Azt mondják az okosok, manapság egy állásinterjún imádnak mindenféle meghökkentő dolgot kérdezni a jelöltektől.
Eladná-e az anyja veséjét? Hány kutya kell egy villanykörte kicseréléséhez? Ilyenek. A kérdésekre nincsen jó vagy rossz válasz, inkább azt tesztelik velük, hogyan reagál az illető váratlan helyzetekben ill. milyen gondolkodásmóddal jut el a megoldásig. Népszerű kérdés még az is, hogy
mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha csináltál életedben? Bár nem tervezek mostanában állásinterjúra járni, ezen az utolsón komolyan elgondolkoztam. Illetve dehogyis. Dehogyis gondolkoztam el. Gondolkozás nélkül is pontosan tudom. Mert nem sok őrült dolgot csináltam életemben, de az az egy...szóval nem volt nehéz kiválasztani!
A vicces az, hogy akkor, amikor történt (illetve amikor csináltam, mert nem tőlem független esemény ez), egyáltalán nem tűnt őrültnek. Teljesen egyszerű kis sztorinak gondoltam elég sokáig. Csak mostanában gondoltam bele, hogy te Jéééééézusom...na, de akkor csapjunk a húrokba!
2004. december 17. Jól gondoljátok, ez még boldogult ifjúkoromhoz köthető sztori lesz. Jó, azért fiúsanyaként már hadd ne kockáztassam a testi épségemet! Szóval egy héttel járunk karácsony előtt, péntek van éppen. Az akkori munkahelyemen ez volt az év utolsó munkanapja, utána két hétre bezárt a bazár. Ja, meg ez volt a munkahelyi karácsonyi buli napja is. A Ráday utcában ünnepeltünk, két pofára zabáltunk a főnökség költségére, a raktáros fiúk az itallap legdrágább tételeit rendelték egyre másra mindenféle különösebb gátlás nélkül. Jó volt a hangulat, na!
De mi az egyik kolléganőmmel már az after party-n törtük a fejünket, amelyre a közeli ír kocsmát szemeltük ki helyszínül. Megneszelte ezt némely férfikolléga is, majd valamilyen úton-módon ő is hozzánk csapódott (bár nem hívtuk). Western csizmát viselt, legyen most elég ennyi a jellemzéséből. Nem szedném le róla a keresztvizet amúgy, mert nekem ő a rengeteg borzalmas ex-kolléga között egy kifejezetten kellemes emlék...talán mert nem rám hajtott, hanem a kolléganőmre. Ez viszont csak a zenés-táncos szórakozóhelyen derült ki, úgy kb. a harmadik pohár bor után. Akkor viszont nagyon. Lett is belőle nagy menekülés. Kollegina balra el. No, nem haza, csak a tánctér egy meg nem nevezett szekciójába. Ahogy pedig az lenni szokott, én tartottam a frontot. Ápolgattam a faképnél hagyott ficsúr lelkét. Szerencsére nem kell túljátszanom a szerepemet, mert annál a pontnál, amikor már annyi bánatpia volt benne, hogy bevallotta, én is vagyok olyan szép mint a kolléganőm (NEM), akkor hívtam neki gyorsan egy taxit. Férfiúi hiúságában alaposan megtépázott kolléga jobbra el.
Keresem a kolléganőmet, tiszta a levegő végre, gyere, jöhet az ereszdelahajam! Meg is találom egy csomó amerikai figura között, egyikük sem volt már szomjas (ír kocsmában vagyunk, helló!). Az hamar kiderül, hogy ezek nem sima turisták, hanem a Bosznia-Hercegovinában állomásozó SFOR békefenntartó katonái, akik a kimenőjüket éppen a mi drága fővárosunkban töltik. És voltatok-e már várost nézni? - buggyan ki belőlem a minden ledöntött piamennyiséget meghazudtolóan józan szemléletű kérdés, de az is lehet, hogy ekkor vette át a felettes énem feletti irányítást az örökre bennem lakó idegenvezető (aki 1999-ben a Szent István Bazilikában vizsgázott amúgy).
Mivel ekkor már erősen közelített a záróra felé a nagymutató, a bédekker aprólékos tanulmányozására egy hotelszobában került sor (mint kiderült, folyosó kötötte össze a kocsmával, ki se kellett tenni a lábunkat a decemberi zimankóba). És aki most arra vár, hogy jön
a nagy coming out, a
hogyan csaltam meg Jant gyűrűs menyasszonyként alaposan bepiálva egy nemzetközi - sőt, elárulom: interracial - gangbang-ben...az gyorsan kattintson a Bravo magazin
Szex, szerelem, gyengédség rovatára, mert itt semmi ilyen tartalom nem következik. Én pont annyira voltam részeg, hogy az kivalóan hasson az angoltudásomra...egyéb járulékos haszna nem volt, de emlékezetem szerint nem is kapacitáltak semmi olyasmira.
Egyébiránt remekül szórakoztunk, én nagyon elememben voltam, azt tudom. Az biztos, hogy fejből és korrekt sorrendben felsoroltam a Hősök tere oszlopcsarnokának szobrait és néhány mondatban egyenként kiemeltem mindegyik figura történelmi jelentőségét...hajnal hasadtakor aztán taxival száguldottunk a kolléganőm lakására, ahonnan én koradélután indultam haza. Amikor pedig a piros 61E jelzésű buszon (amiről akkoriban még át kellett szállni Pécel felé!) megcsörrent a mobilom és egy kissé kialvatlan mély hang érdeklődött amerikai angolul a hogylétem felől...na akkor döbbentem rá, hogy jéééé...mi telefonszámot cseréltünk! És milyen az én formám! A kolléganőmet kereste...aki viszont nem mutatott különösebb hajlandóságot egy újabb találkozóra...és ha most úgy tippeltek, hogy megint én lettem a vigaszdíj, akkor nem is tippeltek annyira mellé.
Otthon szerintem épp csak átöltöztem, megettem egy fél rúd bejglit az előkarácsonyi sütögetésből, aztán este már megint ott találtam magam a Kálvin téren. Utólag úgy értelmezem ezt a nagy utazgatási hajlandóságot, hogy engem akkoriban valami elképesztő vágy hajtott, hogy a lehető legnagyobb számú külföldinek megmutassam hazánk ékszerdobozát. A Múzeum körúton még frankón bementem egy szuvenírboltba és vettem három darab magyar címeres kitűzőt (az egyiket magamnak, mert most mi egy kis városnéző csoport leszünk és az összetartozásunknak kell legyen valami jele!). Na, a szálloda halljában már három fickó várt rám a megbeszélt kettő helyett, szóval még jó is, hogy három kitűzőt vittem (a magamét nagy kegyesen átengedtem az újonnan hozzánk csapódott ürgének, ránézésre is nagy kultúrlény volt, aki onnantól kifejezett érdeklődéssel hallgatta az összes évszámot, amivel traktáltam őket).
Honnan, honnan nem, nekem az a korszakalkotó ötletem támadt, hogy keljünk át a Szabadság-hídon és másszunk fel a Gellért-hegy tetejére, mert aki onnan nem csodálkozott rá még soha Budapestre, az nem is látott még soha semmit egyáltalán (erről amúgy a mai napig meg vagyok győződve). Valahogy egyáltalán nem tántorított el a célkitűzésemtől - márpedig ti itt most kulturizálódni fogtok, ha a fene fenét eszik is - az a pár aprócska, de nagyon is lényeges tény, hogy:
- éjszaka van
- a Gellért-hegy vaksötét ösvényein a madár se jár
- három vadidegen férfi társaságában vagyok, abból kettőnek csak kb. értettem a keresztnevét
- senki nem tudja, hol vagyok és kivel
Nem. Ezek a tények még a leghaloványabb gondolatfoszlányként sem sejlettek át az agyamon. Megkergült bakkecske módjára vágtattam fel a hegyen, a maroknyi csapatom élén, már éppen csak a tipikus idegenvezető ernyő hiányzott a kezemből (pedig szemerkélt az eső). Hapsikáim - lévén jól kiképzett amerikai katonák - lényegesen jobb kondiban voltak nálam, szóval amíg én szúró oldalamat lapogatva, levegőt kapkodva támaszkodtam valamely korlátra a csúcson, ők már réges-rég a valóban páratlan panorámán legeltették látószerveiket és nem győztek hálálkodni nekem, hogy felhoztam őket ide. Gyerekek! Kultúrharcos küldetéstudatom majd' szétfeszítette a mellkasomat! Még tettem egy halovány próbálkozást arra, hogy megtanítsam nekik a magyar himnuszt...de aztán közfelkiáltással megszavaztuk, hogy tegyük át a székhelyünket valamely koktélbárba, aminek a közelében táncolni is lehet! Erre én akkoriban a Mammut vigalmi emeletét tartottam a legalkalmasabbnak, szóval elég hamar egy kiválóan szituált asztalnál kötöttünk ki, hála valamely American Express kártyák lobogtatásának (nem az enyém volt).
A számtalan koktéltól kissé bódult fejjel vetettük alá magunkat a diszkóba való belépést megelőző biztonsági ellenőrzésnek, a biztonságiak - miért, miért nem - éppen társaságunk színes bőrű tagját vetették alá a legalaposabb motozásnak, és a papírforma érvényesülésének biztos tudatával lélegeztek fel, amikor találtak a nadrágszárában egy kést. Idegenvezető énem ekkor interkulturális tolmáccsá minősítette át magát, a kés egy széfbe vándorolt, mi meg a tánctérre. Ment is a csörgés hajnalig, erősen tetőfokára hágott már a hangulat, amikor is arra lettem figyelmes, hogy a békésen táncoló népek között pillanatok alatt verekedés alakult ki (valaki lenyúlta valakinek a csaját, mint utóbb kiderült). Bennem akkor még nagyon élénken élt Simon Tibor focista két évvel korábbi halála, akit éppen abban az épületben sikerült kinyírni, ahol most mi is roptunk, szóval minden olimpiai síkfutót megszégyenítve sprinteltem be a női WC-be és reteszeltem be jó erősen a fülke ajtaját. A szemem sarkából annyit még láttam azonban, hogy újdonsült amerikai barátom (immáron kés nélkül) óriási elánnal veti bele magát az összegabalyodott társaság kellős közepibe. Na, gondoltam, ezt sem látom már élve.
Úgy jó fél óra múlva mertem előbújni önkéntes száműzetésemből, eddigre már tűvé tették értem a helyiséget az én drága kis turistáim, mint azt később pironkodva bevallották. Volt is nagy összeborulás! Amikor kérdőre vontam Ricco havert (mert így hívták, az ő nevére a mai napig emlékszem!), hogy miért kellett beleavatkozni egy ilyen necces szituba, miért nem hagyta ezt a biztonságiakra, kihúzta magát, és a világ legtermészetesebb dolgaként közölte:
Once a peacekeeper, always a peacekeeper!
Szóval az a hivatástudat, ami engem felüldözött a Gellért-hegyre éjnek évadján három vadidegen amerikai katonával, az őt arra sarkallta, hogy elvégezze azon kellemes arcú fickók munkáját, akiknek ő egyébként eléggé a begyében volt (lásd késes incidens a beléptetéskor). Mint kiderült, ő, éppen ő rendelkezett annyi testi erővel és lélekjelenléttel, hogy szétválassza a kakaskodó atyafiakat. Jaj, de büszke voltam az én kis turistámra, egyem meg a szívit!
Aztán annak az éjszakának is csak vége lett egyszer. Kérdezték tőlem, mit szoktak a magyar fiatalok enni hajnalban, buli után. Hát, ki gyroszt, ki meg hamburgert, de az biztos, hogy az Oktogonon. Az utóbbi lett a nap azaz az éj záróakkordja. Azt tudom, hogy még a hotelbe is visszatértünk egy röpke fél órára...az ottani eseményeket azonban fedje jótékony homály! Aki ismer, úgyis tudja, hogy szeretek reggelente tükörbe nézni (anélkül, hogy le kéne köpnöm magam).
Annyi bizonyos, hogy ahogy ott sétáltam le a Kálvin tértől az Astoria-hoz, az első villamos pedig elindult felém...szóval már akkor tudtam és éreztem, hogy ez volt életem egyik legjobb éjszakája. És ez így, 16 év távlatából sem változott. Ennyire szegényes és eseménytelen lenne az életem? Ezt döntse el ki-ki maga!
Napközben aludtam, este hatkor pedig Janikám (mindenféle szempontból) sértetlen állapotban vehette át barátnőjét Ferihegyen. Huh, de nagyon pörögtek akkoriban az események!
+ + +
Szóval ez. Ez volt a legőrültebb dolog, amit valaha műveltem. Vadidegen, ámde annál kiválóbb fizikumú (késes!) férfiakkal csámborogtam úttalan utakon éjnek idején....
Újra megtenném?
Soha, semmilyen körülmények között.
Megbántam?
Semmi esetre sem. Mi a lófaszt mesélnék az unokáimnak a tűz körül ugyan??
Készülök valami hasonlóra a közeljövőben?
Kérem! Így negyven környékén már minden nap ajándék!
P.S.: A Ricco nevű békefenntartóval amúgy még levelezésben álltunk egy ideig, de amikor felszívódott a nexusos e-mail címem a virtuális térben, ő is örökké az enyészet része lett...
P.S2.: Ha jól viselkedtek, majd egyszer elmesélem, hogyan randevúztam egy fickóval Amerikában éjfélkor a temetőben...igen, jól gondoljátok, kifejezetten vonzódok a valószínűtlen helyszínekhez éjnek évadján amerikaiakkal...
