Tengerre magyar!

12 éve nem voltunk olyan tengernél nyaralni, amiben is fürdeni is lehet. Nem, az Északi-tengerben nem lehet. Szerintem a húsz fok alatti vízhömérséklet nem magyar embernek való (de még Jannak sem, pedig hány hetet töltött ott gyerekként a szüleivel! mégsem merészkedik bele bokánál mélyebbre...). Idén tehát teljesen egyértelmü volt, hogy langymeleg, lehetöség szerint áttetszö sósvízben szeretnénk füröszkélni. Mivel egy családi találkozó amúgyis keleti irányba szólított bennünket július végén, már csak kellett tennünk egy balkanyart és meg sem álltunk Isztriáig, annak is a legdélibb csücskéig. Jártunk már itt 2007-ben és 2011-ben, mégis nagyon különlegesen hatott rám a táj szépsége, kb. nonstop fotózni akartam, minden egyes sarkon találtam valami fotogént. Jöjjenek hát a legjobb képek, az összekötö szövegekböl pedig az is ki fog derülni...khm...miért nem megyek mostanában az Északi-tengerhez:-)

Érkezésünk estéjén fogadott bennünket ez a csodás látvány. Holdfelkelte az öbölben, amelynek partján a következö kilenc napot eltöltjük. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy az ilyen giccses hangulat engem nem fog meg ugyan. Pedig de. Nagyon is!

Ezt a képet meg másnap hajnalban löttem magamról. Jól tippeltek, futáshoz készülödök, míg a család többi tagja édesdeden szundikál (csak én vagyok ilyen koránkelö gyalogkakukk). Ezt a príma kis futókört néztem ki magamnak az egészen közeli félszigeten (már csak a nevét is imádtam! Bumbiste!):

A futókör rendesen megizzasztott, volt benne sok kaptató, de a látvány mindenért kárpótolt:

Igazából nem is mertem elhinni, hogy ennyire csodaszép helyen töltjük a jól megérdemelt éves pihit. Ezt nézzétek:

Aztán ettél-e jókat Terike? Hogyne! Ki nem hagytam volna a tenger gyümölcseit, ha már egyszer a közvetlen közelemböl halászták ki az ínycsiklandó falatkákat! Pizzán az igazi, persze:

Ja, és hogy melyik a kedvenc városom Isztrián? Erre a kérdésre egyértelmüen Rovinj a válasz! Itt készült rólam az egész nyaralás egyértelmüen legjobb képe, nagyon hozza a feelinget:

Imádom Rovinj girbe-gurba kis utcácskáit, az alapvetöen velencei építészeti stílusát és az utánozhatatlan és utolérhetetlen mediterrán hangulatát. Nem véletlenül éreztem ott wannabe plus size modellnek magamat, figyeljétek ezt a pózolást:

És az sem lehet csupán a véletlen müve, hogy éppen itt, Rovinjban készült a legeslegjobb családi fotónk az egész nyaralás során:

Hát fürödni fürödtünk-e sokat? Bizony, hogy igen! Rengeteget! Minden egyes nap! Órákon át! Szerintem én egyetlen percet sem töltöttem napozással..csak a víz a víz a víz! Vízmániás vagyok! Hogyan is éltem túl az elmúlt 12 évet tengerbemerülés nélkül? Oh én bolond! Ilyen csodálatosan kristálytisztavizü strandokon jártunk:

De nekem a személyes kedvencem ez itt, ez a kis eldugott öböl, ami Isztria legeslegdélibb csücskén található, a Kap Kamenjak Nemzeti Parkban (2007-ben - fiatal házaspárként - és 2011-ben - egy pici gyerekkel - is jártunk már itt, naná, hogy - két kamasszal - is visszatértünk):

Búvárkodtunk (a felszínen), lebegtünk a nagyon magas sótartalmú víz felszínén, és nem, csak nem akartuk elhinni, hogy ekkora mázlink van az idövel (én nagyon féltem a höségtöl, de kellemes 30-31 fok volt végig). És, hogy melyik volt a legkellemesebb élményem? Talán ez a barlangba úszós?

Esetleg, amikor Pula városában jött rám megint a modellkedés?

Netán amikor egy erdei ösvényen jógázni támadt kedvem? (Ez itt a hös nevü aszana, úgy nézzétek!):

Vagy amikor majdnem elfújta a szél a gumimatracomat?

No, persze az is lehet, hogy az volt a legjobb, amikor vacsoraidöben mentünk medencézni és annyit rendetlenkedtünk, amennyit akartunk...

Kérem, ennyi fantasztikus élmény közül szinte lehetetlen egyetlenegyet kiemelni! Megismételhetetlenül szép, szinte álomszerü nyaralásban volt részünk, hiszen egyszerüen minden passzolt...az idö, a szállás, a helyszín...borzasztóan nehezünkre esett utolsó este beismerni, hogy másnap vége, ennyi volt, indulás haza...persze azért még annak a bizonyos utolsó estének is megadtuk a módját! Kezdtük egy csodálatos sétával a naplementében:

Aztán élö zenét hallgattunk a parti sétányon, beszívva magunkba a tengerparti nyár minden csepp boldogságát (bónusz: egy swing zenekar lejátszotta Sinatra best of repertoárját csak nekünk csak ott csak akkor):

Most már október van, de csak nem akar rendesen beköszönteni az ösz...a ma este is olyan langymeleg, és olyan, de olyan nyári illatoktól terhes az esti szél...mi meg már jó németek módjára a jövö évi nyaralást tervezzük...van rá esély, hogy megint ide:

Szóval ide:

Mert én ezzel képtelen vagyok betelni:

Na, majd jövöre megtudjátok, hogyan döntöttünk! Be fogok számolni! P.S.: Köszönöm Mona, hogy emlékeztettél erre a félkész posztra, nagyon jó érzés volt - legalább gondolatban - újra átélni ezt a nyaralást!

Ez az a nap!

Emlékeztek? 2014 márciusában volt már egy poszt ezzel a címmel. Kilenc és fél évet kellett tehát várni még egy OLYAN napra. Egy olyan tökéltetesre. Szinte tökéletesre persze. A héten már a nyári szünidö negyedik hetét tapostuk. Az elsö héten dolgoztunk, a második és a harmadik héten nyaraltunk (lesz róla poszt), ezen a héten megint dolgoztunk. Az ilyen dolgos napokon a fiúk sokáig alszanak, kb. a kicsik ebédidejében (11 óra) lejönnek reggelizni, aztán ki-ki elfoglalja magát, amivel akarja. Tóbi a héten betegeskedett, nem nagyon mozdult ki itthonról. Flóri volt párszor a haverokkal a strandon. Igen, egyedül. Igen, most elöször. Nem, nem viseltem jól. Lesz majd erröl is poszt külön. Én péntekenként nem dolgozom, úgyhogy csütörtök este szépen elhatároztam, a pénteki szünidei napot hármasban fogjuk tölteni és nagyon tartalmasan. Príma helyszín erre a közeli (40 perc autóval) Kurpfalzpark, amely egy gyönyörü természeti környezetben elhelyezkedö vadaspark, némely vidámparki elemmel megtüzdelve. 2018-ban voltunk ott elöször és eddig utoljára, akkor egy szülinapi grillezésre voltunk hivatalosak. Tudtuk tehát, hogy jó hely, söt, nagyon jó. Csak valahogy az elmúlt öt évben nem kanyarodtunk arra. De majd most! És akkor innentöl szeretném egy kicsit érzékeltetni, mennyiben volt más ez a kirándulásunk, mint a kilenc és fél évvel ezelötti. A legnagyobb különbség és a leglényegesebb tényezö is egyben a fiúk kora. Akkor egy és három és fél, most tíz és fél és tizenhárom. Akkor legalább egy órán át pakolásztam ki és be a hátizsákból, hogy tényleg, de tényelg minden eshetöségre felkészüljek. Az elörehaladásunkat egy babakocsi és egy futóbicikli segítette (vagy akadályozta, az attól függ). Most a nagy melegre való tekintettel tettem be két üveg vizet, napkrémet (ill. napspray-t az arra fogékonyaknak), valamennyi rágcsálnivalót, ellenöriztem, hogy mindenkinek megvan-e a sapkája napszúrás ellen...és már zúdultunk is ki az utcánkból a csodálatos hegyek között fekvö, árnyas ösfák alatt húzódó parkba. Az úton nem én szórakoztattam a fiúkat, hanem ök engem, figyelmeztettek a sebességkorlátozásra és kiválóan elnavigáltak (háromszor kellett autópályát váltani, akármilyen közel is van ez a park, Németországban vagyunk helló!) és még a parkolóhely keresésben is aktívan közremüködtek (pedig felajánlottam nekik, hogy kirakom öket a kasszánál, menjenek be egyedül nyugodtan). A parkba belépve ért az újabb meglepetés: a fiaim nem a két szuper bobpályához rohantak automatikusan, hanem kérték, mit kérték, követelték, hogy elöször sétáljuk körbe a parkot. És ne is a rövidebb, hanem rögtön a hosszabb úton haladjunk! Évek óta dolgozunk azon, hogy a gyerekeink szeressék és értsék a természetet, örömmel tegyenek meg nagyobb túrákat is...de azért ez ledöbbentett. Nem a bobpálya az elsö? Szép, egyenesen csodálatos volt a gyerekeimmel az erdö mélyén barangolni, föleg, mert láthatóan ez a többi gyereknek nem jutott eszébe (mi legalábbis alig találkoztunk valakivel). Utána persze a bobzásra is sor került, meg még rengeteg más szórakoztató mókára és kacagásra. Az egyik csúcspont a madárröptetö bemutató volt, amikor is egy egerészölyv megérintette a sapkámat...ez egyszerre volt szívet melengetö és hátborzongató érzés. A gyerekek kedvence Zeusz, a fehérfejü rétisas volt, aki két évesen még tininek számít és a világért sem azt csinálta, amit a madarász kért töle...kivel is tudna jobban azonosulni egy vérbeli meg egy wannabe tini... Na, és pihenni mikor pihentem? Volt-e olyan szép, meghitt pillanatom, mint annak idején a váci Duna-parton? Volt! A bobozást a fiúk teljesen önállóan intézik, azt ugyanis már elfogadták, hogy az anyjuk nem a sebesség nagy barátja (az autópályán sem), mást meg nem akar azzal idegesíteni, hogy fékezget elötte (volt már ebböl konfliktus). Ez (az a nem tudom, hány alkalom, amíg ök leszáguldottak meg felhuzatták magukat) volt tehát az énidöm. Mindenekelött elmentem WC-re. Igen, egyedül. Tökegyedül. Nem kellett a két fiamnak végigasszisztálnia a csurrantásomat (cserébe nekem sem az övéket, söt, a pelenkázóasztalt sem kellett már keresnem). És senkit, de senkit nem kellett megkérnem, hogy nézzen már a fiaimra meg a babakocsira meg a futóbiciklire, amíg én rekordsebességgel intézem az elkerülhetetlent. Ezek után töknyugiban szépen befészkeltem magam egy fenyö alá egy padra, beizzítottam a macskás legyezömet és olyan szépen elrelaxáltam, hogy elöször nem is kapcsoltam, hogy nekem szól az ANYAAAAA (törökül is így vagy legalábbis nagyon hasonlóan mondják ugyanis). Mert anyára még egy 13 és egy 10 és fél évesnek is szüksége van. Amikor éhes. Amikor szomjas. Amikor fagyira vágyik. Amikor meg kell fogni a telefonját, mert ö vizi dodzsemezni akar és jaj bele ne essen. Amikor meg akarja mutatni, hogy hangosabban tud röfögni, mint a vaddisznók (még ha ehhez egy egész üveg ásványvizet kell is meginni egyszerre). Amikor meg akarja mutatni, hogyan tünik el erös szívás hatására a szín a jégkásából és hogyan kap ugyanakkor agyfagyást... Délben érkeztünk, este hatkor már alig álltunk a lábunkon, annyi volt az élmény meg a kilométer. De még nem mehettünk haza, mert még meg kellett hódítani a kalózfészket (olyan de olyan hatalmas és komplex mászóka, hogy a szavam is elállt, pedig már nem vagyok nyeretlen kétéves a témában). Eddigre szinte kiürült a park, úgyhogy végre odafértünk rendesen a mininyuszikhoz, a mosómedvékhez meg a kecskékhez is, mindenkihez volt még pár jó szavunk a hét órás zárásig. Végtelenül elcsigázottan, koszosan és izzadtan értünk haza este nyolcra. Azt már az autóban megbeszéltük, hogy az éjjel még nem érhet véget, így a nap méltó és csodálatos zárásaként (fürdés után szigorúan!) megnéztük az Agymanókat. Ami egy nagyon érzelemdús film arról, hogy minden gyerek felnö egyszer...és akkor már más dolgok lesznek fontosak...én mégis bízom benne, hogy fogok még beszámolni arról: EZ AZ A NAP!

Flórián 120

Ja, semmi, csak már megint eltelt két év a legutóbbi szülinapi poszt óta. A vicc az, hogy Flórián kb. semmit, de semmit nem változott. Szinte szó szerint leírhatnám ugyanazt. Na! De komolyan? Komolyan. Pl. tökre stimmel az, hogy nemrég volt egy online meetingem az osztályfönökével, aki olyan dicsimnuszt zengett a fiamról harminc percen keresztül, hogy még én jöttem zavarba (pedig nem vagyok nyeretlen kétéves a témában, hiszen ismertek). Továbbra is igaz, hogy óriási harmónia ÉS óriási feszültség uralkodik közte és a testvére között. Senkivel, de senkivel nem tudnak úgy röhögni ÉS úgy ordítozni, mint egymással. Ami változás 2021-hez képest, az a számítógépes játékok vitathatatlan és könyörtelen térnyerése, minden ellenkezö szándékom ellenére. A téma egy külön posztot érdemel, most legyen elég annyi, hogy Flórián olthatatlan szerelmet táplál mindenféle digitális eszköz és szabadidös tevékenység iránt, és ennek kizárólag a szülei józan esze és szigora tud (vagy nem tud, az attól függ, hogy mennyire szépen kéri, és általában nagyon, de nagyon szépen kéri) bármiféle gátat szabni. Azt személyes sikerélménynek könyvelem el a témában, hogy Flórika az egyetlen gyerek a negyedik osztályban (az évfolyamon? az egész általános iskolában?), akinek nincsen okostelefonja. Szóval 1:0 a javamra...egyelöre. Flórián egy borzalmasan okos gyerek, akinek úgy vág az esze, mint a borotva, mindenféle társasjátékban agyonver bennünket a legkisebb eröfeszítés nélkül. Az általános müveltsége sokat fejlödött az elmúlt két évben, erre föként akkor csodálkozok rá, amikor ország-városozunk. Természetesen abban is ö a leggyorsabb és a legeszesebb. Egészen elképesztö, mennyire nem gondolja túl a dolgokat, és pont ezzel elöz meg mindenkit (a testvérét is, van is ebböl feszültség elég). Hadd írjam le a kedvenc példámat, nemrég történt. J betüvel kellett írni szavakat, és volt egy olyan kategória, hogy egy szó, ami ung-ra végzödik (nem, azaz nem csak a hagyományos kategóriákkal játszunk). A született németek, no meg a nyomorult, aki csak tanulta ezt a nyelvet, szóval mi mindannyian elkezdtünk olyan fönevek után kutatni, amelyek j-vel kezdödnek és ung-ra végzödnek. Jó esetben találtunk, rossz esetben csak pislogtunk. Flórika már rég karba tett kézzel ült a kezén, és nagy kegyesen adott nekünk még egy percet pluszban. Persze, hogy megint ö kapta a legtöbb pontot. Ja, és, hogy mi volt az a zseniális, egyszerü, de nagyszerü megoldás? JUNG. Ennyi. Ezt nem is szeretném többet magyarázni. Az sem változott, hogy fantasztikus érzékkel és érzékenységgel tud bánni a kicsikkel a családi napközimben. Akik persze imádják. A társadalomnak azt kívánom, hogy Tagesvater legyen belöle! Szóval business as usual 2023-ban is. Nagyon, de nagyon irigyelném azt az anyukát, akinek Flórián lenne a fia. Így csak magamat irigyelhetem. Viszont magamat legalább rettenetesen. P.S.: Az egyik olvasóm kifejezetten kérte, osszak már meg egy-két iskolai sztorit Flóriánról, hogy ugyan miben áll az ö nagyszerüsége. Akkor lássuk. Csapatmunka. Rendszeresen kell a gyerekeknek 3-4 fös csoportokba verödve plakátot barkácsolni majd annak segítségével bemutatni egy bizonyos témát a legkülönbözöbb tantárgyakból. Rendszerint Flórika ezeknek a csapatoknak a vezetöje, a plakátok fötervezöje és kivitelezöje, nem egyszer éppen a mi ebédlöasztalunknál. Ügyesen, fegyelmezetten, önállóan és hatékonyan dolgoznak. Persze, mert a jó munkáert cserébe Playstation-idö jár... de akkor is! Nagy dolog ez egy maroknyi tízévestöl, fiúktól meg pláne. Nekem az a kedvenc részem, amikor Flórika kiosztja a feladatokat, hogy melyik gyerek melyik szöveget adja elö. Hallom, hogy az egyik gyereknek csak egy mondatot oszt ki. Utólag kérdezem, miért? A világ legtermészetesebb hangján közli: "Anya, neki tanulási nehézségei vannak, az az egy mondat is nagy dolog neki. Viszont ö tud a legszebben a rajzolni, szóval minden rajzolós feladatot rábíztam, hadd legyen sikerélménye!" Ugyanígy fejben tartja, melyik osztálytársa tojásallergiás (és a karácsonyi ünnepségre külön sütit visz neki), melyik gyerek szülei nem beszélnek németül és kinek az apukája utazott el több hónapra külföldre. Mindenkire figyel és mindent fejben tart. Nagyon büszke vagyok rá.

Tagesmutter 3

Bizony, bizony, 2022. október 14-én már a harmadik születésnapját ünnepeltem az én kis családi napközimnek! Néhány tény:

Na, hát ezt a posztot is csak elkezdtem, befejezni már nem sikerült... Közben eltelt fél év, 2023. április 14-én már három és fél éves volt a családi napközim. És, hogy mi az a néhány tény? Lássuk! Három és fél év alatt: 23 beszoktatásom volt, ebböl 21 sikerült, 2 nem. Szerintem ez egy fantasztikus arány! 1 azaz egy darab szülöpár gondolta úgy, hogy nem ad semmiféle ajándékot búcsúzáskor. Söt, az apuka az utolsó nap reggelén szó nélkül nyomta kezembe a gyereket és azzal a lendülettel szállt be az autójába. Az anyuka a délutáni átvételkor nyökögött egy Danke für alles-t...de azért ezt a mai napig nem hevertem ki, bevallom öszintén. Egy évig vigyáztam a gyerekükre, heti negyven órában...10 hónapos korától...no, de ugorjunk! Na, most jövök rá, hogy nem tudok egyéb számadatokkal szolgálni. Fogalmam sincs, hány pelenkát cseréltem, hány adag kaját föztem meg, hány könnyet töröltem le, hány altatódalt énekeltem, hányszor éreztem azt, hogy eddig és netovább. Az biztos, hogy borzalmasan sokat tanultam magamról és az emberekröl úgy általában. Talán a legfontosabb tapasztalat: ha eljön hozzám egy család bemutatkozni, és úgy érzem, hogy ez nem biztos, hogy igen, akkor az NEM. És még ezzel a szürövel is belenyúltam kétszer a tutiba. Ja, és mindig itt kell lennie az egész családnak már az elsö alkalomnál. Szeretnek az anyák egyedül dönteni a Tagesmutter személyéröl...aztán az apákon bukik meg az egész. Volt már ilyen esetem. Mit tanultam még? A kezdeti eufória kb. a második év végére lecsengett, és igazából ez is csak egy munka. Egy nagyon szuper munka, de azért munka. Nemrég újraolvastam a három és fél évvel ezelötti blogbejegyzéseimet...mintha nem is én írtam volna öket...nem is erröl a munkáról...nem is ebben az univerzumban. Na, Terike, legyöztek a szürke hétköznapok? Hát, majdnem. Legyen elég annyi, hogy ebbe a munkába is bele lehet fásulni. Söt! Nem gyözöm eleget hangsúlyozni, hogy éppen ebben a munkában kiemelkedö a burn out veszélye, olyan mérvü a testi és a lelki terhelés. Nagyon oda kell figyelni magamra, hogy magamra és a családtagjaimra is legyen energiám a nap végén. Az biztos, hogy szeretnék tenni ennek a szakmának a magasabb társadalmi megbecsültségéért. Mert jelenleg a béka segge alatt van. Egy átlagembernek kb. az az elképzelése rólunk, hogy egy egy kis házimunka meg egy kis szépségápolás mellett eltutujgatok egy-két gyerköcöt a háztartásomban. Erre pedig ugyan mindenki képes. Az én meglátásom ezzel szemben az, hogy valami iszonyatosan felelös munkakör a miénk. Kezdjük ott, hogy én öt azaz öt ember életéért vagyok felelös, méghozzá közvetlenül. Elég egyetlen apró hiba (pl. a bejárati ajtó vagy a lépcsö gyerekzár nyitva hagyása) és az simán valamelyik gyerek életébe kerülhet. És ezt túlzás nélkül állíthatom. Nagyon ott kell lenni fejben, ezt a munkát nem lehet félgözzel végezni. Ezen páran megbotránkoznak, mégis az az álláspontom, hogy a munkánk sok tekintetben hasonlít egy tüzoltóéra, egy mentösére vagy egy rendörére, netán egy orvoséra vagy egy ápolóéra. Életekért vagyok felelös, életek függenek tölem. Talán nem meglepö, hogy a fizetésem pontosan az imént felsorolt szakmákban dolgozókéhoz hasonlóan szar, vagyis egyáltalán nem áll arányban a felelösséggel. Hozzáteszem, én egyedül vagyok felelös a gyerekekért, nincs kollégám, ha hibázok, egyedül hibázok. Amikor anno Flórika ovis csoportjából megszökött két gyerek, egymásra mutogattak az óvónök...a felelösségre vonás elmaradt. Nálam nincs kire mutogatni. Jan azzal vigyasztal, hogy minél mélyebb értelme van egy munkának, annál kisebb a fizetés. Hiszen az értelmes munka már önmagában felér egy jó fizetéssel! Milyen jó érzés már, hogy az egész napomat értelmesen töltöttem?! Hát persze, de ebböl az érzésböl nem biztos, hogy tudok venni kenyeret meg tejet...tudom, egyek kalácsot:-) Na, de ismertek, én nem hagytam annyiban a dolgot. Lobbicsoportot alapítottam! Respect for the Tagesmutter! Összetrombitáltam a bürstadti Tagesmuttereket (velem együtt hat db) és levélben kértem a polgármestert, hogy ugyan vegyen már bennünket komolyan! A legföbb érvem: hatan együtt annyi gyerekre vigyázunk mint egy komplett bölcsöde! És ez a városvezetésnek egy kanyi buznyákjába se került! A várt hatás nem is maradt el, egy hét múlva választ ÉS idöpontot is kaptunk a polgármesternél. Május 9-én lesz a nagy nap...ami már a Szovjetunióban is a gyözelem napjánka számított, szóval nálunk sem lehet másképp! Majd beszámolok! Stay tuned! Szóval ez van. Önmagamat motiválom. Enélkül nem megy. Az újabb három és fél évért elöre!

Vírushelyzet

Koronás voltam, túléltem. Ha három szóban kéne összefoglalnom az elmúlt négy hét eseményeit, akkor ennyit írnék. Ha lesz időm, kifejtem háromszáz szóban. Addig is jó egészséget mindenkinek!

Grammy, ugye hallasz?

Életed legmeghatározóbb évét töltötted velem. Az első és a második születésnapod közöttit. Amikor megismerkedtünk, még járni sem tudtál, amikor elbúcsúztunk, már a bukfenc is ment. Velem voltál, 52 héten át, heti öt napon, napi nyolc órában. Mégis, ha pár hónap múlva úgy adódna, hogy szembemennék veled az utcán, már fogalmad sem lenne, ki vagyok én. Pedig felém tetted meg az első lépéseidet. Én cucliztattalak naponta kétszer, amikor még szükséged volt rá. Én vágtam neked akkurátusan körte- és avokádódarabkákat a tányérkádba, amikor semmi mást nem voltál hajlandó megenni. Én tanítottam meg neked azt, hogy Hoppe hoppe Reiter, de azt is, hogy eins zwei Papagei! Én tartottalak a karjaimban függőlegesen órákon át egy sötét szobában, amikor úgy meg voltál fázva, hogy fekve nem tudtál aludni. Én guggoltam melletted akár fél órákat is, ha egy-egy erdei talajszelvényt tüzetesebben meg akartál vizsgálni. Én tanítottalak meg arra, hogy négykézláb körbe-körbe rohangálni és közben ugató hangokat kiadni a legnagyobb buli a világon, és ehhez semmi, de tényleg semmiféle játékeszköz nem szükségeltetik. Általam ismerted és szeretted meg a német és a magyar konyha remekeit, egy kis pufiparty-val pedig bármikor le tudtalak venni a lábadról. Tőlem lested el azt is, hogy a létező legjobb időtöltés alvás előtt bekucorodni egy sarokba és csöndesen olvasgatni egy kicsit. Nagyon, de nagyon csodálatos egy év van mögöttünk, és én borzasztóan nehezen vettem tőled búcsút ma délután, amikor teljesen nyilvánvalóan utoljára találkoztunk az életben. Mégis, amikor majd nyugdíjas koromban reszkető kézzel bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem, amint átveszed a Nobel-díjat...nos, akkor a szívem mélyén tudni fogom, hogy ebben azért nekem is volt némi szerepem. Még akkor is, ha te már sem az arcomra, sem a nevemre nem fogsz emlékezni. Pedig én a személyiséged része leszek, örökre. Te meg mondjuk a szívem egyik darabja, azért az se semmi!

Egyedül

Itt van most ez a pandémia, és én egyre távolabb kerülök az emberektől. Hogy ez jó-e vagy nem jó, majd kiderül. Idővel. Az biztos, hogy egyre közelebb kerülök önmagamhoz. 

Április 17-én egy eléggé durva dolgot csináltam. Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt. Hirtelen felindulásból. Letöröltem az összes olyan appot a telefonomról, ami erős függést, egyben orbitális időmenedzselési krízist (értsd: időelbaszást) okozott. A nagy tisztítótűznek az életem olyan (addigi) alappillérei is áldozatul estek mint: Facebook Messenger, WhatsApp és ... oh fájdalom ... Duolingo. Szerintem ez a (hosszú távú) digitális böjt külön posztot érdemel, most legyen elég annyi, hogy lényegesen nyugodtabb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok így. 

Ja. Egyébként. Van itt még más is. Mindfulness tanfolyam. Volt szerencsém múlt ősszel elvégezni egyet. Azóta képes vagyok megfogalmazni azt, hogy hogy vagyok, mit érzek, mik az igényeim. Egy adott pillanatban és általában. Most olvasom, hogy a nagy nemzetközi mindfulness mozgalom egy csomó egoista embert termelt ki. Ezt aláírom. Egyre kevésbé érdekel, hogy mit akar más. Hogy mi esne annak a másiknak jól. Hosszú évek (évtizedek) után végre arra  figyelek, nekem mi a jó. És végre azt is észreveszem, ha valami nem jó. Ha valaki nem tesz jót nekem. Ez egy komolyabb fejlődési út, messze még a vége, de végre rákanyarodtam.