Ez az a nap!

Tudom, tudom. Volt már ilyen című poszt. És az nem lehet, hogy nekem öt éven belül két tökéletes nap is megadatott az életemben. Pedig de! Erről lesz most szó!

2018. november 16., péntek

Az igazán (tökéletesen) boldog napok arról ismerszenek meg, hogy a végén mosolyogva és egyetlen másodperc (tört része) alatt alszom el.

Pedig elég hektikusan kezdődött az a bizonyos nap! Rohanás a suliba, oviba. Az oviba vezető úton viszont már világosan látszott, hogy EZ AZ A NAP! Két hónapja bezárták a kedvenc játszóterünket ugyanis. Az egyetlen mentségük az volt, hogy drótkötélpályás hintát (szerintünk pumpahintát) terveztek rajta építeni. Végignéztük, ahogy feltúrták a kedvenc rétünket, beverték a cölöpöket, felhúzták a lépcsőt, kifeszítették a drótot. Aztán hetekig semmi. Pár napja ujjongva fedeztük fel, hogy végre már a pumpa is ott himbálózik rajta. A kapun azonban még mindig öles betűk hirdették: belépni tilos! Egyik alkonyatkor persze nem bírtunk magunkkal, csak belógtunk egy hátsó bejáraton. Nem nyúltunk semmihez, esküszöm. Csak néztük.
Ezen a reggelen Flórika kiáltott fel, magán kívül a meglepetéstől: Anya! Levették a táblát!
Az óvodába kézen fogva rohantunk be, és a délutáni terveinket máris kis rigmusba foglaltuk: ráugrunk a pumpahintára! Ráugrunk a pumpahintára!

Ovi után viszont még el kellett sietnünk a zenesuliba, nem teperhettünk azonnal a játszótérre. Míg odabent Flórika ritmusérzékét pallérozták, Tóbival a helyi gyerekkönyvtárban kalandoztunk a betűk csodálatos világában.

A bejáratnál mindig megkérdezik, hogy kiveszünk-e majd valamit. És én mindig mondom, hogy nem, dehogy, csak olvasgatni tértünk be. Aztán persze mindig MINDIG elgyengülök. Én még nem tudtam betelni azzal a gondolattal, hogy Tóbi megtanult, mit megtanult??? mániákusan IMÁD olvasni (az pedig csak hab a tortán, hogy többnyire meg is jegyzi, amit olvas).

Természetesen most sem távozhattunk egy bitang nagy Star Wars Atlasz nélkül...

De gyerünk tovább, millió tervünk van még mára, az élet pedig rövid! Hazafelé gyorsan veszek egy grillcsirkét, a hőtároló zacsit jó mélyre rejtem, ki ne hűljön az istenadta jószág, az elfogyasztására csak órák múlva kerül sor. Hiszen most irány a játszótér VÉGRE VÉGRE VÉGRE!!!

Most aztán megcselekedjük, amit megkövetelt a haza!

És aki még mindig kételkedne benne, hogy EZ AZ A NAP, annak elmondom, hogy egész héten esett az eső, és fújt a szél és hideg volt, péntekre viszont ránk virradt az idei november legcsodálatosabban napsütéses és meleg napja, szóval...a mai nap éppen megfelelő arra, hogy a fiaim pumpahintázzanak!

Na, de minden murinak vége szakad egyszer, be kell mennünk a sóbarlangba, időpontunk van, az itt Németben nem tréfadolog. Onnan pedig valami kegyetlen sebességgel tépünk haza, egy ősasszony vehemenciájával cibálom szét a jobb napokat látott szárnyast négy felé, gyerünk gyerekek, apa te is, tömd a fejed, negyed óra múlva már az autóban kell ülnünk...miért is?

Hát csak azért, mert éppen ma tartanak előadást a környék egyetlen csillagvizsgálójában az űrutazás iránt érdeklődő gyerekeknek, és azt ki nem hagyhatjuk, akármilyen gyorsan is kell vacsorázni miatta. Az obszervatórium egy töksötét hegy tetején áll, zseblámpával botorkálunk fel a parkolóból. Bár időben érkezünk, az előadóterem csurig van, olyannyira, hogy már az ajtóban is állnak. Én igazából azonnal visszafordulnék, de ennyi rákészülés után nyilván nem ez a logikus lépés. Kiderül, hogy elöl van még két hely, a szégyenlős gyerekek azokat pont nem töltötték fel. Tóbika és Flórika széles mosollyal helyet foglal, az apjuk valahol oldalt téblábol, én az ajtóból próbálok pipiskedni, hogy ne csak halljak, de lássak is valamit (próbálkozásaimat több-kevesebb siker koronázza, de többnyire be kell érnem egy hórihorgas fazon nyakszőreinek számlálgatásával).

Elkezdődik az előadás, hangosítás nuku, a tudományos ismeretterjesztést ebben az országban sem támogatják agyon sajnos. De mi rendületlenül lelkesedünk. Csak reménykedni tudok, hogy a fiaim élvezik, én a magam részéről fázok (kissé huzatos így a folyosón). Egyik lábamról a másikra állok, próbálok gondolatban melegebb éghajlatra hajókázni. Közben elhangzik az első kérdés a közönség irányába: ki volt az első ember az űrben? Mint egy példamutató kisdobos, úgy közli Tóbi a világ legnagyobb természetességével a szovjet nemzeti hős nevét. (Nem látom, de a hangját úgy kb. millió közül is felismerem). Dicséret jár érte.
Az előadás tovább zajlik, az én fizikai szenvedéseim a kibírhatatlanság közelébe fokozódnak. Egy előttem álló anyuka ezredszerre lép rá a lábamra, egy buzgómócsing nagypapa pedig úgy gondolja, buli engem minden diaképnél oldalba vágni, hogy láttam-e a Teremtés oszlopait, stb. Na végre, a Holdra szállásnál tartunk, akkor már nem lehet sok hátra. Újabb kérdés a közönség felé, az első sikeres Hold-misszió résztvevőit firtatja az előadó. Édes, aranyos kis hang (úgy kb. millió közül is felismerem) sorolja már, nagyon ékesszólóan, ezúttal az amerikai nemzeti hősöket. A közönség ujjong, tapsol, mellettem a felnőttek rendesen hüledeznek.

Elgyengülök, remegés fog el, sírás kerülget. Miért? Mert ezek az emberek nem voltak ott, amikor Papi először kezébe vette az unokáját és azt mondta, hogy ennek a gyereknek ritka értelmes tekintete van. Nem voltak ott, amikor Tóbika a Bogyó és Babóca űrutazásos részéből bevágta a Naprendszer bolygóit (két évesen és négy hónaposan), majd pedig azt ordítozta fel s alá rohangálva a lakásban, hogy Nem kell békén hagyni a Szaturnuszt! Nem voltak ott, amikor Tóbika hónapokon át minden este úgy mászott ki a fürdőkádból, hogy egy szál semmiben forgott önmaga körül és azt énekelte, hogy Piep Piep kleiner Satellit! Nem voltak ott, amikor életében először olvasott nekem hangosan egy mesekönyvből (Mama Kuh fährt Schlitten, hat hete járt akkor iskolába éppen). Nem voltak ott....

Este összebújva alszunk el, részemről egyetlen másodperc tört része alatt. Ez volt életem legboldogabb napja.

EDDIG!!!!!!

Mondom én, hogy jó nap volt a nov. 16.!

Véletlenek

pedig nincsenek.

Avagy hogyan ismerkedtem meg Jannal?

Azaz hány, de hány véletlen kellett hozzá???

Idén július elsején válik nagykorúvá az ismeretségünk Jannal. Ennyi idő alatt azért akadt néhány nézeteltérés, keserűség, netán hajcihő. De tudjátok, bármi is adódik, elég csupán arra gondolnom, hogy Úristen, hány, de tényleg hány véletlen kellett ahhoz, hogy mi egyáltalán megismerjük egymást! Annyi, hogy az egyszerűen már nem lehet véletlen! Számoljunk most közösen:

1.  A szüleim anno 1989-ben ragaszkodtak a német nyelvhez, úgy érezték, ezzel többre megyünk magyarként, mint az angollal.

2. Anyukámnak volt egy tanítványa, aki szívből, igazán ajánlotta a GATE-t (ma már Szent István Egyetem). Ezért jelentkeztem éppen oda.

3. Buzgómócsing voltam a középiskolában, díjat nyertem, EU-s konferenciára mehettem a parlamentbe 1998-ban. Ott az agrárszekcióban megismerem pár nagyöreg egyetemistát a GATE-ról, köztük Vikit.

4. A GATE-n a gólyatáborban újra találkoztam Vikivel, aki elhívott az AIESEC-be (közgazdászhallgatók nemzetközi szervezete). Elanyátlanodott elsősként kerestem a fogódzkodókat, szóval mentem. Ott is ragadtam öt évre.

5. 1999 áprilisában jön a hír, hogy a MALÉV negyven jegyet ad ajándékba a szervezetnek, én éppen az irodában vagyok, ami csak azért nagy mák, mert aznap kell pályázni rá, másnap már nem jó.

6. Mivel ekkorra már háromszor voltam Németországban, más úticélokat akarok beírni (20 európai város közül lehetett választani). Mondja a barátnőm: milyen nyelven fogsz te ott kommunikálni? Tudsz elég jól angolul? Tudok, de a biztonság kedvéért beírom Németországot.

7. Rohanok haza, mert tanítványom van (Kisnorbi, akinek ez a név még mond valamit), otthonról diktálom be az útlevélszámomat, kedves barátnőm beadja a jelentkezésemet, még épp nem csúszok le a határidőnek megadott 18 óráról.

8. A három németországi úticél közül (Frankfurt, Köln, München) Frankfurtba kapok jegyet.

9. Mivel egy fityingem sincs szállásra, írok a frankfurti AIESEC-nek, tőlük kérek segítséget, de nem válaszolnak. Kezdek csüggedni. Viki szól, ő fél éve volt Darmstadtban egy konferencián, az ott van nem messze Frankfurttól, és véletlenül ismer is ott valakit. Valakit, aki Jan.

10. Azért ismerte Jant, mert Jan minden bátorságát összeszedve rendezett egy fantasztikus nemzetközi konferenciát, amin Viki is részt vett.

11. Írok neki (az egon.gyaloglo.hu végű e-mail címemről, 1999 van, hello). Jan tényleg nagyon rendes gyerek, válaszol. Viszont épp nem működik az egyetemen a net, ezért bemegyek apukám munkahelyére a Bécsi útra, onnan kommunikálunk. Majd otthonról telefonálunk. Mivel nekem eddig kizárólag bajorokkal volt kontaktusom, az első, amit mondok neki: hochdeutsch bitte! Fogalmam sincs ekkor, hogy Jan szülei éppen arról a vidékről származnak, ahol a legtisztább hochdeutsch-ot beszélik...

12. Elérkezik a nagy nap, 1999. július 1-je. Apukám és a tesóm visznek ki a reptérre. Tesóm megszimatolhatta, hogy itt valami sorsdöntő dolog van készülőben, egy kisüveg parfümöt ad ajándékba (Café Café). Istenem, akkor még simán felvihettem a kézipoggyászban folyadékot! Mivel ez életem első repülése, fogalmam sincs semmiről. Csak rettenetesen izgulok. Mivel korán érkezünk a reptérre, üldögélünk egy sort. Várunk a becsekkolással, minek azt elsietni. Utólag tudtam meg: egy percen múlott, hogy nem zárták be a check-in pultot!

Látjátok, nem a levegőbe beszélek! Akármelyik ponton elcsúszhatott volna a dolog! És akkor most nem lenne ez:

Egy kispatak mindig szalad

Szoktam meghatódni, szoktam könnyezni, szoktam sírni, zokogni. De olyan még nem volt, hogy kontrollálatlanul ömlött egy kis patak a szemem sarkából. Nem volt sírhatnékom, nem szipogtam, nem rázkódtam, orrom se folyt, semmi, csak zuhogott a semmibe az a folyam. Velem ilyen még nem történt soha. Egészen tegnapig.

Mert mi volt tegnap? A fiam ballagása, naná! Nem mondom, hogy az első, mert a bölcsiben is volt ilyen szeánsz. Akkor is irtózatos mennyiségűt sírtam, de mivel szoptattam, egyszerűen ráfogtam a hormonokra. Akkor azt hittem, az a csúcs. Tegnap minden elképzelhető rekordot megdöntöttem elérzékenyülés témájában. Óriási szerencse, hogy éppen hétfőn szereztem be egy csodálatos, félarcot simán takaró napszemüveget. Még nagyobb szerencse, hogy a nap is bőszen sütött, ezért kültéri rendezvényt tartottak az oviban. Így egyáltalán nem kellett magyarázkodnom. De miért is kéne? Az csak természetes, hogy meghatódok az én gyönyörű, nagy és okos fiamtól, aki az én egyik sejtemből fejlődött ki.

Akit megtapsoltam, amikor először megfordult. Aki felém tette meg az első lépéseit. Aki nekem mondta ki az első szavát. Aki tegnapelőtt a hálóingemben aludt, mert annyira izgult a tegnapi naptól. Akivel kapcsolatban nagyközönség előtt hangzott el a vezető óvónő szájából: "újra és újra megleptél bennünket, mennyi mindent tudsz, félelmetesen széles az általános műveltséged". Hát, ennyi. És még mennyivel több ő! Istápolja a kicsiket, barátkozik a nagyokkal, imád egyedül is lenni, és még fogalma sincs, hogy tengerbiológus vagy vulkanológus lesz-e, ha nagy lesz. Minden, de tényleg minden érdekli. Még a rókamanguszta is!

Még jó, hiszen éppen így hívják az osztályt, ahová majd augusztustól járni fog. Hogy én ezt honnan tudom? A héten megvolt az első iskolai szülői! A jövő elkezdődött!!!

Lopott percek

Tesóm és a kisfia voltak most nálunk pár napig. Én meg voltam olyan szemfüles, és kihasználtam az alkalmat. Egy régi szép álmomat valósítottam meg egészen pontosan.

Illegalitásba vonultunk Lőrinckével, a két éves négy hónapos unokaöcsémmel.

Az illegalitás nekem azt a pár órát jelenti, amikor senki sem tudja, hol vagyok. Ilyen volt, amikor tavaly meglepetésszerűen feltettem a fiúkat a vonatra egy tök sima szerda délben és bezötyögtünk Frankfurtba, a dínómúzeumba. Jan alig akarta elhinni este, hol jártunk. Ilyen volt, amikor idén márciusban keresztül-kasul jártam Budapestet, a Gellért-hegytől a Filatorigáton át a Várig, a Szabadság-hídon keresztül a Kálvinig...Amikor a közösségi média, a telefonod és a GPS szinte minden lépésedről tud...nos, akkor igazán jó egy időre lemászni a térképről.

Eljött a vasárnap délután. Tesóm kérte, vigyem át a szomszédos Worms-ba, mert ott találkozik egy kolléganőjével. Vittük Mr. Dudut is a kocsiban, hátha elalszik. És lőn! Tesóm balra el, két óra múlva jövünk érte.

Visszafelé úton az alvó kisdeddel a hátsó ülésen elkezdtem morfondírozni:

Jan azt hiszi, Worms-ban maradtunk mindannyian.

Rozika azt hiszi, hogy Bürstadtban vagyunk Jannal és a fiúkkal.

Mindenki meg van nyugodva, a következő pár órában senki sem fog zargatni telefonon.
 
Na ez az igazi szabadság!!! Irány a KALAND!

Duduka kb. fél órát szunyált, Lampertheim városában ébredt mérgesen sírva, de amikor megkérdeztem, hogy éhes-e, szépen artikulálva közölte, hogy IGGEN!

Ha nagy a szükség, közel a segítség, kerítettem frissen sült csirkemellfilét, fagyikát, egy zacskó grátisz gumimacit, gyümölcspürét, almalevet meg rácsalakúra sütött krumplit a fiatalembernek. No, nem ám a mellényzsebemből, hanem az arra szakosodott skót specialitásokat kínáló étteremből. Sorban állás közben buli volt, mindenki azt hitte, nekem van ilyen szép nagy fiam! Már csak épp azt nem mondta senki, hogy hú, de hasonlít!

Táplálkoztunk, milliónyit csúszdáztunk, majd a monotóniát megtörve áttettük a székhelyünket a közeli gigantikus játszótérre. Ahol Lőrincke emígyen bíztatta az életnagyságú falovakat indulásra:

Terike! Nem megy!

A csúcspont az volt, amikor már rég indulni kellett volna a mamáért, de mi csak ültünk egymás szemében elmerülve és azt mondogattuk vagy ötször egymás után, hogy Gyerekek, gyerekek, szeretik a....

De gyorsan vissza a kocsiba, irány Worms, ahol nagyon, de nagyon vártak már bennünket!

Útközben mindig megbízhatóan rám szólt valaki, ha túl sokat ácsorogtam egy piros lámpánál (Terike! Menjél!), de azt is megtudtam, hogy én nagyon szeretem anyát!

Hamarosan véget is értek a lopott percek, ment a nagy összeborulás meg az élménybeszámoló, hiszen anya csak egy van!

De nagynéni is!!! (+3:-)))))

Csak a szokásos

MI VAN MI VAN?? MI VAN MI VAN???

SEMMI SINCSEN, MI LENNE???

Így melegítettek annak idején az MTK-szurkoló osztálytársaim meccs előtt. Szerintük teljesen egyesélyes volt a dolog, minek izgulni.

Én is így voltam vele. A legkisebb izgalom nélkül nyitottam meg ma reggel az Origo Reblog Sprint vonatkozó rovatát. Az "ébredés" témájú forduló eredményhirdetését egészen pontosan. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem lesz a nevem a nyertesek között. Minek is lenne? Igaz, hogy három pályaművel neveztem, de abból csupán egyet érdemesítettek arra, hogy kiemeljék a címlapra. Pont a leggyengébbiket, amit nettó két óra alatt dobtam össze. Csak úgy poénból. Nem volt jobb dolgom. Szóval ezt:

http://mediamunkas.reblog.hu/5-dal-amitol-tutira-felebredsz 

Kétszáztizenhét ember találta lekattintásra érdemesnek. Hú, de menő!

Én ezt már sokkal nagyobb durranásnak szántam, hát még csak észre se vették, hogy létezik:

http://mediamunkas.reblog.hu/filmes-ebredesek

De nem vettem zokon, mert az igazi aduász még ott volt a tarsolyomban.

Már a Spiegel is rám hivatkozik!

 Eléggé el nem ítélhető módon a húsvétvasárnapi ünnepi nagymisén jött az ötlet. Az eredeti cím az volt, hogy: Luther 500: katolikusok ébredése. Ezt egy kicsit felpimpeltem (megihletett az atya???), így jött a képbe Darth Vader, mint kattintásmágnes. Két napon át gyűjtöttem az anyagot, a reformáció története valahogy kihullott a fejemből érettségi óta. Kedd éjszaka megalkottam a művet! Már pont képeztem, amikor az egész elszállt. Mondom ELSZÁLLT. Az EGÉSZ. Nem volt más választásom. Az egészet azon nyomban újraírtam. Emlékezetből. A telefonomba. Az ágyikómban.
Másnap jóga után őrülten rohantam haza. Két óra múlva kellett indulnom az oviba. Két órám volt arra, hogy az egészet lemásoljam, lepötyögjem a telómról a gépbe, mivel épp nem működött az e-mail küldési funkció. Aztán képeztem, letisztáztam, élesítettem. Vártam.

Hogy voltam képes háromszor is beírni ezt a rohadék hosszú posztot? Mármint ezt:

Luther vs. Darth Vader: Az ébredő nyerő

Csak úgy, hogy rendületlenül hittem benne.

Kár, hogy más nem. Nem emelték ki a címlapra. Tegnapig csak az olvasta, akinek külön szóltam, hogy létezik egy írás. Egy írás, amiben messze Martin Luther King zseniális cameo-jára vagyok a legbüszkébb.

Na, ma kiderült, hogy nem csak a barátaim és a családom olvasták. Hanem az Origo Sprint ítészei is, akik egyenesen ennek a bejegyzésnek ítélték az egyik főnyereményt! Azt már alig merem megemlíteni, hogy a másik kettőt is megdícsérték az összértékelésben, mint kiváló műveket!

Ülök az autóban, szakad az eső. Az előbb kísértem be a fiamat az iskolaalkalmassági tesztre. Picit még könnyes a szemem. Jól látom, amit látok??? Csipkedem magam, ordítozok össze-vissza, hátha felébredek (ez rémálmoknál bejön néha). Végül felhívom Jant...te is azt látod, amit én, vagy csak az én telefonomat hekkelte meg valaki??

El kéne menni vásárolni. Céltalanul bolyongok a sorok között. Kezemben gyűrött papiros, a betűk nem állnak össze szavakká. Nem bírok koncentrálni, igazán minden egész eltörött.

NYERTEEEEEEEM! MÁR MEGINT!!!!

Ja! Hát ez a nagy hír?

Business as usual.

Blogolok, tehát vagyok

Bloggernek születni kell. Azzá válni keserű sors. Borzalmas megpróbáltatás. Iszonyatos szenvedés.

Mert hogy is van ez?

Megírom, élesítem, reménykedek. Ha nem pörög a számláló, az rossz. De még rosszabb, ha pörög. Mert elkezdem nézegetni. Hányan olvasták már? Hú, ennyien? Gyanús! Tuti kikerült valahova. Címlapon nézem, nincs. Akkor hova??

Egy szót se értetek az egészből? Várjatok, elmagyarázom! Én, a vérbeli blogger. Talán nevezhetem magam így. Van blogom elég. Elég az hozzá, nem?

Volt még régen a lefogyunk.freeblog.hu. 2004-ben indult. Már akkor is melyik téma foglalkoztatott a legjobban, na melyik? Na, ott például soha nem találtam meg a számlálót, talán nem is volt neki. Szerintem nem is kerestem. Az életben nem derült ki, hányan olvasták. Azért az őszintén meglepett, amikor Kriszta barátnőm esküvőjén a főasztalnál ez volt a téma. Kiderült, a családjából többen is követték. Huh! Sajnos a blog - többek között az én gondatlanságom miatt - nyomtalanul eltűnt a virtuális térből. De a kollektív tudatalattiból nem. Lementettem pár bejegyzést anno.

Csak egyetlen mondat most a régi szép időkből, anno 2005. augusztus 17.:

"Jól van Terikém, akkor most, hogy végre befejezted a hűtő és a számítógép közötti céltalan ténfergést, talán nekifoghatnál a mesélésnek!"

Istenem, de szép is a folytonosság az életemben! No, de spongyát rá!  

A következő blogom éppen az, amit most megnyitottál. Három éve működik, hol jól, hol meg jobban, én bírom, meg írom is. Ha kell, ha nem.

De ez írói kiteljesedéshez ez még kevés. Jött a Médiaakadémia, az online tanulmányok, s vele együtt a vizsgamunkánk, a Pamlag. Talán nem véletlen, hogy a hét főből álló csapatban én voltam a legtermékenyebb. Az írásaim zömét a mai napig büszkén vállalom.

De azért csak létre kellett hoznom a Gyerekkönyvest. Tudjátok, azzal jött a pályázat, a nyeremény, a hírnév, miegymás. Én pedig vérszemet kaptam. Pár napra rá nyitottam a Kimentemnémetbe-t, amit azzal a lendülettel hagytam is az enyészetnek. Mert! Imádom a csapongó szórakoztató tartalmat. Annak pedig semmi keresnivalója ilyen tematikus blogokban. Megalkottam tehát a szertelen játszóteremet, a Médiamunkás-t. Itt olvashatók az igazi agymenéseim, a műveim, ahol végtelen számban kapcsolódhatnak az asszociációs pályáim, nem szabok gátat, de nem ám! Olvasni csak saját felelősségre!

Nem lesz még elég? Nem. Mert van nekem a haverom, a Tamás, még az újságíró suliból, aki imád engem nyüstölni. Hogy hagyjunk valami maradandót az utókorra. Én engedtem a csábításnak, így lettünk mi az NLC megmondó nagyöregjei, a Tutifrankó-n osztjuk az észt. Eddig elég nagy sikerrel, azt kell, hogy mondjam. 

No, de pont itt kezdődik a baj. Írjak én bármit, bárhova, bármilyen álnéven, valakik állandóan felfedeznek. És akkor valahogyan mindig nagyobb publicitást kapok, mint amilyet igazából megérdemelnék.

Álljon most itt a toplista, lássátok feleim szümtükkel:

1. A legolvasottabb bejegyzésem, 30.000+ olvasóval és 50 ezer forinttal lettem gazdagabb általa

2. A leggyorsabban felfutó bejegyzésem, nyolc óra alatt gyűjtött össze 20.000 kattintást

 3. A legnagyobb technikai kihívást jelentő bejegyzésem, de sikerült összeraknom tök egyedül és végül 16.333-an voltak rá kíváncsiak

Ja, és még hadd ajánljam nektek a szívemnek oly kedves írásomat, amire éppenséggel a kutya sem volt kíváncsi, pedig több éjszakám is ráment. Ha már csak egyetlen mosolyt is csalt az arcotokra, boldog vagyok!

 

Hát itt tartunk. Igazából az egész életemet az Origo, az NLC, az Index és a Startlap szerkesztőinek a kezébe ajánlottam. Én pedig önkívületben alkotok, lesem a számlálót és fogalmam sincs, hova vezet mindez. Kérlek, ne irigyeljetek. Valójában egy kínszenvedés ez, állandó egyensúlyozás a család és a dolgozó szoba, a siker és a pusztulás, az én és a nemén között. Mobillal a kézben. Éjszaka a fürdőszobában dideregve pötyögni és pötyögni. Hol csupán néhány kósza gondolatot, hol egy egész bejegyzést. És hiába fekszem vissza az ágyba, hiába végzem a légzőgyakorlatokat. Ha egyszer beindult az agyam kreatív üzemmódja, olyan iszonyatos ütemben - és teljesen kontrollálatlanul - termelődnek a mondatok, fordulatok, komplett bevezetők, címek, hogy tízujjas vakírással sem tudom követni. De szabadulni ettől már nem tudok. Blogger lettem, vagy mi a szösz. Az pedig sanyarú kenyér, nagyon sanyarú.

Jegenyék

Boldogult ifjúkoromban néptáncosi karrierrel is próbálkoztam. A lelkesedés megvolt, a próbákra be is engedtek, de a fellépéseken - ritumsérzék híjján - többnyire a magnót kezeltem. Ja, meg Németországba is kiutazhattam a csoporttal, de főként tolmácsolni. Istenem, nem lehet mindenki multitalentum! Azért vannak szép emlékeim is. A csoportban volt két marha nagynövésű fiú, ráadásul ikrek. Eleve jó, ha fiúk is jönnek néptáncolni, ez a páros koreográfiáknál különösen előnyös. A tanárnőnk meg nem győzött bennük gyönyörködni. Jegenyék! Az én jegenyéim! Így nevezte őket.

Teltek az évek, és most már az én életemben is van két jegenye. Hah, aki azt hiszi, hogy már megint a fiaimról fogok ömlengeni, az most gyorsan nézzen bele egy botanikai határozóba! A 104 meg a 125 centi maximum csenevész bokrocskának elég...bőrlevelű korallberkenye, miegymás!

Hiszitek, nem hiszitek, az én életemben vannak más férfiak is! Egyikük alulról, másikuk felülről súrolja a két métert. Sok szempontból tiszteletre méltó férfiak ők, hosszan lehetne sorolni az érdemeiket. De most csak a testiségre koncentrálok. Nézzük!

Kezdjük ott, hogy belőlem óriási elismerést vált ki, ha egy férfi elkezd diétázni. Mert. Ugye! A társadalom sokkal elnézőbben bánik a férfiakkal. Mackós! Apukás! Jó hozzábújni. Ilyenekkel illetik őket. Szóval az egyessel kezdődő személyi szám eleve mentesítő tényező. No, de ha még magasak is! Úgy értem nagyon magasak! És azt a néhány pluszkilót tényleg csak a vájtszeműek veszik észre, meg a kekeckedők. Esetleg a feleségeik, de őket most hagyjuk ki a buliból. Előrebocsátom, egyiküket se szoktam bámulni feltűnően, strandon még együtt a büdös életben nem voltunk, meg egyéb ilyen ruhamentes szituban sem. Mentségemre szóljon, hogy egyikük a keresztlányom apukája, másikuk a sógorom, úgyhogy talán ez a körülmény megbocsátható nekem. Tehát!

Őszintén meglepett, amikor megtudtam, hogy család mellett, munka mellett, tanulás mellett, élet mellett ők ketten - egymástól függetlenül - elkezdtek életmódot váltani. Keményen, kitartóan, következetesen. És kiváló eredményekkel! Tökre hatásos lenne most előtte-utána fotókat beilleszteni róluk, ám erre se anyagom, se felhatalmazásom sincsen. Azt se írom, hány kiló, hány ruhaméret, meg hány fekvőtámasz. Egyszerűen higgyetek nekem, úgysincs más választásotok. Egészen elképesztő a változás, és nagyon előnyös! Én magamtól nem gondoltam volna, hogy ilyesfajta megszorításokra szükségük lenne, de most látom, csakis a javukra vált. Már a puszta létezésük motivál, erőt ad és bíztat. Köszönöm!

Kedves Jegenyék! Nőjetek az égig!!

Sok szeretettel:

egy tuja