Celebspotting on!

Azaz egy nagyon szubjektív szemle a Könyvhétről!

Épp az imént készítettem egy hétoldalas interjúleíratot, szóval csak röviden, ujjaim már így is görcsben.

Na! Úgy esett, hogy tegnap életemben először kimerészkedtem az Ünnepi Könyvhétre, most is szigorúan szakmai felindulásból. Interjút akartam készíteni a kedvenc gyerekírómmal ugyanis. Ő Mechler Anna, akinek zabáljuk a könyveit, eddig csupán három jelent meg sajnos, de én már tíz évre előjegyeztem az összeset. Természetesen a gyerekeket meg szegény férjemet is magammal cipeltem, hadd szívják magukba a magas kultúrát. Az írónővel hamar le is kezeltünk, de aztán átadtam őt a rajongóinak, Jan meg egy tuti játszótérre menekítette át a könyvszaggatásban megfáradt aprónépet, szóval tettem egy kört.

A Manó Könyvek mellett egy egészen elképesztő mértékben megörögedett Nagy Bandó András osztotta az észt rikítóan türkizkék pólóingben és összetéveszthetetlen orgánumával, állva, mint egy vátesz, az üldögélés vénembereknek való, ugye? A legkevésbé magvas gondolat, amit elcsíptem tőle, az az volt, hogy: "Asszonyom, Ön csak ne vegy félvállról az én házassági tanácsaimat!" Nem is vettem, inkább tettem gyorsan egy balkanyart, azaz tettem volna, de beleütköztem egy kígyózó sorba, teljesen meg voltam győződve róla, hogy itt csakis az Anna-Peti-Gergő univerzum koronázatlan királynője dedikálhat. De nem, mint kiderült, a méla tömeg a Móra standjánál ácsingózott, méghozzá akciós árú könyvekért. A legnagyobb elképedésemre Bartos Erikát teljesen egyedül fedeztem fel pár asztallal odébb. Éreztem, itt a nagy pillanat, most aztán nem ússza meg, rázúdítom az öszes gondolatomat a gyermekagyak demoralizálásáról. Azért annyi eszem volt, hogy beszereztem gyorsan a legújabb könyvét, mindjárt két példányban, így a dedikálás volt a hidegzuhany apropója. Diadalittas amazon helyett egy végtelenül megtört anyóka ült velem szemben, aki képtelen türelemmel írt és írt és rajzolt a kiválasztott kötetekbe. Hol volt már ekkor bennem a megmondóember indulata, ugyan. Mindösszesen annyit tudtam makogni, hogy egyszerűen imádom Hoppla meséit és már össznépileg várjuk a folyatatást. Lesz is, Budapesten fog kalandozni a nyuszika hamarosan!

Na, de gyerünk, el innen, vágtassunk át a Vörösmarty tér kellős közepén, utoljára náhány nap híjján két és fél éve jártam itt, akkor mondjuk forralt bor helyett forró teával a kezemben, másfeledmagammal lestem az épületfestőket, egy meglehetősen illusztris társaságban, amire azóta sem volt példa. De majd lesz! Eképpen elmerengve érkeztem meg a hatos standhoz, ahol a Kossuth Kiadó kínálta a portékáját. Maga a kiadóvezető szolgált ki nem kis elánnal, majd még nagyon barátságosan azt is hozzátette: akár dedikáltathatom is az Értékteremtőket, a szereplők ott ülnek, annál az asztalnál. Mivel nem szívesen sírok közterületen, meg a sminkemet is féltettem az interjú előtt, baromira gyorsan leléptem, és nem közöltem a rámenős igazgatóval, hogy akivel én szívesen dedikáltatnék, azt ugyan már hiába keresném bármiféle asztalnál. Sűrű könnyfelhőn át érzékeltem ezután a valóságot, eltéptem a legközelebbi OTP-automata irányába, hadd tudjam már meghívni valamiféle frissítőre életem első komoly interjúalanyát. Útközben egy pillanatra bekúszott a retinám elé a magyar női Celebrity No.1., egy asztalkánál kuporgott minden allűrtől mentesen és éppen ránevetett a legújabb könyvének egyik vásárlójára. Nem volt több, csak egy villanás, és én mégis biztosan tudom: ő sokkal szebb élőben, mint a férje bármelyik fotóján. Szóval, ha engem kérdeztek, a kirobbanó siker titka ennyi, és nem más: pokolian erős kisugárzás!

Magamhoz véve némi zsozsót az interjún is túltettem magam, ahol is sikerült betartanom az első számú szabályt: ne kérdezz, beszélgess! Állati hamar egy hullámhosszra kerültünk a szégyentelenül csinos négy gyerekes írónővel, még abba is beavattam, hogy magam is dédelgetek meseírói terveket...de csak letelt a kellemes félórás koktélozás, a legnagyobb egyetértésben halásztuk ki a jégkockák alá csúszott cseresznyét majd váltunk el egymástól a könyvheti forgatag kellős közepén. Kicsiny családomra az Erzsébet téren találtam rá, és hát baromi gyorsan konszenzusra jutottunk: óriáskerekezni, azt kell! Billegtünk, libegtünk a város tetején, hú, de megnyugodtam, amikor már a Belvárosi Fesztivál világzenei színpadja előtt csápoltunk, lábammal biztos talajt fogva. Éppen dobrudzsai táncokat adott elő egy arra nagyon is elhivatott néptánccsoport, kísérőik az első sorokban foglaltak helyet. Fizimiskájuk alapján nem sok jót jósoltam volna nekik bármiféle zöld határon, szerencsére itt most nem volt egy titkos ügynök sem a közelben. Azért azt hadd tegyem hozzá: embereink különösebb casting nélkül bekerülhettek volna a Macskajaj zúzósabb jeleneteibe. Ja, és még szépen is táncoltak. Élményekkel és kegyetlenül drága lacipecsenyével emígyen feltöltekezve kisföldalattiztunk vissza a bázisra, majd pedig haza.

Itthon aztán kiderült: Tóbikám pontosan olyan kisfiú lett öt éves korára, akiktől gyerekkoromban elképesztően ódzkodtam. Értsd: 12 éveseknek szóló, a Napot bemutató ismeretterjesztő kötettel a hóna alatt, titokzatos arccal járkál a lakásban, és időnként komolykodva suttog: mindannyiunkat fel fog perzselni a vörös óriás!

Ps: Flórikánál egyelőre a nagyszemű lapozó a nyerő!