Tessék?

Edződik az ember. November 20-án még frankón azt hittem, az volt az apokalipszis. Pedig az ma volt. No lám! Nálatok minden nap világvége van? Olyasmi. Illetve szinte minden nap történik valami, ami bőven háttérbe szorítja és felülírja a múltkori élményeket.

Ma például megtudtam, milyen érzés négy nagyon kis korú kiskorúra vigyázni.

Néééégy??? Nem azt mondtad, hogy idén maximum három gyereket vállalsz?

De.

Csak már megint túl rendes voltam erre a világra. Történt ugyanis, hogy az egyik közeli Tagesmutter beteg lett és SOS helyettest kerestek neki erre a hétre, azaz annak az egy gyereknek, aki éppen nála leledzik. Na én lettem az a bizonyos helyettes. Ő meg a negyedik gyerek nálam.

A mai napot három fő két éves kislánnyal és egy másfél éves kisfiúval abszolváltam.

Aki úgy tippel, hogy már maga az anorákba rázásuk egy borzasztóan izzasztó művelet volt...az nem is tippelt annyira mellé! Veszettül verejtékezett a homlokom! Hát még a kicsi kocsit tolni hegyen-völgyön át, négy gyerekkel megpakolva! Arra viszont kifejezetten kérlek benneteket, ne firtassátok, hány pelenkát pakol tele négy gyerek, azt meg főleg ne, hogy mivel! Legyen elég annyi, hogy kukabővítést fontolgatok.

Na, szerintem minden okom megvan rá, hogy most rettentő fáradt legyek és eltegyem magam holnapra.

Csak akartam mondani, hogy élek.

Pedig itt minden nap apokalipszis van.

Eskü!

Apokalipszis most

Ez igazából a Tagesmutter Vol. 14, de már napközben megfogalmazódott bennem a fenti cím, úgyhogy marad.

A mai nap keretét igazából az a tény határozta meg, hogy itt a mi szipi szupi országunkban (tehát nem, nem Románia Kárpátok mögötti részén, ahol még divat az ördögűzés és olyan szegénység van, hogy a gyerekeket rabszolgának adják el) az iskolában szénszünetet rendeltek el! Na, csak nem?? Kifogyott volna a szén? Itt, ebben az országban, ahol a mai napig rendesen falvakat dózerolnak el, ha a szénkitermelő multi érdeke úgy kívánja? Na, de mielőtt energiapolitikai fejtegetésbe bocsátkoznék és még Greta Thunbergről is leszedném a keresztvizet...Terike írjad egyszerűen azt, hogy elromlott a fűtés a suliban és rendkívüli szünidőt rendeltek el (most van az, hogy a felettes - értsd fáradt - énem elragadta a billentyűzetet az irodalmi énemtől).

Azt már tegnap délben tudtuk, hogy ma lesz az első olyan nap, amikor nálam lesznek a pótgyerekek ÉS a saját gyerekeim is, nonstop. Ja, meg Jannak is támadt egy ragyogó ötlete és kivette szabinak a délelőttöt, mert az milyen jó móka! Meg mára jelentkezett be a decemberben kezdő kislány és az anyukája is egy kis délelőtti ismerkedős progira, azaz velünk közös sétára. Mindez eléggé csalóka illúziókat keltett bennem. Hogy majd mennyit fognak segíteni nekem, az a plusz két felnőtt. Csak valahogy a plusz három gyereket nem vettem számításba. Meg azt sem, hogy ha megvan a kialakult rutinom a délelőtti gyereköltöztetésre-sétára-játszóterezésre-gyerekvetkőztetésre-játékra...akkor abba bárki kívülálló csak belezavarhat és nem segíthet.

Amúgy az indulás még tök idilli volt. Jan tolta a kicsikocsit nagy büszkén (néhány szomszédnak azért az utcán elújságolta, hogy ez igazából neki a szabadnapja). A kocsiban három gyerek szeme csüngött a Tagesvater szokatlan látványán. A kocsi egyik oldalába Flórika kapaszkodott, gördeszkán gurulva (Back to the future remake), a másik oldalába Tóbi csimpaszkodott, rolleren gurulva. Mögöttük haladtunk mi az anyukával, kedélyesen kvaterkálva. Mindez kb. így is maradt, egészen a játszótérig. A káoszba fulladás első mérföldköve az volt, hogy most akkor ki kivel és melyik játékon játszik...mennyivel egyszerűbb ez egyedül! Egy gyerek játszik velem, a többi a kocsiban ülve nézi. Kész. Nincs apelláta. Most persze a legelképesztőbb kombinációk jöttek létre...talán csak olyan nem volt, hogy az összes kicsi ült a hintakosárban, mi felnőttek meg csúszdáztunk ezerrel. A másfél éves kisfiú mondta be először az unalmast, kezdetben hangos szipogással, majd egyre erősödő bömböléssel adta tudtunkra: neki ez a népsűrűség nem kóser. Ja, aztán meg az összes többi is. A fiaim is. A vége az lett, hogy ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal bekötöttem az összes kisgyereket a kicsikocsiba és szélsebesen hazatoltam őket. Nem érdekelt, hogy Tóbi mellettünk beleesett a sárba a rollerével, hogy Flórika sírva húzatta magát az apjával, hogy az anyuka kissé megilletődve lépkedett mögöttünk. Nem érdekelt. Egyetlen célom volt: haza!!! De gyorsan!

Itthon aztán egy kis zongoraszóval (főleg a mély hangokkal) sikerült megnyugtatni a kisfiút...akinek a sírásán azért voltam főleg kiakadva, mert a lufis malőr óta nem hallottam sírni és teljesen meg voltam győződve róla, hogy őt semmivel sem lehet kibillenteni a lelki nyugalmából. Hát de.

Na aztán szépen mindenki elpályázott erre vagy arra (a két kislányt haza vitték, Jan pedig megszánt és elvitte az egyik gyereket vásárolni, a másik leült olvasni), a kisfiút lefektettem...és elszörnyedve tapasztaltam, hogy mennyivel nagyobb rendetlenséget tud csapni öt gyerek a nappaliban mint kettő...szóval a szokásos heverészés helyett óriási rendrakás majd főzés, terítés, etetés, búcsúzás, újabb rendrakás, kicsi takarítás...úgy fél három tájban értem el a mélypontot. Sajnos ekkor éppen egy kedves anyukával telefonáltam, aki valami nagyon fontos dolgot mesélt nekem 28 percen keresztül...de meg ne kérdezzétek mi volt az, mert szerintem képes voltam nyitott szemmel, állva, telefonnal kézben, a dramaturgiailag lényeges részeknél ahát horkantva bealudni arra az időre...

Aztán vásárlás és irány az ovi, mert ma ikres napunk volt. Az ikerkislány sírva fogadott....ő igazából az anyukáját várta. Végül azért haza jöttek velem, itthon pedig ment minden a szokásos rend szerint...kivéve, hogy a fiaim egész végig az utcán rendetlenkedtek a haverjaikkal. Na, ez miből állt? Tehát 2019 van és kisiskolásokról beszélünk. Kishaver kiteszi az utca közepére a play boxot (21. századi táskarádió), Tóbi a hordozható diszkólámpát, majd pedig közösen nézik, ahogy a másik kishaver kicsomagolja a vadonatúj Pokémon kártyáit...

Azért az éhség őket is beűzte, megvacsoráztunk, és még sor került húsz perc féktelen rabló-pandúr játékra is... nesze nekd play box meg zsebszörnyek!!!

És amikor az ikreket haza vitték te megkönnyebbülten hátradőltél? Úgy dőltél el, olyan szelíden, akár a fák? Aha. Nyilván. Egy óra alatt helyre rántottam a nappalit, az étkezőt meg a konyhát, közben a fiúk odafönt teszteltek valami új fürdőjátékot. Az apjuk délután dolgozott, este pedig szülői munkaközösségi ügyben ülnökösködött az iskolában.

Aki úgy tippelt, hogy olvasás helyett ma inkább elmentem fürödni és a gyerekeim közben mesét néztek...annak így legyen ötöse a lottón!

Apokalipszis most...hát már így is elment a hangom.

PS: Januárban lesz öt olyan nap, amikor még téli szünet van, de én már dolgozom. Az ötből az egyik munkaszüneti nap (vízkereszt!) abban a tartományban, ahol Jan dolgozik. Komoly stratégiai tervezéssel talán túlélhető.

PS2: Vagy nem. Meglátjuk! Már a vak is mondta!

h

Tagesmutter Vol. 13

Híreink következnek!

Na, ma felmondták az egyik szerződésemet! A török család! Nem, nem vesztünk össze Jumurdzsák gyűrűjén. Csak annyi történt, hogy meglepetés szerűen helyet kaptak abban az óvodai csoportban, ahová a kislány bátyja is jár. Logisztikai, pénzügyi és általában mindenféle szempontból jobb nekik így, szóval nincs harag. December 20-án jön hozzám utoljára. Eredetileg 2020 szeptemberében búcsúztunk volna el. Hát, ez így alakult. Érdekes tapasztalat volt! És még nincs vége! Még 28-szor jön (kiszámoltam!), szóval még sokat fogok tanulni, fejlődni általa.

Amiért sajnálom, hogy elmegy: négy hét leforgása alatt nagyon szépen beszokott hozzám, pedig abból egy egész hetet beteg volt. Már egyáltalán nem sír, szívesen jön, láthatóan jól érzi magát nálam. Jó lett volna megélni, ahogy elkezd beszélni szépen németül (vagy én még több szót megtanulok törökül...egyelőre csak az elefánt, a tea meg a ló megy).

Amiért örülök, hogy elmegy: decembertől jön egy szintén két éves kislány, január 13-tól pedig egy 11 hónapos kislány beszoktatásába vágok bele. Ez utóbbitól eléggé fázom, vélhetően kemény dió lesz. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy nem három másik, hanem csak kettő másik gyerek (az új két éves kislány és a jelenlegi másfél éves kisfiú) fog ricsajozni a háttérben.

Új gyereket leghamarabb március 1-től veszek fel, a helyet már hirdetem, jelentkező még nincs. De lesz! Tuti!

Amit az egész ügyből tanultam: ezzel a családdal kapcsolatban már az első találkozás alkalmával volt valami fura érzésem...ami végig megmaradt...szóval ha legközelebb ilyet érzek, nem szerződök. Most már tudom, hogy megtehetem!

Múlt héten vigyáztam először az ikrekre! És azóta már több ízben is! Ötre mentem értük az oviba, fél hétre jött értük az anyukájuk. Nagyon aranyosak, hamar elfogadtak, jó velük lenni! A fiaim azonnal hatalmas játékba kezdtek velük, mintha már mindig is itt laktak volna. Ez még úgy is meglepett, hogy tudom: a fiaim fantasztikusak! Miközben néztem őket, ilyen gondolatok suhantak át a fejemen: jé, nekem most három éven át négy gyerekem lesz...ha nem is minden este, de párszor a héten igen! Elég furi lesz majd elbúcsúzni tőlük, ha már suliba mennek. Nagyon jól nevelt, nagyon önálló gyerekek, akik vevők a humoromra. Ez nyilván a leglényegesebb!!!

Megtartottam a családi napközim első barkácsolását, majd az első rendezvényét is! Múlt hétfőn barkácsoltunk a szülőkkel szép lampionokat Szent Márton napjára. A barkácsolás nagyjából abból állt, hogy az anyukák az asztalnál ülve ügyeskedtek, trécseltek, én meg a földön kúszva-mászva hülyéskedtem a gyerekekkel. Ja, business as usual! Az a vicces ebben, hogy számomra már régóta (mindig) élvezetesebb a gyerekek társasága, mint a felnőtteké. Csak ez most már a szakmám is. Persze azért füleltem ezerrel! Úgy kb. negyedóra leforgása alatt jutottak el az anyukák a "ki hol dolgozik" kérdéskörétől a "gyerek mellett hogyan oldjátok meg a nemi életet" problémakörig. Egymásnak vadidegen emberekről beszélünk. Ha nekem még egyszer azzal jön valaki, hogy a német nők karótnyelt, prűd népség...hát azt majd jól elhívom hozzám barkácsolni.

De az eddigi szakmai pályafutásom igazi csúcsponjta az tegnap érkezett el. Tegnap volt az a nap, amikor először éreztem igazán, hogy teremtő erő van a tevékenységemben! Ugyanis Szent Márton napi lampionos felvonulást rendeztem! Én! Egyedül!!! Hagyományteremtő jelleggel! A közeli erdei parkolóban gyülekeztünk az összes családdal, meg még pár ismeretlen ismerős is csatlakozott, mert azt mondták, ilyen bulit kár lenne kihagyni. A hosszabb, erdei úton keresztül dalolva, világítva (Tóbi részéről gitározva!) vonultunk el hozzánk, ahol gondos kezek (én:-) mindenféle finomságot készítettek az ebédlő asztalra. a munkából éppen betoppanó Jan pedig hatalmas tüzet rakott az udvaron a nagyobb testvérek (és a saját fiaink) örömére! Ezután evés-ivás-beszélgetés következett, a magam részéről persze megint földön csúszós-mászós játékba torkollott az egész ramazuri...de hiszen ismertek! Aki pedig arra tippel, hogy este kilenckor félholtként ájultam be az ágyba...mert a vendégek uátn még ki is kellett takarítani...mindezt egy munkanap után....az nem is tippelt annyira mellé!

Na, de akkor lássuk, hogy is néz ki így az ötödik héten az a bizonyos munkanap!

5:45-kor csörög az ébresztő, rutinos vagyok, nem alszom vissza, tudom, hogy kell az az egy és negyed óra, hogy formába hozzam magam! Meg a háztartást! Meg a gyerekeket! Meg mindent, amire ezután fél kettőig már nem lesz időm, se alkalmam, se lehetőségem!

Miket csinálok? Hát ilyeneket: felvágok jó sok gyümölcsöt-zöldséget, mert ez nagyon fogy. Kiparkolom a kicsi kocsimat a garázsból. Teát főzök. Helyére tolom a játékokat. Ellenőrzöm a padlót, nincs-e valami apró tárgy széthányva. Ilyesmi.

7 órakor jön a török kislány, 7 óra 20-kor a másfél éves kisfiú. Részletekben reggelizünk, játszunk, aztán megint eszünk-iszunk.

9 órakor szigorúan kimegyünk sétálni, akkor is, ha mindkét gyerek végigordítja az öltöztetést, mint például ma is. Ebben nem ismerek tréfát.

Fél tizenegyig sétálunk, játszóterezünk, egy járni tudó és egy járni nem tudó gyerekkel ez kőkemény kihívás, de megoldom. Decemberben egy gyerekkel nő a tét...hát majd belerázódunk abba is! Egyelőre többet ülnek a kicsi kocsiban mint amennyit kijöhetnek belőle, de lesz ez az arány még fordítva is! Lényeg a szabad levegő beszívása!

Amikor a sétából haza esünk..hát...akkor következik egy legalább öt perces szieszta. Mindhárman elnyúlunk a játszószivacson...a kisfiú végez valami alibi kocsitologatást...a kislány nyomogatja a beszélő kutyus hasát...én pedig örülök, hogy élek! Aztán valamikor nagy nehezen összeszedjük magunkat és játszunk a csengőszóig, török kislány és mamája jobbra el.

Olyan 11:15 tájban viszem fel a kisfiút aludni. No, és akkor most jön az a forgatókönyv, amit másnak nem hinnék el. Pedig így van, szóról szóra így! Kap tiszta pelust, feladom rá a hálózsákját, együtt leengedjük a redőnyöket egy emeleti szobában, beteszem az ágyába, kimegyek az ajtón...és már alszik is. Így, ilyen egyszerűen, az első pillanattól kezdve! Majd izé, írja már meg valaki, hogy ezt a bombasztikus nagy mázlit hol kell megköszönni, köszi!

És itt jön az én szünetem! Ha nagyon rendes vagyok, akkor kicsit pakolok, rendezkedek, ha nagyon nem vagyok rendes, akkor elnyúlok a kanapén és átadom magam a teljes csend élvezetének. Sok időm nincs, eddig még nem hódoltam az előre főzés élvezetének, szóval azt le kell tudni, meg kell teríteni, stb. Mire megjönnek a fiaim, no meg mire felébred a kisfiú, már az asztalon kell gőzölögnie a finom haminak!

Kb. egykor eszünk, aztán úgy fél kettőre már a kisfiút is haza viszik. Ekkor én felteszem a Feierabend CD-t (most éppen Gipsy Kings Best of), lehet féktelenül rohangálni, énekelni, ordítozni...tehát mindent, amit a kisfiú alvásidejében nem...az én fegyelmezett fiaim eddig elég jól tudtak együttműködni, remélem, ez így is marad!

A délután a legkülönbözőbb tennivalókkal telik, ha kell menni az ikrekért, akkor az még duplán borítja a napirendet. De azért teljesíthető!

Annyi bizonyos, hogy én este hét körül érem el a holtpontot, akkor legszívesebben azonnal mennék aludni. Ha viszont azon túllendültem, akkor még pörgök vagy két órát. Tehát kilencig. Vagyis mostanáig. De most már igazán muszáj rápihennem a holnapra. Mentem is!

Mert holnap megint akarom másfél órát vidáman tolni a kicsi kocsit és közben teli torokból énekelni azt, hogy:

Alle Kinder lernen lesen,

Indianer und Chinesen,

Selbst am Nordpol lesen alle Eskimos,

hallo Kinder jetzt geht los!!!

Csocsesz!!!

Tagesmutter vol. 12

Ha lenne valaki a világon, akit nagyon érdekelne az életem, (szerintem) a következő kérdéseket tenné fel nekem:

- Na, milyen volt a heted?

- Rettenetesen megerőltető, egyben frenetikusan fantasztikus!

- Bővebben?

- Mire vagy kíváncsi? Azt nem fogom elárulni!

- Hogy zajlott a héten egy napod?

- Reggel 5:45-kor csörgött a vekker, energikusan pattantam ki az ágyból (kivéve, amikor nem), nyitott ablaknál végeztem a térdhajlításokat és a karkörzéseket (ezt igyekszem minden nap), öltözés és rendrakás után pedig irány a konyha! Zöldségek és gyümölcsök apróra vagdosása után megfőzöm a teát, majd kimegyek a ház elé és az eget kémlelem. Fog-e ma esni? Nem! Akkor kiparkolom a kicsi kocsimat a garázsból, ezzel se kelljen vesződni, ha itt lesznek a gyerekek és sétálni akarunk menni. Biciklilánccal lakatolom le a ház előtti paddal egybekötve, még itt Németben is lopnak kérem szépen (a magyarok:-).
Hát előtt két perccel már izgatottan toporgok a bejárati ajtó belső oldalán, hiszen mindjárt megszólal a csengő! Hozza a török kislányt az apukája! A kislányt, aki igazából későn kelő, s mint ilyen, kissé nehezen viseli, hogy hajnalok hajnalán kirángatják az ágyból. Ez tisztán látszik az arcán, amikor beesnek hozzám, no meg a hangulatán is. Bömbölve toporzékolva int búcsút az apjának (utóbbi becsületére legyen mondva, nagyon gyorsan távozik)...de van ám olyan pillanat, amikor minden nő (még a kétéves is) a legjobb formáját szeretné hozni. Amikor megjelenik a színen két férfi. Akkor a könnyek nyom nélkül elapadnak, a száj csücsörít, a szempillák rebegnek...egészen elképesztő hatása van a fiaimnak, mondtam már? Először csak az ölemből figyeli őket, aztán közös játék kezdődik! Jó nézni őket! Péntekre odáig fajultak a dolgok, hogy már egyáltalán nem sírt az apja után! Boldog vagyok!

- És a kisfiú mikor érkezett?

- A kisfiú szerencsére meggyógyult, hétfőn nyolckor ő is megérkezett. Nem felejtett el, még a nevemet is tudta! azért persze még nagyon bújt az anyukájához. De azért már velem is játszott valamennyit. Szerdán ejtettük meg az első elválást tíz percre, ebből lett csütörtökön fél óra. Minden a legnagyobb rendben zajlott, nem sírt a kisfiú, nagyon jól elvoltunk. Annyira, hogy vettem a bátorságot és felolvastam neki egy egész könyvet! Egy bagolyról és egy lufiról! A lufi kiváltképp tetszett neki, többször is megmutatta a könyvben! No, gondoltam én, hát ha ennyire tetszik neked a lufi, felfújok egyet, van itt a szekrényben több is! Fújom fújom lelkesen, amikor is a gyerek elkezd olyan kétségbeesetten és teli tüdőből ordítani, mint én, amikor belerúgok az éjjeliszekrénybe a kis lábujjammal a sötétben (vagy amikor csak szimplán legóra lépek). El nem tudtam képzelni, mi lehet a probléma. A lufit gyorsan a szemétbe vágtam, éreztem, valahogy összefügg a sírással. A sírással, ami most nem akart csillapodni. Mert közben eszébe jutott ám, hogy mégis csak jobb lenne a mamával lenni és ennek hangot is adott. Legalább öt percet keringőztünk a zenélős kutyussal, mire jobb kedvre derült. De sikerült! Sikerült megvigasztalnom! Óriási sikerélmény!

- Akkor ez volt a legnagyobb sikerélményed a héten?

- Koránt sem! A legnagyobb sikerélményem az volt, amikor megteremtettem a harmóniát az örökmozgó, nyughatatlan és kötekedésre hajlamos kislány és a végtelenül nyugodt, a koncentrált játékra kifejezetten hajlamos és boldogan szemlélődő kisfiú között. Erre pénteken került sor, ez volt az a nap, amikor egy egész órát tölthettem el velük hármasban, mindenféle szülői kontroll nélkül (végre végre yess yess yessss!!!). Amire én már nagyon régóta vártam...arról nagyon hamar kiderült, hogy végtelenül sok odafigyelést igényel...és az óramutatók mintha ólomlábakon vánszorognának:-)) Minden egyes percet, amíg sikerült életben tartanom őket, óriási sikernek könyveltem el! Végül a következő jelenetre lettem figyelmes: kislány kipakolja az összes plüssállatot a kerekes tárolódobozból. Segít belemászni a kisfiúnak. Majd szépen körbetolja a kisfiút a lakásban! A könnyem is kicsordult a nevetéstől, a meghatottságtól, de főleg a megkönnyebbüléstől! Hát sikerült! Sikerült őket összebékíteni!

- Mennyire fáradtál el a műszak végére?

- A műszak ezen héten (és Tagesmutterként utoljára) reggel héttől délelőtt tizenegyig tartott. Borzalmasan rettenetesen kimondhatatlanul elfáradtam.

- Hogy hoztad formába magad?

- Háromszor voltam a helyi sóbarlangban meditálni húsz percet, délutánonként pedig feküdtem, aludtam, amennyit csak tudtam (beteg is voltam egy kicsit, szóval azért...de múgyis roppant mód jól esett). Ja, és este tízkor legkésőbb villanyoltás!

- Milyen lesz a jövő hét?

- Jövő hét hétfőn lesz a nagy alkalom, amikor a kisfiú már itt is ebédel és itt is alszik! A kislány nem, ő csak reggel héttől délelőtt tizenegyig jár mostantól, így sikerült elhelyezkednie az anyukájának. Ja, és végre jönnek az ikrek is, jövő héten három délután fogok rájuk vigyázni. Hoppá, meg lesz közös barkácsolás is a szülőkkel...huh...csak bírjam idegekkel:-)))

- Milyen érzésekkel indulsz neki a jövő hétnek? 

- Hadd idézzek most a Domján László féle meditációból:

Lelkesült izgalommal gondolok képességeimre és lehetőségeimre!!!!!!

Tagesmutter Vol. 11

Ha két szóban kéne összefoglalnom az elmúlt munkahetemet, ennyit írnék: jó volt! Bővebben? Nem volt jó! Azaz, hogy volt benne nem jó dolog is. Kicsit sietek, ezért most próza helyett pontokba szedem a legfontosabbakat:

- Hétvégén jelezte a másfél éves kisfiú anyukája, hogy ő is és a gyerek is lebetegedtek, egész héten nem fognak jönni...és nem is jöttek.

- A héten tehát csak a kétéves török kislány jött. Hétfőn-kedden-szerdán még közös reggelivel indítottunk az anyukával, de már egyre több időre intettünk búcsút neki. Sírás nuku.

- Csütörtökön engedtük meg magunknak azt a mókát, hogy anyutól már az előszobában elköszöntünk. Az ajtó becsukódása után kezdődött a bömbölés. Teljes hangerőn, krokodilkönnyekkel dúsítva. Húsz perc alatt csengett le. Ilyen érzések kavarogtak bennem közben: nyugalom, béke, derű, kétségbeesés, düh, félelem, reszketés, bizakodás, szomorúság. Gyanítom, valami ilyesmit érezhetett a kislány is. Próbáltam én mindenféle játékkal és léhasággal elterelni a figyelmét, de semmi sem használt. Semmi. Sírni akart és kész.

Egyszer olvastam erről (jó tudom, azt ígértem, hogy nem lesz próza, de ezt most muszáj). Azért írom le, mert nekem ilyen paradigmaváltós volt a cucc, és tegnap konkrétan segített. Első olvasatra persze baromságnak tűnik. Pedig! Na. Szóval valami szakértőnő itt Németben, aki évek óta ordítós csecsemőkkel foglalkozik, azt találta ki, hogy nem jó reakció az, ha rögtön meg akarjuk nyugtatni a gyereket. Inkább köszönjük meg neki! A sírást??? Azt. Hogy ránk meri bízni a búját, bánatát, és hozzám fordult vigaszért. Mert ugye egy felnőttnek se mondjuk azt, hogy jaj, hagyd már abba a sírást. Hanem mit mondunk? Gyere, sírd ki magad, a sírás jót tesz, felszabadít, stb stb. Ja, és hogy mondja ezt Jimmy??? Hát persze, hogy így:

Sírt is a vállamon a kislány eleget. Amúgy tökre bejött ez a sírásra való biztatás. Átölelte a nyakamat, hozzám bújt, úgy zokogott. Tisztán lehetett érezni, hogy itt most összekovácsolódás van folyamatban. Végül egy zenélős kutyussal kezdtünk táncolni...és akkor valahogy rájött, hogy az minden szipákolásnál nagyobb buli. Aztán meg boltosat játszottunk egy réges-rég kidobásra ítélt pénztárgéppel, amit még millió éve hozott át csak úgy jófejségből a kistarcsai szomszédasszonyunk...óriási sztár most nálunk miatta Éva néni!

- A mai napnak azért kissé szorongva indultam neki, akármennyire is sikerült a legjobbat kihozni a tegnapi katasztrofális napkezdésből. (Egyébként mondjak valamit? Az anyuka kifejezetten megnyugodott a hír hallatán, hogy sírt a gyereke. Hiszen az okos könyvek szerint az a biztos kötődés jele!!) Volt is vagy két percnyi nyöszörgés az elválás után, de hamar rájött a kislány, hogy nem kéne sírással elhalványítani a pénztárgép csipogását....amikor pedig habszivacs elemekből házat építettem neki, azt hangos JAAAA!!! üvöltéssel díjazta (először váltottam ki belőle ennyire heves pozitív reakciót). Eszegetés és játszogatás után kimentünk egy kicsit sétálni, szappanbubikat fújdogálni, ismerős kutyákat és lovakat lesni, mittomén.

- Mert múlt szombat óta van ám kicsi kocsim! Kicsi? Hat bölcsis gyerek belefér! Biztonsági övvel! 200 euróért vesztegették tőlünk 50 kilométerre, naná, hogy lecsaptunk rá!

- Jaj, és nem is mondom, hogy szerdán kaptam egy nagyon jó hírt: januártól mégsem kettő, hanem csak egy gyereket kell beszoktatnom! Az akkor 11 hónapos kisfiú szülei ugyanis inkább mégis bölcsibe viszik a gyereket. Ezt a tényt sűrű bocsánatkérések közepette közölték velem. Fogalmuk sincs, mennyire iszonyatosan megkönnyebbültem! Így a második héten ebben a szakmában már elég világosan látom: óriási meggondolatlanság volt az ötödik gyerekre igent mondani! Még négy is nagyon combos lesz! Nagyon.

- Csütörtökön volt itt szerződést kötni az a kétéves kislány az anyukájával, akit december másodikán kezdek beszoktatni. Ő heti három napot fog járni, szobatiszta és elég tisztességesen tud beszélni. Bizakodó vagyok!

- A jövő hét kihívásai: a török kislány az eddigi reggel nyolc óra helyett hétre fog érkezni, szóval lesz húsz olyan perc, amikor itthon lesznek a saját gyerekeim is...meglátjuk! Flórika lelkes:-) A kisfiúval pedig újrakezdhetjük a teljes beszoktatást...ettől nem vagyok túl boldog, nov. 11-én kezd dolgozni az anyukája, bele kell húznunk!

- Tegnap voltam csoportterápián, speciálisan Tagesmuttereknek! Frankón van ilyen, havonta egyszer, itt a szomszéd településen! Minden gondomat-bajomat elmondhattam, húsz nálam jóval tapasztaltabb szakmabeli ember sírt-nevetett velem együtt és egy csomó jó tanácsot is kaptam! Ebből rendszert fogok csinálni!

Vegemite sandwich

Mit csináltál tíz éve ilyenkor? Így ősszel, úgy értem. Nem napra pontosan. Én nagyon sok időt töltöttem egy teljesen reményvesztett belső udvarban, Budapest egyik teljesen reményvesztett kerületében. Szép ősz volt a 2009-es. Meleg, napos. Néhány kósza napsugár még abba a boltíves, gangos udvarba is befurakodott. Rázta lefele az érett gesztenyéket a rakoncátlan szélgyerek.

Én, amennyi időt csak lehetett, inkább az épületen kívül töltöttem az udvaron. A pszichiátriai gondozó egyes számú nővérkéje rádiózással dobta fel a napját, emlékszem, egyszer ez a teljesen elborult zene szólt (a dal, amit MINDENKI ismer, de senki se érti a szövegét, nekem pedig természetesen az a rész a kedvencem belőle, hogy vegemite sandwich!):

Ülök ma az autóban, túl egy kifejezetten sikeres munkanapon, ügyintézés után, kisvárosunk piacterén éppen azon tűnődöm, hova tovább, amikor megszólal ez a dal a rádióban. Elgondolkodom. Mennyi minden történt már azóta!

Pont a napokban ecseteltem valakinek részletesen, micsoda elképesztő akaraterőről tettem bizonyságot azokban a napokban, hetekben, hónapokban, amikor buldózerként törtem át magam a magyar egészségügyön, valóságos hegyeket mozgattam meg a tesóm gyógyulásáért, nem fogadtam el a lehetetlent, a nemet, az elutasítást. Iszonyatosan akartam. Meg se fordult a fejemben, hogy opció lehet a feladás.

Nagy tanulság volt ez nekem. Ezt végiggondolni. Hogy micsoda gőzerővel tudok dolgozni, gürizni, gürcölni valamiért, amiben feltétel nélkül hiszek. Talán, mert előtte volt egy olyan munkahelyem, ahol megtanulhattam két dolgot egész életemre:

• lehetetlenek nincsenek
• sokkal többre vagyok képes, mint hinném

Szerintem sokkal, de sokkal gyakrabban kéne gondolnom 2009 őszére. Iszonyatosan sok erő lakozik benne(m).

Tagesmuter Vol. 10

Túléltem! Túléltem az első munkahetemet! És nem mondom, hogy könnyű menet volt! Ma például teljes 38 teljes percet töltöttem a török kislánnyal kettesben, mamit elküldtük shoppingolni! A kisfiú belázasodott, így ők végül nem jöttek.

Az elválást ma is a tegnapihoz hasonlóan alakítottuk, pár percig klimpíroztunk, aztán pedig elkövetkezett az egész eddigi szakmai pályafutásom fénypontja: a VADSZAMÁR üzemmód!

Hahahahahahahahahahahaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! 

Tudtam, hogy nagyon jó lesz, de nem is sejtettem, hogy ENNYIRE! Semmi sírás nem volt, helyette csupa móka és kacagás!!! Ja, és végre megszólalt a kislány a jelenlétemben németül (amikor az állatneveket tanítottam neki duplófigurákkal demonstrálva): KROKKÓ!!!

Óriási örömmel és lelkesedéssel várom a jövő hetet!

ps: Egy kedves barátnőmtől kaptam ma jófejségből ingyen és bérmentve tíz azaz tíz darab dupló járművet!!! Köztük két autószállítót, egy kombájnt és egy iskolabuszt is!!! Az élet szép!!!

ps2: Ja, és aki azt hiszi, hogy nagyon örült az anyuka, hogy nem sírt utána a gyereke még ma, a hosszabb elválásnál sem...szóval az nem is lehetne nagyobb tévhitben! Kifejezetten csalódott volt! Elmondása szerint percenkén nézegette a telefonját...és nem értette, miért nem hívom már kétségbeesetten, hogy azonnal jöjjön vissza a vigasztalhatatlanul bömbölő csemetéjéhez! Persze, mert fogalma se volt, hogy kire bízta a gyerekét...igen, jól olvassátok, máris határtalanul elbíztam magam...és joggal!!!