Amikor a csomagtartóban...

Éppen a napokban harminc éves ez az emlék, gondoltam, megírom. Mielött elfelejteném!! 1994. június vége felé járunk, péntek volt akkor is, mint ma. Elballagtunk szépen. Az általános iskolából, honnan máshonnan? Nekem az egy csodálatos, diadalittas nap volt, arról nem beszélve, hogy fülig szerelmes voltam egy évfolyamtársamba...na, de haladjunk szépen sorjában. Illetve kanyarodjunk vissza a tanév elejére. Egy nagyon fontos, eseménydús tanév volt ez, mint a magyaroknak általában. A nyolcadik! Az egész életed ezen az éven áll vagy bukik Terike! 1993 szeptember 1-jén, ahogy oldalogtunk be a tanterembe, még a világon semmi nem utalt arra, hogy ennek az évnek a végen meg fogok dicsöülni. Az osztálytársaim nagy része rendesen megnött a nyáron, án meg csak lestem fel rájuk, pedig magasított talpú szandállal ke´szültem erre a napra, úgy emlékszem. A teljes elkámpicsorodástól csak az a tény mentett meg, hogy új fiú érkezett az osztályba, nem is akármilyen! Sajnos az efeletti örvendezés csupán néhány percig tartott, az ások kevesebben voltak, hozzájuk irányították a Don Juant. De azért mégis, micsoda izgalom!

Az akarat diadala

Volt már poszt ezzel a címmel, meg gyanítom, hogy még lesz is, magamat ismerve. Pedig ez a poszt most nem is az én akaratomról szól. Hanem Flórián akaratáról. Hát ki más akarata diadalmaskodott volna már MEGINT? Naná, hogy az övé. Kitartás, akarat, akaratosság, rámenösség..nevezzétek, ahogy akarjátok. Valamelyik szülinapi posztjában írtam már irigykedve, hogy ha nekem olyan erös akaratom lenne mint neki...és ez még most is igaz! Na, de mi történt! Csak annyi, hogy Flórika fejébe vette, mi együtt fogunk sportolni. Hogy ez nekem jó lesz-e vagy sem, azt nem kérdezte. Együtt fogunk és kész. No, nem mondtam ám igent elsöre. Mert nekem egy nagyon szuper kis sportoló helyem volt immáron három éve bejáratva. Egészen pontosan ez volt az elsö olyan hely, ahova ilyen régóta és rendszeresen, lelkiismeretesen eljártam sportolni. Egy olyan helyet képzeljetek el, ahol jó eséllyel én voltam a legfiatalabb vendég. Irmgard sportstúdiójába jártam netán? Hát majdnem! Egy fizi(k)oterápiás praxisba jártam, ahol minden súlyzós edzös gép elektromos vezérlésü és egy kártyán tárolják az adataidat. Tehát csak bedugod a kártyát az adott gépbe, és máris minden automatikusan beállítódik, neked semmivel nem kell törödnöd, csak a mozgásra kell koncentrálnod. Ez egy köredzés amúgy, Milon a neve, rá lehet keresni, ha érdekel valakit. Nem olcsó éppen, de rengeteg idöt megspórol vele az ember, és borzasztóan hatékony. Nagyon szerettem, három éven át becsületesen jártam, s talán nem csoda, hogy otthon is áradoztam róla. Tehát igazából magamnak köszönhetem, hogy egy szép napon Flórika elöállt a farbával: anya, én is oda akarok járni sportolni, ahova te. Az ötlet nem rossz, de gyerekeket ott nem fogadnak, ráadásul kettönknek kipengetni a tagságit...kissé meredek. De a gyermek nem adta fel. Jó, meg én is állandóan olvasok. Egyszer például szembe jött velem egy cikk a helyi újságban, hogy egy másik hozzánk közeli stúdóban is vannak Milon-gépek, meg még egy csomó más gép is, ráadásul szeretettel várnak mindenkit, aki legalább 150 centi! Na, Flórikának sem kellett több, innentöl csak lábujjhegyen közlekedett a lakásban és addig nem hagyott nekem nyugtot, amig be nem mentem a stúdióba és meg nem kérdeztem, hogy nem nyomdahiba-e az a 150 centi és vajon mennyi az annyi? A hir, azaz esetünkben a hirdetés igaznak bizonyult, ráadásul egy gyors fejszámolással azt is megállapítottam, hogy ketten együtt tudunk járni edzeni annyiért, amennyiért a másik helyen egyedül izzadok. És akkor jött a további fülrágás: Anya, kérlek, egyeztess egy idöpontot próbaedzésre. "Hohó, barátocskáim, próbaedzés, oda én is jövök veletek!" - mondta Tóbi, aki közeledik a 14-hez és az életkorának megfelelöen elötérbe került az izomtömegnövelés kérdése. És akkor most elértünk ahhoz a részhez, ami miatt leültem nektek megírni ezt a sztorit. Mert a közös edzés a fiaimmal egy olyan semmihez sem hasonlítható érzés és élmény volt, amibe még most is beleborzongok, ha rágondolok. Rólam tudni kell, hogy imádok egyedül sportolni. Zene be a fülembe, a mozgáshoz évek munkájával tökéletesített playlist bekapcs és aztán hadd szóljon. Nem kell nekem training buddy egyáltalán, ha szeretek egy mozgásformát, akkor az nekem elegendö motiváció, csinálom és kész. Na, ezt a hozzáállást írta felül a közös edzésünk élménye, jó eséllyel örökre. Eleve a fiaimat látni súlyzó edzés közben a gépeken...az én drága kisfiaimat, akiknek a cseperedését kiválóan lehetett itt követni a blogon...elképesztö volt öket megélni ebben az új helyzetben. Milyen ügyesek, magabiztosak és becsvágyóak...és hogy tetszik nekik a futópad...amiböl van egy csomó, szóval edzhetünk akár egymás mellett is. Az edzö persze el volt tölünk ájulva, hogy micsoda bevállalós család vagyunk, az anyukákra egyáltalán nem jellemzö, hogy magukkal hozzák a fiaikat, ez nekik inkább a "me time"...hát nekem is az...volt:-) Ja, és fogalmam sem volt, de nagyon jó érzés, amikor valaki edzés közben szól, hogy ANYA. Nagyon jó. Az edzö különösen Flórikát dicsérte, már már rajongásig, többször elmondva, hogy mindig is arra vágyott, hogy legyen egy fia. Lehetöleg egy ilyen fia. Ezt kissé már soknak éreztem, bevallom...késöbb hozzátette, hogy neki a feleségével nem lehetett gyerekük. Ja, semmi, csak megint közölte velem az élet, hogy milyen fantasztikusan szerencsés ember vagyok. Duplán is!

De vissza az akarathoz meg annak a diadalához! Szóval a próbaedzés olyan prímán sikerült, hogy pár napon belül felmondtam a régi jól bevált helyemen (bevallom, ez rettenetesen nehezemre esett, már nagyon kötödtem ahhoz a helyhez), aláírtam három darab szerzödést, egyeztettem négy idöpontot a négy alkalmas betanításhoz és május 23. óta boldog edzötársak vagyunk a fiúkkal! S, hogy mi a cél? A fittség kérem szépen, semmi más! Az eddigi legjobb élményünk amúgy múlt vasárnap volt. Éppen a reggeli és az ebéd közt voltunk félúton, amikor Flórika rám néz: Anya! Elugrunk edzeni? Naná! Laza üzemmódban voltunk, egy köredzés és húsz perc kardió után már kint is voltunk...de ennyi is nagyon jól esett! Többek között ezért jobb ez, mint bármiféle idöpontos edzés: bármikor mehetsz, amikor csak kedved tartja! Egy évre szerzödtünk le, itt ennyi a minimum. S, hogy el fogunk-e járni heti kétszer edzeni, mint ahogyan azt elhatároztuk? Be fogok számolni! Stay tuned!