Ne röhögtess!

Mi is volt azzal a múltkori apokalipszissel? Na ne röhögtessetek már! A héten egészen új dimenziókba jutottam el. Főleg ma.

A lavina hétfő reggel indult el. Vállalok helyettesítést? Vállaltam. Szerdán volt az első olyan napom Tagesmutterként, amikor reggeltől délutánig itt volt nálam négy gyerek. Ebben benne volt a déli ebédeltetés meg a délutáni altatás is. Négy gyerekkel. És aki most arra tippelt, hogy a négy gyerek egy szobában egy időpontban aludt el...majd egyszerre ébredtek fel másfél óra múlva...annak így legyen ötöse a lottón! És ez csütörtökön is így volt! Nekem ez science-fiction kategória, de igaz!

A péntek vagyis ma viszont...szóval a helyettesítés miatt ma este fél hatig dolgoztam délután három óra helyett. Közben a fiaim bekaptak valami vírust, tehát felváltva hányták össze a lakás különböző felületeit. Szóval én hol azt takarítottam, hol meg helyettesítő munka címén szórakoztattam egy kétéves kislányt, aki be sincs hozzám szoktatva. Például ujjfestékkel és szappanbuborék fújással. Fogalmam sincs, honnan vettem mindehhez az energiát, tekintve, hogy múlt éjjel fél óránként ébredtem tartani a tálat.

Se nagyon humorosan, se nagyon tartalmasan nem vagyok most képes leírni ezt a hetet. Lényeg, hogy mindenki életben van péntek estére. Csodával határos módon, de életben. Én is. Félig-meddig.

És valamit jól csinálhattam, mert az anyuka, akinek a lányát helyettes Tagesmutterként láttam el a héten, tegnap azonnali hatállyal felmondta a szerződését az eddigi Tagesmutternél és hétfőtől egy éven keresztül hozzám fognak járni. Ergo: az apokalipszis állandósul. Sima hétköznappá szelídül a négy gyerekes üzemmód.

Az egyetlen vigaszom, hogy az egyéves kislány beszoktatása mostanra kiváló eredménnyel lezárult, nagyon szeret nálam lenni, jókat eszik, ez utóbbit részben önállóan műveli! Ja, és ágyban alszik a többiekkel egy szobában és egy időben, már nem kell hordoznom altatáskor! Szóval mission completed. Next?

Puszika!

Kötődés

Nagyon készültem anno tíz éve az első gyerekem érkezésére. Mindent tökéletesen akartam csinálni. Természetesen a kötődő nevelésről szóló szakirodalmat is buzgón tanulmányoztam, a jekána indiánokat etalonnak tekintő alapművet többször is átnyálaztam. A könyv végén ajánlott hordozókendő boltba is elmentem, megvettem a létező legdrágább szerkót, a helyes használatát külön tanfolyamon sajátítottam el...aztán megszületett Tóbiás és...hát izé...legyen elég annyi, hogy nem lett hordozott gyerek. Sőt, a testvére sem. Miért, miért nem, arra most nem térnék ki. Történelmileg így alakult.

Eltelt tíz év és én Tagesmutterként belevágtam a negyedik pótgyerekem beszoktatásába. Nagyon kicsi (11 hónapos), nagyon bújós, nagyon anyás. Az már az első napon kiderült, hogy a többi gyereknél alkalmazott "beteszem az ágyba, leengedem a redőnyt és kimegyek a szobából" altató módszer nem fog működni. Apuka javasolta, használjam a hordozóját. Neki bevált. Nagyon fáztam az egésztől. Rengeteget bénáztam. De aztán...elsőre sikerült. A gyerek hozzám bújt, átölelt és nagyjából két perc után aludt is. És azóta már jópárszor. És tökéletesen elláttam a két nagyobb gyereket (21 hónapos és 2,5 éves), amíg a kicsi rajtam aludt. Hát valami ilyesmi érzés lehet háromgyerekes anyának lenni (bár ezek a gyerekek csak nagyon nagyon neccesen lehetnének testvérek)....de nem, nem jött meg a kedvem a harmadik gyerekhez...imádok velük lenni, de azt is imádom, amikor haza viszik az egész bandát délután. Éjjel pedig nem én kelek egyikhez sem (úgy tudom, még ébred mindegyik).

Ja, további fontos tény: sem a tíz perces, sem a fél órás, de még a három órás elválásnál sem sírt a kicsilány eddig egyszer sem.

Izé. Gyerekek. Kezdem azt hinni, hogy varázserőm van. Vagy valami bődületes nagy mázlim. Vagy csak szimplán erre születtem.

Tehát a te életed csupa játék és mese?

Majdnem. A héten mondjuk nevezett kislány életét mentette meg az a tény, hogy figyeltem a tavalyi elsősegély tanfolyamon és szakszerűen meg tudtam szabadítani egy félrenyelt mandarindarabtól. Nagyon izzasztó volt egy ilyen szörnyű helyzetet átélni. Egyben nagyon megnyugtató is. Hihetetlen volt önmagam számára is, mennyire nem estem pánikba. Mintha átkapcsoltam volna autopilot üzemmódba. Szinte testen kívüli élmény!

Szóval akkor rendben lezárult a beszoktatás?

Koránt sem. Most úgy kb. a felénél tartunk. De eddig minden várakozást felülmúlóan jól alakult!

Valami tanulság így a végére?

Soha többet nem csinálok hosszúra nyújtott beszoktatást, teljesen felesleges, sőt kontraproduktív. A negyedik napon simán meg lehet ejteni az első elválást. Már csak azért is, mert addigra a világ legkedvesebb embere is halálra idegesít a jelenlétével. Nem véletlenül nem mentem bölcsődébe dolgozni. Az én házam, az én szabályaim! Ja, és vadszamár üzemmóóóóóóód!

Puszika mindenkinek!

Szerintem kötődünk.

Kicsi szív

Január 5-én volt éppen húsz éve, hogy lehetségesnek tartottuk a lehetetlent Jannal! Ennek örömére megosztom veletek a létező legromantikusabb élményünket! Nyálcsöpögős-szirupos-tocsogós cuccot akarsz ránk borítani Terike? Hát majdnem! Majd meglátjátok.

Öveket becsatolni, időutazás. A cél: 18 évvel ezelőtt!

2002 nyara az valami olyan fenomenális volt...évek óta tervezek posztot írni róla "Kamaszkorom legszebb nyara" címmel...na, majd lesz olyan is! De először ez:

2002 nyarán (Jézusom, most veszem észre, hogy már nagykorú ez az emlék!!!) az volt a felállás, hogy én Münchenben dolgoztam és az agglomerációban laktam, Janikám pedig Darmstadtban lakott és járt egyetemre. Ez a távolság testvérek között is több óra vonattal, szóval csak hétvégenként láttuk egymást.

Azon a júliusi hétvégén éppen Jan volt a soros, pénteken munka utánra vártam nagy szeretettel. Csütörtök délután már nagyon tűkön ültem, fel is hívtam a munkahelyemről és megkérdeztem, vajon elindult-e már! Egyáltalán nem értette, miért kérdezek tőle ilyesmit. Hogyhogy elindult? Dehogy is indult el! Hát csak másnap jön! Na, én meg jól rápirítottam, hiszen én csupa szerelemből kérdeztem, hogy úton van-e már, mert annyira várom, mit kell ilyen idegesen válaszolni, miért nem értékeli a magyar vehemenciát! Letettük. Szerintem egész délután ezen puffogtam.

Este már nem, akkor ugyanis egy After Work Party-ra voltam hivatalos! Este hattól tízig roptuk. Szeretném visszaadni egy kicsit annak a nyárnak a hangulatát, hadd linkeljem be ide a két legnagyobb slágert, amelyek hallatán anno teljesen eldurrant az agyam (amúgy még most is).

Erre a legőrültebb padlóérintős-guggolós koreográfiát nyomtam, ha kellett, ha nem:

Erre pedig csak legyezgettem magam teljesen decens módon (nem), esetleg spontán limbóversenyt kezdeményeztem:

Szóval így. Ilyen gondtalanul telt az a nyár. De főleg az az éjjel. Szalmaözvegyként, hasonszőrű diákcsajokkal forrósítottuk a talajt a talpunk alatt, s küldtük lefele egyre másra a hűs koktélokat. Ja, mert külföldi gyakorlaton voltam éppen odakint (ami most már idehaza). Az after-work-party azonban tízkor véget ért, elindultam én is szépen hazafelé. Hévvel. Volt már vagy fél tizenkettő, mire elértem a teljesen néptelen külvárosi állomást. Sietős léptekkel vettem az irányt szerény hajlékom irányába, eléggé rajtam volt a majré. Amikor is valaki hátulról a nyakamba ugrott!

"Hát neked miért nincsen bekapcsolva a telefonod???" - kérdezte a semmiből felbukkanó Jan, ellentmondást nem tűrő hangon. Ami ezek után következett, azt így leírva nagyon nehéz visszaadni. Volt abban sírás, üvöltve nevetés, egymás ölelgetése a végtelenségig. Sokára, nagyon sokára derült ki, mi történt. Csak annyi, hogy amikor én délután poénból megkérdeztem Jant, hogy elindult-e már felém, akkor ő már tényleg a vonaton ült. És nem azért volt olyan ideges, mert nem értette a poént, hanem ezért, mert megijedt, hogy valahogy megneszeltem a meglepetést. Pedig nem. Nagyon nem. Annyira nem, hogy én munka után közvetlenül becsíptem és éjszakába nyúlóan dorbézoltam. Ja, és még egy apróság: a diszkóból nem egyedül indultam ám haza. Török volt az illető és nagyon szép fekete szeme volt. Ja, meg lány is volt. Egy hétig a kanapémon aludt, mert valami lehetetlen adminisztratív okból csak későbbre utalták neki ki a gyakornoki szobát. Éppen ez volt az utolsó éjszakája nálam.

Szóval most már hármasban baktatunk hazafelé és a németül nem tudó török csajra való tekintettel Jan angolul gombolyítja tovább a történet fonalát: tehát ő szépen eljött hozzám a müncheni agglomerációba, megvárta, míg besötétedett, majd a hatodik emeleti erkélyem alatti füves réten teamécsesekből kirakott egy szép nagy szivet és meg is gyújtotta őket. Ezen a - dramaturgiailag tökéletesen megfelelő - ponton tárcsázta az én számomat. Hogy ugyan jöjjek már ki egy percre az erkélyre. Tárcsázott egyszer, meg még egyszer. Számtalanszor. Üzenetet is hagyott. Aztán meg sutba dobva minden romantikát be is csengetett. Aztán meg várt. Abban vakon is bízott, hogy nem azért nem veszem fel a telefont és nem azért van sötét a lakásban és nem azért nem nyitok ajtót a csengetésre, mert éppen valamely lengyel gyakornokkal vigasztalódom. Számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok otthon. Miért, miért nem, azon nem törte a fejét. Logikusan végiggondolva az egyetlen jó megoldás az volt szerinte, hogy a hévnél várt. Egy bokor mögött. Mert azért a meglepetés faktor nehogy elmaradjon már teljesen! És lőn!

Aki azt hiszi, hogy ezek után Jant a romantikus meglepetések királyává koronáztam és összebújva aludtunk el a franciaágyban, az komolyan nem éjszakázott még egy egyterű lakásban egy hithű muzulmánnal. Felsőbb utasításra Jan kucorgott mindenféle romantikától mentesen a kanapén, én meg közvetlen közelből hallgathattam a török csaj horkolását.

Hajnalban egy kérlelhetetlenül szecskázó fűnyíró hangjára ébredtünk, éppen az erkélyem alatt haladt végig...ezzel pedig az ottfelejtett teamécsesek sorsa is megpecsételődött.

Sokszor. Nagyon sokszor gondolok arra az éjszakára. Mennyire másként is alakulhatott volna minden. Például ha mást viszek haza a diszkóból. Vagy ha haza se megyek.

Azóta se rakott ki nekem Jan szívet teamécsesekből. Igaz, nincs is erkélyünk. Viszont alhatunk egy ágyban, amikor csak akarunk!!!

Száz törökért sem adnám őket!

Csak rutinosan

Boldog új évet minden kedves olvasómnak, ez itt 2020 legeslegelső bejegyzése!

Igazából az időgazdálkodási tervem alapján ma 19 és 20 óra között a dolgozószoba végeláthatatlan káoszát szortírozom, szóval...

...csak beugrottam ide elújságolni, hogy holnap kezdem a családi napközim negyedik beszoktatását!

Az alany a közel 11 hónapos Charlotte, a Michelin-babához hasonlatos kicsilány!

Ami jó: hat teljes hetünk van a beszoktatásra, ilyen luxusban még nem volt részem, nagyon bizakodó vagyok. Ráadásul tavaly augusztus vége óta folyamatosan zajlik az ismerkedés, azóta már nagyon sokszor találkoztunk, holnap reggel igazából már régi ismerősökként fogjuk üdvözölni egymást!

Ami érdekes: ez lesz az első olyan beszoktatásom, ahol nem az anyuka, hanem az apuka lesz jelen. Nagyon kíváncsi vagyok. Igazából eddig mindösszesen egyetlenegyszer találkoztam vele, akkor tette a dicsérő megjegyzést a könyvespolcunkra (illetve annak tartalmára). Megsaccolni sem tudom, hogy tudunk majd együttműködni, milyen hamar kezd el zavarni a jelenléte (gyanítom, hamar, mint eddig minden szülőnél). Terveink szerint a szokásosnál lassabban haladunk majd a beszoktatással, hiszen tényleg szokatlanul sok időnk van. Ez annyit jelent, hogy az első héten még nem is lesz elválás, csak a másodikon...huh, vajon mi sül ki ebből?! Majd beszámolok!

Ja, és most aztán végre meg kell tanulnom mosható pelenkával pelenkázni, ami nekem egyelőre ismeretlen terep, hiszen ismertek, közel sem vagyok ökoanyu...a szocializmus gyermeke viszont igen, szóval szerintem a véremben van!!!

Beszoktatásra fel!

Tessék?

Edződik az ember. November 20-án még frankón azt hittem, az volt az apokalipszis. Pedig az ma volt. No lám! Nálatok minden nap világvége van? Olyasmi. Illetve szinte minden nap történik valami, ami bőven háttérbe szorítja és felülírja a múltkori élményeket.

Ma például megtudtam, milyen érzés négy nagyon kis korú kiskorúra vigyázni.

Néééégy??? Nem azt mondtad, hogy idén maximum három gyereket vállalsz?

De.

Csak már megint túl rendes voltam erre a világra. Történt ugyanis, hogy az egyik közeli Tagesmutter beteg lett és SOS helyettest kerestek neki erre a hétre, azaz annak az egy gyereknek, aki éppen nála leledzik. Na én lettem az a bizonyos helyettes. Ő meg a negyedik gyerek nálam.

A mai napot három fő két éves kislánnyal és egy másfél éves kisfiúval abszolváltam.

Aki úgy tippel, hogy már maga az anorákba rázásuk egy borzasztóan izzasztó művelet volt...az nem is tippelt annyira mellé! Veszettül verejtékezett a homlokom! Hát még a kicsi kocsit tolni hegyen-völgyön át, négy gyerekkel megpakolva! Arra viszont kifejezetten kérlek benneteket, ne firtassátok, hány pelenkát pakol tele négy gyerek, azt meg főleg ne, hogy mivel! Legyen elég annyi, hogy kukabővítést fontolgatok.

Na, szerintem minden okom megvan rá, hogy most rettentő fáradt legyek és eltegyem magam holnapra.

Csak akartam mondani, hogy élek.

Pedig itt minden nap apokalipszis van.

Eskü!

Apokalipszis most

Ez igazából a Tagesmutter Vol. 14, de már napközben megfogalmazódott bennem a fenti cím, úgyhogy marad.

A mai nap keretét igazából az a tény határozta meg, hogy itt a mi szipi szupi országunkban (tehát nem, nem Románia Kárpátok mögötti részén, ahol még divat az ördögűzés és olyan szegénység van, hogy a gyerekeket rabszolgának adják el) az iskolában szénszünetet rendeltek el! Na, csak nem?? Kifogyott volna a szén? Itt, ebben az országban, ahol a mai napig rendesen falvakat dózerolnak el, ha a szénkitermelő multi érdeke úgy kívánja? Na, de mielőtt energiapolitikai fejtegetésbe bocsátkoznék és még Greta Thunbergről is leszedném a keresztvizet...Terike írjad egyszerűen azt, hogy elromlott a fűtés a suliban és rendkívüli szünidőt rendeltek el (most van az, hogy a felettes - értsd fáradt - énem elragadta a billentyűzetet az irodalmi énemtől).

Azt már tegnap délben tudtuk, hogy ma lesz az első olyan nap, amikor nálam lesznek a pótgyerekek ÉS a saját gyerekeim is, nonstop. Ja, meg Jannak is támadt egy ragyogó ötlete és kivette szabinak a délelőttöt, mert az milyen jó móka! Meg mára jelentkezett be a decemberben kezdő kislány és az anyukája is egy kis délelőtti ismerkedős progira, azaz velünk közös sétára. Mindez eléggé csalóka illúziókat keltett bennem. Hogy majd mennyit fognak segíteni nekem, az a plusz két felnőtt. Csak valahogy a plusz három gyereket nem vettem számításba. Meg azt sem, hogy ha megvan a kialakult rutinom a délelőtti gyereköltöztetésre-sétára-játszóterezésre-gyerekvetkőztetésre-játékra...akkor abba bárki kívülálló csak belezavarhat és nem segíthet.

Amúgy az indulás még tök idilli volt. Jan tolta a kicsikocsit nagy büszkén (néhány szomszédnak azért az utcán elújságolta, hogy ez igazából neki a szabadnapja). A kocsiban három gyerek szeme csüngött a Tagesvater szokatlan látványán. A kocsi egyik oldalába Flórika kapaszkodott, gördeszkán gurulva (Back to the future remake), a másik oldalába Tóbi csimpaszkodott, rolleren gurulva. Mögöttük haladtunk mi az anyukával, kedélyesen kvaterkálva. Mindez kb. így is maradt, egészen a játszótérig. A káoszba fulladás első mérföldköve az volt, hogy most akkor ki kivel és melyik játékon játszik...mennyivel egyszerűbb ez egyedül! Egy gyerek játszik velem, a többi a kocsiban ülve nézi. Kész. Nincs apelláta. Most persze a legelképesztőbb kombinációk jöttek létre...talán csak olyan nem volt, hogy az összes kicsi ült a hintakosárban, mi felnőttek meg csúszdáztunk ezerrel. A másfél éves kisfiú mondta be először az unalmast, kezdetben hangos szipogással, majd egyre erősödő bömböléssel adta tudtunkra: neki ez a népsűrűség nem kóser. Ja, aztán meg az összes többi is. A fiaim is. A vége az lett, hogy ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal bekötöttem az összes kisgyereket a kicsikocsiba és szélsebesen hazatoltam őket. Nem érdekelt, hogy Tóbi mellettünk beleesett a sárba a rollerével, hogy Flórika sírva húzatta magát az apjával, hogy az anyuka kissé megilletődve lépkedett mögöttünk. Nem érdekelt. Egyetlen célom volt: haza!!! De gyorsan!

Itthon aztán egy kis zongoraszóval (főleg a mély hangokkal) sikerült megnyugtatni a kisfiút...akinek a sírásán azért voltam főleg kiakadva, mert a lufis malőr óta nem hallottam sírni és teljesen meg voltam győződve róla, hogy őt semmivel sem lehet kibillenteni a lelki nyugalmából. Hát de.

Na aztán szépen mindenki elpályázott erre vagy arra (a két kislányt haza vitték, Jan pedig megszánt és elvitte az egyik gyereket vásárolni, a másik leült olvasni), a kisfiút lefektettem...és elszörnyedve tapasztaltam, hogy mennyivel nagyobb rendetlenséget tud csapni öt gyerek a nappaliban mint kettő...szóval a szokásos heverészés helyett óriási rendrakás majd főzés, terítés, etetés, búcsúzás, újabb rendrakás, kicsi takarítás...úgy fél három tájban értem el a mélypontot. Sajnos ekkor éppen egy kedves anyukával telefonáltam, aki valami nagyon fontos dolgot mesélt nekem 28 percen keresztül...de meg ne kérdezzétek mi volt az, mert szerintem képes voltam nyitott szemmel, állva, telefonnal kézben, a dramaturgiailag lényeges részeknél ahát horkantva bealudni arra az időre...

Aztán vásárlás és irány az ovi, mert ma ikres napunk volt. Az ikerkislány sírva fogadott....ő igazából az anyukáját várta. Végül azért haza jöttek velem, itthon pedig ment minden a szokásos rend szerint...kivéve, hogy a fiaim egész végig az utcán rendetlenkedtek a haverjaikkal. Na, ez miből állt? Tehát 2019 van és kisiskolásokról beszélünk. Kishaver kiteszi az utca közepére a play boxot (21. századi táskarádió), Tóbi a hordozható diszkólámpát, majd pedig közösen nézik, ahogy a másik kishaver kicsomagolja a vadonatúj Pokémon kártyáit...

Azért az éhség őket is beűzte, megvacsoráztunk, és még sor került húsz perc féktelen rabló-pandúr játékra is... nesze nekd play box meg zsebszörnyek!!!

És amikor az ikreket haza vitték te megkönnyebbülten hátradőltél? Úgy dőltél el, olyan szelíden, akár a fák? Aha. Nyilván. Egy óra alatt helyre rántottam a nappalit, az étkezőt meg a konyhát, közben a fiúk odafönt teszteltek valami új fürdőjátékot. Az apjuk délután dolgozott, este pedig szülői munkaközösségi ügyben ülnökösködött az iskolában.

Aki úgy tippelt, hogy olvasás helyett ma inkább elmentem fürödni és a gyerekeim közben mesét néztek...annak így legyen ötöse a lottón!

Apokalipszis most...hát már így is elment a hangom.

PS: Januárban lesz öt olyan nap, amikor még téli szünet van, de én már dolgozom. Az ötből az egyik munkaszüneti nap (vízkereszt!) abban a tartományban, ahol Jan dolgozik. Komoly stratégiai tervezéssel talán túlélhető.

PS2: Vagy nem. Meglátjuk! Már a vak is mondta!

h

Tagesmutter Vol. 13

Híreink következnek!

Na, ma felmondták az egyik szerződésemet! A török család! Nem, nem vesztünk össze Jumurdzsák gyűrűjén. Csak annyi történt, hogy meglepetés szerűen helyet kaptak abban az óvodai csoportban, ahová a kislány bátyja is jár. Logisztikai, pénzügyi és általában mindenféle szempontból jobb nekik így, szóval nincs harag. December 20-án jön hozzám utoljára. Eredetileg 2020 szeptemberében búcsúztunk volna el. Hát, ez így alakult. Érdekes tapasztalat volt! És még nincs vége! Még 28-szor jön (kiszámoltam!), szóval még sokat fogok tanulni, fejlődni általa.

Amiért sajnálom, hogy elmegy: négy hét leforgása alatt nagyon szépen beszokott hozzám, pedig abból egy egész hetet beteg volt. Már egyáltalán nem sír, szívesen jön, láthatóan jól érzi magát nálam. Jó lett volna megélni, ahogy elkezd beszélni szépen németül (vagy én még több szót megtanulok törökül...egyelőre csak az elefánt, a tea meg a ló megy).

Amiért örülök, hogy elmegy: decembertől jön egy szintén két éves kislány, január 13-tól pedig egy 11 hónapos kislány beszoktatásába vágok bele. Ez utóbbitól eléggé fázom, vélhetően kemény dió lesz. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy nem három másik, hanem csak kettő másik gyerek (az új két éves kislány és a jelenlegi másfél éves kisfiú) fog ricsajozni a háttérben.

Új gyereket leghamarabb március 1-től veszek fel, a helyet már hirdetem, jelentkező még nincs. De lesz! Tuti!

Amit az egész ügyből tanultam: ezzel a családdal kapcsolatban már az első találkozás alkalmával volt valami fura érzésem...ami végig megmaradt...szóval ha legközelebb ilyet érzek, nem szerződök. Most már tudom, hogy megtehetem!

Múlt héten vigyáztam először az ikrekre! És azóta már több ízben is! Ötre mentem értük az oviba, fél hétre jött értük az anyukájuk. Nagyon aranyosak, hamar elfogadtak, jó velük lenni! A fiaim azonnal hatalmas játékba kezdtek velük, mintha már mindig is itt laktak volna. Ez még úgy is meglepett, hogy tudom: a fiaim fantasztikusak! Miközben néztem őket, ilyen gondolatok suhantak át a fejemen: jé, nekem most három éven át négy gyerekem lesz...ha nem is minden este, de párszor a héten igen! Elég furi lesz majd elbúcsúzni tőlük, ha már suliba mennek. Nagyon jól nevelt, nagyon önálló gyerekek, akik vevők a humoromra. Ez nyilván a leglényegesebb!!!

Megtartottam a családi napközim első barkácsolását, majd az első rendezvényét is! Múlt hétfőn barkácsoltunk a szülőkkel szép lampionokat Szent Márton napjára. A barkácsolás nagyjából abból állt, hogy az anyukák az asztalnál ülve ügyeskedtek, trécseltek, én meg a földön kúszva-mászva hülyéskedtem a gyerekekkel. Ja, business as usual! Az a vicces ebben, hogy számomra már régóta (mindig) élvezetesebb a gyerekek társasága, mint a felnőtteké. Csak ez most már a szakmám is. Persze azért füleltem ezerrel! Úgy kb. negyedóra leforgása alatt jutottak el az anyukák a "ki hol dolgozik" kérdéskörétől a "gyerek mellett hogyan oldjátok meg a nemi életet" problémakörig. Egymásnak vadidegen emberekről beszélünk. Ha nekem még egyszer azzal jön valaki, hogy a német nők karótnyelt, prűd népség...hát azt majd jól elhívom hozzám barkácsolni.

De az eddigi szakmai pályafutásom igazi csúcsponjta az tegnap érkezett el. Tegnap volt az a nap, amikor először éreztem igazán, hogy teremtő erő van a tevékenységemben! Ugyanis Szent Márton napi lampionos felvonulást rendeztem! Én! Egyedül!!! Hagyományteremtő jelleggel! A közeli erdei parkolóban gyülekeztünk az összes családdal, meg még pár ismeretlen ismerős is csatlakozott, mert azt mondták, ilyen bulit kár lenne kihagyni. A hosszabb, erdei úton keresztül dalolva, világítva (Tóbi részéről gitározva!) vonultunk el hozzánk, ahol gondos kezek (én:-) mindenféle finomságot készítettek az ebédlő asztalra. a munkából éppen betoppanó Jan pedig hatalmas tüzet rakott az udvaron a nagyobb testvérek (és a saját fiaink) örömére! Ezután evés-ivás-beszélgetés következett, a magam részéről persze megint földön csúszós-mászós játékba torkollott az egész ramazuri...de hiszen ismertek! Aki pedig arra tippel, hogy este kilenckor félholtként ájultam be az ágyba...mert a vendégek uátn még ki is kellett takarítani...mindezt egy munkanap után....az nem is tippelt annyira mellé!

Na, de akkor lássuk, hogy is néz ki így az ötödik héten az a bizonyos munkanap!

5:45-kor csörög az ébresztő, rutinos vagyok, nem alszom vissza, tudom, hogy kell az az egy és negyed óra, hogy formába hozzam magam! Meg a háztartást! Meg a gyerekeket! Meg mindent, amire ezután fél kettőig már nem lesz időm, se alkalmam, se lehetőségem!

Miket csinálok? Hát ilyeneket: felvágok jó sok gyümölcsöt-zöldséget, mert ez nagyon fogy. Kiparkolom a kicsi kocsimat a garázsból. Teát főzök. Helyére tolom a játékokat. Ellenőrzöm a padlót, nincs-e valami apró tárgy széthányva. Ilyesmi.

7 órakor jön a török kislány, 7 óra 20-kor a másfél éves kisfiú. Részletekben reggelizünk, játszunk, aztán megint eszünk-iszunk.

9 órakor szigorúan kimegyünk sétálni, akkor is, ha mindkét gyerek végigordítja az öltöztetést, mint például ma is. Ebben nem ismerek tréfát.

Fél tizenegyig sétálunk, játszóterezünk, egy járni tudó és egy járni nem tudó gyerekkel ez kőkemény kihívás, de megoldom. Decemberben egy gyerekkel nő a tét...hát majd belerázódunk abba is! Egyelőre többet ülnek a kicsi kocsiban mint amennyit kijöhetnek belőle, de lesz ez az arány még fordítva is! Lényeg a szabad levegő beszívása!

Amikor a sétából haza esünk..hát...akkor következik egy legalább öt perces szieszta. Mindhárman elnyúlunk a játszószivacson...a kisfiú végez valami alibi kocsitologatást...a kislány nyomogatja a beszélő kutyus hasát...én pedig örülök, hogy élek! Aztán valamikor nagy nehezen összeszedjük magunkat és játszunk a csengőszóig, török kislány és mamája jobbra el.

Olyan 11:15 tájban viszem fel a kisfiút aludni. No, és akkor most jön az a forgatókönyv, amit másnak nem hinnék el. Pedig így van, szóról szóra így! Kap tiszta pelust, feladom rá a hálózsákját, együtt leengedjük a redőnyöket egy emeleti szobában, beteszem az ágyába, kimegyek az ajtón...és már alszik is. Így, ilyen egyszerűen, az első pillanattól kezdve! Majd izé, írja már meg valaki, hogy ezt a bombasztikus nagy mázlit hol kell megköszönni, köszi!

És itt jön az én szünetem! Ha nagyon rendes vagyok, akkor kicsit pakolok, rendezkedek, ha nagyon nem vagyok rendes, akkor elnyúlok a kanapén és átadom magam a teljes csend élvezetének. Sok időm nincs, eddig még nem hódoltam az előre főzés élvezetének, szóval azt le kell tudni, meg kell teríteni, stb. Mire megjönnek a fiaim, no meg mire felébred a kisfiú, már az asztalon kell gőzölögnie a finom haminak!

Kb. egykor eszünk, aztán úgy fél kettőre már a kisfiút is haza viszik. Ekkor én felteszem a Feierabend CD-t (most éppen Gipsy Kings Best of), lehet féktelenül rohangálni, énekelni, ordítozni...tehát mindent, amit a kisfiú alvásidejében nem...az én fegyelmezett fiaim eddig elég jól tudtak együttműködni, remélem, ez így is marad!

A délután a legkülönbözőbb tennivalókkal telik, ha kell menni az ikrekért, akkor az még duplán borítja a napirendet. De azért teljesíthető!

Annyi bizonyos, hogy én este hét körül érem el a holtpontot, akkor legszívesebben azonnal mennék aludni. Ha viszont azon túllendültem, akkor még pörgök vagy két órát. Tehát kilencig. Vagyis mostanáig. De most már igazán muszáj rápihennem a holnapra. Mentem is!

Mert holnap megint akarom másfél órát vidáman tolni a kicsi kocsit és közben teli torokból énekelni azt, hogy:

Alle Kinder lernen lesen,

Indianer und Chinesen,

Selbst am Nordpol lesen alle Eskimos,

hallo Kinder jetzt geht los!!!

Csocsesz!!!