Feltalálja magát

Egyszer egy időben, szilai erdőben...nem, még csak véletlenül sem szarkák verekedtek, hanem én voltam olyan botor és újságírónak képzeltem magam (lásd még: boldogult újságíró koromban). Na, akkoriban történt, hogy interjút készítettem egy nagyon fontos emberrel (nekem fontos, meg amúgyis), aki szinte elképzelhetetlenül sokra vitte ebben az életben, zsenge kora ellenére is (nem Zuckerberg, de majdnem).

Faggattam őt sokmindenről, az élet értelmétől kezdve a "van-e honvágyad ott idegenben"-en át egészen a "hogyan neveljem a gyerekem, hogy egyszer olyan sikeres legyen mint te?"-vel bezárólag. Tőle tanultam azt az alapvető igazságot, hogy a gyereket hagyni kell kibontakozni, és ha nem muszáj, nem szabad korlátozni a kedvtelésében, bárminő hajmeresztőnek tűnik is az nekem, begyepesedett felnőttnek.

Kiváltképp, ha már öt és fél évesen feltaláló akar lenni! Még akkor sem, ha ebbéli tevékenysége miatt így néz ki a fürdőszoba egy random vasárnap délelőtt:

Meg így:

Közelebbről (még hétfőn is):

S, hogy mi ez? Valamiféle bomba, amit a szomszéd kisfiú fejére szeretne dobni, amikor az idő megérett rá...meg a WC-papír guriga is kellőképpen összeaszalódott, ugye?!

Jaj dehogyis korlátozlak én drága kisfiam, ááá, dehogy!