Ja, meg egy panzió is. Egészen pontosan egy családi panzió. A világ végén. Vagyis tőlünk, Kistarcsáról nézve a világ túlsó felén, Szombathelyről pl. egész közel van az Őrség. A szívemnek kedves tájegységet 1992-ben fedeztük fel családilag, apukám vezényletével. Emlékszem, Zalalövőre küldtük le vonattal a roppantul rozoga drótszamarainkat, azokkal jártuk be a példátlan derűt és nyugalmat árasztó dombokat-völgyeket. Akkor Felsőjánosfán laktunk egy falusi vendégházban, emlékezetem szerint igen nagy luxusban.
Erősen kételkedtem, tudja-e bármi überelni a féltve őrzött gyerekkori ábrándjaimat a tökéletesen idilli családi nyaralásról. Mert én csak a szépre emlékezem. Amikor a tetőablakon kinéztünk a teljes pompájában tündöklő Tejútra. Amikor a napon felmelegedett vízzel zuhanyoztunk a kertben. Amikor Piroska néni olyan házi császármorzsát rittyentett nekünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk...ilyen csak egyszer van az életben!
A tesóm nyugatgatott, a magyarszombatfai Kosbor Panzió még ezt is felül fogja múlni, majd meglátom, ő már volt ott. Hatalmas élmény lesz, ez tényleg családi vállalkozás. No hiszen! Voltam én már családi panzióban, ahol az alkalmazottak végtelen huzakodásától volt hangos a lépcsőház.... De azért beadtam a derekamat, négy napra lefoglaltuk az egymással szembe nyíló Menta és Zsálya apartmant. Már a nevük is tetszett, a képek alapján kifejezetten hangulatos nyaralásra számítottam. Abban mondjuk reménykedtem, hogy a fotókon látható számtalan kis cserépedény törhetetlen...vagy legalábbis a fiaim nem fognak felérni addig a polcig.
Csütörtök délben indultunk el hazánk dél-nyugati csücske felé, az odaút tényleg felért egy világkerüléssel. Kissé csapzottan szálltunk ki az autóból a délutáni napsütésben. Még ki sem tudtuk nyújtóztatni rendesen a tagjainkat, a gyerekek máris rémülten kiáltoztak: Anya, nézd, egy kutya rohan felénk! No, mondanom sem kell, a kezdeti rémületből percek alatt életre szóló barátság lett. A labrador-keverék Zénó kutya mindent megtett, hogy a szívünkbe lopja magát, én pedig életemben először mondtam ki: egyszer majd nekünk is lesz egy csaholós-ugatós négylábú családtagunk. Ha minden igaz, hamarosan! Persze, a macskákat is imádtuk!
Na, és a szállás! A belső udvarba megérkezve olyan érzésem támadt, mintha egy Toscana-i katalógust lapozgatnék...némi Provence-i beütéssel. Annyira idilli képet nyújtottak a fehérre meszelt falak, a vöröstéglával kirakott utak, a levendulabokrok, a kényelmet árasztó kerti bútorok, hogy szinte már kételkedtem az épelméjűségemben: lehet, hogy mindez délibáb, és mindjárt elillan? Szerencsére ekkor kilépett elénk Márta, aki szerintem a panzió legeslegkedvesebb alkalmazottja. Ami nem is olyan könnyű, hiszen a verseny ezért a címért óriási.
Hadd jegyezzem meg: én is dolgoztam már családi üdülőhelyen. Ráadásul magam is multifunkciós szereplő voltam, mint itt a Kosborban a legtöbben: részt vettem a reggeli készítésben és a tálalásban, rendbe raktam a szobákat, este pedig a vacsoravendégek körül tüsténkedtem. Van tehát némi rálátásom, micsoda iszonyú fizikai megterhelést jelent egy ilyen munkakör. Nagyon értékes számomra, ha valaki mindezt nem összeszorított foggal és kelletlenül, hanem kedvesen, előzékenyen, MOSOLYOGVA és őszinte derűt árasztva végzi. Még hatalmasabb fegyvertény, ha nem csak egy, hanem több ilyen alkalmazott is sürgölődik körülöttünk. Az pedig csak hab a tortán, hogy maguk a tulajdonosok is folyton jelen vannak, sőt, kérésre akár mellénk is telepednek a pikniktakaróra.
Ódákat tudnék zengeni, de tényleg. Aki ismer, tudja, végtelen hosszúságút tudok írni, ha lelkesedek valamiért. De az olvasóim ideje véges, így most kiemelnék két momentumot:
Nekem, mint kisgyerekes anyukának nagyon fontos a gyermekeim kényelme. Tökéletes komfortérzetükhöz számtalan tényezőnek kell rendelkezésre állnia. Én persze egy csomó mindenről elfeledkeztem. Nem így a kedvencünk, Márta! Érkezésünkkor rögtön elkezdte gyakorolni a gondolatolvasás meglehetősen nehéz tudományát. Az apartmanba lépve azonnal tudta, hogy a kisebbik fiamnak szüksége lesz pelenkázó alátétre (kaptunk egy nagyon tutit), egy bilire (matyó mintásra, mi másra?), a pelenkákhoz pedig egy tekercs szemeteszsákot is a rendelkezésünkre bocsátott. Mindezt úgy, hogy nekem a számat sem kellett kinyitnom. Elég volt ránéznie a vállamat lehúzó pelenkázó táskára, a kacarászva rohangáló, két éves, valahány hónapos fiamra és az én elgyötört képemre:-)
Van még valami, ami majdnem olyan fontos, mint a gyerekeim. Ez pedig a hasam, meg annak a jólléte. Nem, nem kockahasgéppel készült a kedves személyzet, pedig esküszöm nem vettem volna rossznéven. Ennek a tematikának az ellenpontján dolgozott keményen a kedves, mosolygós emberek hada: fenomenális, felülmúlhatatlan étkek készültek a tisztaságtól ragyogó konyhán! Csak néhány fogás a négynapos tartózkodásunk idejéről, ízelítő képpen: spenótos HÁZI tagliatelle (életemben egyszer ettem ennyire tökéletesen al dente pastát, akkor is Giacomo készítette!), HÁZI nudli...majdnem olyan volt, mint amilyet a nagymamám sodort nekünk a mindig félhomályos, húslevesszagú konyhájában, friss kecskesajtos zöldsaláta...amiből sikerült annyit bekajálnom, hogy a ropogós, ínycsiklandó sült csirkecombnak alig maradt hely...de azért még legyűrtem egyet-kettőt, szerencsére! Ehhez kapcsolódik amúgy az egyik kedvenc életképem: amikor a tulajdonos pár férfi tagja hatalmas konyhai kesztyűben, maga előtt tepsit tartva közlekedik a vendégek között...ez a látvány felülmúlhatatlan, fokozza a boldogság- és biztonságérzetet, és gyanítom, semmilyen gasztronómiai tanácsadóban nincs benne, ez a gondoskodás egyszerűen szívből jön!
Mit imádtam még? A kertet, vagyis azt a hatalmas domboldalt, amit kisebb-nagyobb ki- és beszögellések, vadpatakok és hidak, ebiahalnevelde és szalonnasütőhely, romantikázásra alkalmas padok és egyéb fekhelyek törnek meg...nem beszélve a hatszáz éves tölgyről, aminek csak öten értük át a törzsét. Ja, és persze az a rengeteg sokszínű program a közelben! Eredetileg az ausztriai dínóparkba készültünk, de hamar rájöttünk: az Őrségből tök fölösleges kimozdulni, egészen elképesztő a kínálat, még a kisgyerekeseknek is. Hogy mivel töltődtünk fel? Nem szívesen ismétlem önmagam, ide kattintva olvasható az ultimatív őrségi programajánlóm.
Csoda-e, hogy esténként hullafáradtan dőltem ágyba a kellemesen temperált szobában? A kényelmes ágyikómkba, ott, a tetőtéri ablak alatt. Elalvás előtt még gyönyörködtem egy cseppet a felettem lassan elhaladó Göncöl-szekérben és az utolsó gondolatom többnyire ez volt: imádlak, Őrség!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen