ínycsiklandó sült csirkecombnak alig maradt hely...de azért még legyűrtem egyet-kettőt, szerencsére! Ehhez kapcsolódik amúgy az egyik kedvenc életképem: amikor a tulajdonos pár férfi tagja hatalmas konyhai kesztyűben, maga előtt tepsit tartva közlekedik a vendégek között...ez a látvány felülmúlhatatlan, fokozza a boldogság- és biztonságérzetet, és gyanítom, semmilyen gasztronómiai tanácsadóban nincs benne, ez a gondoskodás egyszerűen szívből jön!

Mit imádtam még? A kertet, vagyis azt a hatalmas domboldalt, amit kisebb-nagyobb ki- és beszögellések, vadpatakok és hidak, ebiahalnevelde és szalonnasütőhely, romantikázásra alkalmas padok és egyéb fekhelyek törnek meg...nem beszélve a hatszáz éves tölgyről, aminek csak öten értük át a törzsét. Ja, és persze az a rengeteg sokszínű program a közelben! Eredetileg az ausztriai dínóparkba készültünk, de hamar rájöttünk: az Őrségből tök fölösleges kimozdulni, egészen elképesztő a kínálat, még a kisgyerekeseknek is. Hogy mivel töltődtünk fel? Nem szívesen ismétlem önmagam, ide kattintva olvasható az ultimatív őrségi programajánlóm.

Csoda-e, hogy esténként hullafáradtan dőltem ágyba a kellemesen temperált szobában? A kényelmes ágyikómkba, ott, a tetőtéri ablak alatt. Elalvás előtt még gyönyörködtem egy cseppet a felettem lassan elhaladó Göncöl-szekérben és az utolsó gondolatom többnyire ez volt: imádlak, Őrség!

Ladislaus, te Drága!

Közeledvén László naphoz felderengtek bennem régi emlékek. Tudni kell, hogy az István után a második leggyakoribb férfi keresztnévről beszélünk. Nem legnépszerűbb, az most a Máté meg a Bence. Évek óta, számomra érthetetlen módon. Dehát a negyvenes, meg kiváltképpen az ötvenes években sok férfi kapta ezt a nevet, és ők még mindig nagyon sokan vannak. Sokan, de nem elegen! Egy valaki sajnos már nincs közöttünk, rá emlékezek most.

A sztori úgy kb. 28-30 éves lehet, az tuti, hogy még a rendszerváltás előtt történt valamikor. Édesapám akkor sem volt egyedül a nevével, a szerkesztőségben (vagy csak a kultúr rovatnál?) négy másik alfahímmel osztozott az egyik legnevesebb szentkirályunk dicsőségén. Valamilyen oknál fogva arra jutott ez az öt pasas, hogy minálunk, a mi családi házunk teraszán fogják megülni a László-napot. Ez sok tekintetben kedvezőbb volt számunkra, mintha odabent ment volna a ramzuri, de erre most nem térnék ki.

Lényeg, hogy iszonyú készülődés, már-már kétségbeesésbe hajló eufória előzte meg az eseményt, pláne minálunk, ahová ritkán járt vendégségbe bárki is. Talán, mert már elég nagy zajt csaptunk mi magunk, az a rengeteg gyerek. Anyukám óriási elánnal sütött-főzött, de azt meghagyták neki: süteménnyel ne készüljön. Mi, lányok sokat tanakodtunk, mi lehet ennek az üzenetnek a mögöttes tartalma. Nem édesszájú a kollektíva talán? Esetleg bőven elég nekik a tojáslikőr, ha desszertre vágynak? Annyi bizonyos, hogy óriási várakozással tekintettünk a napra, amikor felbukkan nálunk néhány összetéveszthetetlen figura, akiknek valóságos legendáriuma alakult ki (némelyiket ma is ápoljuk).

Felvirradt a várva-várt nap. Szép, meleg júniusi idő volt, a nagyteraszon állította hadrendbe anyukám a létező összes asztalt, széket, meg terítéket is, persze. Kezdtek is szállingózni az újságírók, szerkesztők szép számmal. Anyukám csak nem bírta tűrtőztetni magát, egy kis reszelt túrós feltétlenül jutott a tányérra. Mi pedig izgalommal vártunk.

És akkor meghozták. Emlékezetem szerint hárman cipelték be az ötemeletes dobozt. Apukám felvillanyozódva kurjantotta: csak nem valamelyik jó elvtársat hozzátok? (nevet is mondott, de sajnos már nem emlékszem..pedig biztos érdekes lenne!). Mi, aprónép valami egész másban reménykedtünk. És nekünk lett igazunk: ötemeletes tortával készült a vendégsereg, rajta megszámlálhatatlan mennyiségű marcipánrózsával. Napokig ettük, nyeldekeltük, rájártunk, megcsömörlöttünk, hidegrázást kaptunk, de soha nem feledjük.

Boldog László napot mindenkinek! Vagy ahogy Papi mondta, még a legsötétebb szocializmusban is a debreceni egyetemen, nem egy agitpropos méltatlankodását kiváltva: Isten éltessen!

A nyomodba se érhet senki...kacsázásban sem!

Mi a manó

Avagy egy fotó ereje

Tegnap megyek be a dolgozó szobába, látom, hogy ül a nagyobbik fiam az íróasztalon és serényen csókolgatja a képernyő bal oldalát. Ezt a képet nyitotta meg - fogalmam sincs, hogyan - egy eléggé távoli mappából:

Kérdezem, mit csinál, bár azért úgy kb. értettem, mi a helyzet. De még fokozza is: "Anya, valahogy szeretném innen kivenni Papit!"


én is


S, ha már a gyermek így rátalált erre a két évvel ezelőtt, nyáron készült sorozatra, végignézzük a többi darabját is.

Például a képet, amelynek tökéletességét a mai napig nem dolgoztam fel, azt hiszem:

Meg amikor fordulnak a szerepek:

Imádunk, drága kisfiam!

Zene füleimnek

Vagy írjam inkább azt: újabb sikerélmény? Igen! Nemrégiben elkészítettem életem első igazi, komoly interjúját. A kedvenc meseírómmal, naná! El is küldtem iziben az alanyomnak jóváhagyásra. Ezt a választ kaptam:

"Köszönöm, hogy elküldte az anyagot! Azt hiszem, sikerült megfogni és megmutatni azt, amit számomra az írás, a mese jelent......A cikke kedves, emberközeli. Részemről rendben van, megjelentethető, és köszönöm szépen!"

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a szerkesztőm így véleményezte: "Ez az interjú tényleg nagyon jó lett. Szinte kedvet kaptam, hogy elolvassam a könyveit!"

Nos, ha egy gyerektelen fiatal nőre így hatott az írás...akor bele se merek gondolni, mit válthat ki kisfús anyukáknál! Remélem, mindent elsöprő vásárlási lázat!!!

Jövő héten már olvashatjátok is, ha minden igaz!!!

A long, long time ago I can still remember how that music used to make me smile...With a pink carnation and a pickup truck!

A szerk.-ből jelentem

Don't want it, don't go for it, don't do it. Be it. (hogy egy nagy klasszikust idézzek)

Ez tehát a mottó. Csak fel kell  hozzá nőnöm. Ma megtettem az első lépést: örömmel dolgoztam a munkahelyemen. Nem akartam. Nem törekedtem rá. Nem csináltam. Csak voltam. Tök jó volt!

Eszembe jutott egy régi sztori, sokáig ennek mentén határoztam meg önmagam: 

2003 áprilisa. Egy médiaügynökség fullasztóan kicsi szobájában voltam összezárva gyűlölt kollégáimmal. Mégis szép nap volt, mert húsvét előtt megérkeztek a repiajándékok, én is kaptam egy szép gyertyatartót, meg egy díszdobozos füstölőt. Ja, és még egy cipóba sütött sonkát is! Meg aztán meglátogatott valaki a szomszéd osztályról épületből, akinek a feltűnése mindig fényt hozott abba a rettenetes miliőbe. Volt okom örömre bőven tehát, örömködtem is ott nagyban! Meg is szólalt a rettenetes perszóna a szemben lévő asztalnál: "Jaj Teri, te úgy tudsz örülni mindennek, mint egy gyerek!"

Már épp hosszas magyarázkodásba kezdtem volna, hogy én öt gyerek között nőttem fel, és igen, én az ilyen kis egyszerű gyertyatartóknak is nagyon tudok örülni, meg az élet apró szépségeinek úgy általában (vele ellentétben), de a már említett kolléga arkangyal a segítségemre sietett:

"Isten tartsa meg ezt a jó szokását!" - hangzott a mindent eldöntő verdikt.

Meg is tartotta, innen üzenem!

És igen, hintázni is nagyon szeretek!

Boldog, boldog!

Érik a gyümölcs - eredetileg ez lett volna a címe. Dehát a lényeg úgyis az, hogy boldogok voltunk akkor ott. Hol? Boldogkőváralján? Mikor? Szerintem 1988-ban. Legkésőbb '89-ben. Szóval ott a rendszerváltás hajnalán. Valamelyik olvasóm majd úgyis helyreigazít!

Vannak élmények, amelyek idővel elhomályosulnak. Erre speciel elég élesen emlékszem. Igyekszem minden apró részletet felidézni.

Mondják, hogy a gyerek felnőttkorában nem arra fog emlékezni, hogy milyen jót tévézett a szüleivel, hanem, hogy milyen jót kirándult. Ez szerintem nem igaz, nekem vannak kedves tévézős emlékeim is, amiket nem adnék semmiért, egy Kékes-túráért sem. Mondjuk lehet, hogy pont azért, mert volt Kékes-túra is, nem csak tévézés. Na!

Amiről most én szeretnék mesélni, az egy olyan különleges alkalom volt, amikor tízen aludtunk egy szobában. Én, a fiatalabbik nővérem és az idősebbik húgom (a fiatalabbik húg még a világon sem volt, az idősebbik nővér meg valahol Pesten leledzett,d e az is lehet, hogy Salzkammergutban!), anyukám, apukám, anyai nagymamám, ez eddig hat. Aztán ott volt még a nagybátyám, aki anyukám testvére, az ő felesége, meg a két fiuk, a kisebbik akkor lehetett másfél éves...ebből gondolom, hogy mégiscsak 1989-ben járhattunk. Fogta magát ez a szép nagy család és kétnapos kirándulást tett Borsod megye egyik gyöngyszeme, Boldogkőváralja vidékén. Jártunk oda szedd magad akcióban sárgabarackot rabolni eleget, tudtuk, hogy meseszép környékről van szó. A várban volt egy szálló, na, nem Hilton vagy ilyesmi, sima turistaotthon, tízágyas szobákkal, emeletes ágyakkal, noch dazu. Mi is egy ilyenben éjszakáztunk. Előtte viszont szalonnát sütöttünk. Telihold volt éppen, nagymamám mondogatta is álmodozó szemekkel: Terikém, az én igazi nagy szerelmem a Hold! Fogalmam sem volt akkor, hogy ez mit jelent, nem is törődtem vele sokat. De megjegyeztem, amint látjátok! Ja, most sem tudom, hogy lehet gyöngéd érzelmeket táplálni egy többezer kilométerre lévő égitest iránt...vagy mégis? Hatvan fölött tutira belejövök!

Csak azt tudom, hogy én a lila selyempizsomámban voltam, amin egy macska heherészett, talán éppen őtőle, a nevezett nagymamától kaptam, feltehetőleg a zsibin szerezte be. A zsibi az a híres miskolci lengyel piac volt, ahová a nagybátyám úgy járt, hogy felfelé álló késeket tett be a szatyrába, csakis a biztonság kedvéért. Hiába, nagymamám szeretett veszélyesen éni! Fájt eléggé a hasam aznap este, sejthetően a szalonna-sülthagyma kombótól, ezt amúgy azóta sem bírja a gyomrom (itt van egy elég nagy egyetnemértés az ízlelőbimbóimmal). Jártam is sűrűn a nagy közösségi fürdőszoba irányában, ami előtt állt a víz bokáig a folyosón. Cseppet sem zavarta ez az ott dajdajozó fiatalokat, gitárral a kezükben busongtak az élet vélt vagy valódi értelmén...hú, de irigyeltem őket akkor! Gitározni mondjuk azóta sem tanultam meg, dajdajozni viszont én is nagyon tudok.

Aztán jött az eseménydús iccaka. Nagybátyám ragaszkodott hozzá, hogy nagymamám felett aludjon. Csakhogy minden egyes fordulási kísérletnél megremegett a vacsrácsozat. Nagyikám szegény ettől meg tengeri beteg lett, meg amúgy sem volt valami jóalvó, tehát kénytelen volt operaáriákat hallgatni a Sokol rádióján, s vele együtt mi is mindannyian, egész éjjel. Talán anyukám volt az a bátor, aki úgy hajnaltájban suttyomban lekapcsolta Verdit, de le ám. Apukám meg nyilván egész éjjel a folyosón olvasott, nem tudom mit, talán újságot, hiszen otthon az ágyában sem tudott rendesen aludni, nemhogy ezen a tömegszálláson!

Másnap reggelről a kisebbik uncsitesó pelenkázása maradt örök emlék, aki valami bámulatosan aranyos és szép kisfiú volt, és hát nyilván össze-vissza csókolgattuk állandóan.

Soha többet, se előtte, se utána nem volt ilyen, hogy ez a tíz ember együtt töltötte volna az éjszakát egy szobában. Talán senki nem is vágyott rá. Annyi bizonyos, hogy nekem, gyerekként óriási buli volt, és majd szeretnék valami ilyesmit nyújtani a saját gyerekeimnek is. Hamarosan lesz is rá lehetőségem...csak annyit mondok: Kosbor! (külön apartmanban, természetesen;-)

Mindenki kész? Igenis kapitány!

Van benne valami!

Tudom, hogy Tóbifiam különleges lény. Csak ezt hajlamos vagyok elfelejteni a hétköznapok viharaiban. Amikor körbetekeri a nappalit WC-papírral. Amikor árvizet csinál a fürdőszobában. Amikor minden könyvlapba beletép egy kicsit, mert annak olyan jó hangja van. És mindezt egyetlen órácska leforgása alatt persze.

Aztán eljön az este, nekiállok főzni a másnapi ebédet. Már csak így van ez minálunk, dolgozó anyáknál. Ő meg szó nélkül beáll mellém répát pucolni. Egyszer talán meg is kóstolja.

Lefekvéskor az új kedvenc könyünkből olvasunk, Tóbiás, a kukásautó kalandjaiban merülünk el (Mechler Anna tollából, természetesen). Iszonyú fáradság lep meg, a szokásos maratoni mesélés helyett három történetnél megálljt parancsolok, leoltom a villanyt. Jól van Anya, de akkor még barchobbázunk egy kicsit! Rendben fiam, az még sötétben, félálomban is megy. És akkor innen szó szerint idézném:

Anya: Gondoltam!
Tóbi: Férfi?
A: Igen!
T: A családunkba tartozik?
A: Igen!
T: Felnőtt?
A: Igen!
T: Apa?
A: Igen, de nem a te apukád.
T: Értem....magas?
A: Igen.
T: Nagyon magas? Hihetetlenül magas? Ő a legmagasabb ember a világon?
A: Hát, mondjuk rá!
T: Gergő bácsi!!!!

A sikeres találgatás után jön a revans, egy kicsit szokatlan módon. Mert látja már a gyerek, hogy növekszik a reakcióidőm, azaz be-beszunyok egy pillanatra. Azt javasolja, ő most magát kérdezgeti, és én jóváhagyom. Tehát egy önpárbeszédet hallhatok:

T: Gondoltam!
T: Férfi?
T: Igen!
T: Felnőtt?
T: Igen!
T: Nagy?
T: Igen!
T: Erős?
T: Igen!
T: Apa?
T: Igen!!!!

Már ettől is könny szökik a szemembe, hogy ilyen páratlanul kreatív módon adja a gyerek a tudtomra, hogy mit is gondol az ő drága édesapjáról. De ami ezután jön....

T: Anya, anya, játsszunk! Gondoltam!
A: Hu, aludjunk inkább...na jó, ezt az egyet még kitalálom! Ember?
T: Nem.
A: Állat?
T: Igen..és a családba tartozik!
A: Huhhh (innentől nehezedik a feladvány, a macskánk ugyanis néhány hete elkódorgott, más állatunk pedig nincs..)de a gyerek nem bír várni a szendergő anyjára, csak kikotyogja:
T: Anya, Cicumicu az! (a szomszédunk macskája, aki valóban igen sok időt tölt nálunk)
A: Ja, igen? Dehát ő nem tartozik a családba - válaszolom némi bevándorló ellenes felhanggal, ekkor már tényleg az álom és ébrenlét között félúton, az utolsó energiáimat égetve...
T: De igen! Mert én nagyon szeretem őt! És a szeretés az a család!

Kitalálható, hogy ekkor a legendás anyai őserő mozgósítsával mindenféle testi-lelki fáradságot legyőztem  és méltóképpen kifejeztem csodálatomat drága gyermekem iránt...

Celebspotting on!

Azaz egy nagyon szubjektív szemle a Könyvhétről!

Épp az imént készítettem egy hétoldalas interjúleíratot, szóval csak röviden, ujjaim már így is görcsben.

Na! Úgy esett, hogy tegnap életemben először kimerészkedtem az Ünnepi Könyvhétre, most is szigorúan szakmai felindulásból. Interjút akartam készíteni a kedvenc gyerekírómmal ugyanis. Ő Mechler Anna, akinek zabáljuk a könyveit, eddig csupán három jelent meg sajnos, de én már tíz évre előjegyeztem az összeset. Természetesen a gyerekeket meg szegény férjemet is magammal cipeltem, hadd szívják magukba a magas kultúrát. Az írónővel hamar le is kezeltünk, de aztán átadtam őt a rajongóinak, Jan meg egy tuti játszótérre menekítette át a könyvszaggatásban megfáradt aprónépet, szóval tettem egy kört.

A Manó Könyvek mellett egy egészen elképesztő mértékben megörögedett Nagy Bandó András osztotta az észt rikítóan türkizkék pólóingben és összetéveszthetetlen orgánumával, állva, mint egy vátesz, az üldögélés vénembereknek való, ugye? A legkevésbé magvas gondolat, amit elcsíptem tőle, az az volt, hogy: "Asszonyom, Ön csak ne vegy félvállról az én házassági tanácsaimat!" Nem is vettem, inkább tettem gyorsan egy balkanyart, azaz tettem volna, de beleütköztem egy kígyózó sorba, teljesen meg voltam győződve róla, hogy itt csakis az Anna-Peti-Gergő univerzum koronázatlan királynője dedikálhat. De nem, mint kiderült, a méla tömeg a Móra standjánál ácsingózott, méghozzá akciós árú könyvekért. A legnagyobb elképedésemre Bartos Erikát teljesen egyedül fedeztem fel pár asztallal odébb. Éreztem, itt a nagy pillanat, most aztán nem ússza meg, rázúdítom az öszes gondolatomat a gyermekagyak demoralizálásáról. Azért annyi eszem volt, hogy beszereztem gyorsan a legújabb könyvét, mindjárt két példányban, így a dedikálás volt a hidegzuhany apropója. Diadalittas amazon helyett egy végtelenül megtört anyóka ült velem szemben, aki képtelen türelemmel írt és írt és rajzolt a kiválasztott kötetekbe. Hol volt már ekkor bennem a megmondóember indulata, ugyan. Mindösszesen annyit tudtam makogni, hogy egyszerűen imádom Hoppla meséit és már össznépileg várjuk a folyatatást. Lesz is, Budapesten fog kalandozni a nyuszika hamarosan!

Na, de gyerünk, el innen, vágtassunk át a Vörösmarty tér kellős közepén, utoljára náhány nap híjján két és fél éve jártam itt, akkor mondjuk forralt bor helyett forró teával a kezemben, másfeledmagammal lestem az épületfestőket, egy meglehetősen illusztris társaságban, amire azóta sem volt példa. De majd lesz! Eképpen elmerengve érkeztem meg a hatos standhoz, ahol a Kossuth Kiadó kínálta a portékáját. Maga a kiadóvezető szolgált ki nem kis elánnal, majd még nagyon barátságosan azt is hozzátette: akár dedikáltathatom is az Értékteremtőket, a szereplők ott ülnek, annál az asztalnál. Mivel nem szívesen sírok közterületen, meg a sminkemet is féltettem az interjú előtt, baromira gyorsan leléptem, és nem közöltem a rámenős igazgatóval, hogy akivel én szívesen dedikáltatnék, azt ugyan már hiába keresném bármiféle asztalnál. Sűrű könnyfelhőn át érzékeltem ezután a valóságot, eltéptem a legközelebbi OTP-automata irányába, hadd tudjam már meghívni valamiféle frissítőre életem első komoly interjúalanyát. Útközben egy pillanatra bekúszott a retinám elé a magyar női Celebrity No.1., egy asztalkánál kuporgott minden allűrtől mentesen és éppen ránevetett a legújabb könyvének egyik vásárlójára. Nem volt több, csak egy villanás, és én mégis biztosan tudom: ő sokkal szebb élőben, mint a férje bármelyik fotóján. Szóval, ha engem kérdeztek, a kirobbanó siker titka ennyi, és nem más: pokolian erős kisugárzás!

Magamhoz véve némi zsozsót az interjún is túltettem magam, ahol is sikerült betartanom az első számú szabályt: ne kérdezz, beszélgess! Állati hamar egy hullámhosszra kerültünk a szégyentelenül csinos négy gyerekes írónővel, még abba is beavattam, hogy magam is dédelgetek meseírói terveket...de csak letelt a kellemes félórás koktélozás, a legnagyobb egyetértésben halásztuk ki a jégkockák alá csúszott cseresznyét majd váltunk el egymástól a könyvheti forgatag kellős közepén. Kicsiny családomra az Erzsébet téren találtam rá, és hát baromi gyorsan konszenzusra jutottunk: óriáskerekezni, azt kell! Billegtünk, libegtünk a város tetején, hú, de megnyugodtam, amikor már a Belvárosi Fesztivál világzenei színpadja előtt csápoltunk, lábammal biztos talajt fogva. Éppen dobrudzsai táncokat adott elő egy arra nagyon is elhivatott néptánccsoport, kísérőik az első sorokban foglaltak helyet. Fizimiskájuk alapján nem sok jót jósoltam volna nekik bármiféle zöld határon, szerencsére itt most nem volt egy titkos ügynök sem a közelben. Azért azt hadd tegyem hozzá: embereink különösebb casting nélkül bekerülhettek volna a Macskajaj zúzósabb jeleneteibe. Ja, és még szépen is táncoltak. Élményekkel és kegyetlenül drága lacipecsenyével emígyen feltöltekezve kisföldalattiztunk vissza a bázisra, majd pedig haza.

Itthon aztán kiderült: Tóbikám pontosan olyan kisfiú lett öt éves korára, akiktől gyerekkoromban elképesztően ódzkodtam. Értsd: 12 éveseknek szóló, a Napot bemutató ismeretterjesztő kötettel a hóna alatt, titokzatos arccal járkál a lakásban, és időnként komolykodva suttog: mindannyiunkat fel fog perzselni a vörös óriás!

Ps: Flórikánál egyelőre a nagyszemű lapozó a nyerő!

Született június 4-én

Basszus, majdnem mint Tom Cruise, abban a rémes amerikai apológiában! Na, de kiről van szó. Az alcímből mindjárt kiderül.

NAGYIKÁM 100

Sziasztok, Julika vagyok, a fiusanya vendégbloggere. Születtem 1915. június 4-én, ha az emlékezetem nem csal, Gyöngyösön. Ma úgy mondják, a nemzeti összetartozás napján. Akkor csak simán az I. világháború kitörése utáni első évben jártunk. Persze akkor még fogalmam sem volt, ki az a Gavrilo Princip és, hogy miért kéne rá marhára haragudnom. Trianonról meg aztán végképp halvány lila dunsztunk sem volt. Ferenc Jóska is csak ült a kertjében és varjakra lövöldözött. Vagy az II. Miklós orosz cár volt? Ki tudja már azt, egy évszázad távlatából, ugyan gyerekek. Na! Ne siettessetek, mert rátok csapok a fakanállal! Úgyis megérdemlitek! Idejöttök piszkoskodni nekem! Jaj, ne feleselj velem! Csak meggyüssz és máris letopsz!

Szóval: nem első porontynak érkeztem, de nem is utolsónak. Jóanyám tizenöt gyereknek adott életet, ebből heten nőttünk fel. Jaj, mit szörnyülködsz, a penicillin feltalálása előtt ez kifejezetten jó aránynak számított! Tatukáéknál pont így volt. Mondom tatuka, nem Matuka! Hogy a frász törje ki azt a francos torokgyíkot! Anyámat Teréznek hívták, az ő nevét viseli az én grafomán kisonokám is, jobb, ha tudjátok. Lányok voltunk mi is mink, mint az unokáim. A legidősebb nővérem egyszerre feküdt anyánkkal gyerekágyban, így az ő lánya, Mancika egy kicsit a mi húgunk is volt. Ja! Van is rólunk egy fotóm, én a legdivatosabb szürke kardigánomat viselem, lessetek csak ide:

Basszus, színes kép! Fogalmatok sincs, mekkora szó volt ez akkor, 1984-ben! Hát izé, már ekkor sem voltam éppen mai csirke, egy évvel a gyászév letelte után. Nem, soha nem vágytam rúdtáncosi babérokra, csak úgy poénból vágtam be magam ebbe a pózba. A szuper divatos kárómintás csajszi az Ica mama, az én hat évvel fiatalabb húgom. Ő még mázlista, a férje, Feri bácsi vállán nyugtathatja a kezét. Mellette ül az a bizonyos fogadott tesó, Mancika. A fotózás alkalmából Mariska nővérem követte egyedül Coco Chanel divattanácsait és húzta fel a kisfeketét. Mellette csíkosban látható Babi, a menye. Az ő férje Pista, az én fiamnak (és vélhetően az olvasói törzsgárda nagy részének az édesapjának) az egyik legkedvesebb unokatestvére. Hú, remélem tudtok követni!

Figyeljetek, én most nem fogom nektek leírni az életemet. Pedig betelne vele néhány kilobájt. Legyen elég annyi, hogy nekem csak egy gyerekem született. Az mondjuk legalább fiú lett, ami igazi kincsnek számított minálunk, ott a Mátraalján. Milyen szépen elképzeltem, hogy majd járunk együtt ki a szőlőbe, meg cipeljük a puttonyokat. Jártunk is, cipeltük is. Ha már nagyon nem bírta a hajtást (4 évesen!), akkor Nagyfügedig vonattal mentünk. Persze szigorúan titokban, Tatuka nem tudhatott a nagy pocsékolásról. Mint ahogy arról a 20 deka téli szalámiról sem, amit időnként vettem az én drága kisfiam erősítésére (hol volt akkor még proteinszelet?) De aztán képes volt értelmiségi karriert befutni az a francos kölyök! Ráadáasul én nyüstöltem, hogy tanuljon, törjön ki a paraszti sorból, még a füzetlapját is kitéptem, ha nem gyöngyírással készítette el a házit. Istenem, pedig micsoda munkabírása volt! Erre élete virágában legfeljebb lexikonokat emelgetett. Na, meg az öt lányát. 1983-ban mondjuk még csak négy volt neki, három rajta is van ezen a képen, skubizzátok meg:

Milyen kicsi volt még az aranyeső a Szondiban! Hát igen, akkorra már lőttek a Mátra bérceinek, a Gödöllői dombságban találtuk meg a számításunkat. Meg a boldogságot. Műveltük a bitang nagy háztájit, mást nem is nagyon engedtem érvényesülni a kerti munka terén. Persze az unokáimat bármikor szívesen láttam egy kis gyomlálásra, ribizliszedésre, meggymagozásra, netán borsófejtésre. Ne a szád járjon, hanem a kezed! - intettem őket nem egyszer. Dehát hova tűnt belőlük az a régi munkamorál? A gyöngyösi szőlőkben simán éhen haltak volna. Na, nem mintha nem lettek volna jó kosztosok. A csirkepörköltös maki, a fejtett bableves meg az aranysárga húsleves, telistele tésztával az mindig nagyon ment! Meg a fejadag, ez a világháborús csökevény, ami az én kredencemen minden reggel ott sorakozott, két-három szem zöld-citromos cukorka képében. Később aztán jött a Jane Fonda meg a diéta őrület, akkor Danone joghurtot vettem nekik. Senki nem mondhatja rám, hogy nem vagyok reform nagyi. Ja, nem voltak rossz gyerekek amúgy, tévénézés közben biztosan elcsendesedtek. Twin Peaks szigorúan a takaró alól, háztartási keksz és almalé bekészítve. Még nekem kellett őket szóval tartanom. Például mindig figyelmeztettem őket, hogy most jön a tróger! Meg, hogy: ne menj oda, mert leütnek! Na, persze, fegyelmeztem is őket olykor-olykor, ha pont a képernyő elé ültek, és én lemaradtam valamely fontos mozzanatról: Terkanéni! Apád nem volt üveggyáros! Ilyenkor szakadtak a röhögéstől. Imádták a humoromat állítólag. A főztömet, a jókedvemet és azt, hogy mindig figyeltem rájuk. Nálam egyszer sem érezték azt, hogy zavarnának. Mert nem is zavartak soha. Bármikor jöhettek szopogatni a csontot kocsonyafőzés után!

Terike, megvan már a leütésszám? Mit meséljek még? Ja, a Te kedvenc élményedet elmondom. Volt nekem egy nászasszonyom, a Vera. Mindig az én vendégszobámban aludt, ha látogatóba jött Miskolcról. Mi úgy hívtuk: a magyaros szoba! Szeretett ott, volt benne tévé meg jó nagy dunyha is. Hajnalban mindig konyakkal keltettem, ilyenkor kvaterkálás közben fel sem merültek a régi ellentétek. Egyszer a középső unokám is lejött hozzánk, tévénézés címén. Volt vagy tízéves, hiába ácsingózott, konyakkal nem kínáltam meg. Leült közénk, hatalmasakat röhögött a régi sztorikon. Még csitítottam is, felébred az a híresen rosszalvó apja, úgy kb. három helyiséggel arrébb. Aztán megleptük: hirtelen két oldalról megpusziltuk Verával, aki az alkhol hatására ekkor már kissé kilépett a komfortzónájából. Meg is kérdezte a második legidősebb lányunokáját, hogy most ugyan mire gondol? Jaj, ugyan mire, talán arra, hogy szakadjon már le rólam ez a két vén szatyor?! De egy nagyon tisztelettudó unokáról van szó, szóval emígyen nyilatkozott: Hát csak arra, hogy milyen jó nekem, hogy ennyire szeretnek!

Hú, ez még Steve Jobs forradalmi találmánya előtt kb. húsz évvel történt, szóval nem szelfiztük le a nagy összeborulást. Helyette hadd búcsúzzak egy másik fotóval, talán az ötvenes években készülhetett, az valószínű, hogy a Mátrában. A már említett Ica húgom meg az ő drága ember férje fedezik fel a természetet éppen. Azt üzenem minden családtagnak, hogy legyetek Ti is mindig ilyen boldogok!

Ja, meg jólöltözöttek, még túra közben is! Engem meg őrizzetek meg az emlékezetetekben, jó lesz nekem otthonkában is. Na, indulandusz kupendusz!

Boci, boci, bocikák!

Eszem ágában sincs ezt a blogot holmi fotóalbummá silányítani, de már most tudom, hogy megint nem lesz ínyemre a fotó-szöveg arány. Mindegy, azért próbálkozom. Ahogyan azt szoktam a hatalmas és sűrű élményadag visszaadásánál, most is zanzásítok:

A legjobb ötlet: minden kétséget kizáróan az volt, hogy ragaszkodtunk ehhez az utazáshoz. Még tavaly májusban ötlöttük ki egy baráti családdal, hogy el kéne menni a Bajor Erdőbe és csapni egy tanyasi nyaralást. Lehetőleg pünkösdkor, mert akkor olcsóbb, mint főszezonban. Pár nappal utána, hogy ezt megbeszéltük, járt Tóbi életében először tehénistállóban, s a reakciója annyira meggyőző volt, hogy már semmi sem tarthatott vissza bennünket a foglalástól (igen, a németeknél időben kell, fél évvel korábban már nincs hely!)

A legnagyobb mázlink az időjárással volt, illetve én ettől tartottam a legjobban. Hogy esetelg ott ülünk majd egy héten át a tévé előtt, a világ egyik legszebb középhegységében, mert kint szakad az eső. Bár már foglaláskor megnyugtattak bennünket, hogy semmi vész, eső esetén ott van a gyerek-játszó-pajta, utólag nagyon örültem, hogy végül ezt a szolgáltatást nem kellett igénybe venni (de azért persze jártunk benne). Hol felhős, hol napos időnk volt, eső egy csepp sem esett!

A legnagyobb csalódást ugyanis éppen ez a műintézmény okozta. Képzeljetek el egy sötét, lepukkant, gyakorlatilag ablaktalan hodályt, amibe még 45 előtt elfelejtették bevezetni az áramot. Benne egy ótvaras trambulinnal, aminek a biztonsági hálója a kezem között mállott szét, egy csocsóasztallal, ami Flórika szeme világát veszélyeztette nagyon durván, és néhány autógumiból eszkábált Tarzan-lengő-hintával, amiben azért Jannak telt nem kis öröme.

A legtöbb időt a gyerekeim természetesen éppen ebben a rémbarlangban szerették volna eltölteni, Tóbika be is szökött időnként, és boldogan állapította meg, hogy "Anya, már megint rúgtam két gólt!"

A legnagyobb sikerük természetesen most is a bociknak volt, pár napos jószágokat képzeljetek el, akik valami hihetetlen türelemmel és odaadással viselték a gyerekeim közeledését. Magam is itt simogattam borjúüstököt életemben először, pedig agrárszakember lennék, vagy mi a szösz.

A legnagyobb sokk akkor ért bennünket, amikor utolsó nap este csak a hűlt helyét találtuk a mi szeretett bocikánknak...meg is fogalmazódott bennem a nagy bölcsesség, hogy vagy ne nőjön a szívemhez soha többet semmilyen haszonállat, vagy a Bécsi Szelet Vendéglőt kerüljem el nagy ívben. A kettő együtt nem megy!

A leggyerekbarátabb infrastruktúra úgy általában ezt a régiót jellemzi, bárhová mentünk, mindenhol tárt karokkal, kiválóan felszerelt pelenkázókkal és széles mosollyal fogadtak bennünket, pedig általában négy gyerekkel közlekedtünk. Hihetetlen, de még az üvegmúzeum is gyerekbarát kialakítású volt, a belépőjegy mellé járt ajándék üveggolyó, az ajándékboltban volt gyereksarok, a pelenkázó mellett pedig egy hatalmas doboz játék volt bekészítve.

A legmeglepőbb hozzáállással egy hatalmas gyerekparkban találkoztunk, ahol a szolgáltatások nagy részét ingyen és bérmentve lehetett igénybe venni, illetve a fizetős szolgáltatások sem a végtelen lehúzásra mentek. Az ultraprofi bob-pályán (amire én fel sem mertem ülni, Tóbi meg persze eksztázisba esett) 2 EUR volt egy menet, az aqua-tube pályán (amit szerettem volna kipróbálni, de aztán valahogy az állatsimogatóban közöttünk ki, mert a mi tanyánkon se kecske se csüngőhasú vietnámi disznó nem volt és ezeket okvetlenül szemügyre kellett vennie Flórikának) meg csak 1 EUR volt egy csúszás. Ja, és ugyanitt volt az eddig tapasztalt legnagyobb és legprofibb vizes játszótér is, szerencsére meleg is volt hozzá eléggé.

A legkedvesebb tevékenység korosztályonként megoszlott: Flórika egyértelműen a kavicsok tóba vagy akármilyen vízbe való bedobására szavazott, Jan a hajnali terepfutásra, Tóbika a kötélen való csúszásra (amitől az elején nagyon félt, de egy hét alatt olyannyira leküzdötte ebbéli averzióját, hogy reggel-este ezzel töltöttünke gy órácskát), én a magam részéről pedig a hegyi túrázás mellett tettem le a voksomat, amire ugyan csak egyszer került igazán sor, de az olyan élményben részesített, hogy a könnyem is kicsordul.

A legtöbbet gyalogló gyerek címet Tóbi nyerte el éppen azon a bizonyos hegyi túrán, és ő ennek nagyon örült én pedig angyon büszke vagyok rá!

A legmeglepőbb fordulat szintén őhozzá kapcsolódik ill. a természeti jelenségek iránti rajongásához. Egyik este borzasztóan megsértődve rohant fel a szobájába (kissé zokon vette, hogy az apja nem engedi neki nyitogatni-csukogatni az ablakot), sokáig csak az a bizonyos nagyon erőltetett zokogás szűrődött le hozzánk, amire csupáne gy ötéves képes. Aztán csönd. Ugyanő hatalmas széles mosollyal közeledik: anya, fel kell jönöd a teraszra! Most a legszebb a naplemente!

Az igazán váratlan szerencse akkor ért, amikor beugrottunk egy közeli kisvárosba fagyizni, ahol számomra teljesen döbbenetes módon kaptam 20 perc kimenőt és vásárolgathattam a Zero nevű márkaboltban, ahol éppen -20%-os napot tartottak. Amikor a kisgyermekes lét avatatlan szemlélői afelől érdeklődnek, hogy nekem vajon sikerült-e pihennem az elmúlt egy hétben, mindig felsejlik az a pár perc, ahogy ott lazítok a próbafülke padlóján egy halom ruha alatt.

Máskülönben pedig: fantasztikusan természetközeli és boldogságos volt ez a nyaralás, ahol tényleg annyit állatot simogattunk, amennyit csak aakartunk, ahol nekem az volt a fő tevékenységem, hogy Hollywood-i nyálfilmeket megidézve szemet vakítóan zöld domboldalakon futkároztam a gyerekeimmel kézenfogva, valamint minden egyes hegyre rácsodálkoztam, hogy az mennyire szép. Mert tudjátok, ahogyan azt már Korda Gyuri bácsi is megénekelte: csak a szépre emlékezem!

És akkor jöjjenek azok a képek:

Mondom én, hgoy gyerekbarát ez a környék, még a vaddisznón való lovaglás jogát sem vitatják el a kicsinyektől! / Wald Wipfel Weg, St. Englmair amúgy

Amikor a fiaim hasra estek a művészet előtt: Üvegmúzeum, Frauenau

Ha felismered a tányérodon: NE EDD MEG!

Nem kell ám az Alpokba menni egy jó kis májusi hócsatáért! Lehet hólabdázni!

Csak sportosan - mondja Jan, aki végre felfedezte a rikító színeket!

Sorrendben Lause, Heidi (30 éves!) és Mucki, utóbbi imádta Flórit prüszköléssel ijesztgetni.

Persze az is csak Bajorországban történhet meg, hogy a vidámpark legnagyobb szenzációja egy műtehén na meg annak a megfejése!

Szerintem mindent elmond a vendéglatóink gyerekszeretetéről, hogy ezt a csúcsszuper lombházikót kifejezetten az apró felfedezők kedvéért telepítették a szállásunk melletti tölgyfára (de azért én is felmerészkedtem rá).

Minden gyerek izgalommal tépkedte a friss füvet Heidi-nek, csak Tóbi csempészett ki neki egy kis illatos szénát.

Na jó, meg Flórika is nyilván. Mondjuk ő főelg Muckinak, akihez csakis csukott szemmel lehet közelíteni, tudtátok?

Hihetetlen sokat fejlődött a két gyerek az egy hét alatt, néha tényleg érdemes kilépni a komfortzónánkból. Tóbinak gond nélkül megy már a Tarzan-swinging, Flórika pedig már nem azt mondja, amikor az ég felé néz, hogy zzzzz, hanem azt, hogy REPÜPŐŐ!

A kis eldugott falvak nagyon szépek meg romantikusak, de baromira nincs bennük bolt. Sebaj, jön a mozgó pékség! Szigorúan 8 óra 10 perckor tessék sorba állni! 8:15 az már késő!

És hát igen, a kedvenc képemhez érkeztünk. Az én kis hős gyalolgóm!

Meg a másik kedvencem: always in action!

Das Beste kommt zum Schluss: hazafelé egy autópálya melletti étteremben bohócba oltott varázsló szórakoztatatta az arra fogékonyakat...csak, hogy ne legyünk már úgy elkámpicsorodva!