Tagesmutter Vol. 1

Nagyon régóta kerestem már egy olyan állást, amelyben hódolhatok a duplózási szenvedélyemnek, a végtelenségig rakosgathatom a BRIO-síneket, valamint nagyra értékelik az ügyfelek, hogy magamat vadszamárnak tettetve iázva rohangálok négykézláb a saját tengelyem körül. Mert hogy már kilenc éve főként ezeket a tevékenységeket űzöm. Profi szinten. No, mit ad Isten, kiderült, hogy létezik ilyen állás! Németül úgy mondják, hogy Tagesmutter, ami magyarul kb. az egyszemélyes családi napközinek, amolyan one-man-show-nak felel meg.

Let me entertain you!

Tavaly novemberben kellett pályázni a képzésre, volt mindenféle alkalmassági teszt, januártól júniusig pedig heti háromszor jártam fejtágításra..vagyis egy tanfolyamra, ahol elmondták, amit már addig is tudtam: hogyan kell szakszerűen duplózni, vonatozni meg vadszamárként iázva rohangálni...na jó, szóval majdnem ez volt tananyag (én így értettem, hogy ez volt). Sikeresen levizsgáztam, leadtam a "diplomadolgozatot" is, júliusban pedig a működési engedéllyel örvendeztetett meg a postás. Egyszerre öt idegen gyerek lehet nálam (plusz a sajátjaim), korukat tekintve nullától tizennégyig bárki jöhet.

Én még ugyan sehol sem hirdettem magam, hiszen ilyen-olyan kézműtétek okán még el sem jutottam a helyiségek berendezéséhez, de Bürstadt város honlapján már fent van a számom, így a napokban hárman is hívtak, hogy akkor felügyelnék-e a porontyra! Lássuk, kik is ők:

Mutter No. 1.

Angol-fizika szakos tanárnő, januárban megy vissza dolgozni. A kislánya februárban lesz egy éves, az apuka fogja beszoktatni. Úgy tartják azonban, hogy a Tagesmutter nem tréfadolog, mielőbb el kell kezdeni az ismerkedést. Múlt héten voltak nálam először, egészen pontosan anya a babával. Előtte mérgezett egér módjára takarítottam, közvetlenül az érkezésüket megelőzően még egyszer kiporszívóztam a nappali szőnyegét...hiszen tapasztalataim szerint a babás életnek éppen ez a központja.

És tényleg! Érkezésükkor letelepedtünk a nevezett szőnyegre...és csak három és fél óra múlva álltunk fel róla! Ennél a pontnál több ismerősöm is fájdalmasan csóválni szokta a fejét: mit tudtatok beszélgetni három és fél órán keresztül?? Öregem!!! Én a saját tükörképemmel prímán elbeszélgetek bármikor, akár négy órát is! Hát ha még van is hozzá hallgatóság! Sőt! Az igazán jó beszélgetés minimum 4 óra 44 perces!

Szóval volt témánk bőven. Közben szépen lassan ismerkedtem a picivel, nagyon aranyos volt. Olyan igazi kis Michelin-baba, a reklámokban szoktak ilyenek szerepelni. Nagyon hamar megajándékozott egy mosollyal, nagy élmény volt az első találkozás! Amit természetesen második is követett, éppen tegnap! Ezúttal már az egész család átjött, apa, anya, a négy éves tesó, no meg a főszereplő baba. Ja, és az én fiaim is itthon voltak ám, lévén délután és Schule aus. Nyilván nem tartott három és fél óráig a móka, közel két óra alatt lezavartuk a nagy családi ismerkedős bulit. Azon a bizonyos szőnyegen ültünk és duplóztunk össznépileg, naná!

Apuka feltűnően sokat stírölte a könyvespolcainkat, majd úgy félidőtájt így szólt: "na, eddig már legalább harminc olyan könyvet találtam itt, ami otthon is megvan. Asimov, Heinlein, Huxley...nagyon hasonló az ízlésünk!" Hasonlóan jó! - de ezt már csak én tettem hozzá magamban, meglehetősen önelégülten. Ennél a pontnál már félig-meddig kezdtem magam nyeregben érezni, annál a mondatnál pedig, hogy "gyere kisbabám, ülj ide szépen a jövőbeni Tagesmutter ölébe" teljesen biztosan éreztem, hogy nyert ügyem van! Papírom még nincs róla, de szóban ott helyben megegyeztünk, hogy a következő fél évben időnként összejárunk, szigorúan ismerkedési céllal! Aztán pedig még gyakrabban!

Tanulság: vesszenek az e-könyvek, a könyvespolc faktor még mindig számít!

Mutter No. 2.

Múlt pénteken reggel, egy perccel azelőtt, hogy elindultam volna a fogorvoshoz, ismeretlen szám csörrentette meg a mobilomat. Mivel én most eléggé a Tagesmutter biznisz beindító frászban vagyok, még ebben a teljesen valószínűtlen pillanatban és lelkiállapotban is felvettem. Jól tettem? Nem tettem jól? A végére kiderül!

Mert tényleg egy anyuka hívott, méghozzá gyerekfelügyelet ügyben. Sajnos borzasztóan törte a németet a hölgy, de annyit sikerült kihámoznom, hogy neki a következő hétfőtől, heti öt nap reggel hét órától délután kettőig szüksége van Tagesmutterre. A 15 hónapos kisfia mellett csakis így tud bejárni dolgozni. Beszoktatásra s egyéb úri huncutságokra nincs idő. Ennél a pontnál minden normális ember sietősen elköszönt volna és letette volna a telefont. Mondom minden normális ember! No de hát ismertek! Nekem mániám a nehéz helyzetek megoldása, meg a gyerekek mentése. Ott helyben megígértem, hogy ha törik, ha szakad, meg fogunk egyezni, a kiskrapek nem marad árván odahaza. Abban egyeztünk meg, hogy délután újra telefonálunk, addig mindennek utánajárok.

Rajtam nem is múlt a dolog. A fogorvosi székből energiabomba módjára pattantam ki, felhívtam az összes létező hivatalos és nem hivatalos helyet, hogy vészhelyzet van hello, hétfőtől munkába állnék, ugye, lehet, bitte bitte bitte! Igazából mindenki rábólintott, s bár én csak október közepétől szándékoztam belecsapni a lecsóba, úgy voltam vele, a Tagesmutter intézményét pont az ilyen lehetetlen helyzetek kezelésére találták ki, hiszen ezerszer rugalmasabbak vagyunk mint pl. egy bölcsőde, ami olyan mint a Bolondok uzsonnája, vagyis: nincs hely! nincs hely! nincs hely! (és akkor ott aztán hiába okoskodik Alíz, hogy "de én úgy látom, nagyon is van hely"!) Ja! De hol is tartottam?

Délután öt tájban, amikorra már rendesen rápörögtem az ügyre, szépen tárcsáztam a hölgyet, probléma megoldva, találkozzunk, ismerkedjünk meg!
Legnagyobb meglepetésemre a férj vette fel. Ha lehet, még törtebb németséggel közölte, hogy a Frau nincs otthon, dolgozni van. Ezen már eléggé meglepődtem, hiszen délelőtt még azt állította, hétfőn kezd. Jó, ezen az apróságon hamar túltettem magam. Főneveket egymás mellé pakolva, hangosan és tagoltan próbáltam magyarázni hapsikámnak a telefonhívás okát: Tagesmutter, Kindergarten, Kind...minden volt már ott, csak kölcsönös megértés, na az nem, nagyon nem. Határozottan éreztem, hogy halvány lila gőze nincs az ipsének, miért zavarják az ő szent péntek délutáni szunyáját. Nagyon hamar rám is csapta a telefont. Még most is látom magam, ahogy ott állok teljesen leforrázva és kémlelek erősen körbe, hátha előugrik valamelyik bokorból Jáksó László meg a kandikamera. Azóta -  ezt könnyen kitalálhatja a kedves olvasó - se kép se hang az állítólagos babáról.

Tanulság: mostantól ha valakit nem értek tökéletesen a telefonban, annak kapásból azt mondom, hogy nincs nálam több hely (valamint a jövőben nagyon erősen megzabolázom az általában mindent felülíró segítő szindrómámat).

Mutter No. 3.

Tegnap estefelé érkezett a hívás, hogy három és fél éves ikrekre kéne vigyáznom heti pár alkalommal, 17 és 19 óra között. Ez az az időszak, amikor az ovi már bezárt, de a mami még dolgozik a tőlünk öt kilométerre lévő dunyhaboltban. Nem minden nap, de néha igen, a beosztástól függően. Apuka meg mindenféle gépeket rak össze valahol az országban, netán külföldön. Mindez szeptember 16-tól lépne érvénybe, a megbízás úgy kb. a következő három évre szólna.

Tudni kell, én eleve úgy határoztam meg a munkaidőmet, hogy reggel fél héttől délután háromig vigyázok a csöpikre. Utána a fiaimé vagyok. Egy kezdő Tagesmutter viszont szerintem nem engedheti meg magának, hogy zsigerből elutasítson egy lehetséges ügyfelet, esetünkben ráadásul kettőt. Még akkor sem, ha pillanatnyilag keresleti piacról beszélünk, vagyis jóval több gyerek szaladgál a városban, mint amennyi hely van a pillanatnyilag üzemelő négy azaz négy darab Tagesmutternél (abban már én is benne vagyok).

Azt mondtam maminak, találkozzunk össznépileg, ebben a szakmában úgyis a személyes szimpátián áll vagy bukik minden. Meg is érkeztek ma délután négyre a két szép kisgyerekkel, egy nagyon aranyos kislányról és egy még aranyosabb kisfiúról (fiusanya, tudjátok!) beszélünk. Én már rutinosan a szőnyeget jelöltem ki a meeting helyszínéül, hamarosan fel is csendült a fülemnek oly kedves szimfónia (borul a duplókocka tömegestül egy hatalmas dobozból), utána pedig máris mén az indulás, olajozottan haladt a beszélgetés, nem voltak kínos csöndek igazán.

Lényeg, hogy megint csak kiválóan egymásra hangolódtunk, bár a könyvespolc tartalmával ezúttal vajmi keveset bíbelődtünk. Az hamar kiderült, hogy ők is természet- és szabad levegő mániások, örömmel hallották, hogy szívesen kiviszem a gyerekeket bármelyik játszótérre. Meg egyebekben is eléggé hasonló nézeteket vallottunk. A gyerekeket kezdettől fogva önálló játékra szoktatták, ikrek mellett különben nem lehet egyről a kettőre jutni. Ez a beszélgetés közben be is igazolódott, a gyerekek szinte végig szó nélkül építkeztek mellettünk. Tényleg, mintha naponta járnának hozzánk duplózni! Jó két órát töltöttünk együtt, a végén az "alszunk még rá egyet és hívjuk egymást" frázissal búcsúztunk, és valami azt súgja, nem örökre. Na, majd beszámolok, lesz-e ebből valami!

Tanulság: a duplózás igenis egy szakma!

Folyt. köv.!!!!!!!!!!!!!!!!!

Flórián 78

Igen, igen, még mindig (és élete végéig) pont harminccal kevesebb, mint a bátyja!

Kezdjük ott, hogy Flórián hozott az életembe egy nagyon fontos tudást (talán a legfontosabbat). Nevezetesen azt, hogy simán lehetek egyszerre két emberbe szerelmes. Nocsak, vénségemre poliamúr hívő lettem netán? Hát, majdnem! Annyi bizonyos, hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak egy, hanem mindjárt kettő fiamon is lóghatok majomszeretettel!

A témában egy korábbi írásomat lásd itt.

Flórián szellemi képességeivel sokáig nem voltam tisztában. Túl sokáig. Ebben többek között Tóbi a hibás. Elhomályosította volna ragyogásával az öcsit? Olyasmi! Mivel bátyus már két éves korában nyomta mindkét anyanyelvét elég jó színvonalon, teljesen kiment a fejemből az ősi intelem: a kétnyelvű gyerekek később kezdenek el beszélni. Tehát én Flórián kezdeti szóbeli lemaradását simán elintéztem annyival, hogy hja kérem, nem lehet mindenki zseni! Ha belegondolok, hogy a három éves státuszvizsgálatán egyetlen egy szót sem szólt (tudott volna, csak éppen nem kérdezték), így csak egy évvel később jutottunk el hallásvizsgálatra...majd a műtőbe és a logopédushoz...no, de spongyát rá, az orvosok mindenhatóságába vetett hitem nem akkor rendült meg (azt a gyerekorvost meg már úgyis rég ott hagytuk a sunyiban).

Lényeg, hogy Flórika úgy kb. öt éves korában kezdte igazán a tudtunkra adni, vagyis ékes szóval kommunikálni, micsoda egészen elképesztő gondolatok forognak az agyában. Amikor pedig hat éves korában rájöttünk, hogy megtanult MAGÁTÓL olvasni...kérem, engedtessék meg nekem, hogy efelett a tény felett soha ne térjek napirendre és életem végéig minden nap elájuljak tőle. Meg a gyerekemtől. Mert micsoda iszonyatos akaraterő kellett neki egy ilyen komplex tudás teljesen önálló elsajátításához??? Amit apósom elintézett annyival, hogy "jó, hát ő egy zseni unokája", és csak a tekintetéből olvastam ki, hogy nem magára gondol.:-) Az már csak Tóbi szülinapi buliján derült ki számomra, hogy némelyik harmadikos gyereket simán lekörözi folyékony olvasás terén...no nem ám a tesót...bár ami késik, ugye:-)

No, de hadd fényezzem még tovább a fiamat! Flórika az a gyerek, aki az iskolában már az első napon sztárrá avanzsált. Míg az osztálytársai színes ceruzákkal bíbelődve lerajzolták, mit kaptak az évnyitón a rokonoktól ajándékba, Flórika simán leírta. Hibátlanul! Nutella, Haribo, ilyenek. A tanár csak lesett. Aztán a második hét végére odáig fajult a dolog, hogy Flórika helyettes tanítóbácsivá lépett elő. Na ez miből állt? Ha a gyerekek nem értették valamelyik feladatot, jelentkezhettek és Flóri ment oda hozzájuk elmagyarázni. Csak ámulok és bámulok még mindig. Soha soha, nem nem soha, nem, nem, soha nem, nem, én nem leszek sohasem az az anyuka, aki megszokja, hogy ilyen bámulatosan jó képességű a gyereke (azaz mindkettő, de ez a poszt most a kisebbikről szól).

Ezek után azt hiszem, érthető, miért nem szoktam vele itthon egyáltalán tanulni. Házi feladatot az első két évben nem kapnak, írni, olvasni, számolni tud, mi a jó francnak abriktoljam (kedvenc szavam a Tüskevárból...amúgy a német abrichten igéből származik, tudtátok?:-)? No, nem mindenki látja így. Az egyik kishaver mamája a lelkemre kötötte, hogy igenis, minden nap üljek le a fiammal iskola után és legalább egy oldal feladatot oldassak meg vele. Kell az otthoni tanulás, anélkül el lesz veszve. Az én fiam? Elveszve? Az én fiam, aki a saját mérhetetlen tudásszomjától és becsvágyától fűtve MAGÁTÓL megtanult olvasni? No, de nehogy azt higgyétek, hogy én ezt itt bárkinek elmondom. Hallgatok, mint sülthal a szatyorban. Majd a Nobel-díj átadást úgyis közvetíti minden csatorna, minek tépjem a számat feleslegesen.

(Apró kitérő: nevezett mama azt mondta, hogy ő mindkét fiát azonnal leülteti tanulni ebéd után minden nap, akár van lecke, akár nincs, különben szétszedik a lakást. Erre nyilván nem mertem előhozakodni azzal, hogy jé, az én fiaim meg ebéd után beteszik a Bud Spencer-Terence Hill filmzenei CD-t, táncolnak rá egy fél órát, utána meg leülnek olvasni. Már így is UFO vagyok, mert nincs tévém, pedig "kell a gyerekeknek a kikapcsolódás a nap végén, hát miért, te hogy szoktál kikapcsolódni???" ....én kérlek szépen mostanában speciel Hemingway-vel...de igazán nem akarok geciskedni, pedig én egy icipici sperma voltam, sperma voltam, sperma voltam....trállllálá.)

Vagy említhetném azt az idei, februári estét (Flórika hat éves és óvodás, csak a rend kedvéért mondom), amikor eljöttek Jan topmenedzser kollégái és nekiálltak kirakni vacsora után valami logikai fejtörőt (ilyen cikkcakkos habszivacs kockáról van szó, nem rubik). Rakták, rakták, aztán feladták. Flórika leült közéjük, aztán kirakta. Igazából azt akartam írni, hogy bal kézzel...de azért ennyire nem szedném le a keresztvizet az említett kollégákról, jófejek. A fiam meg zseni.

A fiam, aki az összes létező kiváló szellemi képessége mellett még elképesztően vicces, aranyos és szociális is. Érett, de nem koravén. Pompázatosan el tud játszani Tóbi osztálytársaival, akik gyakran vendégeskednek nálunk. Bámulatos, mennyire nem lóg ki közülük, viszont a kortársai közül sem. Ahogy a másfél évvel kisebbekkel is iszonyatosan jól szót ért. A szociális kompetenciái szinte már félelmetesek. De komolyan, tényleg.

Azért van ám annak hátránya is, ha valaki ekkora zseni. Én például mindig mindent komolyan veszek, akármit is mond. És baromira meglepődök, amikor kiderül, hogy csak viccelt. Ez úgy kb. naponta előfordul (ennyit arról, hogy mennyire nőttem fel a "Nevelj zsenit!" feladathoz). Lássunk egy nagyon tipikus párbeszédet köztünk:

Ülünk az autóban, én vezetek, megyünk valahova.

F: Anya, bepisiltem!
A: Jaj kisfiam, tényleg? Miért nem szóltál? Megálltam volna! Úristen, nincs nálam váltóruha! Várj, majd ott a sarkon megfordulok és haza megyünk átöltözni...
F: Anya! Vicc volt! Jó vicc volt???
A: Pompás....

Ez, hogy pompás, ez a standard válasz arra a kérdésre, hogy jó vicc volt?. Ő találta ki, hogy mindig, minden esetben ezt kell válaszolnom. Ha nem ezt válaszolom, ha merem nem ezt válaszolni, esetleg kijelentem, hogy ez kifejezetten szar vicc volt és én hülye, miért  veszek mindig mindent komolyan...nos, akkor addig sír és toporzékol, amíg be nem ismerem, hogy jó, igen, egyébként pompás volt. Aztán másnap belefutok ugyanebbe a csapdába...a tanulási képességem - a fiamétól eltérően - még erősen csiszolandó.

Igen, tud Flórika rettentően kötekedő és krakéler is lenni, képes a testvérét a robbanásig bosszantani, amikor az csak nyugiban olvasni akar egy kicsit (de Tóbi gyere már labdázni naaaaaaaaaaaaaaaa)...viszont minden negatív tulajdonságát a négy fal között csillogtatja meg. A bejárati ajtó küszöbét átlépve ő az a kisangyal, akiből simán lehet még egyszer a lányos mamák álma...de ne rohanjunk annyira előre.

Egyelőre szépen zongorázik itthon (augusztus közepe óta jár zongoratanárhoz és minden nap gyakorol), tegnap belépett az iskolai énekkarba, elkezdett bejárni a tesó pingpong edzésére (anya, én már igenis felérem az asztalt!), úszásban és merülésben bárkit leköröz és senkivel nem lehet esténként lefekvés előtt annyit röhögni csak nekünk vicces apró marhaságokon mint vele. Csak vele. Pont vele.

Imádlak drága kisfiam!

Tóbiás 108

Egymillió éve nem írtam Tóbiásról, a kilencedik születésnap talán jó alkalom arra, hogy számba vegyem, milyen is ő! Az elsőszülött! Fiú! Tehát egyértelműen a mama kedvence, szívszerelme, miegymás!

Kezdjük ott, hogy anno sokszor hallottam anyukámtól, hogy nagymamám majomszeretettel csüngött apukámon, és hogy ez mennyire nem helyes. Buzgón bólogattam én is minden egyes alkalommal. Hú, bizony, nem helyes. Aztán született egy fiam. Nagyon helyes. Hogy is szerethetném én őt bármi mással, mint majomszeretettel? Az anya-fia kapcsolat nálam a legforróbb szerelemmel egyenértékű, aki bármi mást állít, hazudik.

Borzalmasan nehezen megy nálunk az elengedés, a leválás, és ez természetesen főként az én bűnöm. Legszívesebben állandóan babusgatnám, becézgetném. Pedig ő már nagyon önállósodna. Ha hagynám. És én egy csomó mindenben hagyom is egyébként. Kezdettől fogva egyedül jön-megy a suliba, hol busszal, hol rollerrel, hol meg gyalog. Biciklivel majd csak jövőre, az csak a negyedikesek kiváltsága, megfelelő iskolai tréning és vizsga után. Felőlem már simán mehetne, jól tud bringázni, esze is van hozzá. Viszont az iskolai (azaz az iskolába vezető úton érvényes) biztosítás így írja elő, hát mi is betartjuk. Egyedül készülődik reggel és este, a táskáját csak azért én pakolom (a ceruzáit meg azért én faragom), mert egyrészt nagyon ráérek, másrészt meg ez a heppem. Ja, meg imádom az iskolai dolgokat forgatni, lapozgatni. Tud önállóan vásárolni meg a pénzre ügyelni, az iskolában figyelni, mindig mindent tud, mindent megjegyez, nem volt még gondunk soha. Ahogy a tanulmányi eredményével és a magatartásával sem. 

Amit nagyon utál, az a házi feladat. Az első két évben nem volt, így ez most múlt héttől kezdve egy új móka. Ha már nagyon nagy a kínkeserv, megcsinálom helyette (ezt Vekerdy kifejezetten ajánlja a könyveiben, szóval papírom van róla!). Bal kézzel majdnem pont úgy írok mint ő! A tegnapi német háziját mondjuk Flóri csinálta meg nagy örömmel...annyira könnyű volt vagy Flórika annyira okos? Ezt döntse el mindenki maga!

Tóbi nagyon szeret a természetben játszani, talán, mert a születése óta erre szoktattam. Ha játszótéren vagyunk, hamar és könnyen köt új ismeretségeket, kedvence a vizeskedés, sarazás, gátépítés, bárkivel szívesen együttműködik és kompromisszumra is hajlandó. Hol van már az a két éves kis Tóbika, aki a játszótéren legszívesebben egyedül játszott, és ha valaki közeledett, azonnal lejött a mászókáról és az ölembe ült? Szerencsére ilyesminek ma már nyoma sincs! Nagyon szereti a növényeket és az állatokat, ha az erdőben kirándulunk, sétálunk, az összes létező bogarat, hernyót, százlábút, csigát meg kell mentenünk az ösvényről, nehogy véletlenül összetapossák. Az időtényező ilyenkor nem számít. Békamentésben is nagyon nagy ász, márciusban esténként 20-30 példányt fogott meg, és segített át a veszélyes autóút egyik oldaláról a másikra. No, de nem ám kesztyűs kézzel, hanem csak úgy, csupaszon! Óriási kutya- és macskabarát, hiszem és tudom, hogy meg fogja törni az ellenállásomat ebben a témában (is). Hamarosan!

Arra most nem pazarolnék leütést, hogy mennyire elhatalmasodott rajta az olvasásmánia, volt már erről több bejegyzés is. Csak így tovább, merem remélni, hogy ez nem csak valami múló hóbort (bár ahhoz már túl régóta tombol a betűláz). Múltkor az Az öreg halász és a tengeren rágta át magát önszorgalomból, a Pál utcai fiúkat viszont félbehagyta, mert "Anya én nem bírtam tovább olvasni annál a résznél, ahol tudtam, hogy Nemecsek meg fog halni". Amúgy olvasás terén nem egy kiváltképp türelmes gyerek, szeret előrelapozni, leskelődni, kifürkészni. Ebben egyáltalán nem hasonlítunk. Aztán újra és újra előveszi a már kiolvasott könyvet, a kedvenc részeit akár ötvenszer is újraolvassa. Ebben mondjuk nagyon hasonlítunk. Óriási mánia most a Lustiges Taschenbuch, ami igazából a Kacsamesék képregény változata, puhafedeles könyv formában. Van már itthon vagy húsz-harminc kötet, illetve lesz még több is, a nagyapjától ugyanis éves előfizetést kért a szülinapjára...ami kapóra is jött, hiszen a nagypapa nem hajlandó több legót venni...szerinte a legómániának egyszer véget kell vetni...hát izé, szerintem erről sógoromnak más a véleménye:-)

Ja, és ha már mánia, akkor pokémon. Soha semmi nem érdekelte és kötötte le ennyire. Talán még a Harry Potter meg a Ninjago sem. Számomra egészen elképesztő, ahogy pillanatok alatt és örökre magába szippantja ezt a (valós életben vajmi kevés gyakorlati hasznot jelentő) tudást. Vagyis: melyik pokémon hány centi, hány kiló, mire képes, mi az első, a második és a harmadik fejlettségi szintje, milyen harcmodort képvisel, ki a fő ellensége és hogyan lehet legyőzni. Kapcsolódik ehhez a mániához egy nagyon komoly kártyagyűjtő szenvedély, jelenleg a teljes zsebpénzét erre költi. Venni nem veszek neki, mert szerintem abnormálisan drága az a pár nyomorúságos papírlap. Ami neki az élet értelme. Jelenleg legalábbis. Ma például pokémon témájú lesz a születésnapi bulija, ahová öt olyan gyereket hívott meg, akik osztoznak a szenvedélyében...lesz kincsvadászat is az erdőben, a dobozt már elástam...s hogy mi van benne? Százezer pikacsu!!!!!! Bármekkora elmebetegségnek is tartom a pokémonmániát, egyet azért el kell ismernem: engem soha életemben semmi nem érdekelt ennyire. Soha, semmi. Szóval ezt azért becsülöm a fiamban. A kitartást és a lelkesedést. Ami egyébként ugyanúgy igaz még a vonatokra is, 16 hónapos kora óta...108-16...na ki lehet számolni, mennyire kitartó!

Na, és akkor hibája nincs is??? Szerintem egyébként nincs. Inkább csak olyan jellemvonásai vannak, amelyek kissé megnehezítik vele a békés együttélést. Dehát azért vagyok az anyja, hogy kezeljem. Például borzasztó gyorsan felhúzza magát. Bármin. Akármin. És akkor kő kövön nem marad. Sírás, ordítás, törés-zúzás, minden van. Legyen az a legapróbb baromság, egy számomra érthetetlen marhaság. Még tanuljuk az indulatkezelést. Ő is, én is.

Órákig tudnék még írni Tóbiról, és főként szuperlatívuszokban. Fogok is majd! Hamarosan! Most legyen elég annyi, hogy én immár kilenc éve boldog és büszke anyuka vagyok!

Nagyon szeretlek drága kisfiam!

Őrangyal akcióban

Helikopterszülő vs. laza mami. Hogy melyik vagyok én? Mindkettő és egyik sem. A gyereknevelés elmúlt kilenc azaz 9(!) éve alatt kaptam én már mindenféle címkét. Főleg itt Németben, ahol az oviban-suliban elég komolyan veszik az önállóságra nevelést. Néha már túl komolyan. Nem kell mindig felügyelet! - mondják ők. Bizonyos korig állandó felügyelet szükséges! - állítom én. Az ovis-szökős sztori (amit itt írtam meg) még jobban megerősítette bennem: nem kell azt a marha nagy önállósdit annyira erőltetni.

Hogy ez miről jutott pont most eszembe? Hát csak arról, hogy hétfőn újra megbizonyosodtam: a túl sok szabadság kifejezetten káros is lehet.
Lássuk, mi történt! Nálunk idén augusztus 13-án csengettek be először az elsősöknek. Mivel a mi lakónegyedünk kívül esik az iskola két kilométeres körzetén, a gyerekeket ingyenes iskolabusz viszi be a suliba. Jelenleg ez hat elsőst, két harmadikost és két negyedikest érint. Reggelenként megy is minden mint a karikacsapás, érkezik a szép nagy busz, a nagyok terelgetik a kicsiket, elrobognak még a város másik végébe, ott is felszedik a nebulókat, aztán uzsgyi be a suliba.

A probléma ott kezdődik, hogy délutánonként a busztársaság egy feleakkora buszt küld közel ugyanannyi gyerekért. (A busztársaság hivatalos indoklása szerint azért, mert délután - a reggeli órákkal ellentétben - nem fér el a nagybusz a körforgalomban....nyilván megnő napközben a hő hatására...teljesen világos...rugalmas járdaszigetek, német találmány!) Ilyenkor jön a lökdösődés, a tömegjelenet, a kapaszkodásra való képtelenség, no meg a balesetveszély. A gyerekeim jelentették ezt már a második napon, gyorsan meg is alapítottam a szülői ellenállási egységfrontot (alapító ülés éppen a mi étkező asztalunknál, magyar virtus feat. német civil kurázsi), majd pedig ehét hétfőjén kiálltam a tűző napra az iskola elé megszámolni, mennyi az annyi, azaz hány gyerek is száll fel pontosan az ominózus járműre. Természetesen a saját gyerekeimet nem engedtem felszállni, ha már ott voltam, haza hoztam őket szépen kocsival. Azt azonban láttuk mindannyian, hogy két kis elsős a szomszédunkból felszállt a buszra (a többiek a napköziben maradtak).

Haza jöttünk, kellemesen megebédeltünk, majd jó ötven perc elteltével újra kocsiba pattantunk. Miért is? Mert hétfőként kettőkor nekem az oviban van jelenésem, önkéntes felolvasó tündérkeresztanyu szerepében szoktam ott olyankor tetszelegni (lesz róla poszt, csak győzzétek kivárni). Ahogy fordulok ki a sarkon, látom ám, hogy az egyik kis elsős haver anyja ott áll a buszmegállóban. Áll és zokogva telefonál. Azt egy gyors fejszámolással hamar összeraktam, hogy az ő fiának már jó félórája meg kellett volna érkeznie a busszal, meg azért azok a könnyek se voltak igazán helyénvalóak, így valami azt súgta: most azonnal pattanjak ki a kocsiból és kíméletlenül firtassam a probléma mibenlétét. Mindenféle rosszérzésem azonnal beigazolódik: anyuka fél órája vár az iskolabuszra, és hiába telefonál az iskolának, a busztársaságnak, a rendőrségnek, senki nem tud semmit, neki viszont a lelkére kötötték, hogy ne mozduljon egy tapodtat sem, a busz bizonyára akadályoztatva van, de meg fog érkezni. Hamarosan.

Engem borzasztóan megindít a helyzet, a könnyek meg a pánik, de mivel a saját gyerekeim biztonságban kuporognak a hátsó ülésen, képes vagyok - viszonylag - tiszta fejjel gondolkozni. Azonnal eldöngetek a város másik oldálán lévő buszmegállóba, mert az igazság odaát van! És tényleg! Hamarosan rátalálok az elveszettnek hitt báránykára, azaz kettőre, mert a szomszéd kislány is ott téblábol a buszmegállóban. Gyors telefon az anyukának, minden oké, viszem őket haza, válaszul nem kapok mást, csak vért, verítéket és könnyeket. Tíz perccel később már túl is vagyunk a nagy összeboruláson anya és fia, valamint anya és Schutzengel Theresa (Terike őrangyal, ahogy itt mostanában hívnak) között. A szomszéd kislány, akit szintén haza hoztam, mindeközben csak áll és bámul. Az hamar kiderül, hogy neki nincsenek otthon a szülei, és kulcsa sincs. Igazából neki a napköziben kellene lennie, ahova az ikertestvére is jár. Csak valamiért - Isten tudja, hogy miért - ő is inkább buszra szállt a kis barátjával. Végül az immáron nyugodt szomszédasszony veszi a szárnyai alá a kislányt, nála megvárhatja, amíg megérkeznek a szülei a munkából. A szülei, akiket természetesen már értesítettek a napközi dolgozói, hogy a gyerekük nem érkezett meg.

És akkor itt álljunk meg egy szóra. 39 évesen azt hiszem, már jogosult vagyok pufogtatni azt a frázist, hogy "régen minden jobb volt!". Mert hogy is volt ez 33 évvel ezelőtt, amikor én voltam elsős ÉS napközis? Amikor kicsengettek az utolsó tanóráról, a hazajárós gyerekek szépen felálltak és haza mentek. A napközisek viszont a helyükön maradtak és megvárták, míg megérkezik napközis tanítónéni. Ezután párosával sorba álltunk, meglehetősen rendezetten és katonásan lementünk az ebédlőbe, megebédeltünk, következett fél óra játék az udvaron, majd eképpen felfrissülve újult erővel láttunk neki a házi feladatnak. Amikor mindenki végzett, újra lementünk az udvarra játszani. Mindent együtt csináltunk, mindent felügyelettel. Egy napközis csoportban voltak az elsősök és a másodikosok, megint egy másikban a harmadikosok és a negyedikesek. A felsősöknek is külön csoportjuk volt, de abban a mókában (ahol a nyugdíjkorhatárt bőven átlépő tanítóbácsi a sétabotjával csépelte az arra érdemeseket, a példásan viselkedőknek ellenben piros pontot rajzolt a homlokukra filctollal) nekem szerencsére sosem volt részem.

És hogyan zajlik itt nálunk a napközisek élete? Kicsöngetés után a napközisek szépen, önállóan átsétálnak az iskolaudvaron az iskolaépületből a napközi épületébe, lehajítják a táskájukat egy baromi nagy dombra az aulába, újra kimennek az udvarra, besétálnak a menza (egyébként újonnan épített és idén átadott valamint rendkívül korszerű) épületébe, megebédelnek, majd visszamennek a napközibe, megkeresik a táskájukat meg a termüket és akkor ott aztán tetszés szerint van tanuás, játék, miegymás. A teremben már felügyelet is van, a legkülönbözőbb végzettségű emberek látják el, talán tanár is van köztük, de nem biztos.

Szerintem a fentiekből krisztálytisztán kitűnik, hogy bőven akad olyan pont, ahol a szomszéd kislány letérhetett az eredeti útvonaláról és teljesen észrevétlenül felszállhatott az iskolabuszra. Azt viszont már nem tudta, melyik megállónál kell leszállni.

Jaj Istenem! Hosszú és bonyolult sztori ez, de szerintem egy a lényeg: az elsősöket legalább az első néhány hétben kísérgetni kellene a napközibe, hogy kialakuljon a rutin.

Szolgálataimat végül egy virágcsokorral és egy doboz bonbonnal jutalmazták a végtelenül hálás szülők. Szerintük ugyanis az én azonnali segítségnyújtásom egyáltalán nem megszokott, pláne nem hétköznapi. Szerintem meg ez úgy van, hogy ha egy gyerek nem érkezik meg időben az iskolából, akkor ott nincs kecmec: mindenkinek - mondom mindenkinek! - azonnal el kell dobnia mindent a kezéből és a gyerek keresésére kell indulna. Nem kell ehhez helikopterszülőnek lenni, ah, dehogy! Simán elég, ha őrangyal vagy!

P.S.: Végül amúgy hétfőn minden a helyére került, fél óra késéssel én is beértem az oviba, szépen felolvastam négy képeskönyvet a rajongóimnak, közben többen elmondták, mennyire hiányzott nekik egy jó kis olvasás a nyári szünetben. Pótolhatatlan vagyok, asszem.

Olvasó nép vol. 2

Mi van, mi van??? Mi van, mi van???

Semmi sincsen, mi lenne!!!???

Aki figyelmesen olvassa ezt a blogot (és jó a memóriája), talán még emlékszik rá, hogy két éve májusban kezdődött már így egy poszt. Abban arról emlékeztem meg, hogy nyertem valamiféle blogíró versenyen. Már megint. Nyertem. Igazából rutinná vált már akkorra a nyerés.

No, de mi lehet most az apropó? Újabb nyeremény netán? Hát, ha úgy nézzük...főnyeremény!

Na, nem tépem tovább az idegeket, kibököm végre: Flórika megtanult olvasni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ja, ez a nagy hír? Business as usual.

Hát nekem nem. Nagyon nem.

Mert értem én, hogy mi egy olvasó család, pardon, olvasó nép vagyunk. Meg azt is értem, hogy Flórikában olyan eszméletlenül erős becsvágy munkálkodik, amilyennel én még életemben nem találkoztam (vö.: ha bennem csak a fele működne, már régesrég én lennék itt a kancellár, de komolyan, tényleg).

Imád kitűnni, imádja, ha dícsérik, ha szerepelhet, ha a középpontba kerülhet.

Régóta bántotta a már a csőrét a Tóbi körüli felhajtás (nahát, hogy te mennyit olvasol, aztaaaa!). Csak épp azt nem tudta, hogyan körözhetné le a bátyját, hogyan kisebbíthetné annak érdemeit. De aztán kifundálta! És addig addig ügyeskedett, ármánykodott, amíg el nem sajátította a betűvetés betűaratás tudományát.

Pedig azért Flórika nem volt ám egyszerű eset, ami az olvasást illeti. Igazából hálás is lehetek neki. Mert rajta - a bátyjával ellentétben - igazán sokat gyakorolhattam a "hogyan vegyük rá a gyerekekünket, hogy végighallgassa a mesét" trükkjeimet. Igazából miatta dolgoztam ki őket, miatta tanultam meg komplexebb meséket rövidítve felolvasni, rögtönözni, miatta voltam kénytelen elismerni, hogy a böngésző is könyv, abból is lehet mesélni, és miatta, általa tanultam meg, hogy az olvasást SOHA, DE SOHA nem szabad feladni. Egyszer érdekelni fogja. Ígérem. Addig pedig kitartás.

Az isteni türelemmel és odafigyeléssel megáldott Tóbi után nekem Flórika - a mesehallgatás közben könyvet rágni, lapozgatni, elhajítani kívánó Flórika, a csöndes odafigyelés helyett hangosan dalolászó és önmagát az asztal tetején mórikáló Flórika - igazi kihívás volt. Tóbinál már három évesen simán ment a Futrinka utca meg a Misi mókus, Flórika ezekre 5-6 évesen lett igazán vevő. Kép-szöveg arány terén elképesztő különbséget mutat(ott) a két fiam fejlődése.

Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy ez nem az értelmi szintjükből, hanem szimplán a habitusukból adódik. Míg Tóbi a csendesebb megfigyelő, Flóri a harsányabb cselekvő! És akkor ebből már logikusan következik az önálló olvasás iránti bitang erős vágy, ami addig addig munkálkodott Flórikában, míg egy szép napon elő nem vett egy bazi nagy képes atlaszt és el nem kezdte belőle olvasni az országneveket. Csak lestem ki a fejemből. Mi van? A fiam olvas?? Az én kisebbik fiam???

Akivel eddig megosztottam ezt a történetet, csak legyintett. Nálatok? Hiszen ez természetes! Miért, mit vártál? Hát persze, hogy olvas!

Na, ennyit arról, milyen jó anya vagyok. Semmit se tudok a gyerekeimről, de tényleg, semmit.

Ébredek reggel, a fiaim már vígan ülnek az ágyunk szélén. Kezükben könyv. Olvasnak. Tóbi magában, Flórika hangosan (Anya, én csak így tudok!). Mit is mondjak erre? Mit is mondhatnék?

Az ovasó nép!!!!

PS: Flórika idén februárban múlt hat éves és még óvodás. Csak a rend kedvéért. Ha valaki esetleg nem tudná!!!

Az olvasó nép

Ma este, amikor a Harry Potter hetedik kötetének 700. oldalát olvasta épp a fiam...a könyvet, amit öt nappal ezelőtt vettem meg neki, mert szépen viselkedett a könyvesboltban...hát izé. Tudjátok, szeretném azt hinni, hogy ez a normális. Hogy egy gyerek belefeledkezik egy könyvbe, egy sztoriba, egy világba és csak olvas és olvas és olvas és SEMMI más nem létezik számára...én ilyen vagyok. Múltkor azt írta anyukám a fiamnak, hogy neki a könyvek a legjobb barátai. Ezen komolyan elgondolkoztam. Rájöttem, hogy nekem egy bizonyos könyv a legjobb barátom. Mindig ott van, mindig mást nyújt. Vigaszt, szeretetet, örömöt, társaságot. Igen, megvan! Most azonnal elvonulok egy barlangba és azzal a bizonyos könyvvel fogom leélni az életemet! Enni nem kér...

Igen, jól látjátok, iszonyatosan sok gondolat kavarog a fejemben az olvasással kapcsolatban, meg sem próbálom strukturált formába önteni. Legyen elég annyi, hogy az olvasást nekem kb. semmilyen program nem múlja felül. Egy kis olvasásra bármikor, bárhol rá lehet venni. Túlórázok is miatta szívesen.

Nem tudom, hogy valamit jól csináltunk- e, azaz nagyon jól csináltunk-e Tóbinál, vagy csak ő egyszerűen ilyen olvasógépnek született. Szeretném azt hinni, hogy mi csináltunk valamit jól. De simán lehet, hogy csak baromi nagy szerencse.

A lényeg az, hogy a gyerek olvas. Nekem ez normális. Nekem ez A normális. A szűkebb és tágabb környezetünknek viszont nem. Például ha Tóbi könyvvel a kezében, holdkórosként olvasva lép be a fodrászhoz, akkor körbevesznek az alkalmazottak és faggatnak, hogy ezt meg hogy csináltam. Hogy lehet az, hogy a 8 és fél éves fiam nem okostelefont nyomkodva lépett be az ajtón? Hát izé, eléggé el nem ítélhető módon még nem vettem neki okostelefont. No jó, de könyv??? KÖNYV??? Ezt meg hogy értem el???

Akkor se számíthatok sok együttérzésre, amikor arról panaszkodok valakinek, hogy a fiam reggel egy teljes óra alatt készül el. Mert gyakorlatilag mindent olvasás közben csinál...igazából már nem is panaszkodom, mert a válasz mindig ez: de jó!!! A te fiad olvas!!

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy alakult ez így. Sejtéseim azért vannak. Arra baromi hamar rájöttem, hogy imádok felolvasni. Ez egészen pontosan főként abból fakad, hogy imádom hallani a saját hangomat. Tudjátok, a fiaimnak az a marha nagy szerecséjük, hogy a pedagógiailag helyes cselkedetek pont egybe esnek az én mániáimmal. Tehát én nem azért olvastam már születésük óta hangosan, mert ennek hasznáról valami tudományos iratban olvastam. Áh dehogy! Sokkal inkább, mert mániásan imádok felolvasni! A színes gyerekkönyvekért pedig annyira rajongok, hogy egy könyvesboltba lépve először mindig a keménylapos könyveket simogatom végig (pedig már rég kinőtték őket!). Aztán itt van még a szabad levegőn való mozgás. Hát nekem pont az új játszóterek felfedezése a hobbim!

Na, de hol tartottam? Tóbi és az olvasás.

Akkor dokumentáljuk!

Tóbit 2010. augusztus 28-án vittük haza a kórházból. Otthon szépen lefektettem a kiságyába, s majd valami isteni sugallatra kezembe vettem a háztartásunkban akkoriban fellelhető EGYETLEN mesekönyvet, amit még Boriska ajándékozott Jannak sokkal korábban, nyelvtanítási célzattal. Na ez volt a Sicc az iskolában című örökbecsű. Én a magam részéről akkor lapoztam fel először. Óriási meglepetésemre rímekbe volt szedve a mese. Nagyon jól esett felolvasni. Annyira belemelegedtem, felolvastam az egészet egyszuszra. El is bóbiskolt a gyerek annak rendje s módja szerint. És ezzel meg is pecsételődött a sorsunk. Rájöttem, hogy én imádok felolvasni, a gyerek pedig elalszik tőle. Kell ennél több. Egészen elképesztő olvasásmaratonokat tartottam ettől a naptól kezdve, s mivel a mesekönyv arzenál még mindig elenyésző volt otthonunkban, egész komoly művek kerültek terítékre (Lármás vizek pl.). Tetszett Tóbinak a móka, nagyon is.

Aztán persze elkezdtem vásárolni. Szutyejev Vidám mesék című könyve van a fejemben, mint első saját mesekönyv. Egyszer azátn szerte hagytam a könyvet a földön, a fiam pedig felháborodva elkezdett kúszni felé. Tapsoltam örömömben! Akkor csinált ilyesmit először!

Most nem sorolnám fel az összes könyvet, amit valaha felolvastam Tóbinak, itt klimpírozhatnék hetekig. Annyi bizonyos, hogy Bartos Erika Hoppla meséi című könyve volt, van és lesz a valaha legtöbbet lapozott és legeslegeslegkedvencebb könyvünk. Ennek megfelelően ez a könyv van a legrosszabb állapotban az összes közül. Jan nem győzi toldozgatni-foldozgatni. Jan, aki ugyancsak oroszlánrészt vállalt az olvasásra ösztönzésben. Nagyon régóta az nálunk a módi, hogy egyik este velem olvas Tóbi magyarul, a másik este meg az apjával németül. Ez a modell nálunk nagyon jól bevált, mindkét gyereknél alkalmazzuk.

Egyébként jól el is kényeztettem Tóbit. Mivel mindenkor mindent felolvastam neki, nulla ösztönzést kapott arra, hogy bármit megpróbáljon önállóan kiolvasni. Állíthatom, hogy úgy ment iskolába, hogy még egy egyszerű szavacskát sem tudott kiolvasni, nem is próbált soha. Aztán hat héttel iskolakezdés után, az őszi szünet előtti utolsó tanítási napon ültünk a zenesuliban, vártunk az öcsire. A folyosó csendjében mondom Tóbinak, vegyen le egy köynvet a polcról, olvasok szívesen, hadd teljen az idő. Csak próbaképpen dugtam az orra alá az egyik oldalt, hadd lássam, megy-e már a szótagolás. Ami ezután következett, attól majdnem hanyatt estem. Tóbika olvasott. Hangosan olvasott. Nekem. Nem szótagolt, nem nyökögött, hanem rendesen olvasott. Nekem életem nagy pillanata volt.

De valahol azért logikus is. Hiszen engem egyetlenegy belső vágy vezérel keresztül az egész napon át. Szeretném, ha este lenne, az ágyban feküdnék és olvashatnék. Magamnak. Magamban. A kislámpa fényénél. Számomra ez a felülmúlhatatlan esti idill. Baromi nagy szerencse, hogy a férjemnek is (bár azt azért nem állítánám, hogy véletlen egybeesés, inkább tudatos választás). Jól emlékszem, még ifjú - s gyermektelen - házasok voltunk, hajnali háromkor estünk haza valahonnan. Hullafáradtan zuhantunk be az ágybe, de teljesen nyilvánvaló volt: villanyoltás előtt még olvasunk egy kicsit.

De miért is csodálkoznék Tóbika olvsasási habitusán?

Hiszen az egyik elgszebb emlék a gyerekkoromból az alábbi:

Balatonaliga, 1989. Újságíróüdülő. Szeles nap van, nem mehetünk be a vízbe. A napot mégis hasznosan töltjük. Olvasunk. Sorban ülünk a padon tesók. Zsuzsi 21, Rozika 11, Terike 9 éves. (Boriska, 6,  még nem tudott olvasni, Veronka pedig még a gondolat halvány lila gőzében sem volt, ahogy mifelénk mondják). Mindhármunk kezében könyv. Az enyém címére már nem emlékszem, de az biztos, hogy a főszereplőt úgy hívták, hogy Earl Grey:-) Arra sétál apukám egyik kollégája. Megáll, néz bennünket merően. Majd megszólal: Az olvasó nép!

Hát, valahogy így. Így kezdődött. Most meg Harry Potter, hetedik kötet, 700. oldal. Öt nap alatt. Készen vagyok.

Mi jöhet még?????

PS: A trónkövetelők már a spájzban vannak, Flórián 4-5 betűs szavakat olvas saját elhatározásra, az első a LOTTO volt a játékboltban, a második a LEON volt egy Seat csomagtartóján:-))))

PS2: Ma egy anyuka komolyan megrökönyödve firtatta, hogy ha nincsen tévénk, akkor ugyan mit csinálunk este a férjemmel, amikor a gyerekek már alszanak (választ lásd feljebb).

Ez az a nap!

Tudom, tudom. Volt már ilyen című poszt. És az nem lehet, hogy nekem öt éven belül két tökéletes nap is megadatott az életemben. Pedig de! Erről lesz most szó!

2018. november 16., péntek

Az igazán (tökéletesen) boldog napok arról ismerszenek meg, hogy a végén mosolyogva és egyetlen másodperc (tört része) alatt alszom el.

Pedig elég hektikusan kezdődött az a bizonyos nap! Rohanás a suliba, oviba. Az oviba vezető úton viszont már világosan látszott, hogy EZ AZ A NAP! Két hónapja bezárták a kedvenc játszóterünket ugyanis. Az egyetlen mentségük az volt, hogy drótkötélpályás hintát (szerintünk pumpahintát) terveztek rajta építeni. Végignéztük, ahogy feltúrták a kedvenc rétünket, beverték a cölöpöket, felhúzták a lépcsőt, kifeszítették a drótot. Aztán hetekig semmi. Pár napja ujjongva fedeztük fel, hogy végre már a pumpa is ott himbálózik rajta. A kapun azonban még mindig öles betűk hirdették: belépni tilos! Egyik alkonyatkor persze nem bírtunk magunkkal, csak belógtunk egy hátsó bejáraton. Nem nyúltunk semmihez, esküszöm. Csak néztük.
Ezen a reggelen Flórika kiáltott fel, magán kívül a meglepetéstől: Anya! Levették a táblát!
Az óvodába kézen fogva rohantunk be, és a délutáni terveinket máris kis rigmusba foglaltuk: ráugrunk a pumpahintára! Ráugrunk a pumpahintára!

Ovi után viszont még el kellett sietnünk a zenesuliba, nem teperhettünk azonnal a játszótérre. Míg odabent Flórika ritmusérzékét pallérozták, Tóbival a helyi gyerekkönyvtárban kalandoztunk a betűk csodálatos világában.

A bejáratnál mindig megkérdezik, hogy kiveszünk-e majd valamit. És én mindig mondom, hogy nem, dehogy, csak olvasgatni tértünk be. Aztán persze mindig MINDIG elgyengülök. Én még nem tudtam betelni azzal a gondolattal, hogy Tóbi megtanult, mit megtanult??? mániákusan IMÁD olvasni (az pedig csak hab a tortán, hogy többnyire meg is jegyzi, amit olvas).

Természetesen most sem távozhattunk egy bitang nagy Star Wars Atlasz nélkül...

De gyerünk tovább, millió tervünk van még mára, az élet pedig rövid! Hazafelé gyorsan veszek egy grillcsirkét, a hőtároló zacsit jó mélyre rejtem, ki ne hűljön az istenadta jószág, az elfogyasztására csak órák múlva kerül sor. Hiszen most irány a játszótér VÉGRE VÉGRE VÉGRE!!!

Most aztán megcselekedjük, amit megkövetelt a haza!

És aki még mindig kételkedne benne, hogy EZ AZ A NAP, annak elmondom, hogy egész héten esett az eső, és fújt a szél és hideg volt, péntekre viszont ránk virradt az idei november legcsodálatosabban napsütéses és meleg napja, szóval...a mai nap éppen megfelelő arra, hogy a fiaim pumpahintázzanak!

Na, de minden murinak vége szakad egyszer, be kell mennünk a sóbarlangba, időpontunk van, az itt Németben nem tréfadolog. Onnan pedig valami kegyetlen sebességgel tépünk haza, egy ősasszony vehemenciájával cibálom szét a jobb napokat látott szárnyast négy felé, gyerünk gyerekek, apa te is, tömd a fejed, negyed óra múlva már az autóban kell ülnünk...miért is?

Hát csak azért, mert éppen ma tartanak előadást a környék egyetlen csillagvizsgálójában az űrutazás iránt érdeklődő gyerekeknek, és azt ki nem hagyhatjuk, akármilyen gyorsan is kell vacsorázni miatta. Az obszervatórium egy töksötét hegy tetején áll, zseblámpával botorkálunk fel a parkolóból. Bár időben érkezünk, az előadóterem csurig van, olyannyira, hogy már az ajtóban is állnak. Én igazából azonnal visszafordulnék, de ennyi rákészülés után nyilván nem ez a logikus lépés. Kiderül, hogy elöl van még két hely, a szégyenlős gyerekek azokat pont nem töltötték fel. Tóbika és Flórika széles mosollyal helyet foglal, az apjuk valahol oldalt téblábol, én az ajtóból próbálok pipiskedni, hogy ne csak halljak, de lássak is valamit (próbálkozásaimat több-kevesebb siker koronázza, de többnyire be kell érnem egy hórihorgas fazon nyakszőreinek számlálgatásával).

Elkezdődik az előadás, hangosítás nuku, a tudományos ismeretterjesztést ebben az országban sem támogatják agyon sajnos. De mi rendületlenül lelkesedünk. Csak reménykedni tudok, hogy a fiaim élvezik, én a magam részéről fázok (kissé huzatos így a folyosón). Egyik lábamról a másikra állok, próbálok gondolatban melegebb éghajlatra hajókázni. Közben elhangzik az első kérdés a közönség irányába: ki volt az első ember az űrben? Mint egy példamutató kisdobos, úgy közli Tóbi a világ legnagyobb természetességével a szovjet nemzeti hős nevét. (Nem látom, de a hangját úgy kb. millió közül is felismerem). Dicséret jár érte.
Az előadás tovább zajlik, az én fizikai szenvedéseim a kibírhatatlanság közelébe fokozódnak. Egy előttem álló anyuka ezredszerre lép rá a lábamra, egy buzgómócsing nagypapa pedig úgy gondolja, buli engem minden diaképnél oldalba vágni, hogy láttam-e a Teremtés oszlopait, stb. Na végre, a Holdra szállásnál tartunk, akkor már nem lehet sok hátra. Újabb kérdés a közönség felé, az első sikeres Hold-misszió résztvevőit firtatja az előadó. Édes, aranyos kis hang (úgy kb. millió közül is felismerem) sorolja már, nagyon ékesszólóan, ezúttal az amerikai nemzeti hősöket. A közönség ujjong, tapsol, mellettem a felnőttek rendesen hüledeznek.

Elgyengülök, remegés fog el, sírás kerülget. Miért? Mert ezek az emberek nem voltak ott, amikor Papi először kezébe vette az unokáját és azt mondta, hogy ennek a gyereknek ritka értelmes tekintete van. Nem voltak ott, amikor Tóbika a Bogyó és Babóca űrutazásos részéből bevágta a Naprendszer bolygóit (két évesen és négy hónaposan), majd pedig azt ordítozta fel s alá rohangálva a lakásban, hogy Nem kell békén hagyni a Szaturnuszt! Nem voltak ott, amikor Tóbika hónapokon át minden este úgy mászott ki a fürdőkádból, hogy egy szál semmiben forgott önmaga körül és azt énekelte, hogy Piep Piep kleiner Satellit! Nem voltak ott, amikor életében először olvasott nekem hangosan egy mesekönyvből (Mama Kuh fährt Schlitten, hat hete járt akkor iskolába éppen). Nem voltak ott....

Este összebújva alszunk el, részemről egyetlen másodperc tört része alatt. Ez volt életem legboldogabb napja.

EDDIG!!!!!!

Mondom én, hogy jó nap volt a nov. 16.!