Ha volna apukám

Emlékeztek még a svéd gyerekversekre? A 80-as évek fiataljainak ez alap. A 90-eseknek kevésbé, csodálkozott is a 91-es születésű testvérem, milyen jó kis verseskötetem van itthon. Egyébként éppen ő hívta fel a figyelmem az alábbi szösszenetre, ami ma, május 23-án nagyon aktuális:

Ingrid Sjöstrand:

Ha volna apukám

Ha volna apukám,
ő lenne a legerősebb.
Kocsival járna,
és a kocsiajtó hangosan becsapódna,
mikor hazajön.
Pipázna,
és benzinszaga volna,
és minden este hancúrozna velem.
Aztán újságot olvasna,
vagy kiabálna velem: Mi lesz így belőled, te kölyök?
Volna egy hatalmas télikabátja,
és abban elbújnék előle.
Ha volna apukám. 

A fordítást a felülmúlhatatlan Tótfalusi István követte el. Na, de legyen is elég ennyi az irodalmárkodásból. Most hadd szóljak egy pár szót az ünnepelthez:

Apuci, ugye, hallasz?

Jó fél éve nem írtam már neked, akkor is csak egy nyúlfarknyi levélre futotta. Pedig gondolok Rád, minden egyes nap. Így, a születésnapodon meg pláne. Május 23-a örökre a Te napod marad. Pedig más is ünnepel ilyenkor. Az egyik legjobb barátnőm öccse, illetve a férjem esküvői tanúja, egyben egykori legjobb barátja. Egyikkel sem vagyok beszélőviszonyban, így kénytelen vagyok Neked írni. Neked, aki ma akár be is léphetnél a 76. X-be! Vagy a 77.-be? Ki tudja már azt!

Azért az megnyugtató, hogy az utolsó születésnapodat együtt ünnepeltük. Jan elkészítette (eddigi) élete legfinomabb és legkülönlegesebb tortáját, nem tudom, hány rétegből állt, de annyi bizonyos, hogy Flórika még csak ilyen karonülő kis csöppség volt e:

Most ezt vesd össze a tegnapi posztommal, de komolyan! Őrület, mi?

Na! De mi is hiányzik nekem belőled a legjobban? A fergeteges szóvicceid? A mindig pontos politikai derűlátásod? A véget nem érő anekdotáid netán? Nem! Egyetlen mondat. Egyetlen aprócska mondat.
Az úgy volt, hogy még a Szondiban ültünk a Magyarosban (ez de régen volt, legalább 21 éve!), te lefekvés előtt még lejöttél az anyukádhoz köszönni, mi meg úgyis mindig ott rendetlenkedtünk a tévé előtt. Nagymama a rend kedvéért még megkérdezte: - Reggel? Mikor keltek? Te pedig, ha péntek volt vagy szombat, szinte üzembiztosan így válaszoltál: - Anyuka (akit élete végéig magáztál!)! Kelünk, amikor ébredünk!
Ezt olyan jó volt hallani! Hogy nem sietünk sehová, hogy nem állítunk órát, hogy ennyire nyugis napok következnek: kelünk, amikor ébredünk! Az persze külön vicc volt, hogy nagymama megkérdezte, hogy mi lesz reggel. Hiszen ő úgyis a maga ritmusában ébredt és kelt, a mi családunknál jellemzően sokkal korábban. Emlékszem, hogy megijedtem egyszer a Kör utcában, amikor mentem le hozzá olyan nyolc óra tájban és még aludt...épp a pulzusát keresgéltem pánikszerűen, amikor egy nagy horkantással felriadt. Na, de azért ő mindig megkérdezte: Reggel? Mikor keltek?:-)

Szóval ez hiányzik. Úgy értem, ez is. Mi jól vagyunk amúgy. Volt a múlt héten egy nagy élményem. Neked is nagyon tetszett volna, ha ott lettél volna és láttad volna az unokáidat az első közös kung-fu edzésükön! Komolyan, igazi kis harcosok! Fogalmam sem volt, hogy egy hároméves ilyen frankón nyomja már a fekvőtámaszokat meg a felüléseket...hát még amikor egy nálánál jó fejjel magasabb lánnyal kellett küzdenie! Meg se kottyant neki!

Na, Papikám, búcsúzok Tőled, Isten éltessen soká, aztán majd még jelentkezem! Addig is minden jót, vigyázz magadra, meg miránk!

László legyen, fenn a János-hegyen!!!!