Drive it. Feel it. Love it.

Na, vajon ez milyen poszt lesz? Hát persze, hogy az új elektromos biciklimröl fog szólni! 2024. szeptember 18-án történt meg a csoda: elektromos bicikli tulajdonos lettem!

Hosszú és rögös út vezetett idáig, megküzdöttem a végeredményért rendesen! 4 különbözö boltban próbáltam ki összesen 12 különbözö biciklit. És micsoda eladókkal hozott össze közben a sors! Ebben a posztban föként nekik állítok emléket. 1. A hagymaszagú zokni-szandálos motyogós Na nehogy már ellödd az összes patronodat az elsö figurára Terike! Pedig de! Az összes fenti jelzö egyetelen személy leírásához tartozik! A biciklibolt elég jóhírü, két éve vettem itt egy biciklit (az utolsó nem elektromosat), akkor nagyon meg voltam elégedve a tanácsadással. Bezzeg most! Odajön hozzám a nálam láthatóan jóval idösebb ürge, gyorsan felvázolom neki, mi kéne ha vóna: sík terepen, hobbijelleggel, saját részre, adjad a drótszamarat, de rögtön! Négy fajta biciklit mutatott meg, nem mondhatnám, hogy különösebb elánnal. Kb. annyira érdekelte a tény, hogy veszek-e töle biciklit, mint engem a lottószámok (nem lottózok). Határozottan éreztem rajta, hogy zavarom, igazából sokkal szívesebben bütykölne hátul a mühelyben. Csak akkor villanyozódott fel egy kicsit, amikor - nem tudom, milyen apropóból - elmesélte, hogy már 25 éve dolgozik itt. Amúgy lelkesedés nuku. Arra már ki se térek, hogy kérdés nélkül azonnal letegezett, mint egyébként az összes eladó, akiröl most írni fogok. Szokatlan nekem ez itt Németben, föleg így 44 évesen...de oké, fogadjuk el, hogy itt a bringás közegben mindenki országos nagy cimbi. Mert ha még csak a tegezéssel lett volna baj. Elmondhatatlanul borzalmasan halkan beszélt, jópár dologra többször is rá kellett kérdeznem, mert egyszerüen nem hallottam, mit mond. De nem mertem hozzá túl közel menni a hagymaszag miatt...ahhh...dilemma! Amúgy kifejezetten irritálta, hogy mertem 5 percnél tovább kipróbálni egy-egy biciklit. Hiszen ezeket neki még el kell adnia! Hogy merem elkoptatni a gumit! Nos, ha engem valamivel nagyon ki lehet hozni a sodromból, az nem a hagymaszag, nem a zokni-szandál, de még csak nem is a motyogás esetleg a kérdés nélküli letegezés. Hanem a kicsinyesség. 4-5000 eurós biciklikröl beszélünk...nem tudom, ki hogy van vele, ez nekem egy rohadt nagy befektetésnek számít. Nem hozom meg a döntést Hübelebalázs módjára...éreznem kell, hogy ezt a biciklit nekem tervezték-e vagy sem...az mondjuk nagyon gyorsan kiderült, hogy ezt az összeget nem itt fogom elkölteni. Ugorjunk! 2. A gyorsbeszédü hipszter Ez a pofa abban a boltban fogadott, ahol még Jan vette a saját elektromos biciklijét úgy hét éve. Trendi bozontos Rumcájsz-szakállat viselt, meg olyan oldalra nyalt hajat, mint amilyen Justin Biebernek volt abban asz idöszakában, amikor azt vonyította, hogy BABY! Na, ö volt az az illetö, aki valószínüleg meg van gyözödve ról, ahogy az emberek úgy jönnek a világra (de legalábbis a bicikliboltba) hogy a kisujjukban van a teljes szaktudomány. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy olyan sebességgel öntött nyakon olyan mennyiségü szakmai információval, hogy a fal adta a másikat. Nyilván volt már némi fogalmam a témáról, de azért ez a tempó egy kicsit sokkolt...hogy már szinte ilyen (szakmailag) bensöséges cseverészést próbált velem folytatni. Itt végül három biciklit póbáltam ki, nem mérték se az idöt, se a kilométert, csalinkáztam, amerre akartam. Fura érzés volt a hatalmas trendi boltból kihajtva szembesülni a szürke konténervárossal, ahol menekültek laknak...én itt ilyen szuper bicikliket próbálgatok, nekik pedig egy szatyorban elfér a vagyonuk...végül innen is üres kézzel, illetve üres csomagtartóval mentem haza. 3. A láthatatlan Elmentem még abba a gigaboltba is, ami egyenesen Németország legnagyobb bicikliboltjának hirdeti magát, mert miért ne. És szerintem nem túloznak. Bitang nagy alapterületü boltot képzeljetek el, saját biciklipályával, utcán próbálgatásról szó sem lehetett. Egy órát voltam bent, két biciklit tekertem fel s alá ezerrel. Közben teljesen magamra voltam utalva, eladót egy szálat nem láttam, illetve egyet mintha mégis...utána szóltam, de elsietett. Sosem felejtem azt a csinos zakót. Na jöjjön is a szerencsés negyedik! 4. Aki ráhajtott a férjemre De csak, miután már szinte megállapodtunk a vásárlásról. Ennyi becsület azért volt benne. Igazából még most sem ocsúdtam fel az élményböl. Nem volt ilyesmire még példa az elmúlt 25 évben, legalábbis az én jelenlétemben biztosan nem. Pedig olyan jól indult az egész. Elöször Jan nélkül voltam a boltban. Ez a hapsi se beszélt lassan, de azért elég összeszedetten és érthetöen, ráadásul rámutatott, hogy nem is olyan messze van tölünk egy bicikligyár (Campus) és ugyan miért ne támogatnám a német bicikliipart (a dolog szépséghibája annyi, hogy Jan szerint a világon minden bicikliváz Kínában készül...de efelett most hunyjunk szemet egy pillanatra). Kipróbáltam, hajtottam, tekertem és egyszer csak azt éreztem mint annak idején a menyasszonyi ruhámnál: EZ LESZ AZ!

Akármilyen biztos is voltam a megérzésemben, éltem a 24 órás folgalási jogommal és azért aludtam rá még egyet. Másnap pedig magammal cibáltam a férjemet, mégiscsak ö használ napi szinten elektromos biciklit évek óta, csak jobban ért hozzá (bár mostanra már én is kikupálódtam valamelyest a témában). Az eladó rögtön nagyon felvillanyozódott, amint konstatálta, hogy nem egyedül érkeztem. Egészen pontosan különleges bánásmódban részesített bennünket. Kezdte azzal, hogy leszedett Janról pár macskaszört (itt kellett volna menekülöre fogni!). Hát még amikor megtudta, hogy Jan akar venni gumit (biciklire!) meg kereket meg nyerget...hát ott olvadozott. Alig várta, hogy eltünjek még egy utolsó próbakörre (biztos ami biztos). Mire visszaértem az üzeltbe, már legeslegjobb barátok voltak...az agyamat eldobtam ettöl. No de spongyát rá, Jant viszont nem engedem többet oda egyedül az tuti. Letettük az elöleget, másnap pedig szépen hazatekertem a személyemre beállított biciklivel. Micsoda érzés! Imádom a tekerés minden egyes pillanatát! Fogalmam sem volt, hogy a bicikliimádatomat lehet még fokozni!

Pedig de! Múltkor már a biciklimmel álmodtam...az eladó pedig valószínüsíthetöen Jannal, de ebbe most ne menjünk bele...lényeg, hogy egy annyira fantasztikus bicikli tulajdonosa lettem, hogy minden szabad percemben tekerni akarom...esöben, szélben...maga a csoda! Lesz róla még poszt, csak most megyek megnézem ki hívogatja ilyen késön Jant:-))) PS: A bejegyzés címe onnan ered, hogy ezt írja ki a drága kis biciklim kijelzöje, amikor bekapcsolom.

Amikor a csomagtartóban...

Éppen a napokban harminc éves ez az emlék, gondoltam, megírom. Mielött elfelejteném!! 1994. június vége felé járunk, péntek volt akkor is, mint ma. Elballagtunk szépen. Az általános iskolából, honnan máshonnan? Nekem az egy csodálatos, diadalittas nap volt, arról nem beszélve, hogy fülig szerelmes voltam egy évfolyamtársamba...na, de haladjunk szépen sorjában. Illetve kanyarodjunk vissza a tanév elejére. Egy nagyon fontos, eseménydús tanév volt ez, mint a magyaroknak általában. A nyolcadik! Az egész életed ezen az éven áll vagy bukik Terike! 1993. szeptember 1-jén, ahogy oldalogtunk be a tanterembe, még a világon semmi nem utalt arra, hogy ennek az évnek a végén meg fogok dicsöülni. Az osztálytársaim nagy része rendesen megnött a nyáron, én meg csak lestem fel rájuk, pedig magasított talpú szandállal készültem erre a napra, úgy emlékszem. A teljes elkámpicsorodástól csak az a tény mentett meg, hogy új fiú érkezett az osztályba, nem is akármilyen! Szárnyaim alá is vettem azonnal! Sajnos az efeletti örvendezés csupán néhány percig tartott, az ások kevesebben voltak, hozzájuk irányították a Don Juant. De azért mégis, micsoda izgalom! Aztán jöttek a dolgos hétköznapok. Rengeteget tanultunk, külön német, külön matek, elöfelvételiztünk egyszer meg aztán még egyszer. Ja, meg nyelvvizsgáztunk is, kell a pont a felvételihez! Meg az orromat is felszúrták idönként. Emlékszem, egyszer korahajnalban keltett apukám és ahogy félálomban kászálódtam ki az ágyból hirtelen komolyan nem tudtam, hogy most a fül-orr-gégészhez megyünk-e vagy a Rigó utcába. Aztán megvolt a rendes felvételi is és hirtelen egy légüres térbe kerültem. Felvételi, nyelvvizsga, orrfelszúrás letudva...van még négy hónap az iskolából...mihez kezdjek most? Valamivel csak ki kellett tölteni az idöt, ha már a jegyeknek és úgy általában a tanulásnak nem volt többé jelentösége. Na, fogtam magam, gyorsan szerelembe estem! Egy évfolyamtársam volt a kiszemelt, nem az új fiú, ott valami elképesztö volt a konkurenciaharc, nem óhajtottam beleszállni. Gyorsan be is avattam a barátnöimet az új szenvedélyembe, mert a reménytelen rajongás úgy az igazi, ha van kivel megosztani. Együtt ötlöttük ki neki a nagyon frappáns fedönevet: Árgyélus Királyfi! Túlzás nélkül állíthatom, hogy márciustól júniusig csak miatta jártam be az iskolába, szünetekben állandáon öt lestem, egészen pontosan a vádliját, mert az tetszett rajta a legjobban. Óriási lelkesedésemben még fizika szakkörre is beiratkoztam, csak, hogy mellette ülehessek a buszon, amikor elmentünk együtt a Közlekedési Múzeumba (emlékszem, ráesett egy virágszirom a hajára, de nem mertem leszedni). De valahogy hiába tepertem, csak nem tüntem fel neki, meg a tény sem, hogy szívem érte lángolt. Ki kellett eszelnem valamit, hogy felhívjam magamra a figyelmét! Közeledett április elseje, a bolondok napja, az iskola vezetösége pedig kitatlálta, hogy tartsunk fordított napot! Nosza, lett is nagy felbolydulás! Meg kellett választani az új vezetöséget, igazgatót, igazgató-helyettest és iskolatitkárt, mindezeket természetesen a diákság soraiból! A szavazásra már egyáltalán nem emlékszem, lényeg, hogy valamilyen okból kifolyólag engem választottak meg igazgató-helyettesnek...igazgatónak meg egy tejbetök figurát, akit az egész hóbelevanc egyáltalán nem érdekelt, így szabad kezet kaptam! A nap és annak a részeltei külön posztot érdemel, most legyen elég annyi, hogy egyetlen napon - szinte korlátozás nélkül - kiélhettem az összes kreativitásomat, exhibicionizmusomat és annyit beszélhettem mikrofonba, amennyit csak akartam! Ja, és testöröm is volt, Árgyélus Királyfi személyében, ekkor láttam elöször öltönyben. Ebbe még most is beleborzongok, úgyhogy mesélem inkább gyorsan, mi volt még abban az évben. Népszerüségem a tetöfokára hágott, úgyhogy gyorsan alapítottam egy diákújságot (Csipogó néven, ezt neked Elon Musk!) és nagyinterjút készítettem az éppen nyugdíjba készülö igazgatóval...a legkeményvonalasabb komcsival, akit valaha láttam, 5 évvel a rendszerváltás után is köpenyben járt és nagyon zokon vette, hogy mi nem. Nyüzsögtem, sürögtem-forogtam, Árgyélus Királyfihoz mégsem kerültem közelebb egy tapodtat sem (pedig már a barátnöim is elkezdtek közvetíteni, de mindhiába). Mindent egy lapra tettem fel: majd a baketten megtörténik, aminek meg kell történnie! De elötte még volt egy nagyon emlékezetes évzáró, ahol engem az év tanulójának választottak, egészen pontosan miattam hozták létre ezt a címet és díjat. Az igazgató beszédében kiemelte, hogy még soha nem látott ilyen diákot, aki ennyi közösségépítö munkát végez ilyen rövid idö alatt. Hah, ha tudta volna, hogy mindennek mennyire kevés köze volt az alma materhez, és mennyivel több a szívem választottjához! Gyorsan köszönetet rebegte, zsebre vágtam a 600(!!!!!) forintos könyvutalványt (akkor ez frankón két könyvet ért a Libriben, ma egy gombóc fagyit sem), és vágtattam haza átöltözni, hajat belöni, sminket feltenni....tesóm még egy kupica konyakot is belém diktált, söt, a féltett szíves felsöjét is kölysönadta...mindent a boldog végkifejlet érdekében! Kb. elsöként érkeztem a bankettre, innentöl boldogan várakoztam. És csak várakoztam. Meg a várakoztam. Mert Árgyélus Királyfi csak nem akart megérkezni. Kétségbeesésem már a tetöfokára hágott, amikor az egyik "kedves" osztálytársnöm csúfondáros hangon közölte velem, hogy hiába kentem fel magamra a vakolatot, Árgyélus nem jön, a rokonaival dajdajozig hajnalig. No, de hát ismertek, nem kenyerem a kétségbeesés. Óriási elánnal vetettem bele a partizásba az iskola ebédlöjében, és amikor a buli végén felmerült az ötlet, hogy menjünk el szerenádozni (amit a tanáraink egyébként kifejezetten megtiltottak elözöleg), én voltam az elsö, aki beugrottam az egyik önkéntes apuka kombijßának csomagtartójába. Hhogy hogy került oda nevezett apuka, nem tudom. Mobiltelefon, söt, vonalas telefon sem volt még akkor Pécelen...de nem is kellett. Bekucorogtunk nevezett kombiba vagy tízen és irány a tornatanárunk otthona...aki kiderült, hogy már várt bennünket...felkészül a magyartanár majd a rajztanár....kornyikáltunk (ahogy a csövön kifért) ittunk (alkoholt) káromkodtunk (csúnyán) de nem érdekelt...bitang jól éreztük magunkat és örökre leráztuk magunkról az általános iskolai rabság béklyóit..egészen másnap reggel nyolcig, amikorra be voltunk rendelve a suliba...buli után a takarítás lálálálááá! Fogalmam sincs, hogy tudtunk nulla órányi alvással és másnaposan viszonylag civilizált formát ölteni és hasznos munkát végezni...de nem volt ránk panasz! Happy End nincs? De van! Árgyélus Királyfi szerintem ma a mai napig nem tudja, hogy miatta lettem igazából az év tanulója...de jobb is ez így. A következö években idönként hallottam róla, föleg arról, hogyan törte össze a nöi szíveket...én viszont csak a szépre emlékezem! Ahogy fut ott a Lada Samara mellett öltönyben a három másik testörrel, amit apukám vezet az iskola utcáján és aminek a motorháztetöjére rá volt írva szigetelöszalaggal, hogy DIRI-TAXI..és aminek a nyitott ablakából integetünk ki zsebkendövel az összegyült tömegnek...ez az emlék örökre az enyém marad!

Az akarat diadala

Volt már poszt ezzel a címmel, meg gyanítom, hogy még lesz is, magamat ismerve. Pedig ez a poszt most nem is az én akaratomról szól. Hanem Flórián akaratáról. Hát ki más akarata diadalmaskodott volna már MEGINT? Naná, hogy az övé. Kitartás, akarat, akaratosság, rámenösség..nevezzétek, ahogy akarjátok. Valamelyik szülinapi posztjában írtam már irigykedve, hogy ha nekem olyan erös akaratom lenne mint neki...és ez még most is igaz! Na, de mi történt! Csak annyi, hogy Flórika fejébe vette, mi együtt fogunk sportolni. Hogy ez nekem jó lesz-e vagy sem, azt nem kérdezte. Együtt fogunk és kész. No, nem mondtam ám igent elsöre. Mert nekem egy nagyon szuper kis sportoló helyem volt immáron három éve bejáratva. Egészen pontosan ez volt az elsö olyan hely, ahova ilyen régóta és rendszeresen, lelkiismeretesen eljártam sportolni. Egy olyan helyet képzeljetek el, ahol jó eséllyel én voltam a legfiatalabb vendég. Irmgard sportstúdiójába jártam netán? Hát majdnem! Egy fizi(k)oterápiás praxisba jártam, ahol minden súlyzós edzös gép elektromos vezérlésü és egy kártyán tárolják az adataidat. Tehát csak bedugod a kártyát az adott gépbe, és máris minden automatikusan beállítódik, neked semmivel nem kell törödnöd, csak a mozgásra kell koncentrálnod. Ez egy köredzés amúgy, Milon a neve, rá lehet keresni, ha érdekel valakit. Nem olcsó éppen, de rengeteg idöt megspórol vele az ember, és borzasztóan hatékony. Nagyon szerettem, három éven át becsületesen jártam, s talán nem csoda, hogy otthon is áradoztam róla. Tehát igazából magamnak köszönhetem, hogy egy szép napon Flórika elöállt a farbával: anya, én is oda akarok járni sportolni, ahova te. Az ötlet nem rossz, de gyerekeket ott nem fogadnak, ráadásul kettönknek kipengetni a tagságit...kissé meredek. De a gyermek nem adta fel. Jó, meg én is állandóan olvasok. Egyszer például szembe jött velem egy cikk a helyi újságban, hogy egy másik hozzánk közeli stúdóban is vannak Milon-gépek, meg még egy csomó más gép is, ráadásul szeretettel várnak mindenkit, aki legalább 150 centi! Na, Flórikának sem kellett több, innentöl csak lábujjhegyen közlekedett a lakásban és addig nem hagyott nekem nyugtot, amig be nem mentem a stúdióba és meg nem kérdeztem, hogy nem nyomdahiba-e az a 150 centi és vajon mennyi az annyi? A hir, azaz esetünkben a hirdetés igaznak bizonyult, ráadásul egy gyors fejszámolással azt is megállapítottam, hogy ketten együtt tudunk járni edzeni annyiért, amennyiért a másik helyen egyedül izzadok. És akkor jött a további fülrágás: Anya, kérlek, egyeztess egy idöpontot próbaedzésre. "Hohó, barátocskáim, próbaedzés, oda én is jövök veletek!" - mondta Tóbi, aki közeledik a 14-hez és az életkorának megfelelöen elötérbe került az izomtömegnövelés kérdése. És akkor most elértünk ahhoz a részhez, ami miatt leültem nektek megírni ezt a sztorit. Mert a közös edzés a fiaimmal egy olyan semmihez sem hasonlítható érzés és élmény volt, amibe még most is beleborzongok, ha rágondolok. Rólam tudni kell, hogy imádok egyedül sportolni. Zene be a fülembe, a mozgáshoz évek munkájával tökéletesített playlist bekapcs és aztán hadd szóljon. Nem kell nekem training buddy egyáltalán, ha szeretek egy mozgásformát, akkor az nekem elegendö motiváció, csinálom és kész. Na, ezt a hozzáállást írta felül a közös edzésünk élménye, jó eséllyel örökre. Eleve a fiaimat látni súlyzó edzés közben a gépeken...az én drága kisfiaimat, akiknek a cseperedését kiválóan lehetett itt követni a blogon...elképesztö volt öket megélni ebben az új helyzetben. Milyen ügyesek, magabiztosak és becsvágyóak...és hogy tetszik nekik a futópad...amiböl van egy csomó, szóval edzhetünk akár egymás mellett is. Az edzö persze el volt tölünk ájulva, hogy micsoda bevállalós család vagyunk, az anyukákra egyáltalán nem jellemzö, hogy magukkal hozzák a fiaikat, ez nekik inkább a "me time"...hát nekem is az...volt:-) Ja, és fogalmam sem volt, de nagyon jó érzés, amikor valaki edzés közben szól, hogy ANYA. Nagyon jó. Az edzö különösen Flórikát dicsérte, már már rajongásig, többször elmondva, hogy mindig is arra vágyott, hogy legyen egy fia. Lehetöleg egy ilyen fia. Ezt kissé már soknak éreztem, bevallom...késöbb hozzátette, hogy neki a feleségével nem lehetett gyerekük. Ja, semmi, csak megint közölte velem az élet, hogy milyen fantasztikusan szerencsés ember vagyok. Duplán is!

De vissza az akarathoz meg annak a diadalához! Szóval a próbaedzés olyan prímán sikerült, hogy pár napon belül felmondtam a régi jól bevált helyemen (bevallom, ez rettenetesen nehezemre esett, már nagyon kötödtem ahhoz a helyhez), aláírtam három darab szerzödést, egyeztettem négy idöpontot a négy alkalmas betanításhoz és május 23. óta boldog edzötársak vagyunk a fiúkkal! S, hogy mi a cél? A fittség kérem szépen, semmi más! Az eddigi legjobb élményünk amúgy múlt vasárnap volt. Éppen a reggeli és az ebéd közt voltunk félúton, amikor Flórika rám néz: Anya! Elugrunk edzeni? Naná! Laza üzemmódban voltunk, egy köredzés és húsz perc kardió után már kint is voltunk...de ennyi is nagyon jól esett! Többek között ezért jobb ez, mint bármiféle idöpontos edzés: bármikor mehetsz, amikor csak kedved tartja! Egy évre szerzödtünk le, itt ennyi a minimum. S, hogy el fogunk-e járni heti kétszer edzeni, mint ahogyan azt elhatároztuk? Be fogok számolni! Stay tuned!

50 év

...korkülönbség! Az azért már elég komoly! 94 éves az illetö, akiröl írok ma nektek. Induljunk most egy fantasztikus utazásra! Irmgard....nem így hívják igazából, de akár így is hívhatnák, mert nagyon menö név volt ez akkoriban...mikor? 1930-ban. Amikor született. Hol? Szászrégenben, vagy ahogy ö mondja, Sächsisch-Regenben, ma (és akkor, de közben egy kis idöre nem) Romániában, közelebbröl Erdélyben, még közelebbröl Maros megyében, a Maros két partján, a Maros és a Görgény összefolyásánál. A gyerekkoráról csak annyit, hogy békében éltek egymás mellett a románok, a németek és a magyarok ebben a soknemzetiségü kisvárosban, valamennyire beszélték egymás nyelvét és tisztelték egymás kultúráját. Amikor aztán 1944-ben már kb. lehetett tudni, hogy mi vár azokra a németekre, akiket otthon talál az egyre közeledö Vörös Hadsereg, menekülöre fogta Irmgard és négy testvére, nagyterhes édesanyja valamint apja és egyéb rokonai. "Kopogtatott a szomszéd, anyám egy óra alatt pakolta össze a legszükségesebbet, rohantunk az állomásra." Napokon át tartó vonatozás következett, pusztító körülmények között. Állva, összezsúfolva, vödör a sarokban...ha a vonat megállt valahol, nem lehetett tudni, miért áll, meddig áll, bombáznak, nem bombáznak, túlélik-e, nem élik túl, indulnak-e a tovább. Tíz nap alatt értek Magyarországra (útközben, Tokajnál az egyik testvére majdnem lemaradt a vonatról, de az utolsó pillanatban sikerült felhúzni), egészen pontosan Mosonmagyaróvár közelébe, egy gyüjtötáborba. Itt töltöttek nyolc hónapot, teljes bizonytalanságban. Közben a gyerekek magyarul tanultak. Itt született meg Irmgard ötödik testvére is. Aztán szerencséjük volt, még idöben mehettek tovább, ezúttal Ausztriáig jutottak. Itt nyolc évet töltöttek teljes hontalanságban. A régi haza már nem, az új haza még nem tartott rájuk igényt. A hetedik testvére itt jött világra. Végül valami óriási kitartással és elszántsággal sikerült Irmgardnak Frankfurtig jutni, letelepedni és szakmát tanulni. Kertész akart lenni minden áron. Itt ismerte meg született frankfurti férjét, és amikor Bürstadt és Lampertheim között létrehozott az állam 14 mintagazdaságot, nem teketóriáztak, belevágtak. Föleg, mert éppen olyan gazdákat kerestek a gazdaságok élére, akiknek menekült múltjuk volt. A gazdaságuk szépen növekedett, gyarapodott. Négy gyerekük született, a negyedik éppen abban a házban, ahol beszélgetünk. "Úgy képzeld el, délelött még a traktoron ültem, aztán délután csak bementem, meg azért a bábát is áthívtuk a rend kedvéért." Fia született, a három lány után. Aki aztán annak rendje s módja szerint kitanulta a mesterséget s viszi tovább a családi gazdaságot, virágtermesztésre szakosodtak. Van, hogy 450ezer(!) cserepes erika virít az udvaron. A fiának lett aztán egy fantasztikus felesége, majd született egy fiuk meg egy lányuk. Éppen az én gyerekeimmel azonos években, s mivel ez a gazdaság ugyanazzal az iskolai busszal érhetö el, mint ami felénk is jár, a gyerekeink osztálytársak lettek. Mi pedig elöször ismerösök, aztán barátok. Így esett, hogy megismerhettük a még mindig (szó szoros értelmében) virágzó gazdaságot és a hatalmas, vendégek fogadására igencsak alkalmas ebédlöt, amelynek hosszú asztalánál egymás mellett ülünk Irmgarddal, immáron sokadszorra. Mert neki nagyon imponál, hogy én magyar vagyok. Mert neki jó emlékei vannak a magyarokról. Annyira, hogy 80 azaz nyolvan év távlatából is simán elö tudja hívni a magyartudását, a napszaknak megfelelö köszönéseket, a tízig számolást...és ami számomra elképesztö és szinte hihetetlen: a magyar Himnuszt! Korrekten, dallammal, mindennel. A 96 éves növére mindeközben Pittsburgh-ben él, rendszeresen telefonálnak, a 92 éves öccse Vancouver-ben...a többiek erre-arra Németországban...utoljára tíz éve volt együtt a hét testvér, erröl egy hatalmas bekeretezett csoportkép tanúskodik az ebédlö falán. De ne merengjünk a múltban, mert nem azért álltam neki ennek a bejegyzésnek! Hanem azért, mert nekem Irmgard valami hatalmas nagy példaképem. Persze, biztos genetika is, hogy valaki 94 évesen olyan szellemi frissességgel rendelkezik, amit sok negyvenes barátnöm megirigyelhet. Egyszerüen sziporkázik a csaj (nem tünik adekvátnak ez a szóhasználat, de higgyétek el, illik rá nagyon!). Múltban, jelenben, jövöben nem keveredik el, nem bonyolódik bele, mindennel tökéletesen tisztában van. Kiváló társalgó, olyan sztorijai vannak, hogy megörülsz! Nekem ö maga az élö történelemkönyv, egy olyan kor tanúja, amiröl mi csak (tan)könyvekböl, esetleg dokumentumfilmekböl tájékozódhatunk. Persze, apukám is sokat mesélt a háborúról (pardon, A háborúról), de ö tíz évvel fiatalabb volt Irmgardnál, nem volt ennyi tudatos és eleven emléke. Azt, hogy milyen lehet 14 éves tinilányként egyik pillanatról a másikra felkerekedni, ott hagyni mindent és mindenkit, ami és aki fontos volt neki, és éveken (évtizedeken!) keresztül számkivetettként élni idegenben...ezt apukám nem tudta. Pedig ez most eléggé hot topic a világban, pláne itt Németben. Mármint a menekültkérdés. Mert sokan és sokféleképpen viszonyulnak hozzá, azaz hozzájuk. Jó így ülni Irmgad mellett és megismerni egy teljesen más perspektívát. No, de mit csodálok benne még a memóriáján és szellemi képességein túl? Az eszméletlen vitalitását, azt! Az például neki teljesen alapvetö volt, hogy minden létezö mozgásszervét megoperáltassa...új térd, új csípö, gerinc...mindent a mozgékonyság érdekében. Heti kétszer jár vizigimnasztikára, heti kétszer meg konditeremben emelgeti a súlyokat. "Kérdeztem múltkor az edzöt, mit javasol, mit tehetnék még a mozgékonyságomért?...csak nézett rám meredten...94 évesen mit akarok még??" Persze, Irmgardot nem kell félteni, kialakította a saját edzéstervét, napi egy órát sétál a környéken. Szigorúan gurulós kerettel, mert azért a szédüléssel nem árt vigyázni. De a házban bot nélkül közlekedik, erre nagyon büszke. Nézem, nézem és nem értem. S.Oliver felsöje az utolsó divat szerinti, haja belöve, látszik, hogy készült erre a társas összejövetelre. Lehet, hogy a 94 az új 70? Annyi bizonyos, hogy én csak és kizárólag akkor akarok 94 éves lenni, ha úgy, olyan frissen és üdén élhetek, mint Irmgard! A következö 50 évért elöre!

Tóbiás 164

...hónapos, hát persze, már ismeritek a turpisságot! Nincs még szülinap a kanyarban sem, de úgy érzem, itt az ideje, hogy beszámoljak ökelméröl, az idösebbikröl, a trónörökösröl (hadd írjak ilyeneket, ha már az "egyszem fiam" címröl lecsúszott:-). Fogalmam sincs, hány centi. Azt viszont tudom, hogy alig alacsonyabb nálam (166 cm) és az én biciklimet használja, mert az övé szerinte már kicsi (még úgy is, hogy feljebb állítottuk az ülést...sokkal feljebb). 176-os ruhákat hord nagyrészt, de már a felnött osztályon is vásárolok neki böven, legutóbb éppen M-es méretet. A lába már rég nagyobb mint az enyém, most 41-es cipöt hord a lelkem. A barnába hajló szöke haja ugyanúgy burjánzik, mint kiskorában, hat hetente kéne fodrászhoz menni ideális esetben, aztán ez vagy sikerül vagy nem. Tegnap éppen sikerült, alig ismertem meg utána a fiam. Pedig mióta ismerem már! Vagy mégsem? Ki lehet ismerni valaha is egy embert? Ez nem is olyan egyszerü. Föleg, ha még kamaszodik is az illetö. A hangulatingadozások pedig enyhén szólva sem kíméletesek...egyik érintett számára sem. Hol eltaszít a sunyiba, hol meg annyira szorít, hogy alig kapok levegöt. Kellek? Nem kellek? Az igazság valahol a kettö között leledzik. A leszakadás nagy korát éljük kérem szépen. Nagyon, de nagyon hasonló ez az idöszak a dackorszakhoz. Csak már sokkal nagyobb a szókincse, sokkal nagyobb sértéseket tud a fejemhez vágni. Hogy sokat civódunk-e? Szerintem ez a türhetöség határán belül van. No, persze, kinek mi a türhetö, az attól függ. Most például jelezte, hogy menjünk a spárgafödre biciklizni. Most. Azonnal. Tájékoztatásul közlöm, hogy ez az a program, amit egy órával ezelött még kategorikusan elutasított. Kell a rugalmasság, én mondom nektek. Szóval innen folyt. köv. Update: elindultunk együtt biciklizni, de az elsö utcasarkon elváltunk, mert ö inkább egyedül akart menni. Mit is írtam nektek a rugalmasságról? Pontosan. Hát így. Így élünk mi. Együtt, néha egymás mellett, igyekszünk nem egymás ellen. Nem könnyü, de arra azért nem is számítottam. A szép pillanatokat kell értékelni, nagyon intenzíven megélni és felnagyítani, emlegetni, ajnározni. A többit meg el kell fogadni, viselni, mikor hogy. Hozzátartozik ehhez az életszakaszhoz. Vekerdy szerint ilyenkor ki kell írni a gyerekek agyára: átalakítás miatt zárva. Kezdem ezt a feliratot nagyon érezni. Na, de ezeken kívül milyen a fiam? Okos, borzalmasan okos. A vonatok most egy kicsit háttérbe szorultak, a politika és a történelem viszont annál jobban érdekli. Évek óta most már igazából. Bújja a híreket meg a történelmi magazinokat, könyveket, aztán meg csak kombinál, elemez, fejtget. Néha a legalkalmatlanabb szituban helyezi el idöben és térben a nagy történelmi pillanatokat, pl. amikor épp a cipömet veszem és rohanok valahova. Akkor nagyon szeret elmerengeni azon, hogy jogos volt-e atombombát dobni Japánra. És igen, tudom, hogy mindig és midenkor értö figyelemmel kell hallgatnom. Pont mint az öccsét a számítógépes játékokról. De van az a pillanat, amikor sok. Amikor nem bírom. Amikor telítödök az információkkal és nagy tisztelettel megkérem, hogy tartson öt perc szünetet a szóáradatban, mert már képtelen vagyok követni. Pedig komolyan érdekel a történelem meg a politika. De azért mindennek van határa. Az én befogadóképességemnek is. No, de ugorjunk. Mit szeret még? Imád az utcán kószálni. Csak itt a közelben, teszi a köröket, egyiket a másik után. Vagy csak simán a nappaliban. Közben a fantáziájában van. Zavarni, szólni hozzá szigorúan tilos, illetve nem is érdemes. Kivéve, amikor kifejezetten kéri, hogy kísérjem el. Ilyen is van, föleg napnyugta után, föleg nyáron, lehetöleg pizsomában, mezítláb. Mindannyiunknak így kel vonulni. Élni kell az alkalommal, a szomszédok már megszokták a látványt. Amúgy meg nem érdekel, ki mit szól. Nekünk ez a szórakozásunk. Kis esti séta, úgy hívjuk. Imádunk a kivilágított ablakokon belesni, csak úgy. A legjobb, amikor Jan meg Flórián is csatlakoznak. Hulló csillagokat is látunk olykor olykor. Megbeszélni a dolgokat, a személyes dolgokat úgy értem, és nem a világ helyzetét, legjobban este lehet. Jóval a normális lefekvési idö után persze. Olyan fél tíz tájban. Ilyenkor jön oda, hogy jaj még ezt el akartam mondani. Jaj ezt még meg akartam veled beszélni. Ilyenkor elküldeni, fáradságra hivatkozni és az órára mutogatni szigorúan tilos. Amíg jön és mondja, addig figyelni rá kutyakötelességem. Mert eljön majd az idö, amikor már nem jön és nem mondja és akkor majd leshetek. Addig minden ilyen alkalmat aranyba kell foglalni. Akkor is, ha nagyon késön kerülünk ágyba. Akkor is, ha senkire és semmire nem marad már idö utána. Az idöm a legdrágább kincsem, neki adom, mese nincs. Azaz dehogy nincs. Valamelyik nap nosztalgiából Tesz-vesz várost olvastunk. Igen, a nem is olyan sokára 14 éves fiamnak. És remekül szórakoztunk rajta. Ritkán, de akad ilyen alkalom. Eljön az idö, amikor ez megszünik. Végleg. Számomra ez egyelöre elképzelhetetlen. Kivel fogok akkor röhögni Bogin, Szimat örmesteren, FérEgonon és a mézszállító autón, ami beletolatott egy betonkeveröbe, ami korábban összeütközött egy szénaszállító autóval??? (Ennél nagyobb szutykot el se lehet képzelni:-) Na, majd csak túlélem valahogy. Ezt is. Innen folyt. köv. mert hulla vagyok. Szeretem a fiam. Majomszeretettel. Erröl már értekeztem korábban itt a blogon. Hogy mennyire felszisszentem régen. Amikor mondták egy anyáról, hogy majomszeretettel csüng a fián. (Mindkét nagymamámról mondták ezt amúgy.) Hogy az milyen hú de nagyon káros. Meg természetellenes. Nem értettem, hogy lehet szeretni ennyire egy gyereket. El se tudtam képzelni. Most meg itt van. Hiába nött meg. Vele nött a rajongásom iránta. Ez van, ezzel együtt kell élni. Neki is meg nekem is. Egyszer olvastam valami nagyon okos tanácsadó könyvben, hogy nem szabad belehalnia egy anyának, ha a gyerekének szerelmi bánata van. Meg kell örizni a hidegvérünket meg az objektivitást, nem omolhatunk össze. Hát hiába az intés. Én bele fogok halni és össze fogok omlani. Simán. De nem tartunk még ott. Ugorjunk. Mondja itt a múltkor egy indiai apuka a szülöin, hogy nem elégedett az oktatással. A gyerekeknek sokkal több idöt kéne tölteniük az iskolában. Mi az, hogy hetente csak egyszer van kilenc órájuk, máskülönben meg csak öt vagy hat? Iskolapadba velük, hadd görnyedjenek! Szerintem böven elég az az idö, csak azt töltsék hatékonyan. Ehhez jön még a leckeírás, a sport, a zene, a hobbik...pedig ebben a korban idöt kell még szakítani a céltalan csámborgásra és álmodozásra is! Kikerül az iskolából, munkába áll, családot alapít...mikor lesz erre ideje? Nyugdíjas korában? Amit lehet, hogy meg sem ér? Nem vagyok híve a diákok agyonterhelésének egyáltalán. Kell az az öt perc...Tóbikának is ezt mondom, amilyen gyakran csak lehet. Nekem az a legszebb gyerekkori emlékem, az az idötlenség. Annak a megélése. Száguldozunk Pécel utcáin biciklivel, máskor meg tollasozunk kifulladásig, se telefon nálunk se óra, a szüleinknek fogalmuk sincs, merre járunk, mit csinálunk és kivel...kb. sötétedésre haza értünk és kész. Ez volt az életünk lényege. Boldog békidök. Ezt kívánom a fiamnak is teljes szívemböl.

Én egész népemet fogom...

...tanítani! Gondolta Flórika! De legalábbis egy osztályt biztosan! Azon töprengtem ma magamban, milyen fantasztikus a fiam. Nem szeretnék ezzel a sztorival a következö szülinapig várni, elmondom hát most. Szóval lesz a fiúk iskolájában egy rendkívüli szünnap jövö héten. A tanárok továbbképzésre mennek, persze mi felnöttek tudjuk, hogy ilyenkor pihenik ki a tavaszi szünet utáni elsö hét fáradalmait. No, mindegy is, lényeg, hogy lehet lazítani. Mi ezen a napon dolgozunk, a fiúknak szabad programjuk van, azt csinálnak, amit akarnak. Alhatnak délig, lebzselhetnek pizsomában, semmiféle kötelességük ilyenkor nincs. Flórika viszont úgy döntött, hogy felkel a szokásos idöben (fél hétkor) és 7:50-kor már a tanterem elött ácsorog. Stréber lenne netán? Áh dehogy! Azt elfelejtettem mondani, hogy a régi, általános iskolai tanterme elött fog ácsorogni! Kitalálta ugyanis, hogy meglátogatja a régi osztályfönökét, aki most újfent elsösöket tanít. S ha már ott van, akár még a tanításba is besegít egy kicsit. Hivatalos gyakorlatra majd csak kilencedikes korában mehet (nyilván már ezt is lezsírozta a tanárbácsival), most csak amolyan botcsinálta segédtanárnak (vagy tanársegédnek?) áll egy nap erejéig. Mindez az ö agyából pattant ki, ö levelezte le az egészet a volt ofövel, ma meg is mutatott nekem egy részletet a csetelésböl (azt, amikor megkérdezte, hogy vigyen-e magának enni- és innivalót a közös tízórai idejére...imádom:-)). Nem tudom, ki hogy van vele, de én ettöl az egész sztoritól rettenetesen el vagyok ájulva. Azaz nem! Nem a sztoritól! Hanem magától a fiamtól...hogy mennyire ügyes, okos, micsoda motiváció van benne...teljesen saját ötlet, megvalósítás, lebonyolítás, minden! Mondjuk azon csodálkozom, hogy miért csodálkozom! Hát már elsös korában is nem hivatalos pedagógiai asszisztensként támogatta azokat a kevésbé szerencsés (németül ezt úgy mondjuk, hogy bildungsschwach) családból származó osztálytársait, akiknek nem olvastak otthon éjjel-nappal...volt, hogy az osztályterem elött egy külön padnál foglalkozott velük. Én anno ezen eléggé felháborodtam, késöbb fizetést követeltem, végül rájöttem, hogy ez egy win-win szituáció. Flórika se unta magát agyon, a gyerekek meg külön jól jártak, hogy egy született tanár magyarázott nekik. És a sikertörténet folytatódik! Hogyan? Be fogok számolni! Jók a kilátások!

Ide fogom írni: Na, megvolt a nagy tanárkodás! Flórika kedden boldogan jött haza, de azon melegiben nagyon szükszavúan nyilatkozott. Szép volt, jó volt, de most hagyjál békén. A szokásos esti betakargatás közben aztán sok mindenre fény derült. Hogy milyen kicsik az idei elsösök. Az ofö bácsi pedig még mindig ingben jár. Ja, és a kicsik még nem tudnak rendesen olvasni "minden feladatot nekem kellett felolvasni nekik, képzeld, Anya!". Ha jelentkeztek, hogy valamit nem értenek, Flórián ment oda a gyerekekhez segíteni (idönként versenyt futva a tanárral, hogy ö érjen elöbb oda). A csúcs persze az volt, amikor Flóri használhatta a tanár szent piros tollát és javítgathatta az elsösök feladatait. "Anya, nem hiszed el, de még alá is írhattam a füzetüket!" Ez semmihez sem fogható érzés! Újdonság, hogy a tanteremben kialakítottak egy játszósarkot, oda küldik óra közben azt a gyereket, aki a legkevésbé bír magával meg azzal a ténnyel, hogy csendben rendben kell ülni órán. Flórika szerint jól müködik a dolog, nem volt balhé, béke volt. Szünetben pedig akkora tornyot épített ott a gyerekekkel, hogy még a tanár se érte fel a tetejét (Flórián is csak úgy, hogy székre állt). Boldogan, elégedetten aludt el a fiam. A jövö elkezdödött!

Mielött elfelejteném...

...gyorsan leírom, milyen is volt a hét Jannal kettesben. Igen, jól olvastátok. Nyaralás kettesben. 2009-ben müveltünk ilyesmit utoljára. Meg most. 15 év kihagyás után...nem is volt olyan könnyü belejönni. De menjünk szépen sorjában. Azt már tavaly óta tudtuk, hogy az idei tavaszi szünet úgy alakul, hogy mindkét fiú mehet táborba. Ugyanakkor, ugyanoda. Szombattól szombatig. Micsoda csoda! Micsoda lehetöség ez kettönknek Jannal! Nekem a legvadabb ötletek cikáztak a fejemben. Patagónia! Tahiti! Netán lakásfelújítás? Abban hamar megegyeztünk, hogy csak a fiúk közelében érdemes nyaralnunk, hátha értük kell mennünk, hiányzunk nekik, megsebesülnek, akármi. Erre - tekintve a tábor elhelyezkedését Osnabrück és Bielefeld között - a holland tengerpart tünt a legalkalmasabbnak. Tengerre nézö szállás lefoglalva, biciklisisak bekészítve...mi kell még? Egészség, az kellett volna, de nagyon. Indulás elött egy héttel elövett a szédülös betegségem (erröl majd egy másik bejegyzésben írok részletesebben), szállás lemondva, páros nyaralás ideája elengedve. Vagy mégsem? Hol van az elöírva, hogy csak a tengerparton lehet megfelelöen kikapcsolódni? Na, majd meglátjátok! Április 6-án szombat reggel búcsút vettünk a fiúktól s elkezdtünk nagyban tervezgetni. Azt elöre kikötöttük, hogy a minimálisnál is kevesebb házimunkát fogunk végezni. Nem takarítani meg pakolni maradtunk itthon, ez fix. Ekkorra én már jobban voltam, szédülni már csak éppen, hogy szédültem, viszont a kondim a béka segge alatt vánszorgott valahol. Viszont - szerintem - a kondit csak úgy lehet visszaépíteni, hogy többet vállalunk, mint amennyi ép ésszel vállalható lenne. Így alakult tehát a hetünk: Vasárnap tekertünk. Én száz kilométert akartam, Jan mondta, hogy elég lesz ötven is...és milyen igaza volt! Ladenburgig jutottunk így el, ami egy mesebeli kisváros nem is olyan messze tölünk a Neckar folyó partján. Útközben többmindenre is ráébredtem. Hát micsoda hülyeség lett volna pont ezen a héten elutazni, amikor MINDEN, de tényleg minden virágzik, olyan illatok szállnak, hogy megörülsz, végig napos idöt meg húsz fokokat mondanak és én egyszerüen imádok a környéken biciklizni! Állításomat szeretném néhány képpel alátámasztani:

Tehát kék hegyek, sárga repceföldek és tükörsima bicikliutak, ameddig a szem ellát! Ja, meg a gyümölcsfák is virágoznak, és nem kicsit:

Amikor ezt a képet készítettem Janról, akkor hasított belém igazán: ezt a sok szépséget akartam én itt hagyni holmi szélmalmokért meg hullámokért? Komolyan nem értem magam néha...Ladenburg pedig ilyen szép, nézzétek meg:

Mivel a szálláson elég rendes összeget spóroltunk, nem sajnáltunk a héten étteremben kajálni, na nem ilyen Micehlin csillagos helyekre kell gondolni. Egyszerüen jól esik egy kis tekerés után kiülni a fötérre és kiszolgáltatni magunkat csak úgy. Lazulás felsöfokon kérem szépen!

Hétfön egy hatalmas közös álmunkat valósítottuk meg. Bacharach a városka neve és úgy száz kilométerre van tölünk. S, hogy mi benne a pláne? Hát csak az, hogy a Rajnának azon a szakaszán helyezkedik el, ami a világörökség része. Iszonyatosan szép! Nagyon nagyon régen terveztünk ide eljutni, most végre sikerült! De beszéljenek helyettem a képek:

Mivel az egész város egy hegy oldalában helyezkedik el, rengeteget kellett másznunk. Én helyenként elbizonytalanodtam ugyan, de aztán mentem tovább: THIS IS MY EVEREST!

De megérte, mert a kilátás egészen pazar volt:

Mondom valami elképesztöen csodálatos:

Persze, a csúcson túl is van élet, a lefelé vezetö út is szép:

A folyóparton pedig várt ránk a jól megérdemelt pihi:

Hátam mögött a kilátás:

Nincs többé nagytakarítás, csak virágözön:

Ha a korzón végigmegyek, mindenki köszön:

Igen, jól látjátok, úgy kiszélesedik itt a Rajna, minhta egy tó lenne! Csak ültünk a parton és bámultuk. Még egy mindfulness gyakorlatra is sikerült rábeszélnem Jant, annyira el akartuk raktározni ezt az élményt. Ekkor pillantottuk meg az idei év elsö fecskéjét!!!! Vajon csinál nyarat? Meglátjuk. Keddre modnjuk pont elromlott az idö, de nem estünk kétségbe, hiszen ismertek. Elpályáztunk a darmstadti élményfürdöbe, ahol a csúcspont az volt, amikor a tengeri sós medencében lebegtünk magunkról és úgy általában mindenröl elfeledkezve, fülünkbe pedig víz alatti muzsika zsongott...kell ennél intenzívebb kikapcsolódás? Kell. Szerdán felkerekedtünk és tettünk néhány (tíz) kilométert a túrabakancsainkba. Mindösszesen húsz percnyi autózással elérhetö tölünk ez:

Itt megint elcsodálkoztam magamon meg az eredeti tervemen. Hát ezt a fantasztikus középhegységet (Odenwald) hagytam volna itt a lapos holland tájakért? Jelentem, imádok kirándulni:

Közben Jannal mélyfilozófiai eszmecserét folytatni...nagyon régen volt már ilyenre példa és alkalom. Annyira megihletödtem, hogy otthon összedobtam egy laza kis vacsorát, méghozzá spárgából, a kedvenc elkészítési módom szerint:

Kellett is az energia, mert csütörtökön újra tekertünk, újra ötven kilométert, ezúttal Weinheimba, ami szintén nincs messze tölünk. Mostanra a biciklis pólómat is sikerült elöbányásznom (mintha csak direkt ehhez a jó kis repceföldhöz választottam volna a színét anno):

Weinheim egy csodaszép kisváros, de a legszebb mégis a botanikus kertje, föleg így tavasszal:

Nem és nem, nem bánom, hogy nem jutottam el a holland tulipánföldekre. Hát nézzétek meg ezt a gyönyörüséget:

Boldogság, biciklizés a neved (ráadásul itt a közelben hallottuk az idei év elsö kakukkját!):

Ennek megfelelöen a pénteki programunk sem lehetett más, mint tekerés, csak most északi irányba és közvetlenül a Rajna mentén, egészen Gernsheimig (igen, megint 50 km volt a limit). Ilyen utakon haladtunk az ártéri erdön keresztül:

A kedvenc bicikliutamat is érintettük, mert miért ne? Ez az:

A nap, azaz nem, az egész hét emelkedett hangulatát pedig mi is adhatná vissza jobban, mint ez a kép ott, a kristálytiszta vizü, szinte tengerpartot idézö fövenyen:

Köszönöm az én drága férjemnek, hogy partnerem volt ebben a csodálatos itthoni nyaralásban...most elöször...de biztosan nem utoljára!

P.S.: A gyerekek szombaton, azaz tegnap délután rendben és egészben megérkeztek...a fizikai állapotukról csak annyit, hogy még mindig (10:46) alszanak:-))) P.S.2: Szombat reggelre hozzánk is megérkeztek a fecskék!