Őszintén

Őszintén? Őszintén!

Nekem ma lett elegem a karanténból. A miből? A lockdown-ból, a Corona vírusból, a maradjotthonból, a győrfipálmémekből, a mittoménmiből. 

Nézzétek. Amikor én 2018 novemberében eldöntöttem, hogy Tagesmutter leszek, valahogy így képzeltem el egy napot:

- a saját gyerekeim elmennek a suliba

- a férjem elmegy dolgozni

- megjönnek a pótgyerekek

- elvagyunk mint a befőtt

- megjönnek a saját gyerekeim a suliból

- haza mennek a pótgyerekek

- buliiiiiii

- megjön a férjem a munkából

- relax

És ez 2019. október 14. és 2020. március 15. között pontosan így is volt. 

Aztán volt hat hét, amikor bezárt a bazár, tehát én teljes erőmmel a saját gyerekeimre meg az ő home schoolingjukra tudtam koncentrálni. Apa home office-ban csücsült a tetőtérben, ebédkor láttuk, meg munka után.

Ezután következett pár hét, amikor még zajlott a home schooling meg a home office üzemmód, de már a pótgyerekeim is jártak hozzám. Összeszorított foggal ugyan, de kibírtuk.

Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba.

2020. december 15-től viszont újra home schooling ÉS home office ÉS pótgyerekek.

Tehát hogyan is kell ezt a gyakorlatban elképzelni?

Reggel hatkor kelek.

Reggel hét és nyolc között beözönlenek a pótgyerekek.

Reggelizünk. 

Háromnegyed kilenckor lezúdulnak a saját gyerekeim a lépcsőn pizsomában, hogy jaj anya elaludtunk, azonnal adj reggelit, jaj de aranyosak a kicsik, hadd játsszunk velük, én is lecsúszhatok a bébicsúszdán, anya ne má miért nem, gyertek énekeljük azt magyarul hogy halló halló nagy baj van kérem riadó, jaj elfogyott a nutella basszus, jó még iszok egy pezsgőtablettát, egy perc múlva kezdődik a Teams meeting, jééézusom lemerült a tabletem, anya odaadod a telefonodat, lécci léccci, anyaaaaaaa!!!!!

Kilenckor kimegyünk, mit megyünk, kimenekülünk a kicsikkel az erdőbe (vagyis rekordidő alatt belerázok négy gyereket az anorákjába, behajítom őket a kicsikocsiba, aztán utánam a vízözön), különben megzakkanok.

Fél tizenegykor lépünk be újra a nappaliba, ahol rendszerint fülsüketítő hangerőre csavart Queen/Elton John/Oasis vagy Red Hot Chili Peppers muzsika és a következő kép fogad: a nagyobbik fiam a bébi csúszda tetején állva léggitározik, a kisebbik pedig apa féltve őrzött színváltós-világítós zsonglőrlabdáival próbálja onnan levadászni....

...apró közelharc árán sikerül őket az emeletre tuszkolni, a kicsiket az anorákjukból kirázni, a kezüket megmosni, és ha szerencsém van, azt is megértik, hogy egyedül szeretném az ebédet felmelegíteni, nem pedig úgy, hogy négy éhségtől ordító gyerek csimpaszkodik közben a lábamba...

Ebéd.

Fölmegyünk négy kicsivel a lépcsőn, kb. 10-15 perc alatt mindenki elszenderedik. Aki úgy tippelt, hogy én dőlök ki először, annak így legyen ötöse a lottón.

Félálomban még persze hallom, amint a fiaim lerobognak a lépcsőn, az edényhangokból és a kanál-tányér ütődésének üteméből pedig azt is meg tudom állapítani, hogy ízlik-e nekik a főztöm. Annál a résznél, amikor azt kéne kikövetkeztetnem, hogy bepakolnak-e maguk után a mosogatógépbe, már réges rég az igazak álmát alszom.

Ébredünk, lemegyünk.

Háromig aztán megy a közös játék, röhögés, pelenkázás, pótebéd, uzsonna, miegymás. Jan is lemerészkedik egy cseppet, mert ő is szeret a kicsikkel lenni, neki ez a kávészünet, relaxáció, akármi.

Amikor mindenkit, aki nem lakik itt, haza vittek, jöhet a pakolás, takarítás, sport, elmaradt házi feladatok, vásárlás.

Nézzétek. Nekem valami elképesztően privilegizált életem van. Minden szempontból. Azt a munkát végzem, amihez a legjobban értek és ami a legnagyobb örömöt okoz. Igazából az életem hátralévő részében már egyetlen napot sem kell dolgoznom. 

Imádom a férjem. Szerelemből házasodtam, ma is hozzá mennék feleségül, meg húsz év múlva is.

Imádom a gyerekeimet. Rajongok értük. Fantasztikusan ügyesek, önállóak, a home schooling minden akadályát nagyon ügyesen veszik, félévkor kiváló értékelést kaptak, tőlünk meg persze jutalmat.

Rendszeresen sportolok, jógázok, meditálok, annyi énidőm van, amennyit csak szeretnék.

És mégis. Elegem lett.

Miből?

• Az összezártságból. A bezártságból. Abból, hogy az élelmiszerboltokon kívül minden, de minden zárva van december közepe óta, és a legnagyobb shopping élményt (vagy bármilyen élményt a sporton, jógán, meditáción kívül) a Tchibo-polcok tanulmányozása (és esetenkénti kifosztása) szolgálja az Edekában. 
• A rossz időből, a hidegből, ami persze nem akadályoz meg a minden másnapi szabadtéri futásban, de rettenetesen hiányzik, hogy egy kicsit a napfénybe fordítsam az arcomat. Csak úgy.
• Az általános reményvesztettségből, bizonytalanságból és elszigeteltségből.
• A negatív rezgésű kollektív tudatalattiból.
• A politikusok töketlenkedéséből, az egymásra mutogatásból és abból, hogy már a legkomolyabb híroldalak olvastán is azt érzem: egy vicclapot nyitottam meg véletlenül.

Na!

Ami nem öl meg, az megerősít. Ha ez így megy tovább, hamarosan kimondom Fekete László trónfosztását. Aztán én fogok malomkövön kólát kínálni Nagyvázsony határában.

Feltéve, ha túlélem!

Be fogok számolni.

Túléltük

A nehezített pályát, úgy értem. Tehát öt gyerekkel. Tudjátok, most egy hónapig ennyivel üzemelt a családi napközim. Február elsejétől az egyik gyerek egy másik Tagesmutterhez jár, mert egy másik tartományba költöztek.

Hogy vagy? Hogy vagytok?

Még élünk. Mindannyian.

Januárban szinte minden nap eszembe jutott a kis versike, amit (a négygyerekes anyuka) Mona blogján olvastam:

Egy gyerek: nem gyerek.

Két gyerek: fél gyerek.

Három gyerek: na az már gyerek!

És, hogy ne legyen egyke szegényke, szülessen neki egy testvére!

Az ötödik gyerekről már nem szól a rigmus, gondolom, azért, mert az már ilyen science fiction kategória. Hú de nagyon fel voltam ezen a költeményen háborodva anno, kétgyerekes anyaként! Még hogy fél gyerek! No de ilyet! Fogalmam sem volt akkoriban, hogy minden, de tényleg minden csupán viszonyítás kérdése. 

Ezután az egy hónapos kiképzés után viszont minden egyes sorát csak megerősíteni tudom.

Ha valami véletlen folytán (nagyon, de nagyon régen volt már ilyen) csak egyetlen pótgyerek van nálam, az gyakorlatilag fel sem tűnik. Teljesen beleolvad az alapzajba (home schooling van helló!). Két pótgyerek még mindig csak egy könnyű kis ujjgyakorlat. Három gyereknél feltűnik, hogy nagyon fogy az alma meg a banán. Amúgy easy-peasy. Négy gyereknél  érjük el azt a zaj- és fizikai megerőltetés szintet, ami már erősen kihat az életminőségemre (értsd: hullafáradt vagyok estére). Öt gyereknél pedig...úgy kb. pelenkázógépnek érzem magam, az olvasgatós-összebújós minőségi törődésre pedig fájdalmasan kevés idő jut...az viszont nagyon durván euforikus élmény, amikor öt csillogó szempár függ rajtam az éneklős-tapsolós körjátéknál...az öt gyerekkel megpakolt kicsi kocsit erdei egyenetlen talajon tolni viszont...a Spárta tréninges hapsik a konditeremből könyörögnek a receptért:-)

Lesz ilyen ötgyerekes móka mostanában?

Határozottan nem. Idén biztosan nem. Ezt Jannak írásba adtam (ha esetleg el akarnék gyengülni, mert vami anyuka felhív, hogy jaj, de vészhelyzet van). Kitettem a megtelt táblát és kész. Nem óhajtok végkimerültségben meghalni 41 évesen. Bitang jó pénzt lehet vele keresni amúgy, tehát, ha öt gyereket tutujgatsz a hét öt napján, reggeltől délutánig...de ennek akkor lesz jelentősége, ha Jan ne adj Isten vmi miatt kevesebbet keres mint most. Amíg nem én vagyok a családfenntartó, addig ez a meló elsősorban  élvezet legyen, ne gályarabság! Amúgy persze, hogy ezt a munkát is lehet ám megúszósan végezni, és akkor öt gyerek mellett se kell olyan hű de nagyon megszakadni...de én ezt hivatásomnak tekintem, szóval no way! Köszi!

Ja, és a januári beszoktatás hogy sikerült?

Egyszerűen olyan fantasztikusan, hogy a szavam is eláll! Ez volt eddig a kilencedik, és egyben a legszuperebb, legkönnyebb, legélvezetesebb beszoktatásom! Éljen!

Mi lesz itt most év végéig?

Az a csodás helyzet állt elő, hogy februártól decemberig ugyanaz a négy gyerek fog hozzám járni. Már most imádom ezt a stabilitást! Óriási terveim vannak velük! Majd beszámolok! A következő beszoktatás január elsején indul, egy tavaly elballagott kiscsaj öccse jön hozzám! Olyan izgi! Petesejt kora óta ismerem!

Hogy vagyok most?

Egy éve és három hónapja vagyok ebben a szakmában és most először érzem azt, hogy:

- már megélem és nem túlélem

- saját pedagógiai ambícióim vannak

- önbizalommal telve állok elébe a kihívásoknak

Baromira boldog, elégedett, büszke és magabiztos vagyok!

Mennyi? 31!

Ha csak egyetlen képpárral szemléltethetném, mennyire látványos dolog lefogyni 31 kilót (az én esetemben négy azaz 4 ruhaméretet!!), akkor ez lenne az:

2019 szeptembere: 107,6 kg

2020 júliusa: 76,6 kg

Ja, és hogy ki készítette a képeket? Olyasvalaki, akivel nagyon, de nagyon ritkán találkozunk, ezért még nem volt alkalmam elmondani neki, hogy engem SOHA DE SOHA (esetleg NEM NEM SOHA) semmilyen körülmények között sem fényképezhet senki oldalról. Ezen a mulasztásomon 2019-ben kifejezetten bosszankodtam, 2020-ban viszont roppant mód örültem neki! 

De azért nem szedném le szegény fotósról a keresztvizet, mert szemből már 2019-ben is egy kifejezetten jó képet lőtt rólam:

Bár nyilván a kaján volt a fókusz...

2020-ban viszont az volt a jó, hogy már nem kellett egy egész asztalt magam elég húznom az előnyös fotó céljából:

És itt még csak ki se vagyok festve! De legalább a táj festői...

Szóval köszi! Köszi az oldalról fotózást! Időnként kifejezetten jót tesz, ha szembesülök a kozmetikázatlan igazsággal!

2019

35 perc múlva itt van 2021 és neked most van érkezésed 2019-ről írkálni? Nooormális? Ja, igen. Mert 2021. január 4-től öt azaz 5 gyerek fog járni a családi napközimbe. Öt gyerek, huh, ilyen még nem volt a bölcsim történelmében! Öt gyerek, aki mind 2019-ben született. Azt mondják az okosok, a gyerekek az első és a második születésnapjuk között a legfárasztóbbak. És akkor ezt most szorozd meg öttel! 

Figyeljetek csak, bemutatom őket:

2019. februárban született C., a legcserfesebb, legvidámabb csajszi, akit valaha is ismertem (persze magamon kívül). Közel két éves, nálunk ő a rangidős. Nagyon sok területen önálló, az akaratérvényesítő erejéről pedig mindent elmond, hogy van egy három és fél évvel idősebb nővére... Rengeteget segít nekem a többi gyerek körül, de imád parancsolgatni is...ami azért nem annyira egyszerű. Persze ezzel együtt imádom!

2019. júniusban született L., akinél nagyobb mozgásigénye csak egyetlen egy embernek van a világon (és óriási szerencséje a kiscsajnak, hogy én vagyok az az ember). Ő is dumál már sokat, segít is, amiben kell, de csendben maga elé meredni...na azt már nem! És ha kell neki valami...az bizony azonnal kell, különben kő kövön nem marad! Viszont ha megkapja, amit akar, akkor egy cukifalat!

2019. augusztusban született L., ezt a kislányt még nem annyira ismerem, januárban kezdjük a beszoktatást. Annyit már leszűrtem a néhány ismerkedős játszadozás alatt, hogy a mozgás az erőssége, nem a beszéd, és az akarata legalább olyan acélos, a frusztrációs küszöbe pedig legalább olyan alacsony mint a júniusi L.-nek. Lesz itt még versenysikítás némely játékért bőven!

2019. szeptemberben született L., a két lábon járó mediterrán vonzerő, akinek ne is próbálj ellenállni. Dumában felülmúlja az összes kollégát, az egyensúlyérzéke viszont időnként még cserben hagyja. Ő tanít engem olaszul, én meg őt magyarul! A fiaim legeslegnagyobb spanja! Imádja az almát, egészen kifinomult technikával szecskázza apró darabokra a gerezdeket majd terít be egy valószínűtlenül hatalmas felületet az etetőszéke körül a ragacsos péppel...de neki még ezt is megbocsátom!

2019. decemberben született G., a zseni kisfiú, akinek a kognitív képességei előtt már meg kellett hajolnom párszor...pedig ismertek, nem vagyok nyeretlen kétéves a témában. Ő most tanult meg ebben a hónapban járni, dumában pedig az augusztusi kollégához kezd felkapaszkodni. És ha rád mosolyog...akkor már nem létezik a fejedben az a szó, hogy nem.

Na, szóval ők azok. A kollégáim, főnökeim, beosztottaim, lelki társaim, legjobb haverjaim, életem értelmei. Szóval értitek. S hogyan megyünk egymás agyára 2021-ben? Hamarosan beszámolok! Csak éljem túl az első munkanapot:-)

We will, we will ROCK YOU!

Az akarat diadala

Nincs új a nap alatt. Már volt ilyen című poszt...és ahogy magamat ismerem, még lesz is! Talán nem pont ebben a témában, csak...no, de lássuk, miről is van szó!

A 2020-as évet szokás horrorévként definiálni. Most nem leszek népszerű, de nekem életem egyik legjobb, ha nem a legjobb éve volt. Pedig elég nehezen indult (egészen pontosan én magam voltam nagyon nehéz).

Igazából a 2019-es karácsonyt rontották el külső tényezők, amennyire csak egy karácsonyt el lehet rontani. Nem részletezném most, ki miben hibázott. Legyen elég annyi, hogy én is, nagyon sok mindenben. Lényeg a lényeg, hogy a december 27-e ebédidő egy nem is olyan távoli kínai étteremben talált. Aki úgy tippelt, hogy a karácsonyi ünnepi zabamaraton után élő ember nem volt képes (rajtam kívül) kínait lapátolni magába...nos, annak így legyen ötöse a lottón! Egyszál magamban terpeszkedtem a jobb napokat soha nem látott, ellenben rettenetesen lepukkant büfében. Ez olyannyira igaz, hogy egy kb. 20 perces intervallumra még maga a séf is rám hagyta az egész kócerájt, hogy elintézze a nagybevásárlást a szomszédos Penny-ben. A Penny-ben, ahol én is bonyolítottam kajálás után egy nagyobb tételű csokoládébeszerzést, csupán egy közepes méretű hátizsákot töltöttem meg a barna arannyal...és közben rettenetesen sajnáltam magam.

Na de Terike! És hol marad a jellemfejlődés? Mitől lett annyira jó év a 2020-as?

Hát gyermekeim, egységben az erő. Egészen pontosan az történt, hogy Timi barátnőm év végén meglepett egy repülőjeggyel...egy titkos úticélra! 2020 június 10-re kellett magunkat tehát tökéletes formába hoznunk...s mivel nem akarta elszólni magát, hogy mi is az a titkos úticél, lett egy kódneve a projektünknek: FIT FOR BUCHAREST! Eltaláltátok, Bukarestbe a világ minden kincséért sem szeretnék eljutni és ezt Timi is tudja...szóval ez a név csak álca! Álca!

Na, aki most azt hiszi, hogy a két barátnő mindent vagy semmit alapon és még egyszer, de most már tényleg utoljára közös életmódváltásra adta a fejét...az nagyon is jól hiszi! És akkor most innen zanzásítva, mert elbeszélés formájában sose lesz vége:

Milyen elveket követünk?

Kevesebb evés, több sport!

Valami újdonság?

Minden egyes este beszámolunk egymásnak a napunkról cseten, címszavakban, különös tekintettel a büszkeségekre és a kihívásokra. Dokumentáljuk tehát a változást! Akkor is, ha aznap halomra zabáltuk a mézes krémest és fel se keltünk a kanapéról. De dokumentáljuk, és ez a lényeg!

Volt valami konkrét célkitűzésünk?

Igen. Az, hogy június 10-én a frankfurti reptéren nem ismerjük majd meg egymást. Valamint az, hogy Bukarestben nagyon fitten fogunk várost nézni négy napon át. Tehát kevésbé volt cél az esztétikum mint a kondíció!

Hogy néztünk ki idén januárban?

Hogy néztünk ki idén júliusban?

Ez számokban mit jelent?

Kb. kilenc hónap leforgása alatt 53 azaz ötvenhárom kilót fogytunk ketten összesen! 

Egyenként?

Timi 22 kilót fogyott, én 31 kilót fogytam.

Mit sportoltok?

Timi rászokott a napi sétára (jellemzően tavak körül, időnként halőrökkel társalog, hogy magánterületen is sétálhasson), illetve súlyzós gyakorlatokat végez a netről otthon. 

Én nagy ellipszis tréner hívő vagyok, be is újítottam egyet idén, mert a régi feladta a harcot. Júniusban tértem át a futásra, augusztusban rengeteget úsztam is a helyi strandon. Mostanra eljutottam oda, hogy minden másnap futok 10-12 kilométert, heti egyszer pedig jógázok.

Mit ill. hogy esztek?

Mindketten rákaptunk az intermittent fasting-ra, ill. kerüljük a cukros-lisztes ételeket, amennyire csak tudjuk.

Mi az, ami még különösen sokat segített?

A napi szintű önfotografálás (aka tükörszelfi). Óriási motivációs ereje van!

És akkor voltatok idén fitten-frissen Bukarestben?

Nem. És máshol sem. De nem adjuk fel. Eltoltuk a szupertitkos utazást jövő júniusra!

Mi volt az egész életmódváltósdi csúcspontja?

Amikor találkoztunk nyáron Magyarországon és háromszor (azaz háromszor!) körbe sétáltuk a Csömöri tavat, a délutáni rekkenő hőségben, 35 fokban!

A karácsonyi időszakban hány kilót sikerült magatokra szedni újra?

Pont annyit, hogy 2021. január 1-jén még rám jöjjön az L-es téli futónadrágom...amúgy pedig kiadhassuk a jelszót: FIT FOR BUCHAREST (de most már tényleg!)

Valami tanulság így a végére?

Ne elégedj meg azzal, ami vagy. Törekedj arra, ami lehetnél!

Valami kevésbé pátoszosabb?

Sokkal jobban esik a csoki, ha evés előtt futottál egy jót!

Tagesmutter időutazik

Ha még egyszer átélhetnéd életed valamelyik pillanatát, melyik lenne az? Amennyiben azt a pillanatot szeretnéd átélni, amikor a gyereked megtette az első lépéseit...akkor van egy jó hírem! Tagesmutterként még ez az időutazás is lehetséges! 

Egészen hihetetlen érzés ez, még így, pótanya-pótgyerek viszonylatban is!

G. 10 hónaposan került hozzám októberben. A mászás már nagyon jól ment neki, szédületes sebességgel száguldozott ide-oda a lakásban. A bútorok mentén gyalogolt is elég sokat, néha meg csak úgy ácsorgott, kapaszkodni is el-elfelejtett pár pillanat erejéig. Ma pedig tett három lépést! Méghozzá a bébikonyhától hozzám! Énhozzám! Egészen pontosan nevetve ugrott a nyakamba a mutatvány végén! Annyira meglepődtem, szerintem még levegőt venni is elfelejtettem...picit olyan volt, mintha egy álomban történt volna mindez...

Tóbi anno 2011. október 11-én (13 és fél hónaposan) tette meg az első lépéseit. Játék közben döntött úgy, hogy kell neki az apja régi helikoptere, ami épp az én kezemben volt...szóval ő is felém lépkedett!

Flóri anno 2013. december 25-én (10 hónaposan) indult el az apjához...Pécelen, a kandalló előtt...

...most pedig ez! Csodálatos érzés! Ráadásul majdnem ugyanolyan büszke vagyok, mint a saját gyerekeimre. Nyugi! Csak majdnem:-)

PS: És aki úgy tippelt, hogy a fenti dátumokat séróból bazseváltam...az nem tippelt rosszul!

Nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltuk!

Te mit tennél meg azért, hogy lásd a gyereked szemét csillogni...tíz órán át akár? Nem, a Legoland az nem jó válasz. Öveket becsatolni, road movie következik!

Tóbi vasútmániájáról volt már itt szó, meg még lesz is. Például most. Nagyon régen mondogatta már, hogy menjünk vonattal valahova. Jó, de hova? Mindegy, csak vonattal, és jó sokat kelljen menni. Akár le se kelljen róla szállni. Mármint a vonatról. Tehát most igazából az út a cél? Igen. Jó. Akkor itt csak egyetlen dolog segíthet: a Quer durchs Land Ticket! Ilyen jegyet akkor vesz az ember, ha tényleg teljesen mindegy, mennyi idő alatt ér célba, ugyanis InterCity-re és InterCityExpress-re nem érvényes. Minden egyébre - tehát a minden bokornál megálló bumlivonatokra - viszont igen! 42 Euro az alapár, ennyiért reggel kilenc és másnap hajnali három között annyi kilométert lehet vele megtenni egy felnőttnek és egy gyereknek, amennyit csak akarnak (meg amennyi a csövön kifér). 

Ez az a jegy!

Van rá egy nagyobb összegem, hogy mi ketten voltunk Tóbival az elsők a világ- akarom mondani vonattörténelemben, akik csak azért vettük meg ezt a jegyet, mert "Vonatozni szükséges!" és nem azért, mert ténylegesen el akartunk jutni valahova. Na! Nézzük, ez miből állt!

Anya kezdődik!!

Tehát 2020. október 5-én, a szent őszi szünet első napján felültünk a vonatra Bürstadt állomáson 9:54-kor Frankfurt irányába. 

Jön a vonat!!!

Ülünk a vonaton! 

Ülünk a vonaton! És kész!!

45 perc csodálatos zötykölődés után beértünk minden vasútmániások szent kápolnájába, azaz a frankfurti Hauptbahnhofra, ahonnan húsznál is több vágányról indulnak olyan vonatcsodák, hogy az ember nem győz csodálkozni! Az ám, mi is csodálkoztunk volna, de most nem ezért vagyunk itt! 

Fussunk gyorsan előre a nagy kijelző táblához, hova indul a következő személyvonat! Ja, mert azt elfelejtettem mondani, hogy ezt a kis kirándulást mi egyáltalán NEM terveztük meg! Úgy voltunk vele, hogy kimegyünk az állomásra, és arra a vonatra szállunk fel, ami a leghamarabb jön! (Ez egy kicsit hasonlít arra a régi álmomra, hogy bepakolok a bőröndbe egy pár bikinit, kimegyek a reptérre és felszállok arra a repülőre, ami legközelebb indul...és lehetőleg nem a Spitzbergákra.) A csatlakozásoknál ugyanígy terveztünk eljárni. De drágám, ugye arra gondoltok, hogy éjfélre vissza kell érnetek? - szólalt meg az egyetlen józan ész (Jan) a családban, aki még akkor sem ragadtatja el magát, ha korlátlan mennyiségű vonatozásról van szó. Jó. Majd gondolunk rá. De csak délután. Most 11 óra 8 perc van és indul a vonatunk Koblenz felé! 

Oké. De még előtte a közel húsz perces átszállási időben iszkoljunk be a hiperszuper pályaudvar még frenetikusabb könyvesboltjába, ahol a világ legnagyobb választéka várja az arra fogékony rajongókat a Disney-képregényekből (aka Lustiges Taschenbuch!), fel is markoltunk hármat rögtön!

Welcome to paradise!

Ja, meg még vettünk két szendvicset (pedig nyilván csomagoltam otthon, de a pályaudvari kaja az egyszeri és megismételhetetlen!), és még egy újságot is a Titanic-ról, mert az is nagy kedvenc témája Tóbinak, közvetlenül a vonatok után!

Olvashatok végre nyugiban?

Rüsselsheim-ig elég csúnya ipari parkokon (pl. Opel) keresztül halad át a vonat, utána viszont nagyon kell figyelni, nehogy lemaradj arról a pillanatról, amikor megláthatod, hogyan ömlik bele a Majna a Rajnába Mainz-nál!

Megláttuk!

Na! És akkor most jöttünk rá, hogy tök véletlenül (önmagunkat teljes mértékben a sorsra és a felsőbb hatalmakra bízva) Németország egyik legcsodálatosabb panoráma(vas)útvonalán haladunk...a Rajna bal partján...festői szépségű helyeken...

Ez a kedvenc német helységnevem! 

...például a Heine által is megénekelt Loreley-szikla mellett...amit nem egyszer nem kétszer láttam Jannal, amikor a szüleihez haladtunk vonattal anno a történelem (és autóbirtoklás) előtti időkben...nosztalgia ezerrel...

Und ruhig fliesst der Rhein.

Csodálatos boldogságban és elégedettségben zakatoltunk Koblenz állomásig. 

Ott aztán megint csak rohanás a vonatkijelző óriástáblához, keresvén kutatva az ideális csatlakozást (nem és nem, csak azért sem voltam hajlandó megnézni előre a telefonomon! így sokkal izgibb!). Miután egyértelművé vált, hogy a következő állomásunk csakis Köln lehet, addig a vonatig viszont még van húsz percünk, kimerészkedtünk az állomás épülete elé. Egyrészt, hogy (magunkhoz) vegyünk néhány újabb falatkát (hiszen a vonaton a maszkviselési kötelezettség miatt csak stikában szabad táplálkozni!), illetve, hogy levegőzzünk egy kicsit maszk nélkül. Itt aztán rendesen megkísértett bennünket a lehetőség, hogy mégiscsak áldozunk a városnézés oltárán, hiszen a városban ennyi mindent meg lehetne nézni:

A Deutsches Eck csak 1,6 km!

De nem most! Gyorsan vegyünk még pár kötet Disney-képregényt az itt is csúcsszuper pályaudvar-könyvesboltban és irány a karnevál fővárosa:

Ez az egész úton a kedvenc vonatom Anya!

És igen! Megérkeztünk Kölnbe! Itt sajnos hamar meg kellett állapítanunk, hogy ez lesz ma a legtávolabbi pont, ahova eljutunk úgy, hogy még haza is tudunk utazni a jeggyel (annyira régen vagyunk már együtt Jannal, hogy az ő hangja már egy kicsit az én belső hangom is)...no sebaj! Lőjünk egy kötelező szelfit a Dóm mellett, amit állati praktikusan közvetlenül a pályaudvar mellé építettek (vagy fordítva? ki tudja már azt!)...

Az egyetlen maszkmentes szelfi a mai napon!

...és akkor ebédeljünk meg tisztességesen az ipari rántott csirkék szentélyében...a maradék időben pedig szerezzünk be még néhány Disney-képregényt, mert abból sose elég, meg anyának egy női irodalmat (Nicholas Sparks 4ever!) szigorúan angolul, meg még egy jó kis vastag újságot a vietnámi háborúról...ja, mert még annyi hely volt a hátizsákomban...de most már szedd a lábad anya, irány a peron...visszamegyünk Koblenz-be, aztán majd meglátjuk!

Jó lett volna északabbra jutni...na, majd legközelebb!

Amikor még a vonatablak-graffiti színe is harmonizál a maszkommal:-)

Tóbiás félig már kényelemben - egyik cipő levéve!

Imádunk vonatozni!

Na! És akkor itt csaltunk egy kicsit! Mert láttam én, hogy vészesen közelít az óramutató a délután irányába, és valami (az a bizonyos józan "Jan" hang) azt súgta: ma már csak egyetlen vargabetűt - tehát nem szigorúan hazafelé vezető vonatutat - engedhetünk meg magunknak. Egy jól irányzott mozdulattal elővarázsoltam Steve Jobs csodálatos vívmányát a farzsebemből és megnéztük rajta Tóbival, hova lehetne vonatozni Koblenz-ből úgy, hogy haza is érjünk időben, de azért ne már túl korán! Hoppá! Idesüss te gyerek! Ha egy órácskát vonatozunk keletre, akkor éppen Limburgba jutunk, onnan pedig csak egy ugrás a Sugár akarom mondani Frankfurt, ahol pedig már igazán a kertek alatt járunk!

Ez lesz ma az utolsó előtti előtti vonatunk Anya!

Ahogy kigördültünk Koblenz állomásról és átszeltük a Rajna habjait....na ott következett az a rész, hogy nem győztünk egyik ámulatból a másikba esni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik Németországban egy olyan mesebeli vasútvonal mint ez...hegyek között völgyek között zakatoltunk...véges végig a Lahn folyó (hol a jobb, hol a bal) partján...a vonaton pedig rajtunk kívül gyakorlatilag senki, csak a mozdonyvezető...teljesen egyértelműen ez volt az egész vonatmániás nap csúcsa, élveztük is nagyon!

Lehet, hogy ez az első vonatnapunk...de nem az utolsó!

Limburgban aztán mindösszesen négy percünk volt az átszállásra...tiszta szerencse, hogy megint puskáztam egy kicsit az online menetrendből...így is egy őrületes rohanás előzte meg ennek a fotónak az elkészültét:

Immáron a Frankfurt felé tartó vonat ablakából fotóztunk...

Időközben teljesen besötétedett, szóval a Limburg és Frankfurt között elterülő (szintén mesés, a Taunus-hegység által szabdalt) táj bámulása helyett az útközben bőségesen beszerzett olvasnivalókon legeltettük a látószerveinket:

Keleti kényelem: mindkét cipő a földön!

Frankfurtba megérkezve óriási boldogsággal állapítottuk meg, hogy éppen a mi regionális (bumli, de azért emeletes!) vonatunk mellől indul a formatervezés csúcsa, szóval az ICE4! Gyorsan rendeztünk is egy rögtönzött fotoshootingot a létező legszebb háttérrel:

Tóbi kezében a földgömb alakú stresszlabda: ajándék Flórinak a nagy útról!

Legközelebb ilyennel utazzunk Anya!

A nap utolsó vonatára felszállva két lehetőségünk volt: a totális elkámpicsorodás vagy a fergeteges finálé! Jól tippelt, aki az utóbbira tippelt!!

Ez volt tehát A JEGY!

Az állomás neve: Bürstadt!

Öreg éjszaka lett, mire újra a szűkebb pátriánkba értünk. Otthon hamar, nagyon hamar ágyba kerültünk. Takargatom be Tóbit, hajolok le hozzá, hogy adjam a jóéjt puszit, amikor elhangzik A mondat. A mondat, amiért megérte nettó tíz órát ülni a vonaton. Maszkban. Állj, nem, rosszul mondom! Ez volt az a mondat, amiért megérte megszületni. Nevezetesen:

ANYA! NEM HISZEM EL, HOGY MEGCSINÁLTUK! 

Pedig de!