Tudom, hihetetlen, de ma hat éves ez a blog. Máma!!!
Nézzünk pár alapvető dolgot, mi változott hat év alatt:
AKKOR: a kistarcsai ház dolgozószobájában írtam a bejegyzést
MOST: a bürstadti ház dolgozószobájában klimpírozok, kb. 1000 kilométerrel odébb
AKKOR: a körmök-szőrök rendben voltak
MOST: csak a körmök vannak rendben
AKKOR: Jan éppen Amerikában volt
MOST: be se engedik az európaiakat Amerikába
AKKOR: Tóbi egy három és fél éves ovis fiúcska volt, növekvő öntudattal
MOST: Tóbi egy kilenc és fél éves kisiskolás nagyfiú, bitang nagy öntudattal
AKKOR: Flóri egy egy éves pelusos bajkeverő volt, akinek alig vártuk az első szavait
MOST: Flóri egy hét éves kisiskolás nagyfiú, aki képtelen egyetlen percre is csendben maradni
AKKOR: Anya frankón nem tudta eldönteni, milyen hivatásba is vesse bele magát: újságíró legyen vagy gyerekekkel foglalkozzon
MOST: Anya már mindkét opciót lefuttatta
AKKOR: megettem a húsvétra vásárolt csokinyuszikat
MOST: a húsvétra vásárolt csokinyuszik békésen figyelnek a zoknijaim között
Egyéb? Hát izé. Jól vagyunk. Egy család vagyunk. Megteszünk mindent azért, hogy hat év múlva is ezt írhassam. Megteszünk mindent. Minden nap. Nem egész nap. De minden nap.
Ma este, meseolvasás közben nagyon intenzíven, nagyon erőteljesen átjárt egy érzés. Sokszor éreztem már ezt, de ennyire komolyan még soha. Mennyire csodálatos már, hogy Flórián az én fiam! Éppen az én fiam és nem valaki másé! Iszonyatosan irigyelném azt az anyát, akinek a fia lenne! De az enyém! Az ENYÉM!
Flórika egy megfejthetetlen csoda. Nézem, nézem, de nem értem. Néha egészen ijesztő, mennyire idegen, mennyire távoli, mennyire titokzatos tud lenni a személye, a személyisége. Vajon meg tudunk valaha is ismerni igazán egy embert? Hét éve próbálom megérteni őt. A közelébe se értem soha igazából. Mégis annyira, de annyira közel érzem őt magamhoz. Néha komolyan úgy érzem, önmagammal vagyok, ha vele vagyok, önmagammal beszélgetek, ha vele beszélgetek. Sokkal, de sokkal több időt és figyelmet kell fordítanom rá. Vele minden egyes pillanat egy CSODA.
Mert igazából erről van szó. Ami tegnap még fontos volt, probléma volt, az ma már egyáltalán nem lényeges.
Tegnap még azon aggódtam, hogy jaj, hogyan mondjak nemet a szülőknek, ha túl sokat kérnek tőlem, ma meg azon, hogy lehetőleg minél kevesebben mondjanak fel.
Mert mi is történt? Kinyiffantottam egy gyereket netán? Áh dehogy! Felsőbb hatalmak zárták be a piacon épp a lábát megvetni kívánó családi napközimet. Meg az összes többit. Azonnali hatállyal. Egyelőre április 20-ig. Vagy ki tudja meddig. A corona vírus járvány németországi csúcsát július-augusztusra jósolják az okosok. Szóval szerintem ez az április húsz csak az értő olvasásra képtelen pórnép megtévesztésére szolgál. Hogy ne törjön már ki a pánik. (Olyan ez, mint amikor a Deutsche Bahn bemondja a peronon, hogy öt percet késik a vonat. Aztán még öt percet. Meg tizet. És, ha csak egy órát késik a végén, akkor még szerencsések is vagyunk.)
Vicces.
Tudjátok, én kb. öt éves korom óta imádkozom azért minden este, hogy ne törjön ki a harmadik világháború és ne dobjanak atombombát a Földre. Így, ebben a sorrendben. 35 éve tehát. Az 12.775 db esti ima. Ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer imádkoztam volna azért, hogy ne tarolja le egy világjárvány a Földet! Istenem! Csak egyetlenegyszer!
Ugyan. Eszembe se jutott.
Most meg már a miséket is betiltották.
Azt pedig, amit itt öt hónap kemény munkájával felépítettem, azt egyetlen tollvonással (a hesseni tartományi kormány nevezetes tollvonásával!) zúzták porrá.
Eddig csak egy szülő jelezte a felmondási szándékát, de ez nyilván csupán a kezdet. Jön majd az összes többi szépen sorban.
De no para.
Hiszek abban, hogy ami egyszer sikerült, sikerül majd másodszor is.
Én erre születtem.
És akkor (amikor lecseng ez a kurva vírus) már rutinosan fogok nekiállni.
Csak éljük túl. Imádkozom érte! Közvetlenül a világháborús meg az atombombás cucc után! Eskü!
Jó. De hogy a fenében lettem én Tagesmutter? Kiskoromban is erről a szakmáról álmodoztam netán? Nem tudom.
Én csak azt tudom, hogy borzasztóan, szinte mániásan imádtam a kistestvéremre vigyázni. Főleg vele a természetben/szabad levegőn/utcán sétálni. Ezért a tevékenységért minden egyebet (kiváltképp a tanulást) a háttérbe szorítottam. Ez főként 1992 őszén-telén, hetedik osztályos koromban csúcsosodott ki s ment konkrétan a tanulás rovására.
Ez egészen pontosan úgy nézett ki, hogy haza mentem a suliból, levágtam a táskámat valamely sarokba, feladtam Veronkára (ő olyan 22 hónapos volt, én 12 és fél éves) a piros anorákját, aztán usgyi, ki a szabadba! Volt pár némakacsa a szomszéd utcában, akiket feltétlenül meg kellett látogatni, volt pár befagyott pocsolya a vasúti töltésnél, amelyeken feltétlenül kellett csúszkálni...messze ez volt a legkedvesebb tevékenységünk amúgy. Kivéve, ha jött a vonat! Mert attól Veronka nagyon félt! Akkor mindig fel kellett vennem az ölembe. Emlékszem, egyszer teljesen hangtalanul érkezett a pesti személy a péceli állomásról. Veronka teljesen megdermedve állt, szemében rémület. Én meg nem értettem, mi van. Na, talán innen eredeztethető, hogy felnőttként lényegesen jobb kapcsolatot ápol az igazi lovakkal mint a vasparipákkal.
Én meg a befagyott pocsolyákkal. A végtelen délutáni mókázásoknak, amikor kettesben megélhettünk a totális időtlenség érzését, a flow-t, amit ma már mindenki keres, beutazza érte a Földet, nekünk pedig simán elég volt lemenni érte az utcánk végére (ezekre a sétákra amúgy - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - nem vittünk se vizet, se pelust, se kölesgolyót, de még mobiltelefont se, lévén 1992, tehát jóanyánk órákon keresztül azt se tudta, hol kujtorgunk) szóval ezeknek a végtelen mókázásoknak az vetett véget, hogy megkaptam a hetedikes félévi bizonyítványomat, amely eléggé gyalázatosra sikerült.
Innentől újra a tanulásé lett a főszerep az életemben, hiszen a hetedik évvégi jegyek már számítottak a továbbtanulásnál. A továbbtanulásnál, ami azért volt fontos, mert engem valamilyen komoly pályára szántak ám a szüleim. Jogász, közgazdász, mittomén. Lényeg, hogy diplomás és irodai és perspektivikus. Nem ilyen tingli-tangli "gyerekek után rohangászós". Áh dehogy. Semmi ilyesmi szóba se jött.
Lett aztán diplomám, meg diplomával egyenértékű papírom, megjártam én a legkülönbözőbb irodákat és toronyházakat...de a szívemből SOHA nem tudták kiölni azt a vágyat, hogy én foglalkozás szerűen szeretnék befagyott pocsolyákon csúszkálni a gyerekekkel. Egyrészt, mert ehhez értek a legjobban, másrészt, mert ebben találom a legnagyobb örömöt.
És, hogy ez most hogy jutott eszembe? Valamelyik nap szusszant még egy utolsót a bürstadti tél, és egyetlen éjszaka alatt befagyott az összes pocsolya a környékünkön. Csaptunk is egy akkora csúszkáló party-t a pótgyerekeimmel....az összes kutyasétáltató ürge szája tátva maradt. És akkor ott, a ragyogó napsütésben beugrott Fenyő Miklós örökbecsűje:
Napfény a jégen
Ragyogj fel nékem
Szeretnék tündökölni
Még egyszer, úgy mint régen
Napfény a jégen
Pár boldog évem
Talán még visszajönnek
Egyszer újra értem
Hát, igazából ennyi. Kellett hozzá pár vargabetű, de megérkeztem. Végre.
Mi is volt azzal a múltkori apokalipszissel? Na ne röhögtessetek már! A héten egészen új dimenziókba jutottam el. Főleg ma.
A lavina hétfő reggel indult el. Vállalok helyettesítést? Vállaltam. Szerdán volt az első olyan napom Tagesmutterként, amikor reggeltől délutánig itt volt nálam négy gyerek. Ebben benne volt a déli ebédeltetés meg a délutáni altatás is. Négy gyerekkel. És aki most arra tippelt, hogy a négy gyerek egy szobában egy időpontban aludt el...majd egyszerre ébredtek fel másfél óra múlva...annak így legyen ötöse a lottón! És ez csütörtökön is így volt! Nekem ez science-fiction kategória, de igaz!
A péntek vagyis ma viszont...szóval a helyettesítés miatt ma este fél hatig dolgoztam délután három óra helyett. Közben a fiaim bekaptak valami vírust, tehát felváltva hányták össze a lakás különböző felületeit. Szóval én hol azt takarítottam, hol meg helyettesítő munka címén szórakoztattam egy kétéves kislányt, aki be sincs hozzám szoktatva. Például ujjfestékkel és szappanbuborék fújással. Fogalmam sincs, honnan vettem mindehhez az energiát, tekintve, hogy múlt éjjel fél óránként ébredtem tartani a tálat.
Se nagyon humorosan, se nagyon tartalmasan nem vagyok most képes leírni ezt a hetet. Lényeg, hogy mindenki életben van péntek estére. Csodával határos módon, de életben. Én is. Félig-meddig.
És valamit jól csinálhattam, mert az anyuka, akinek a lányát helyettes Tagesmutterként láttam el a héten, tegnap azonnali hatállyal felmondta a szerződését az eddigi Tagesmutternél és hétfőtől egy éven keresztül hozzám fognak járni. Ergo: az apokalipszis állandósul. Sima hétköznappá szelídül a négy gyerekes üzemmód.
Az egyetlen vigaszom, hogy az egyéves kislány beszoktatása mostanra kiváló eredménnyel lezárult, nagyon szeret nálam lenni, jókat eszik, ez utóbbit részben önállóan műveli! Ja, és ágyban alszik a többiekkel egy szobában és egy időben, már nem kell hordoznom altatáskor! Szóval mission completed. Next?
Nagyon készültem anno tíz éve az első gyerekem érkezésére. Mindent tökéletesen akartam csinálni. Természetesen a kötődő nevelésről szóló szakirodalmat is buzgón tanulmányoztam, a jekána indiánokat etalonnak tekintő alapművet többször is átnyálaztam. A könyv végén ajánlott hordozókendő boltba is elmentem, megvettem a létező legdrágább szerkót, a helyes használatát külön tanfolyamon sajátítottam el...aztán megszületett Tóbiás és...hát izé...legyen elég annyi, hogy nem lett hordozott gyerek. Sőt, a testvére sem. Miért, miért nem, arra most nem térnék ki. Történelmileg így alakult.
Eltelt tíz év és én Tagesmutterként belevágtam a negyedik pótgyerekem beszoktatásába. Nagyon kicsi (11 hónapos), nagyon bújós, nagyon anyás. Az már az első napon kiderült, hogy a többi gyereknél alkalmazott "beteszem az ágyba, leengedem a redőnyt és kimegyek a szobából" altató módszer nem fog működni. Apuka javasolta, használjam a hordozóját. Neki bevált. Nagyon fáztam az egésztől. Rengeteget bénáztam. De aztán...elsőre sikerült. A gyerek hozzám bújt, átölelt és nagyjából két perc után aludt is. És azóta már jópárszor. És tökéletesen elláttam a két nagyobb gyereket (21 hónapos és 2,5 éves), amíg a kicsi rajtam aludt. Hát valami ilyesmi érzés lehet háromgyerekes anyának lenni (bár ezek a gyerekek csak nagyon nagyon neccesen lehetnének testvérek)....de nem, nem jött meg a kedvem a harmadik gyerekhez...imádok velük lenni, de azt is imádom, amikor haza viszik az egész bandát délután. Éjjel pedig nem én kelek egyikhez sem (úgy tudom, még ébred mindegyik).
Ja, további fontos tény: sem a tíz perces, sem a fél órás, de még a három órás elválásnál sem sírt a kicsilány eddig egyszer sem.
Izé. Gyerekek. Kezdem azt hinni, hogy varázserőm van. Vagy valami bődületes nagy mázlim. Vagy csak szimplán erre születtem.
Tehát a te életed csupa játék és mese?
Majdnem. A héten mondjuk nevezett kislány életét mentette meg az a tény, hogy figyeltem a tavalyi elsősegély tanfolyamon és szakszerűen meg tudtam szabadítani egy félrenyelt mandarindarabtól. Nagyon izzasztó volt egy ilyen szörnyű helyzetet átélni. Egyben nagyon megnyugtató is. Hihetetlen volt önmagam számára is, mennyire nem estem pánikba. Mintha átkapcsoltam volna autopilot üzemmódba. Szinte testen kívüli élmény! Szóval akkor rendben lezárult a beszoktatás?
Koránt sem. Most úgy kb. a felénél tartunk. De eddig minden várakozást felülmúlóan jól alakult! Valami tanulság így a végére?
Soha többet nem csinálok hosszúra nyújtott beszoktatást, teljesen felesleges, sőt kontraproduktív. A negyedik napon simán meg lehet ejteni az első elválást. Már csak azért is, mert addigra a világ legkedvesebb embere is halálra idegesít a jelenlétével. Nem véletlenül nem mentem bölcsődébe dolgozni. Az én házam, az én szabályaim! Ja, és vadszamár üzemmóóóóóóód!
Január 5-én volt éppen húsz éve, hogy lehetségesnek tartottuk a lehetetlent Jannal! Ennek örömére megosztom veletek a létező legromantikusabb élményünket! Nyálcsöpögős-szirupos-tocsogós cuccot akarsz ránk borítani Terike? Hát majdnem! Majd meglátjátok.
Öveket becsatolni, időutazás. A cél: 18 évvel ezelőtt!
2002 nyara az valami olyan fenomenális volt...évek óta tervezek posztot írni róla "Kamaszkorom legszebb nyara" címmel...na, majd lesz olyan is! De először ez:
2002 nyarán (Jézusom, most veszem észre, hogy már nagykorú ez az emlék!!!) az volt a felállás, hogy én Münchenben dolgoztam és az agglomerációban laktam, Janikám pedig Darmstadtban lakott és járt egyetemre. Ez a távolság testvérek között is több óra vonattal, szóval csak hétvégenként láttuk egymást.
Azon a júliusi hétvégén éppen Jan volt a soros, pénteken munka utánra vártam nagy szeretettel. Csütörtök délután már nagyon tűkön ültem, fel is hívtam a munkahelyemről és megkérdeztem, vajon elindult-e már! Egyáltalán nem értette, miért kérdezek tőle ilyesmit. Hogyhogy elindult? Dehogy is indult el! Hát csak másnap jön! Na, én meg jól rápirítottam, hiszen én csupa szerelemből kérdeztem, hogy úton van-e már, mert annyira várom, mit kell ilyen idegesen válaszolni, miért nem értékeli a magyar vehemenciát! Letettük. Szerintem egész délután ezen puffogtam.
Este már nem, akkor ugyanis egy After Work Party-ra voltam hivatalos! Este hattól tízig roptuk. Szeretném visszaadni egy kicsit annak a nyárnak a hangulatát, hadd linkeljem be ide a két legnagyobb slágert, amelyek hallatán anno teljesen eldurrant az agyam (amúgy még most is).
Erre a legőrültebb padlóérintős-guggolós koreográfiát nyomtam, ha kellett, ha nem:
Erre pedig csak legyezgettem magam teljesen decens módon (nem), esetleg spontán limbóversenyt kezdeményeztem:
Szóval így. Ilyen gondtalanul telt az a nyár. De főleg az az éjjel. Szalmaözvegyként, hasonszőrű diákcsajokkal forrósítottuk a talajt a talpunk alatt, s küldtük lefele egyre másra a hűs koktélokat. Ja, mert külföldi gyakorlaton voltam éppen odakint (ami most már idehaza). Az after-work-party azonban tízkor véget ért, elindultam én is szépen hazafelé. Hévvel. Volt már vagy fél tizenkettő, mire elértem a teljesen néptelen külvárosi állomást. Sietős léptekkel vettem az irányt szerény hajlékom irányába, eléggé rajtam volt a majré. Amikor is valaki hátulról a nyakamba ugrott!
"Hát neked miért nincsen bekapcsolva a telefonod???" - kérdezte a semmiből felbukkanó Jan, ellentmondást nem tűrő hangon. Ami ezek után következett, azt így leírva nagyon nehéz visszaadni. Volt abban sírás, üvöltve nevetés, egymás ölelgetése a végtelenségig. Sokára, nagyon sokára derült ki, mi történt. Csak annyi, hogy amikor én délután poénból megkérdeztem Jant, hogy elindult-e már felém, akkor ő már tényleg a vonaton ült. És nem azért volt olyan ideges, mert nem értette a poént, hanem ezért, mert megijedt, hogy valahogy megneszeltem a meglepetést. Pedig nem. Nagyon nem. Annyira nem, hogy én munka után közvetlenül becsíptem és éjszakába nyúlóan dorbézoltam. Ja, és még egy apróság: a diszkóból nem egyedül indultam ám haza. Török volt az illető és nagyon szép fekete szeme volt. Ja, meg lány is volt. Egy hétig a kanapémon aludt, mert valami lehetetlen adminisztratív okból csak későbbre utalták neki ki a gyakornoki szobát. Éppen ez volt az utolsó éjszakája nálam.
Szóval most már hármasban baktatunk hazafelé és a németül nem tudó török csajra való tekintettel Jan angolul gombolyítja tovább a történet fonalát: tehát ő szépen eljött hozzám a müncheni agglomerációba, megvárta, míg besötétedett, majd a hatodik emeleti erkélyem alatti füves réten teamécsesekből kirakott egy szép nagy szivet és meg is gyújtotta őket. Ezen a - dramaturgiailag tökéletesen megfelelő - ponton tárcsázta az én számomat. Hogy ugyan jöjjek már ki egy percre az erkélyre. Tárcsázott egyszer, meg még egyszer. Számtalanszor. Üzenetet is hagyott. Aztán meg sutba dobva minden romantikát be is csengetett. Aztán meg várt. Abban vakon is bízott, hogy nem azért nem veszem fel a telefont és nem azért van sötét a lakásban és nem azért nem nyitok ajtót a csengetésre, mert éppen valamely lengyel gyakornokkal vigasztalódom. Számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok otthon. Miért, miért nem, azon nem törte a fejét. Logikusan végiggondolva az egyetlen jó megoldás az volt szerinte, hogy a hévnél várt. Egy bokor mögött. Mert azért a meglepetés faktor nehogy elmaradjon már teljesen! És lőn!
Aki azt hiszi, hogy ezek után Jant a romantikus meglepetések királyává koronáztam és összebújva aludtunk el a franciaágyban, az komolyan nem éjszakázott még egy egyterű lakásban egy hithű muzulmánnal. Felsőbb utasításra Jan kucorgott mindenféle romantikától mentesen a kanapén, én meg közvetlen közelből hallgathattam a török csaj horkolását.
Hajnalban egy kérlelhetetlenül szecskázó fűnyíró hangjára ébredtünk, éppen az erkélyem alatt haladt végig...ezzel pedig az ottfelejtett teamécsesek sorsa is megpecsételődött.
Sokszor. Nagyon sokszor gondolok arra az éjszakára. Mennyire másként is alakulhatott volna minden. Például ha mást viszek haza a diszkóból. Vagy ha haza se megyek.
Azóta se rakott ki nekem Jan szívet teamécsesekből. Igaz, nincs is erkélyünk. Viszont alhatunk egy ágyban, amikor csak akarunk!!!
