De hogy csináltad??? - 1. Rész

Evészet

Tök büszke vagyok magamra. Most olvasom, hogy Tóth Verának gyomorszűkítő műtétre volt szüksége kb. ugyanennyi kiló leadásához. Mondjuk nálam nem is annyira a mennyiségekkel volt a baj, sokkal inkább a minőséggel. Jaj, de sokszor hallottam: dehát te nem is eszel sokat! Mitől hízol? Biztosan a hormonok! Nem is siklottam el efelett a megjegyzés felett, szépen elmentem pajzsmirigy vizsgálatra, kétszer is, hátha! Hátha azon múlik, és nem a csokin! Meg a döneren meg a kólán! Meg a pogácsán és a jegesteán! És a szezámos csavart stangli sem hízlal annyira, ha kefírt iszok hozzá, ugye?!

Na, az hamar kiderült, hogy a hormonok teljesen rendben vannak. Szóval mégiscsak az étkezési szokásokat kéne górcső alá venni. A megfigyelési fázis nálam január/februárban zajlott. Mit csinálok rosszul?-zakatolt a fejemben. Valami azt súgta, a konyhában kell körülnéznem. A konyhában, ahol én rengeteg időt töltök evés/főzés/rendrakás címén. De a lényeg úgyis az evés. Na, ez hogy zajlik? Hamar rájöttem, hogy szinte kényszeresen szeretem a hűtőt nyitogatni és onnan közvetlenül enni. Csak úgy bekapni valami falatot, napjában tízszer-százszor-ezerszer. Azt tudtam, hogy ezen a szokáson baromi nehéz lesz változtatni, mozdulatfüggésről van szó valószínűleg. Szégyen, nem szégyen, nem vagyok a saját kezemnek, szájamnak ura. Hogy oldjuk fel ezt a patthelyzetet? Mi az, amit viszont én és tényleg egyedül én határozok meg? Bingó! A hűtőm tartalmát, hát persze! Sok mindent kipróbáltam, végül a pucolt répa, retek és sonka szeletek mellett döntöttem. Ezek mindig bent figyelnek a frigóban és bármikor vehetek belőlük, bármennyit. Egyes számú veszélyforrás eliminálva!

Tipikus reggeli - humusszal - megőrülök érte!

Maradt még a főzés kérdése. Feltűnt, hogy én főzés közben képes vagyok annyit csipegetni a hozzávalókból, ill. kóstolgatni az ízesítés miatt, hogy gyakorlatilag már jóllakottan ülök az asztalhoz a családdal. Ahol persze ugyanannyit eszek, mint a ténylegesen éhes családtagok. Kénytelen voltam itt is drasztikus változtatást bevezetni: a főzés elején kis tányérban tettem magam elé répát vagy almát és máris megvolt az egészséges ropogtatnivaló. Mert nekem valójában ez számított: járjanak a rágóizmaim is főzés közben.

Hónapok teltek el, mire eljutottam arra a szintre, hogy már egyik cselre sincs szükségem: teljesen természetessé vált, hogy főzés közben csak főzök (és olyannyira feloldódok e tevékenységben, hogy az külön bejegyzést érdemel!), a hűtő pedig inkább zárva van, mintsem nyitva (már csak energiatakarékossági okokból is!)

Az a vicces, hogy ezeket az apróságokat az orvostudomány valószínűleg nem nevezné evészavarnak. És mégis: összességében túlevéshez és túlsúlyhoz vezettek. Nem is kicsihez.

Imádom ezt vacsorára!

Egyébként így utólag rémesen egyszerű az egész. Szinte félelmetes. Egyél sok zöldséget, valamivel kevesebb gyümölcsöt; kenyeret, péksüteményt, rizst, krumplit, tésztát nem vagy csak elhanyagolható mennyiségben és gyakorisággal, édességet pedig inkább egyszer két hétben mint kétszer egy héten. Valójában ennyi, semmi több.

Jó, de hogyan valósítsa meg ezt az egyszeri szénhidrát- és cukorfüggő? De most őszintén! Olyan ez mint a cigi? Egyszerűen leteszem?? Annyira imádom olvasni mások fogyástörténetét, ez a mondat szinte mindig benne van: "elhagytam a kenyeret meg a cukrot". Jó, de hogyan? És addig miért volt rá szükséged? És mit ettél helyette? Szerintem ez nem így megy. Nálam biztos, hogy nem. Mint a sportban, úgy itt is a fokozatosságra esküszöm. Nem arra koncentráltam, hogy mit nem eszem, hanem arra, miből eszem többet. Utálom a tiltásokat ugyanis. Tehát nem tértem át rögtön a zöldségköretre meg a salátára, de egyre több volt a tányéromon belőlük. Míg végül teljesen kiszorították a szénhidrátdús társaikat. És addigra már egyáltalán nem hiányoztak. Ja igen, ezt gyakran kérdezitek: nem hiányzik? Bevallom őszintén: nem. Nem hiányzik a liszt, a cukor, az enerváltság, az izzadás, és még az a sok förtelmes dolog, amire itt nem térnék ki, de a harminc kiló plusz garantáltan magával hozza.

A cukkinispagetti nálam immár alapélelmiszer

 Megtanultam szeretni a nyers zöldséget, bármikor es bármennyit, főleg reggelire és vacsorára. Igen, így kondícionáltam magam. Nem volt ez tudatos NLP, de azért mindig bennem volt: ezt kell szeretnem a céljaim eléréséhez. Persze nagy ritkán én is eszem péksütit, mert Jan időnként süt ezt-azt. Inkább csak olyan kóstolás ez, nem is evés. De nem esik jól, már nem. Durván átprogramoztam a gyomromat, meg az agyamat is, attól tartok.

Csak egy példa: még decemberben vettem magamnak egy low carb receptgyűjteményt. Ha öt receptet találtam benne, amit szívesen megfőztem volna, nagyon sokat mondok. Na, ebből lett mostanra 90. Szóval az ízlés igenis változik, még így harminc felett is, azaz változtatható!

Annyira harmonizál az eper meg a mangó!

Az édesség pedig...aki ismer tudja: kiráz a hideg attól a szótól, hogy bűnözés! A gyilkosság az bűn, meg a hazugság is az. De a csokievés? Könyörgöm! Szóval utálom, ha a lelkiismeretemre appellálnak. Mint mindenben, itt is a következetesség meg a tervezés segített. A jéghideg számítás. Például a nyaraláskor! Ingoványos terep, szinte borítékolható a hízás! De nem nálam. Előre felmértem a kockázatokat. Nyaralás, jóidő, akkor fagyizni tutira fogunk. Jó. Elhatároztam: én a 17 nap alatt kétszer fogok fagyizni. Kétszer egy gombócot, nem többet. És amíg a többiek a strandon sültkrumpliztak, én összedobtam magamnak egy salátát a szálláson (a szálláson, amivel szemben frankón az volt a legfőbb kifogásom, hogy nem volt salátacentrifuga!). Ez annyira fitneszfetisisztán hangzik, hogy szerintem ilyet még Rubint Réka se csinál az alakreform táborban! De én igen! És meg is lett az eredménye! Két kiló mínusz, tudjátok! Ja, a nyaralás óta meg mást sem hall tőlem a családom, mint: a következő fagyimat Kistarcsán eszem, a Garfieldban, naná, hogy! Az utána következőt pedig Balatonfüreden!

Nekem amúgy apukám a példaképem. Meg egy kicsit a tesóm is. Ha (több)évtizedes függés után le lehet jönni a piáról meg a cigiről, akkor nehogy már a szénhidrátról ne lehessen!

Én évekig így érveltem: lehet, hogy csokifüggő vagyok, de ezzel még nem tettem tönkre senki életét. Elfelejtettem hozzátenni: senkiét, csak a magamét. És akkor még nem is említettem a gyerekeimet, akik árgus szemekkel figyelik, mikor, mit és mennyit eszek. Aztán vagy utánoznak, vagy nem, az már más kérdés. De nekem példát kell mutatnom, ez nem kérdés. Lehetőleg jót. A rosszra maguktól is rájönnek.

Az erő legyen veletek!