Mittwoch, 6. Januar 2021

Mennyi? 31!

Ha csak egyetlen képpárral szemléltethetném, mennyire látványos dolog lefogyni 31 kilót (az én esetemben négy azaz 4 ruhaméretet!!), akkor ez lenne az:

2019 szeptembere: 107,6 kg

2020 júliusa: 76,6 kg

Ja, és hogy ki készítette a képeket? Olyasvalaki, akivel nagyon, de nagyon ritkán találkozunk, ezért még nem volt alkalmam elmondani neki, hogy engem SOHA DE SOHA (esetleg NEM NEM SOHA) semmilyen körülmények között sem fényképezhet senki oldalról. Ezen a mulasztásomon 2019-ben kifejezetten bosszankodtam, 2020-ban viszont roppant mód örültem neki! 

De azért nem szedném le szegény fotósról a keresztvizet, mert szemből már 2019-ben is egy kifejezetten jó képet lőtt rólam:

Bár nyilván a kaján volt a fókusz...

2020-ban viszont az volt a jó, hogy már nem kellett egy egész asztalt magam elég húznom az előnyös fotó céljából:

És itt még csak ki se vagyok festve! De legalább a táj festői...

Szóval köszi! Köszi az oldalról fotózást! Időnként kifejezetten jót tesz, ha szembesülök a kozmetikázatlan igazsággal!


Donnerstag, 31. Dezember 2020

2019

35 perc múlva itt van 2021 és neked most van érkezésed 2019-ről írkálni? Nooormális? Ja, igen. Mert 2021. január 4-től öt azaz 5 gyerek fog járni a családi napközimbe. Öt gyerek, huh, ilyen még nem volt a bölcsim történelmében! Öt gyerek, aki mind 2019-ben született. Azt mondják az okosok, a gyerekek az első és a második születésnapjuk között a legfárasztóbbak. És akkor ezt most szorozd meg öttel! 

Figyeljetek csak, bemutatom őket:

2019. februárban született C., a legcserfesebb, legvidámabb csajszi, akit valaha is ismertem (persze magamon kívül). Közel két éves, nálunk ő a rangidős. Nagyon sok területen önálló, az akaratérvényesítő erejéről pedig mindent elmond, hogy van egy három és fél évvel idősebb nővére... Rengeteget segít nekem a többi gyerek körül, de imád parancsolgatni is...ami azért nem annyira egyszerű. Persze ezzel együtt imádom!

2019. júniusban született L., akinél nagyobb mozgásigénye csak egyetlen egy embernek van a világon (és óriási szerencséje a kiscsajnak, hogy én vagyok az az ember). Ő is dumál már sokat, segít is, amiben kell, de csendben maga elé meredni...na azt már nem! És ha kell neki valami...az bizony azonnal kell, különben kő kövön nem marad! Viszont ha megkapja, amit akar, akkor egy cukifalat!

2019. augusztusban született L., ezt a kislányt még nem annyira ismerem, januárban kezdjük a beszoktatást. Annyit már leszűrtem a néhány ismerkedős játszadozás alatt, hogy a mozgás az erőssége, nem a beszéd, és az akarata legalább olyan acélos, a frusztrációs küszöbe pedig legalább olyan alacsony mint a júniusi L.-nek. Lesz itt még versenysikítás némely játékért bőven!

2019. szeptemberben született L., a két lábon járó mediterrán vonzerő, akinek ne is próbálj ellenállni. Dumában felülmúlja az összes kollégát, az egyensúlyérzéke viszont időnként még cserben hagyja. Ő tanít engem olaszul, én meg őt magyarul! A fiaim legeslegnagyobb spanja! Imádja az almát, egészen kifinomult technikával szecskázza apró darabokra a gerezdeket majd terít be egy valószínűtlenül hatalmas felületet az etetőszéke körül a ragacsos péppel...de neki még ezt is megbocsátom!

2019. decemberben született G., a zseni kisfiú, akinek a kognitív képességei előtt már meg kellett hajolnom párszor...pedig ismertek, nem vagyok nyeretlen kétéves a témában. Ő most tanult meg ebben a hónapban járni, dumában pedig az augusztusi kollégához kezd felkapaszkodni. És ha rád mosolyog...akkor már nem létezik a fejedben az a szó, hogy nem.

Na, szóval ők azok. A kollégáim, főnökeim, beosztottaim, lelki társaim, legjobb haverjaim, életem értelmei. Szóval értitek. S hogyan megyünk egymás agyára 2021-ben? Hamarosan beszámolok! Csak éljem túl az első munkanapot:-)

We will, we will ROCK YOU!



Az akarat diadala

Nincs új a nap alatt. Már volt ilyen című poszt...és ahogy magamat ismerem, még lesz is! Talán nem pont ebben a témában, csak...no, de lássuk, miről is van szó!

A 2020-as évet szokás horrorévként definiálni. Most nem leszek népszerű, de nekem életem egyik legjobb, ha nem a legjobb éve volt. Pedig elég nehezen indult (egészen pontosan én magam voltam nagyon nehéz).

Igazából a 2019-es karácsonyt rontották el külső tényezők, amennyire csak egy karácsonyt el lehet rontani. Nem részletezném most, ki miben hibázott. Legyen elég annyi, hogy én is, nagyon sok mindenben. Lényeg a lényeg, hogy a december 27-e ebédidő egy nem is olyan távoli kínai étteremben talált. Aki úgy tippelt, hogy a karácsonyi ünnepi zabamaraton után élő ember nem volt képes (rajtam kívül) kínait lapátolni magába...nos, annak így legyen ötöse a lottón! Egyszál magamban terpeszkedtem a jobb napokat soha nem látott, ellenben rettenetesen lepukkant büfében. Ez olyannyira igaz, hogy egy kb. 20 perces intervallumra még maga a séf is rám hagyta az egész kócerájt, hogy elintézze a nagybevásárlást a szomszédos Penny-ben. A Penny-ben, ahol én is bonyolítottam kajálás után egy nagyobb tételű csokoládébeszerzést, csupán egy közepes méretű hátizsákot töltöttem meg a barna arannyal...és közben rettenetesen sajnáltam magam.

Na de Terike! És hol marad a jellemfejlődés? Mitől lett annyira jó év a 2020-as?

Hát gyermekeim, egységben az erő. Egészen pontosan az történt, hogy Timi barátnőm év végén meglepett egy repülőjeggyel...egy titkos úticélra! 2020 június 10-re kellett magunkat tehát tökéletes formába hoznunk...s mivel nem akarta elszólni magát, hogy mi is az a titkos úticél, lett egy kódneve a projektünknek: FIT FOR BUCHAREST! Eltaláltátok, Bukarestbe a világ minden kincséért sem szeretnék eljutni és ezt Timi is tudja...szóval ez a név csak álca! Álca!

Na, aki most azt hiszi, hogy a két barátnő mindent vagy semmit alapon és még egyszer, de most már tényleg utoljára közös életmódváltásra adta a fejét...az nagyon is jól hiszi! És akkor most innen zanzásítva, mert elbeszélés formájában sose lesz vége:

Milyen elveket követünk?

Kevesebb evés, több sport!

Valami újdonság?

Minden egyes este beszámolunk egymásnak a napunkról cseten, címszavakban, különös tekintettel a büszkeségekre és a kihívásokra. Dokumentáljuk tehát a változást! Akkor is, ha aznap halomra zabáltuk a mézes krémest és fel se keltünk a kanapéról. De dokumentáljuk, és ez a lényeg!

Volt valami konkrét célkitűzésünk?

Igen. Az, hogy június 10-én a frankfurti reptéren nem ismerjük majd meg egymást. Valamint az, hogy Bukarestben nagyon fitten fogunk várost nézni négy napon át. Tehát kevésbé volt cél az esztétikum mint a kondíció!

Hogy néztünk ki idén januárban?

Hogy néztünk ki idén júliusban?

Ez számokban mit jelent?

Kb. kilenc hónap leforgása alatt 53 azaz ötvenhárom kilót fogytunk ketten összesen! 

Egyenként?

Timi 22 kilót fogyott, én 31 kilót fogytam.

Mit sportoltok?

Timi rászokott a napi sétára (jellemzően tavak körül, időnként halőrökkel társalog, hogy magánterületen is sétálhasson), illetve súlyzós gyakorlatokat végez a netről otthon. 

Én nagy ellipszis tréner hívő vagyok, be is újítottam egyet idén, mert a régi feladta a harcot. Júniusban tértem át a futásra, augusztusban rengeteget úsztam is a helyi strandon. Mostanra eljutottam oda, hogy minden másnap futok 10-12 kilométert, heti egyszer pedig jógázok.

Mit ill. hogy esztek?

Mindketten rákaptunk az intermittent fasting-ra, ill. kerüljük a cukros-lisztes ételeket, amennyire csak tudjuk.

Mi az, ami még különösen sokat segített?

A napi szintű önfotografálás (aka tükörszelfi). Óriási motivációs ereje van!

És akkor voltatok idén fitten-frissen Bukarestben?

Nem. És máshol sem. De nem adjuk fel. Eltoltuk a szupertitkos utazást jövő júniusra!

Mi volt az egész életmódváltósdi csúcspontja?

Amikor találkoztunk nyáron Magyarországon és háromszor (azaz háromszor!) körbe sétáltuk a Csömöri tavat, a délutáni rekkenő hőségben, 35 fokban!

A karácsonyi időszakban hány kilót sikerült magatokra szedni újra?

Pont annyit, hogy 2021. január 1-jén még rám jöjjön az L-es téli futónadrágom...amúgy pedig kiadhassuk a jelszót: FIT FOR BUCHAREST (de most már tényleg!)

Valami tanulság így a végére?

Ne elégedj meg azzal, ami vagy. Törekedj arra, ami lehetnél!

Valami kevésbé pátoszosabb?

Sokkal jobban esik a csoki, ha evés előtt futottál egy jót!









Dienstag, 1. Dezember 2020

Tagesmutter időutazik

Ha még egyszer átélhetnéd életed valamelyik pillanatát, melyik lenne az? Amennyiben azt a pillanatot szeretnéd átélni, amikor a gyereked megtette az első lépéseit...akkor van egy jó hírem! Tagesmutterként még ez az időutazás is lehetséges! 

Egészen hihetetlen érzés ez, még így, pótanya-pótgyerek viszonylatban is!

G. 10 hónaposan került hozzám októberben. A mászás már nagyon jól ment neki, szédületes sebességgel száguldozott ide-oda a lakásban. A bútorok mentén gyalogolt is elég sokat, néha meg csak úgy ácsorgott, kapaszkodni is el-elfelejtett pár pillanat erejéig. Ma pedig tett három lépést! Méghozzá a bébikonyhától hozzám! Énhozzám! Egészen pontosan nevetve ugrott a nyakamba a mutatvány végén! Annyira meglepődtem, szerintem még levegőt venni is elfelejtettem...picit olyan volt, mintha egy álomban történt volna mindez...

Tóbi anno 2011. október 11-én (13 és fél hónaposan) tette meg az első lépéseit. Játék közben döntött úgy, hogy kell neki az apja régi helikoptere, ami épp az én kezemben volt...szóval ő is felém lépkedett!

Flóri anno 2013. december 25-én (10 hónaposan) indult el az apjához...Pécelen, a kandalló előtt...

...most pedig ez! Csodálatos érzés! Ráadásul majdnem ugyanolyan büszke vagyok, mint a saját gyerekeimre. Nyugi! Csak majdnem:-)


PS: És aki úgy tippelt, hogy a fenti dátumokat séróból bazseváltam...az nem tippelt rosszul!

Samstag, 28. November 2020

Nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltuk!

Te mit tennél meg azért, hogy lásd a gyereked szemét csillogni...tíz órán át akár? Nem, a Legoland az nem jó válasz. Öveket becsatolni, road movie következik!

Tóbi vasútmániájáról volt már itt szó, meg még lesz is. Például most. Nagyon régen mondogatta már, hogy menjünk vonattal valahova. Jó, de hova? Mindegy, csak vonattal, és jó sokat kelljen menni. Akár le se kelljen róla szállni. Mármint a vonatról. Tehát most igazából az út a cél? Igen. Jó. Akkor itt csak egyetlen dolog segíthet: a Quer durchs Land Ticket! Ilyen jegyet akkor vesz az ember, ha tényleg teljesen mindegy, mennyi idő alatt ér célba, ugyanis InterCity-re és InterCityExpress-re nem érvényes. Minden egyébre - tehát a minden bokornál megálló bumlivonatokra - viszont igen! 42 Euro az alapár, ennyiért reggel kilenc és másnap hajnali három között annyi kilométert lehet vele megtenni egy felnőttnek és egy gyereknek, amennyit csak akarnak (meg amennyi a csövön kifér). 

Ez az a jegy!

Van rá egy nagyobb összegem, hogy mi ketten voltunk Tóbival az elsők a világ- akarom mondani vonattörténelemben, akik csak azért vettük meg ezt a jegyet, mert "Vonatozni szükséges!" és nem azért, mert ténylegesen el akartunk jutni valahova. Na! Nézzük, ez miből állt!

Anya kezdődik!!

Tehát 2020. október 5-én, a szent őszi szünet első napján felültünk a vonatra Bürstadt állomáson 9:54-kor Frankfurt irányába. 

Jön a vonat!!!

Ülünk a vonaton! 

Ülünk a vonaton! És kész!!

45 perc csodálatos zötykölődés után beértünk minden vasútmániások szent kápolnájába, azaz a frankfurti Hauptbahnhofra, ahonnan húsznál is több vágányról indulnak olyan vonatcsodák, hogy az ember nem győz csodálkozni! Az ám, mi is csodálkoztunk volna, de most nem ezért vagyunk itt! 

Fussunk gyorsan előre a nagy kijelző táblához, hova indul a következő személyvonat! Ja, mert azt elfelejtettem mondani, hogy ezt a kis kirándulást mi egyáltalán NEM terveztük meg! Úgy voltunk vele, hogy kimegyünk az állomásra, és arra a vonatra szállunk fel, ami a leghamarabb jön! (Ez egy kicsit hasonlít arra a régi álmomra, hogy bepakolok a bőröndbe egy pár bikinit, kimegyek a reptérre és felszállok arra a repülőre, ami legközelebb indul...és lehetőleg nem a Spitzbergákra.) A csatlakozásoknál ugyanígy terveztünk eljárni. De drágám, ugye arra gondoltok, hogy éjfélre vissza kell érnetek? - szólalt meg az egyetlen józan ész (Jan) a családban, aki még akkor sem ragadtatja el magát, ha korlátlan mennyiségű vonatozásról van szó. Jó. Majd gondolunk rá. De csak délután. Most 11 óra 8 perc van és indul a vonatunk Koblenz felé! 

Oké. De még előtte a közel húsz perces átszállási időben iszkoljunk be a hiperszuper pályaudvar még frenetikusabb könyvesboltjába, ahol a világ legnagyobb választéka várja az arra fogékony rajongókat a Disney-képregényekből (aka Lustiges Taschenbuch!), fel is markoltunk hármat rögtön!

Welcome to paradise!

Ja, meg még vettünk két szendvicset (pedig nyilván csomagoltam otthon, de a pályaudvari kaja az egyszeri és megismételhetetlen!), és még egy újságot is a Titanic-ról, mert az is nagy kedvenc témája Tóbinak, közvetlenül a vonatok után!

Olvashatok végre nyugiban?

Rüsselsheim-ig elég csúnya ipari parkokon (pl. Opel) keresztül halad át a vonat, utána viszont nagyon kell figyelni, nehogy lemaradj arról a pillanatról, amikor megláthatod, hogyan ömlik bele a Majna a Rajnába Mainz-nál!

Megláttuk!

Na! És akkor most jöttünk rá, hogy tök véletlenül (önmagunkat teljes mértékben a sorsra és a felsőbb hatalmakra bízva) Németország egyik legcsodálatosabb panoráma(vas)útvonalán haladunk...a Rajna bal partján...festői szépségű helyeken...

Ez a kedvenc német helységnevem! 

...például a Heine által is megénekelt Loreley-szikla mellett...amit nem egyszer nem kétszer láttam Jannal, amikor a szüleihez haladtunk vonattal anno a történelem (és autóbirtoklás) előtti időkben...nosztalgia ezerrel...
Und ruhig fliesst der Rhein.

Csodálatos boldogságban és elégedettségben zakatoltunk Koblenz állomásig. 


Ott aztán megint csak rohanás a vonatkijelző óriástáblához, keresvén kutatva az ideális csatlakozást (nem és nem, csak azért sem voltam hajlandó megnézni előre a telefonomon! így sokkal izgibb!). Miután egyértelművé vált, hogy a következő állomásunk csakis Köln lehet, addig a vonatig viszont még van húsz percünk, kimerészkedtünk az állomás épülete elé. Egyrészt, hogy (magunkhoz) vegyünk néhány újabb falatkát (hiszen a vonaton a maszkviselési kötelezettség miatt csak stikában szabad táplálkozni!), illetve, hogy levegőzzünk egy kicsit maszk nélkül. Itt aztán rendesen megkísértett bennünket a lehetőség, hogy mégiscsak áldozunk a városnézés oltárán, hiszen a városban ennyi mindent meg lehetne nézni:

A Deutsches Eck csak 1,6 km!

De nem most! Gyorsan vegyünk még pár kötet Disney-képregényt az itt is csúcsszuper pályaudvar-könyvesboltban és irány a karnevál fővárosa:

Ez az egész úton a kedvenc vonatom Anya!

És igen! Megérkeztünk Kölnbe! Itt sajnos hamar meg kellett állapítanunk, hogy ez lesz ma a legtávolabbi pont, ahova eljutunk úgy, hogy még haza is tudunk utazni a jeggyel (annyira régen vagyunk már együtt Jannal, hogy az ő hangja már egy kicsit az én belső hangom is)...no sebaj! Lőjünk egy kötelező szelfit a Dóm mellett, amit állati praktikusan közvetlenül a pályaudvar mellé építettek (vagy fordítva? ki tudja már azt!)...

Az egyetlen maszkmentes szelfi a mai napon!

...és akkor ebédeljünk meg tisztességesen az ipari rántott csirkék szentélyében...a maradék időben pedig szerezzünk be még néhány Disney-képregényt, mert abból sose elég, meg anyának egy női irodalmat (Nicholas Sparks 4ever!) szigorúan angolul, meg még egy jó kis vastag újságot a vietnámi háborúról...ja, mert még annyi hely volt a hátizsákomban...de most már szedd a lábad anya, irány a peron...visszamegyünk Koblenz-be, aztán majd meglátjuk!

Jó lett volna északabbra jutni...na, majd legközelebb!

Amikor még a vonatablak-graffiti színe is harmonizál a maszkommal:-)


Tóbiás félig már kényelemben - egyik cipő levéve!

Imádunk vonatozni!


Na! És akkor itt csaltunk egy kicsit! Mert láttam én, hogy vészesen közelít az óramutató a délután irányába, és valami (az a bizonyos józan "Jan" hang) azt súgta: ma már csak egyetlen vargabetűt - tehát nem szigorúan hazafelé vezető vonatutat - engedhetünk meg magunknak. Egy jól irányzott mozdulattal elővarázsoltam Steve Jobs csodálatos vívmányát a farzsebemből és megnéztük rajta Tóbival, hova lehetne vonatozni Koblenz-ből úgy, hogy haza is érjünk időben, de azért ne már túl korán! Hoppá! Idesüss te gyerek! Ha egy órácskát vonatozunk keletre, akkor éppen Limburgba jutunk, onnan pedig csak egy ugrás a Sugár akarom mondani Frankfurt, ahol pedig már igazán a kertek alatt járunk!

Ez lesz ma az utolsó előtti előtti vonatunk Anya!




Ahogy kigördültünk Koblenz állomásról és átszeltük a Rajna habjait....na ott következett az a rész, hogy nem győztünk egyik ámulatból a másikba esni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik Németországban egy olyan mesebeli vasútvonal mint ez...hegyek között völgyek között zakatoltunk...véges végig a Lahn folyó (hol a jobb, hol a bal) partján...a vonaton pedig rajtunk kívül gyakorlatilag senki, csak a mozdonyvezető...teljesen egyértelműen ez volt az egész vonatmániás nap csúcsa, élveztük is nagyon!

Lehet, hogy ez az első vonatnapunk...de nem az utolsó!


Limburgban aztán mindösszesen négy percünk volt az átszállásra...tiszta szerencse, hogy megint puskáztam egy kicsit az online menetrendből...így is egy őrületes rohanás előzte meg ennek a fotónak az elkészültét:

Immáron a Frankfurt felé tartó vonat ablakából fotóztunk...


Időközben teljesen besötétedett, szóval a Limburg és Frankfurt között elterülő (szintén mesés, a Taunus-hegység által szabdalt) táj bámulása helyett az útközben bőségesen beszerzett olvasnivalókon legeltettük a látószerveinket:

Keleti kényelem: mindkét cipő a földön!

Frankfurtba megérkezve óriási boldogsággal állapítottuk meg, hogy éppen a mi regionális (bumli, de azért emeletes!) vonatunk mellől indul a formatervezés csúcsa, szóval az ICE4! Gyorsan rendeztünk is egy rögtönzött fotoshootingot a létező legszebb háttérrel:

Tóbi kezében a földgömb alakú stresszlabda: ajándék Flórinak a nagy útról!

Legközelebb ilyennel utazzunk Anya!


A nap utolsó vonatára felszállva két lehetőségünk volt: a totális elkámpicsorodás vagy a fergeteges finálé! Jól tippelt, aki az utóbbira tippelt!!

Ez volt tehát A JEGY!


Az állomás neve: Bürstadt!


Öreg éjszaka lett, mire újra a szűkebb pátriánkba értünk. Otthon hamar, nagyon hamar ágyba kerültünk. Takargatom be Tóbit, hajolok le hozzá, hogy adjam a jóéjt puszit, amikor elhangzik A mondat. A mondat, amiért megérte nettó tíz órát ülni a vonaton. Maszkban. Állj, nem, rosszul mondom! Ez volt az a mondat, amiért megérte megszületni. Nevezetesen:

ANYA! NEM HISZEM EL, HOGY MEGCSINÁLTUK! 


Pedig de!


Sonntag, 26. Juli 2020

Tóbiás (már megint) megmondja a tutit

Ölelgetem, puszilgatom valamelyik este Tóbiást. Ilyeneket sugdosok a fülébe:

- Jaj, kisfiam, remélem, találsz majd valakit, aki így szeret téged mint én...jaj, vajon fogsz-e találni?


Tóbiás rögtön a segítségére siet a kétségbeesett anyjának:

- Anya! Majd olyan valakit keresek, aki úgy szeret engem, mint te Apát!

...

Tíz éve ismerem ezt a gyereket, mégis eláll a szavam ettől a botrányosan tiszta logikától! Egyszerűen imádom!

PS: Az pedig külön jól esik, hogy ezek szerint látványosan szeretem az apját!



Freitag, 1. Mai 2020

Crazy

Azt mondják az okosok, manapság egy állásinterjún imádnak mindenféle meghökkentő dolgot kérdezni a jelöltektől. Eladná-e az anyja veséjét? Hány kutya kell egy villanykörte kicseréléséhez? Ilyenek. A kérdésekre nincsen jó vagy rossz válasz, inkább azt tesztelik velük, hogyan reagál az illető váratlan helyzetekben ill. milyen gondolkodásmóddal jut el a megoldásig. Népszerű kérdés még az is, hogy mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha csináltál életedben? Bár nem tervezek mostanában állásinterjúra járni, ezen az utolsón komolyan elgondolkoztam. Illetve dehogyis. Dehogyis gondolkoztam el. Gondolkozás nélkül is pontosan tudom. Mert nem sok őrült dolgot csináltam életemben, de az az egy...szóval nem volt nehéz kiválasztani!

A vicces az, hogy akkor, amikor történt (illetve amikor csináltam, mert nem tőlem független esemény ez), egyáltalán nem tűnt őrültnek. Teljesen egyszerű kis sztorinak gondoltam elég sokáig. Csak mostanában gondoltam bele, hogy te Jéééééézusom...na, de akkor csapjunk a húrokba!

2004. december 17. Jól gondoljátok, ez még boldogult ifjúkoromhoz köthető sztori lesz. Jó, azért fiúsanyaként már hadd ne kockáztassam a testi épségemet! Szóval egy héttel járunk karácsony előtt, péntek van éppen. Az akkori munkahelyemen ez volt az év utolsó munkanapja, utána két hétre bezárt a bazár. Ja, meg ez volt a munkahelyi karácsonyi buli napja is. A Ráday utcában ünnepeltünk, két pofára zabáltunk a főnökség költségére, a raktáros fiúk az itallap legdrágább tételeit rendelték egyre másra mindenféle különösebb gátlás nélkül. Jó volt a hangulat, na!

De mi az egyik kolléganőmmel már az after party-n törtük a fejünket, amelyre a közeli ír kocsmát szemeltük ki helyszínül. Megneszelte ezt némely férfikolléga is, majd valamilyen úton-módon ő is hozzánk csapódott (bár nem hívtuk). Western csizmát viselt, legyen most elég ennyi a jellemzéséből. Nem szedném le róla a keresztvizet amúgy, mert nekem ő a rengeteg borzalmas ex-kolléga között egy kifejezetten kellemes emlék...talán mert nem rám hajtott, hanem a kolléganőmre. Ez viszont csak a zenés-táncos szórakozóhelyen derült ki, úgy kb. a harmadik pohár bor után. Akkor viszont nagyon. Lett is belőle nagy menekülés. Kollegina balra el. No, nem haza, csak a tánctér egy meg nem nevezett szekciójába. Ahogy pedig az lenni szokott, én tartottam a frontot. Ápolgattam a faképnél hagyott ficsúr lelkét. Szerencsére nem kell túljátszanom a szerepemet, mert annál a pontnál, amikor már annyi bánatpia volt benne, hogy bevallotta, én is vagyok olyan szép mint a kolléganőm (NEM), akkor hívtam neki gyorsan egy taxit. Férfiúi hiúságában alaposan megtépázott kolléga jobbra el.

Keresem a kolléganőmet, tiszta a levegő végre, gyere, jöhet az ereszdelahajam! Meg is találom egy csomó amerikai figura között, egyikük sem volt már szomjas (ír kocsmában vagyunk, helló!). Az hamar kiderül, hogy ezek nem sima turisták, hanem a Bosznia-Hercegovinában állomásozó SFOR békefenntartó katonái, akik a kimenőjüket éppen a mi drága fővárosunkban töltik. És voltatok-e már várost nézni? - buggyan ki belőlem a minden ledöntött piamennyiséget meghazudtolóan józan szemléletű kérdés, de az is lehet, hogy ekkor vette át a felettes énem feletti irányítást az örökre bennem lakó idegenvezető (aki 1999-ben a Szent István Bazilikában vizsgázott amúgy).

Mivel ekkor már erősen közelített a záróra felé a nagymutató, a bédekker aprólékos tanulmányozására egy hotelszobában került sor (mint kiderült, folyosó kötötte össze a kocsmával, ki se kellett tenni a lábunkat a decemberi zimankóba). És aki most arra vár, hogy jön a nagy coming out, a hogyan csaltam meg Jant gyűrűs menyasszonyként alaposan bepiálva egy nemzetközi - sőt, elárulom: interracial - gangbang-ben...az gyorsan kattintson a Bravo magazin Szex, szerelem, gyengédség rovatára, mert itt semmi ilyen tartalom nem következik. Én pont annyira voltam részeg, hogy az kivalóan hasson az angoltudásomra...egyéb járulékos haszna nem volt, de emlékezetem szerint nem is kapacitáltak  semmi olyasmira.

Egyébiránt remekül szórakoztunk, én nagyon elememben voltam, azt tudom. Az biztos, hogy fejből és korrekt sorrendben felsoroltam a Hősök tere oszlopcsarnokának szobrait és néhány mondatban egyenként kiemeltem mindegyik figura történelmi jelentőségét...hajnal hasadtakor aztán taxival száguldottunk a kolléganőm lakására, ahonnan én koradélután indultam haza. Amikor pedig a piros 61E jelzésű buszon (amiről akkoriban még át kellett szállni Pécel felé!) megcsörrent a mobilom és egy kissé kialvatlan mély hang érdeklődött amerikai angolul a hogylétem felől...na akkor döbbentem rá, hogy jéééé...mi telefonszámot cseréltünk! És milyen az én formám! A kolléganőmet kereste...aki viszont nem mutatott különösebb hajlandóságot egy újabb találkozóra...és ha most úgy tippeltek, hogy megint én lettem a vigaszdíj, akkor nem is tippeltek annyira mellé.

Otthon szerintem épp csak átöltöztem, megettem egy fél rúd bejglit az előkarácsonyi sütögetésből, aztán este már megint ott találtam magam a Kálvin téren. Utólag úgy értelmezem ezt a nagy utazgatási hajlandóságot, hogy engem akkoriban valami elképesztő vágy hajtott, hogy a lehető legnagyobb számú külföldinek megmutassam hazánk ékszerdobozát. A Múzeum körúton még frankón bementem egy szuvenírboltba és vettem három darab magyar címeres kitűzőt (az egyiket magamnak, mert most mi egy kis városnéző csoport leszünk és az összetartozásunknak kell legyen valami jele!).  Na, a szálloda halljában már három fickó várt rám a megbeszélt kettő helyett, szóval még jó is, hogy három kitűzőt vittem (a magamét nagy kegyesen átengedtem az újonnan hozzánk csapódott ürgének, ránézésre is nagy kultúrlény volt, aki onnantól kifejezett érdeklődéssel hallgatta az összes évszámot, amivel traktáltam őket).

Honnan, honnan nem, nekem az a korszakalkotó ötletem támadt, hogy keljünk át a Szabadság-hídon és másszunk fel a Gellért-hegy tetejére, mert aki onnan nem csodálkozott rá még soha Budapestre, az nem is látott még soha semmit egyáltalán (erről amúgy a mai napig meg vagyok győződve). Valahogy egyáltalán nem tántorított el a célkitűzésemtől - márpedig ti itt most kulturizálódni fogtok, ha a fene fenét eszik is - az a pár aprócska, de nagyon is lényeges tény, hogy:

- éjszaka van
- a Gellért-hegy vaksötét ösvényein a madár se jár
- három vadidegen férfi társaságában vagyok, abból kettőnek csak kb. értettem a keresztnevét
- senki nem tudja, hol vagyok és kivel

Nem. Ezek a tények még a leghaloványabb gondolatfoszlányként sem sejlettek át az agyamon. Megkergült bakkecske módjára vágtattam fel a hegyen, a maroknyi csapatom élén, már éppen csak a tipikus idegenvezető ernyő hiányzott a kezemből (pedig szemerkélt az eső). Hapsikáim -  lévén jól kiképzett amerikai katonák - lényegesen jobb kondiban voltak nálam, szóval amíg én szúró oldalamat lapogatva, levegőt kapkodva támaszkodtam valamely korlátra a csúcson, ők már réges-rég a valóban páratlan panorámán legeltették látószerveiket és nem győztek hálálkodni nekem, hogy felhoztam őket ide. Gyerekek! Kultúrharcos küldetéstudatom majd' szétfeszítette a mellkasomat! Még tettem egy halovány próbálkozást arra, hogy megtanítsam nekik a magyar himnuszt...de aztán közfelkiáltással megszavaztuk, hogy tegyük át a székhelyünket valamely koktélbárba, aminek a közelében táncolni is lehet! Erre én akkoriban a Mammut vigalmi emeletét tartottam a legalkalmasabbnak, szóval elég hamar egy kiválóan szituált asztalnál kötöttünk ki, hála valamely American Express kártyák lobogtatásának (nem az enyém volt).

A számtalan koktéltól kissé bódult fejjel vetettük alá magunkat a diszkóba való belépést megelőző biztonsági ellenőrzésnek, a biztonságiak - miért, miért nem - éppen társaságunk színes bőrű tagját vetették alá a legalaposabb motozásnak, és a papírforma érvényesülésének biztos tudatával lélegeztek fel, amikor találtak a nadrágszárában egy kést. Idegenvezető énem ekkor interkulturális tolmáccsá minősítette át magát, a kés egy széfbe vándorolt, mi meg a tánctérre. Ment is a csörgés hajnalig, erősen tetőfokára hágott már a hangulat, amikor is arra lettem figyelmes, hogy a békésen táncoló népek között pillanatok alatt verekedés alakult ki (valaki lenyúlta valakinek a csaját, mint utóbb kiderült). Bennem akkor még nagyon élénken élt Simon Tibor focista két évvel korábbi halála, akit éppen abban az épületben sikerült kinyírni, ahol most mi is roptunk, szóval minden olimpiai síkfutót megszégyenítve sprinteltem be a női WC-be és reteszeltem be jó erősen a fülke ajtaját. A szemem sarkából annyit még láttam azonban, hogy újdonsült amerikai barátom (immáron kés nélkül) óriási elánnal veti bele magát az összegabalyodott társaság kellős közepibe. Na, gondoltam, ezt sem látom már élve.

Úgy jó fél óra múlva mertem előbújni önkéntes száműzetésemből, eddigre már tűvé tették értem a helyiséget az én drága kis turistáim, mint azt később pironkodva bevallották. Volt is nagy összeborulás! Amikor kérdőre vontam Ricco havert (mert így hívták, az ő nevére a mai napig emlékszem!), hogy miért kellett beleavatkozni egy ilyen necces szituba, miért nem hagyta ezt a biztonságiakra, kihúzta magát, és a világ legtermészetesebb dolgaként közölte:

Once a peacekeeper, always a peacekeeper!

Szóval az a hivatástudat, ami engem felüldözött a Gellért-hegyre éjnek évadján három vadidegen amerikai katonával, az őt arra sarkallta, hogy elvégezze azon kellemes arcú fickók munkáját, akiknek ő egyébként eléggé a begyében volt (lásd késes incidens a beléptetéskor). Mint kiderült, ő, éppen ő rendelkezett annyi testi erővel és lélekjelenléttel, hogy szétválassza a kakaskodó atyafiakat. Jaj, de büszke voltam az én kis turistámra, egyem meg a szívit!

Aztán annak az éjszakának is csak vége lett egyszer. Kérdezték tőlem, mit szoktak a magyar fiatalok enni hajnalban, buli után. Hát, ki gyroszt, ki meg hamburgert, de az biztos, hogy az Oktogonon. Az utóbbi lett a nap azaz az éj záróakkordja. Azt tudom, hogy még a hotelbe is visszatértünk egy röpke fél órára...az ottani eseményeket azonban fedje jótékony homály! Aki ismer, úgyis tudja, hogy szeretek reggelente tükörbe nézni (anélkül, hogy le kéne köpnöm magam).

Annyi bizonyos, hogy ahogy ott sétáltam le a Kálvin tértől az Astoria-hoz, az első villamos pedig elindult felém...szóval már akkor tudtam és éreztem, hogy ez volt életem egyik legjobb éjszakája. És ez így, 16 év távlatából sem változott. Ennyire szegényes és eseménytelen lenne az életem? Ezt döntse el ki-ki maga!

Napközben aludtam, este hatkor pedig Janikám (mindenféle szempontból) sértetlen állapotban vehette át barátnőjét Ferihegyen. Huh, de nagyon pörögtek akkoriban az események!

+ + +

Szóval ez. Ez volt a legőrültebb dolog, amit valaha műveltem. Vadidegen, ámde annál kiválóbb fizikumú (késes!) férfiakkal csámborogtam úttalan utakon éjnek idején....

Újra megtenném? 

Soha, semmilyen körülmények között.

Megbántam?

Semmi esetre sem. Mi a lófaszt mesélnék az unokáimnak a tűz körül ugyan??

Készülök valami hasonlóra a közeljövőben?

Kérem! Így negyven környékén már minden nap ajándék!

P.S.: A Ricco nevű békefenntartóval amúgy még levelezésben álltunk egy ideig, de amikor felszívódott a nexusos e-mail címem a virtuális térben, ő is örökké az enyészet része lett...

P.S2.: Ha jól viselkedtek, majd egyszer elmesélem, hogyan randevúztam egy fickóval Amerikában éjfélkor a temetőben...igen, jól gondoljátok, kifejezetten vonzódok a valószínűtlen helyszínekhez éjnek évadján amerikaiakkal...