Őrangyal akcióban

Helikopterszülő vs. laza mami. Hogy melyik vagyok én? Mindkettő és egyik sem. A gyereknevelés elmúlt kilenc azaz 9(!) éve alatt kaptam én már mindenféle címkét. Főleg itt Németben, ahol az oviban-suliban elég komolyan veszik az önállóságra nevelést. Néha már túl komolyan. Nem kell mindig felügyelet! - mondják ők. Bizonyos korig állandó felügyelet szükséges! - állítom én. Az ovis-szökős sztori (amit itt írtam meg) még jobban megerősítette bennem: nem kell azt a marha nagy önállósdit annyira erőltetni.

Hogy ez miről jutott pont most eszembe? Hát csak arról, hogy hétfőn újra megbizonyosodtam: a túl sok szabadság kifejezetten káros is lehet.
Lássuk, mi történt! Nálunk idén augusztus 13-án csengettek be először az elsősöknek. Mivel a mi lakónegyedünk kívül esik az iskola két kilométeres körzetén, a gyerekeket ingyenes iskolabusz viszi be a suliba. Jelenleg ez hat elsőst, két harmadikost és két negyedikest érint. Reggelenként megy is minden mint a karikacsapás, érkezik a szép nagy busz, a nagyok terelgetik a kicsiket, elrobognak még a város másik végébe, ott is felszedik a nebulókat, aztán uzsgyi be a suliba.

A probléma ott kezdődik, hogy délutánonként a busztársaság egy feleakkora buszt küld közel ugyanannyi gyerekért. (A busztársaság hivatalos indoklása szerint azért, mert délután - a reggeli órákkal ellentétben - nem fér el a nagybusz a körforgalomban....nyilván megnő napközben a hő hatására...teljesen világos...rugalmas járdaszigetek, német találmány!) Ilyenkor jön a lökdösődés, a tömegjelenet, a kapaszkodásra való képtelenség, no meg a balesetveszély. A gyerekeim jelentették ezt már a második napon, gyorsan meg is alapítottam a szülői ellenállási egységfrontot (alapító ülés éppen a mi étkező asztalunknál, magyar virtus feat. német civil kurázsi), majd pedig ehét hétfőjén kiálltam a tűző napra az iskola elé megszámolni, mennyi az annyi, azaz hány gyerek is száll fel pontosan az ominózus járműre. Természetesen a saját gyerekeimet nem engedtem felszállni, ha már ott voltam, haza hoztam őket szépen kocsival. Azt azonban láttuk mindannyian, hogy két kis elsős a szomszédunkból felszállt a buszra (a többiek a napköziben maradtak).

Haza jöttünk, kellemesen megebédeltünk, majd jó ötven perc elteltével újra kocsiba pattantunk. Miért is? Mert hétfőként kettőkor nekem az oviban van jelenésem, önkéntes felolvasó tündérkeresztanyu szerepében szoktam ott olyankor tetszelegni (lesz róla poszt, csak győzzétek kivárni). Ahogy fordulok ki a sarkon, látom ám, hogy az egyik kis elsős haver anyja ott áll a buszmegállóban. Áll és zokogva telefonál. Azt egy gyors fejszámolással hamar összeraktam, hogy az ő fiának már jó félórája meg kellett volna érkeznie a busszal, meg azért azok a könnyek se voltak igazán helyénvalóak, így valami azt súgta: most azonnal pattanjak ki a kocsiból és kíméletlenül firtassam a probléma mibenlétét. Mindenféle rosszérzésem azonnal beigazolódik: anyuka fél órája vár az iskolabuszra, és hiába telefonál az iskolának, a busztársaságnak, a rendőrségnek, senki nem tud semmit, neki viszont a lelkére kötötték, hogy ne mozduljon egy tapodtat sem, a busz bizonyára akadályoztatva van, de meg fog érkezni. Hamarosan.

Engem borzasztóan megindít a helyzet, a könnyek meg a pánik, de mivel a saját gyerekeim biztonságban kuporognak a hátsó ülésen, képes vagyok - viszonylag - tiszta fejjel gondolkozni. Azonnal eldöngetek a város másik oldálán lévő buszmegállóba, mert az igazság odaát van! És tényleg! Hamarosan rátalálok az elveszettnek hitt báránykára, azaz kettőre, mert a szomszéd kislány is ott téblábol a buszmegállóban. Gyors telefon az anyukának, minden oké, viszem őket haza, válaszul nem kapok mást, csak vért, verítéket és könnyeket. Tíz perccel később már túl is vagyunk a nagy összeboruláson anya és fia, valamint anya és Schutzengel Theresa (Terike őrangyal, ahogy itt mostanában hívnak) között. A szomszéd kislány, akit szintén haza hoztam, mindeközben csak áll és bámul. Az hamar kiderül, hogy neki nincsenek otthon a szülei, és kulcsa sincs. Igazából neki a napköziben kellene lennie, ahova az ikertestvére is jár. Csak valamiért - Isten tudja, hogy miért - ő is inkább buszra szállt a kis barátjával. Végül az immáron nyugodt szomszédasszony veszi a szárnyai alá a kislányt, nála megvárhatja, amíg megérkeznek a szülei a munkából. A szülei, akiket természetesen már értesítettek a napközi dolgozói, hogy a gyerekük nem érkezett meg.

És akkor itt álljunk meg egy szóra. 39 évesen azt hiszem, már jogosult vagyok pufogtatni azt a frázist, hogy "régen minden jobb volt!". Mert hogy is volt ez 33 évvel ezelőtt, amikor én voltam elsős ÉS napközis? Amikor kicsengettek az utolsó tanóráról, a hazajárós gyerekek szépen felálltak és haza mentek. A napközisek viszont a helyükön maradtak és megvárták, míg megérkezik napközis tanítónéni. Ezután párosával sorba álltunk, meglehetősen rendezetten és katonásan lementünk az ebédlőbe, megebédeltünk, következett fél óra játék az udvaron, majd eképpen felfrissülve újult erővel láttunk neki a házi feladatnak. Amikor mindenki végzett, újra lementünk az udvarra játszani. Mindent együtt csináltunk, mindent felügyelettel. Egy napközis csoportban voltak az elsősök és a másodikosok, megint egy másikban a harmadikosok és a negyedikesek. A felsősöknek is külön csoportjuk volt, de abban a mókában (ahol a nyugdíjkorhatárt bőven átlépő tanítóbácsi a sétabotjával csépelte az arra érdemeseket, a példásan viselkedőknek ellenben piros pontot rajzolt a homlokukra filctollal) nekem szerencsére sosem volt részem.

És hogyan zajlik itt nálunk a napközisek élete? Kicsöngetés után a napközisek szépen, önállóan átsétálnak az iskolaudvaron az iskolaépületből a napközi épületébe, lehajítják a táskájukat egy baromi nagy dombra az aulába, újra kimennek az udvarra, besétálnak a menza (egyébként újonnan épített és idén átadott valamint rendkívül korszerű) épületébe, megebédelnek, majd visszamennek a napközibe, megkeresik a táskájukat meg a termüket és akkor ott aztán tetszés szerint van tanuás, játék, miegymás. A teremben már felügyelet is van, a legkülönbözőbb végzettségű emberek látják el, talán tanár is van köztük, de nem biztos.

Szerintem a fentiekből krisztálytisztán kitűnik, hogy bőven akad olyan pont, ahol a szomszéd kislány letérhetett az eredeti útvonaláról és teljesen észrevétlenül felszállhatott az iskolabuszra. Azt viszont már nem tudta, melyik megállónál kell leszállni.

Jaj Istenem! Hosszú és bonyolult sztori ez, de szerintem egy a lényeg: az elsősöket legalább az első néhány hétben kísérgetni kellene a napközibe, hogy kialakuljon a rutin.

Szolgálataimat végül egy virágcsokorral és egy doboz bonbonnal jutalmazták a végtelenül hálás szülők. Szerintük ugyanis az én azonnali segítségnyújtásom egyáltalán nem megszokott, pláne nem hétköznapi. Szerintem meg ez úgy van, hogy ha egy gyerek nem érkezik meg időben az iskolából, akkor ott nincs kecmec: mindenkinek - mondom mindenkinek! - azonnal el kell dobnia mindent a kezéből és a gyerek keresésére kell indulna. Nem kell ehhez helikopterszülőnek lenni, ah, dehogy! Simán elég, ha őrangyal vagy!

P.S.: Végül amúgy hétfőn minden a helyére került, fél óra késéssel én is beértem az oviba, szépen felolvastam négy képeskönyvet a rajongóimnak, közben többen elmondták, mennyire hiányzott nekik egy jó kis olvasás a nyári szünetben. Pótolhatatlan vagyok, asszem.

Olvasó nép vol. 2

Mi van, mi van??? Mi van, mi van???

Semmi sincsen, mi lenne!!!???

Aki figyelmesen olvassa ezt a blogot (és jó a memóriája), talán még emlékszik rá, hogy két éve májusban kezdődött már így egy poszt. Abban arról emlékeztem meg, hogy nyertem valamiféle blogíró versenyen. Már megint. Nyertem. Igazából rutinná vált már akkorra a nyerés.

No, de mi lehet most az apropó? Újabb nyeremény netán? Hát, ha úgy nézzük...főnyeremény!

Na, nem tépem tovább az idegeket, kibököm végre: Flórika megtanult olvasni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ja, ez a nagy hír? Business as usual.

Hát nekem nem. Nagyon nem.

Mert értem én, hogy mi egy olvasó család, pardon, olvasó nép vagyunk. Meg azt is értem, hogy Flórikában olyan eszméletlenül erős becsvágy munkálkodik, amilyennel én még életemben nem találkoztam (vö.: ha bennem csak a fele működne, már régesrég én lennék itt a kancellár, de komolyan, tényleg).

Imád kitűnni, imádja, ha dícsérik, ha szerepelhet, ha a középpontba kerülhet.

Régóta bántotta a már a csőrét a Tóbi körüli felhajtás (nahát, hogy te mennyit olvasol, aztaaaa!). Csak épp azt nem tudta, hogyan körözhetné le a bátyját, hogyan kisebbíthetné annak érdemeit. De aztán kifundálta! És addig addig ügyeskedett, ármánykodott, amíg el nem sajátította a betűvetés betűaratás tudományát.

Pedig azért Flórika nem volt ám egyszerű eset, ami az olvasást illeti. Igazából hálás is lehetek neki. Mert rajta - a bátyjával ellentétben - igazán sokat gyakorolhattam a "hogyan vegyük rá a gyerekekünket, hogy végighallgassa a mesét" trükkjeimet. Igazából miatta dolgoztam ki őket, miatta tanultam meg komplexebb meséket rövidítve felolvasni, rögtönözni, miatta voltam kénytelen elismerni, hogy a böngésző is könyv, abból is lehet mesélni, és miatta, általa tanultam meg, hogy az olvasást SOHA, DE SOHA nem szabad feladni. Egyszer érdekelni fogja. Ígérem. Addig pedig kitartás.

Az isteni türelemmel és odafigyeléssel megáldott Tóbi után nekem Flórika - a mesehallgatás közben könyvet rágni, lapozgatni, elhajítani kívánó Flórika, a csöndes odafigyelés helyett hangosan dalolászó és önmagát az asztal tetején mórikáló Flórika - igazi kihívás volt. Tóbinál már három évesen simán ment a Futrinka utca meg a Misi mókus, Flórika ezekre 5-6 évesen lett igazán vevő. Kép-szöveg arány terén elképesztő különbséget mutat(ott) a két fiam fejlődése.

Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy ez nem az értelmi szintjükből, hanem szimplán a habitusukból adódik. Míg Tóbi a csendesebb megfigyelő, Flóri a harsányabb cselekvő! És akkor ebből már logikusan következik az önálló olvasás iránti bitang erős vágy, ami addig addig munkálkodott Flórikában, míg egy szép napon elő nem vett egy bazi nagy képes atlaszt és el nem kezdte belőle olvasni az országneveket. Csak lestem ki a fejemből. Mi van? A fiam olvas?? Az én kisebbik fiam???

Akivel eddig megosztottam ezt a történetet, csak legyintett. Nálatok? Hiszen ez természetes! Miért, mit vártál? Hát persze, hogy olvas!

Na, ennyit arról, milyen jó anya vagyok. Semmit se tudok a gyerekeimről, de tényleg, semmit.

Ébredek reggel, a fiaim már vígan ülnek az ágyunk szélén. Kezükben könyv. Olvasnak. Tóbi magában, Flórika hangosan (Anya, én csak így tudok!). Mit is mondjak erre? Mit is mondhatnék?

Az ovasó nép!!!!

PS: Flórika idén februárban múlt hat éves és még óvodás. Csak a rend kedvéért. Ha valaki esetleg nem tudná!!!

Az olvasó nép

Ma este, amikor a Harry Potter hetedik kötetének 700. oldalát olvasta épp a fiam...a könyvet, amit öt nappal ezelőtt vettem meg neki, mert szépen viselkedett a könyvesboltban...hát izé. Tudjátok, szeretném azt hinni, hogy ez a normális. Hogy egy gyerek belefeledkezik egy könyvbe, egy sztoriba, egy világba és csak olvas és olvas és olvas és SEMMI más nem létezik számára...én ilyen vagyok. Múltkor azt írta anyukám a fiamnak, hogy neki a könyvek a legjobb barátai. Ezen komolyan elgondolkoztam. Rájöttem, hogy nekem egy bizonyos könyv a legjobb barátom. Mindig ott van, mindig mást nyújt. Vigaszt, szeretetet, örömöt, társaságot. Igen, megvan! Most azonnal elvonulok egy barlangba és azzal a bizonyos könyvvel fogom leélni az életemet! Enni nem kér...

Igen, jól látjátok, iszonyatosan sok gondolat kavarog a fejemben az olvasással kapcsolatban, meg sem próbálom strukturált formába önteni. Legyen elég annyi, hogy az olvasást nekem kb. semmilyen program nem múlja felül. Egy kis olvasásra bármikor, bárhol rá lehet venni. Túlórázok is miatta szívesen.

Nem tudom, hogy valamit jól csináltunk- e, azaz nagyon jól csináltunk-e Tóbinál, vagy csak ő egyszerűen ilyen olvasógépnek született. Szeretném azt hinni, hogy mi csináltunk valamit jól. De simán lehet, hogy csak baromi nagy szerencse.

A lényeg az, hogy a gyerek olvas. Nekem ez normális. Nekem ez A normális. A szűkebb és tágabb környezetünknek viszont nem. Például ha Tóbi könyvvel a kezében, holdkórosként olvasva lép be a fodrászhoz, akkor körbevesznek az alkalmazottak és faggatnak, hogy ezt meg hogy csináltam. Hogy lehet az, hogy a 8 és fél éves fiam nem okostelefont nyomkodva lépett be az ajtón? Hát izé, eléggé el nem ítélhető módon még nem vettem neki okostelefont. No jó, de könyv??? KÖNYV??? Ezt meg hogy értem el???

Akkor se számíthatok sok együttérzésre, amikor arról panaszkodok valakinek, hogy a fiam reggel egy teljes óra alatt készül el. Mert gyakorlatilag mindent olvasás közben csinál...igazából már nem is panaszkodom, mert a válasz mindig ez: de jó!!! A te fiad olvas!!

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy alakult ez így. Sejtéseim azért vannak. Arra baromi hamar rájöttem, hogy imádok felolvasni. Ez egészen pontosan főként abból fakad, hogy imádom hallani a saját hangomat. Tudjátok, a fiaimnak az a marha nagy szerecséjük, hogy a pedagógiailag helyes cselkedetek pont egybe esnek az én mániáimmal. Tehát én nem azért olvastam már születésük óta hangosan, mert ennek hasznáról valami tudományos iratban olvastam. Áh dehogy! Sokkal inkább, mert mániásan imádok felolvasni! A színes gyerekkönyvekért pedig annyira rajongok, hogy egy könyvesboltba lépve először mindig a keménylapos könyveket simogatom végig (pedig már rég kinőtték őket!). Aztán itt van még a szabad levegőn való mozgás. Hát nekem pont az új játszóterek felfedezése a hobbim!

Na, de hol tartottam? Tóbi és az olvasás.

Akkor dokumentáljuk!

Tóbit 2010. augusztus 28-án vittük haza a kórházból. Otthon szépen lefektettem a kiságyába, s majd valami isteni sugallatra kezembe vettem a háztartásunkban akkoriban fellelhető EGYETLEN mesekönyvet, amit még Boriska ajándékozott Jannak sokkal korábban, nyelvtanítási célzattal. Na ez volt a Sicc az iskolában című örökbecsű. Én a magam részéről akkor lapoztam fel először. Óriási meglepetésemre rímekbe volt szedve a mese. Nagyon jól esett felolvasni. Annyira belemelegedtem, felolvastam az egészet egyszuszra. El is bóbiskolt a gyerek annak rendje s módja szerint. És ezzel meg is pecsételődött a sorsunk. Rájöttem, hogy én imádok felolvasni, a gyerek pedig elalszik tőle. Kell ennél több. Egészen elképesztő olvasásmaratonokat tartottam ettől a naptól kezdve, s mivel a mesekönyv arzenál még mindig elenyésző volt otthonunkban, egész komoly művek kerültek terítékre (Lármás vizek pl.). Tetszett Tóbinak a móka, nagyon is.

Aztán persze elkezdtem vásárolni. Szutyejev Vidám mesék című könyve van a fejemben, mint első saját mesekönyv. Egyszer azátn szerte hagytam a könyvet a földön, a fiam pedig felháborodva elkezdett kúszni felé. Tapsoltam örömömben! Akkor csinált ilyesmit először!

Most nem sorolnám fel az összes könyvet, amit valaha felolvastam Tóbinak, itt klimpírozhatnék hetekig. Annyi bizonyos, hogy Bartos Erika Hoppla meséi című könyve volt, van és lesz a valaha legtöbbet lapozott és legeslegeslegkedvencebb könyvünk. Ennek megfelelően ez a könyv van a legrosszabb állapotban az összes közül. Jan nem győzi toldozgatni-foldozgatni. Jan, aki ugyancsak oroszlánrészt vállalt az olvasásra ösztönzésben. Nagyon régóta az nálunk a módi, hogy egyik este velem olvas Tóbi magyarul, a másik este meg az apjával németül. Ez a modell nálunk nagyon jól bevált, mindkét gyereknél alkalmazzuk.

Egyébként jól el is kényeztettem Tóbit. Mivel mindenkor mindent felolvastam neki, nulla ösztönzést kapott arra, hogy bármit megpróbáljon önállóan kiolvasni. Állíthatom, hogy úgy ment iskolába, hogy még egy egyszerű szavacskát sem tudott kiolvasni, nem is próbált soha. Aztán hat héttel iskolakezdés után, az őszi szünet előtti utolsó tanítási napon ültünk a zenesuliban, vártunk az öcsire. A folyosó csendjében mondom Tóbinak, vegyen le egy köynvet a polcról, olvasok szívesen, hadd teljen az idő. Csak próbaképpen dugtam az orra alá az egyik oldalt, hadd lássam, megy-e már a szótagolás. Ami ezután következett, attól majdnem hanyatt estem. Tóbika olvasott. Hangosan olvasott. Nekem. Nem szótagolt, nem nyökögött, hanem rendesen olvasott. Nekem életem nagy pillanata volt.

De valahol azért logikus is. Hiszen engem egyetlenegy belső vágy vezérel keresztül az egész napon át. Szeretném, ha este lenne, az ágyban feküdnék és olvashatnék. Magamnak. Magamban. A kislámpa fényénél. Számomra ez a felülmúlhatatlan esti idill. Baromi nagy szerencse, hogy a férjemnek is (bár azt azért nem állítánám, hogy véletlen egybeesés, inkább tudatos választás). Jól emlékszem, még ifjú - s gyermektelen - házasok voltunk, hajnali háromkor estünk haza valahonnan. Hullafáradtan zuhantunk be az ágybe, de teljesen nyilvánvaló volt: villanyoltás előtt még olvasunk egy kicsit.

De miért is csodálkoznék Tóbika olvsasási habitusán?

Hiszen az egyik elgszebb emlék a gyerekkoromból az alábbi:

Balatonaliga, 1989. Újságíróüdülő. Szeles nap van, nem mehetünk be a vízbe. A napot mégis hasznosan töltjük. Olvasunk. Sorban ülünk a padon tesók. Zsuzsi 21, Rozika 11, Terike 9 éves. (Boriska, 6,  még nem tudott olvasni, Veronka pedig még a gondolat halvány lila gőzében sem volt, ahogy mifelénk mondják). Mindhármunk kezében könyv. Az enyém címére már nem emlékszem, de az biztos, hogy a főszereplőt úgy hívták, hogy Earl Grey:-) Arra sétál apukám egyik kollégája. Megáll, néz bennünket merően. Majd megszólal: Az olvasó nép!

Hát, valahogy így. Így kezdődött. Most meg Harry Potter, hetedik kötet, 700. oldal. Öt nap alatt. Készen vagyok.

Mi jöhet még?????

PS: A trónkövetelők már a spájzban vannak, Flórián 4-5 betűs szavakat olvas saját elhatározásra, az első a LOTTO volt a játékboltban, a második a LEON volt egy Seat csomagtartóján:-))))

PS2: Ma egy anyuka komolyan megrökönyödve firtatta, hogy ha nincsen tévénk, akkor ugyan mit csinálunk este a férjemmel, amikor a gyerekek már alszanak (választ lásd feljebb).

Ez az a nap!

Tudom, tudom. Volt már ilyen című poszt. És az nem lehet, hogy nekem öt éven belül két tökéletes nap is megadatott az életemben. Pedig de! Erről lesz most szó!

2018. november 16., péntek

Az igazán (tökéletesen) boldog napok arról ismerszenek meg, hogy a végén mosolyogva és egyetlen másodperc (tört része) alatt alszom el.

Pedig elég hektikusan kezdődött az a bizonyos nap! Rohanás a suliba, oviba. Az oviba vezető úton viszont már világosan látszott, hogy EZ AZ A NAP! Két hónapja bezárták a kedvenc játszóterünket ugyanis. Az egyetlen mentségük az volt, hogy drótkötélpályás hintát (szerintünk pumpahintát) terveztek rajta építeni. Végignéztük, ahogy feltúrták a kedvenc rétünket, beverték a cölöpöket, felhúzták a lépcsőt, kifeszítették a drótot. Aztán hetekig semmi. Pár napja ujjongva fedeztük fel, hogy végre már a pumpa is ott himbálózik rajta. A kapun azonban még mindig öles betűk hirdették: belépni tilos! Egyik alkonyatkor persze nem bírtunk magunkkal, csak belógtunk egy hátsó bejáraton. Nem nyúltunk semmihez, esküszöm. Csak néztük.
Ezen a reggelen Flórika kiáltott fel, magán kívül a meglepetéstől: Anya! Levették a táblát!
Az óvodába kézen fogva rohantunk be, és a délutáni terveinket máris kis rigmusba foglaltuk: ráugrunk a pumpahintára! Ráugrunk a pumpahintára!

Ovi után viszont még el kellett sietnünk a zenesuliba, nem teperhettünk azonnal a játszótérre. Míg odabent Flórika ritmusérzékét pallérozták, Tóbival a helyi gyerekkönyvtárban kalandoztunk a betűk csodálatos világában.

A bejáratnál mindig megkérdezik, hogy kiveszünk-e majd valamit. És én mindig mondom, hogy nem, dehogy, csak olvasgatni tértünk be. Aztán persze mindig MINDIG elgyengülök. Én még nem tudtam betelni azzal a gondolattal, hogy Tóbi megtanult, mit megtanult??? mániákusan IMÁD olvasni (az pedig csak hab a tortán, hogy többnyire meg is jegyzi, amit olvas).

Természetesen most sem távozhattunk egy bitang nagy Star Wars Atlasz nélkül...

De gyerünk tovább, millió tervünk van még mára, az élet pedig rövid! Hazafelé gyorsan veszek egy grillcsirkét, a hőtároló zacsit jó mélyre rejtem, ki ne hűljön az istenadta jószág, az elfogyasztására csak órák múlva kerül sor. Hiszen most irány a játszótér VÉGRE VÉGRE VÉGRE!!!

Most aztán megcselekedjük, amit megkövetelt a haza!

És aki még mindig kételkedne benne, hogy EZ AZ A NAP, annak elmondom, hogy egész héten esett az eső, és fújt a szél és hideg volt, péntekre viszont ránk virradt az idei november legcsodálatosabban napsütéses és meleg napja, szóval...a mai nap éppen megfelelő arra, hogy a fiaim pumpahintázzanak!

Na, de minden murinak vége szakad egyszer, be kell mennünk a sóbarlangba, időpontunk van, az itt Németben nem tréfadolog. Onnan pedig valami kegyetlen sebességgel tépünk haza, egy ősasszony vehemenciájával cibálom szét a jobb napokat látott szárnyast négy felé, gyerünk gyerekek, apa te is, tömd a fejed, negyed óra múlva már az autóban kell ülnünk...miért is?

Hát csak azért, mert éppen ma tartanak előadást a környék egyetlen csillagvizsgálójában az űrutazás iránt érdeklődő gyerekeknek, és azt ki nem hagyhatjuk, akármilyen gyorsan is kell vacsorázni miatta. Az obszervatórium egy töksötét hegy tetején áll, zseblámpával botorkálunk fel a parkolóból. Bár időben érkezünk, az előadóterem csurig van, olyannyira, hogy már az ajtóban is állnak. Én igazából azonnal visszafordulnék, de ennyi rákészülés után nyilván nem ez a logikus lépés. Kiderül, hogy elöl van még két hely, a szégyenlős gyerekek azokat pont nem töltötték fel. Tóbika és Flórika széles mosollyal helyet foglal, az apjuk valahol oldalt téblábol, én az ajtóból próbálok pipiskedni, hogy ne csak halljak, de lássak is valamit (próbálkozásaimat több-kevesebb siker koronázza, de többnyire be kell érnem egy hórihorgas fazon nyakszőreinek számlálgatásával).

Elkezdődik az előadás, hangosítás nuku, a tudományos ismeretterjesztést ebben az országban sem támogatják agyon sajnos. De mi rendületlenül lelkesedünk. Csak reménykedni tudok, hogy a fiaim élvezik, én a magam részéről fázok (kissé huzatos így a folyosón). Egyik lábamról a másikra állok, próbálok gondolatban melegebb éghajlatra hajókázni. Közben elhangzik az első kérdés a közönség irányába: ki volt az első ember az űrben? Mint egy példamutató kisdobos, úgy közli Tóbi a világ legnagyobb természetességével a szovjet nemzeti hős nevét. (Nem látom, de a hangját úgy kb. millió közül is felismerem). Dicséret jár érte.
Az előadás tovább zajlik, az én fizikai szenvedéseim a kibírhatatlanság közelébe fokozódnak. Egy előttem álló anyuka ezredszerre lép rá a lábamra, egy buzgómócsing nagypapa pedig úgy gondolja, buli engem minden diaképnél oldalba vágni, hogy láttam-e a Teremtés oszlopait, stb. Na végre, a Holdra szállásnál tartunk, akkor már nem lehet sok hátra. Újabb kérdés a közönség felé, az első sikeres Hold-misszió résztvevőit firtatja az előadó. Édes, aranyos kis hang (úgy kb. millió közül is felismerem) sorolja már, nagyon ékesszólóan, ezúttal az amerikai nemzeti hősöket. A közönség ujjong, tapsol, mellettem a felnőttek rendesen hüledeznek.

Elgyengülök, remegés fog el, sírás kerülget. Miért? Mert ezek az emberek nem voltak ott, amikor Papi először kezébe vette az unokáját és azt mondta, hogy ennek a gyereknek ritka értelmes tekintete van. Nem voltak ott, amikor Tóbika a Bogyó és Babóca űrutazásos részéből bevágta a Naprendszer bolygóit (két évesen és négy hónaposan), majd pedig azt ordítozta fel s alá rohangálva a lakásban, hogy Nem kell békén hagyni a Szaturnuszt! Nem voltak ott, amikor Tóbika hónapokon át minden este úgy mászott ki a fürdőkádból, hogy egy szál semmiben forgott önmaga körül és azt énekelte, hogy Piep Piep kleiner Satellit! Nem voltak ott, amikor életében először olvasott nekem hangosan egy mesekönyvből (Mama Kuh fährt Schlitten, hat hete járt akkor iskolába éppen). Nem voltak ott....

Este összebújva alszunk el, részemről egyetlen másodperc tört része alatt. Ez volt életem legboldogabb napja.

EDDIG!!!!!!

Mondom én, hogy jó nap volt a nov. 16.!

Véletlenek

pedig nincsenek.

Avagy hogyan ismerkedtem meg Jannal?

Azaz hány, de hány véletlen kellett hozzá???

Idén július elsején válik nagykorúvá az ismeretségünk Jannal. Ennyi idő alatt azért akadt néhány nézeteltérés, keserűség, netán hajcihő. De tudjátok, bármi is adódik, elég csupán arra gondolnom, hogy Úristen, hány, de tényleg hány véletlen kellett ahhoz, hogy mi egyáltalán megismerjük egymást! Annyi, hogy az egyszerűen már nem lehet véletlen! Számoljunk most közösen:

1.  A szüleim anno 1989-ben ragaszkodtak a német nyelvhez, úgy érezték, ezzel többre megyünk magyarként, mint az angollal.

2. Anyukámnak volt egy tanítványa, aki szívből, igazán ajánlotta a GATE-t (ma már Szent István Egyetem). Ezért jelentkeztem éppen oda.

3. Buzgómócsing voltam a középiskolában, díjat nyertem, EU-s konferenciára mehettem a parlamentbe 1998-ban. Ott az agrárszekcióban megismerem pár nagyöreg egyetemistát a GATE-ról, köztük Vikit.

4. A GATE-n a gólyatáborban újra találkoztam Vikivel, aki elhívott az AIESEC-be (közgazdászhallgatók nemzetközi szervezete). Elanyátlanodott elsősként kerestem a fogódzkodókat, szóval mentem. Ott is ragadtam öt évre.

5. 1999 áprilisában jön a hír, hogy a MALÉV negyven jegyet ad ajándékba a szervezetnek, én éppen az irodában vagyok, ami csak azért nagy mák, mert aznap kell pályázni rá, másnap már nem jó.

6. Mivel ekkorra már háromszor voltam Németországban, más úticélokat akarok beírni (20 európai város közül lehetett választani). Mondja a barátnőm: milyen nyelven fogsz te ott kommunikálni? Tudsz elég jól angolul? Tudok, de a biztonság kedvéért beírom Németországot.

7. Rohanok haza, mert tanítványom van (Kisnorbi, akinek ez a név még mond valamit), otthonról diktálom be az útlevélszámomat, kedves barátnőm beadja a jelentkezésemet, még épp nem csúszok le a határidőnek megadott 18 óráról.

8. A három németországi úticél közül (Frankfurt, Köln, München) Frankfurtba kapok jegyet.

9. Mivel egy fityingem sincs szállásra, írok a frankfurti AIESEC-nek, tőlük kérek segítséget, de nem válaszolnak. Kezdek csüggedni. Viki szól, ő fél éve volt Darmstadtban egy konferencián, az ott van nem messze Frankfurttól, és véletlenül ismer is ott valakit. Valakit, aki Jan.

10. Azért ismerte Jant, mert Jan minden bátorságát összeszedve rendezett egy fantasztikus nemzetközi konferenciát, amin Viki is részt vett.

11. Írok neki (az egon.gyaloglo.hu végű e-mail címemről, 1999 van, hello). Jan tényleg nagyon rendes gyerek, válaszol. Viszont épp nem működik az egyetemen a net, ezért bemegyek apukám munkahelyére a Bécsi útra, onnan kommunikálunk. Majd otthonról telefonálunk. Mivel nekem eddig kizárólag bajorokkal volt kontaktusom, az első, amit mondok neki: hochdeutsch bitte! Fogalmam sincs ekkor, hogy Jan szülei éppen arról a vidékről származnak, ahol a legtisztább hochdeutsch-ot beszélik...

12. Elérkezik a nagy nap, 1999. július 1-je. Apukám és a tesóm visznek ki a reptérre. Tesóm megszimatolhatta, hogy itt valami sorsdöntő dolog van készülőben, egy kisüveg parfümöt ad ajándékba (Café Café). Istenem, akkor még simán felvihettem a kézipoggyászban folyadékot! Mivel ez életem első repülése, fogalmam sincs semmiről. Csak rettenetesen izgulok. Mivel korán érkezünk a reptérre, üldögélünk egy sort. Várunk a becsekkolással, minek azt elsietni. Utólag tudtam meg: egy percen múlott, hogy nem zárták be a check-in pultot!

Látjátok, nem a levegőbe beszélek! Akármelyik ponton elcsúszhatott volna a dolog! És akkor most nem lenne ez:

Egy kispatak mindig szalad

Szoktam meghatódni, szoktam könnyezni, szoktam sírni, zokogni. De olyan még nem volt, hogy kontrollálatlanul ömlött egy kis patak a szemem sarkából. Nem volt sírhatnékom, nem szipogtam, nem rázkódtam, orrom se folyt, semmi, csak zuhogott a semmibe az a folyam. Velem ilyen még nem történt soha. Egészen tegnapig.

Mert mi volt tegnap? A fiam ballagása, naná! Nem mondom, hogy az első, mert a bölcsiben is volt ilyen szeánsz. Akkor is irtózatos mennyiségűt sírtam, de mivel szoptattam, egyszerűen ráfogtam a hormonokra. Akkor azt hittem, az a csúcs. Tegnap minden elképzelhető rekordot megdöntöttem elérzékenyülés témájában. Óriási szerencse, hogy éppen hétfőn szereztem be egy csodálatos, félarcot simán takaró napszemüveget. Még nagyobb szerencse, hogy a nap is bőszen sütött, ezért kültéri rendezvényt tartottak az oviban. Így egyáltalán nem kellett magyarázkodnom. De miért is kéne? Az csak természetes, hogy meghatódok az én gyönyörű, nagy és okos fiamtól, aki az én egyik sejtemből fejlődött ki.

Akit megtapsoltam, amikor először megfordult. Aki felém tette meg az első lépéseit. Aki nekem mondta ki az első szavát. Aki tegnapelőtt a hálóingemben aludt, mert annyira izgult a tegnapi naptól. Akivel kapcsolatban nagyközönség előtt hangzott el a vezető óvónő szájából: "újra és újra megleptél bennünket, mennyi mindent tudsz, félelmetesen széles az általános műveltséged". Hát, ennyi. És még mennyivel több ő! Istápolja a kicsiket, barátkozik a nagyokkal, imád egyedül is lenni, és még fogalma sincs, hogy tengerbiológus vagy vulkanológus lesz-e, ha nagy lesz. Minden, de tényleg minden érdekli. Még a rókamanguszta is!

Még jó, hiszen éppen így hívják az osztályt, ahová majd augusztustól járni fog. Hogy én ezt honnan tudom? A héten megvolt az első iskolai szülői! A jövő elkezdődött!!!

Lopott percek

Tesóm és a kisfia voltak most nálunk pár napig. Én meg voltam olyan szemfüles, és kihasználtam az alkalmat. Egy régi szép álmomat valósítottam meg egészen pontosan.

Illegalitásba vonultunk Lőrinckével, a két éves négy hónapos unokaöcsémmel.

Az illegalitás nekem azt a pár órát jelenti, amikor senki sem tudja, hol vagyok. Ilyen volt, amikor tavaly meglepetésszerűen feltettem a fiúkat a vonatra egy tök sima szerda délben és bezötyögtünk Frankfurtba, a dínómúzeumba. Jan alig akarta elhinni este, hol jártunk. Ilyen volt, amikor idén márciusban keresztül-kasul jártam Budapestet, a Gellért-hegytől a Filatorigáton át a Várig, a Szabadság-hídon keresztül a Kálvinig...Amikor a közösségi média, a telefonod és a GPS szinte minden lépésedről tud...nos, akkor igazán jó egy időre lemászni a térképről.

Eljött a vasárnap délután. Tesóm kérte, vigyem át a szomszédos Worms-ba, mert ott találkozik egy kolléganőjével. Vittük Mr. Dudut is a kocsiban, hátha elalszik. És lőn! Tesóm balra el, két óra múlva jövünk érte.

Visszafelé úton az alvó kisdeddel a hátsó ülésen elkezdtem morfondírozni:

Jan azt hiszi, Worms-ban maradtunk mindannyian.

Rozika azt hiszi, hogy Bürstadtban vagyunk Jannal és a fiúkkal.

Mindenki meg van nyugodva, a következő pár órában senki sem fog zargatni telefonon.
 
Na ez az igazi szabadság!!! Irány a KALAND!

Duduka kb. fél órát szunyált, Lampertheim városában ébredt mérgesen sírva, de amikor megkérdeztem, hogy éhes-e, szépen artikulálva közölte, hogy IGGEN!

Ha nagy a szükség, közel a segítség, kerítettem frissen sült csirkemellfilét, fagyikát, egy zacskó grátisz gumimacit, gyümölcspürét, almalevet meg rácsalakúra sütött krumplit a fiatalembernek. No, nem ám a mellényzsebemből, hanem az arra szakosodott skót specialitásokat kínáló étteremből. Sorban állás közben buli volt, mindenki azt hitte, nekem van ilyen szép nagy fiam! Már csak épp azt nem mondta senki, hogy hú, de hasonlít!

Táplálkoztunk, milliónyit csúszdáztunk, majd a monotóniát megtörve áttettük a székhelyünket a közeli gigantikus játszótérre. Ahol Lőrincke emígyen bíztatta az életnagyságú falovakat indulásra:

Terike! Nem megy!

A csúcspont az volt, amikor már rég indulni kellett volna a mamáért, de mi csak ültünk egymás szemében elmerülve és azt mondogattuk vagy ötször egymás után, hogy Gyerekek, gyerekek, szeretik a....

De gyorsan vissza a kocsiba, irány Worms, ahol nagyon, de nagyon vártak már bennünket!

Útközben mindig megbízhatóan rám szólt valaki, ha túl sokat ácsorogtam egy piros lámpánál (Terike! Menjél!), de azt is megtudtam, hogy én nagyon szeretem anyát!

Hamarosan véget is értek a lopott percek, ment a nagy összeborulás meg az élménybeszámoló, hiszen anya csak egy van!

De nagynéni is!!! (+3:-)))))