Régen olvastam Aszimovot. Asziszem, még a történelem előtti időkben. A 2009 nekem valami borzalmas betegséggel indult, ami miatt ágynyugalomra ítélt az ovos. Vagy inkább én magamat. Okostelefon még sehol (sajnos vagy hála Istennek?), így kénytelen voltam olvasással múlatni az időt. Aszimov Korai Alapítvány Trilógiáját Jan eredetileg magának rendelte meg, végül én olvastam ki elsőnek. Nem mondom, hogy egyszuszra, mert napokig bújtam a nyolcszáz valahány oldalas könyvet. De állítom, hogy minden ébren töltött percemet vele töltöttem. Vele, a megfoghatatlanul félelmetes/különleges hangulatú űrterekben, jövőkben és pillanatokban. Nekem nagyon bejöttek a sztorik, annyira magába szippantott az általa teremtett világ, én is abban léteztem teljesen. Óriási várakozással estem neki az Alapítvány Trilógiának, hiszen az a fő műve mégiscsak. Odáig eljutottam, hogy Hari Seldon, de hogy ő mégis mitől kultikus figura, na, odáig már nem. Egyszerűen olvashatatlan volt számomra, annyira mélyfilozofikus. Talán majd még egyszer megpróbálom és akkor magyarul. Néha fel kell ismernünk a korlátainkat.
Napokon keresztül az ágyban fetrengeni és Aszimovot olvasni? Hogy ilyenre mikor volt utoljára példa? Kiváló kérdés! Szerintem akkor utoljára. Valahogy nem volt ilyenre se módom se időm az utóbbi években. És én ezt egyáltalán nem bánom. De azért néha hiányzik. Főleg betegen! Mert beteg vagyok megint. Megkockáztatom, legalább annyira, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor ágynyugalomban töltöttem az időt. És most? Valami ágynyugalom esetleg? Szó se lehet róla! Úgy alakult, hogy szerdától mindkét gyerek itthon volt velem, ilyen-olyan betegségek miatt nem mehettek oviba. Nem tudom, másnál milyen, ha betegek a gyerekek. Nálunk olyan még nem volt, hogy ágyban maradtak volna egész nap (vagyis nem is voltak olyan igazán nagyon betegek, szóval de jó nekem!). Ugyanúgy felkelnek, játszanak, de valamivel nyűgösebbek, ráadásul a gyógyszert csak beléjük kell diktálni, máskülönben pedig sokkal kevésbé vannak el egyedül, nagyon kell anya, stb.
Az ám, anya! Anyának szerdáról csütörtökre nulla alvás jutott, mert Flórika annyira sírt a fülfájása miatt, ha meg végre álomba zuhant szegény, anyának fájt az arcürege. Rettenetes állapotban álltam neki a csütörtöknek, csak a műszak végére, vagyis este hatra kapunk időpontot a gyerekorvosnál. Addig ki kell bekkelni. Bármibe kezdtem is, bármibe fogtam is, semminek nem jutottam a végére, újra és újra rohanni kellett a fiaimhoz, mert:
- Anya, tüsszentettem!!!
- Kisfiam, ott van melletted a zsepis doboz!
- Tudom!
- Akkor?
- Olyan jó, amikor te fújod ki az orrom!
Mit lehet erre feleni? Zuboghat az a rohadt víz nokedliszaggatás közben, hagyom én a dagadt ruhát másra és rohanok orrot törölni, de sebesen. Meg duplótornyot építeni, vonatozni, társasozni, kártyázni, Négyszögletű Kerekerdőt olvasni (Szörnyeteg Lajos!!!!!), zöldségeset játszani, vagy csak simán összebújni a nagytakaró alatt, mert mindjárt jön a Büdös Vakond. Hát így. Közben majd szétrobban a fejem, az arcüregem, ha nem a fiaim orrát törlöm, akkor a magamét, és csak egy, egyetlen egy dolog lebeg a szemem előtt: ALVÁÁÁS! Délután háromnegyed háromkor lekezelem Tóbi gyulladt testrészét (közben Papi gyerekkori csínytevéseiről kell regélnem, különben sír), és akkor szakad nálam a cérna. MOST! Pontosan most sutba vágok minden gyerekorvosi intést arról, hogy csak 30 percet tölthet a gyerek elektromos eszköz közelében, beállítom nekik a Yakari-t végtelenre állítva a szobájukban a telefonomon, én pedig behanyatlok a kanapé párnái közé. Hoppá, mi nyomja a fejemet, Aszimov, drága barátom, de hiányoztál! Olvasok egy picit...de tényleg, csak egy picit...négy órakor ébredek arra, hogy félig lelógok a kanapéról, a könyv valahol távolabb pihen...én meg de jól vagyok! Kell is az energia!
Valamennyi közös játék után szegény Flórikámat összecsomagolom, Tóbit az időközben betoppanó apjára bízom, irány a gyerekorvos! Aki ma túlórázik rendesen. Én azt hittem, mi leszünk az utolsók, erre még tele a váróterem háromnegyed hétkor is, amikor mi végzünk. Aranyos a doki, kisebbik fiamat olyan értőn, olyan szeretettel vizsgálja, mintha a sajátja volna...azt is olyan beleérzőn mondja, hogy középfülgyulladás, majd belesajdul a szívem. Irány az ügyeletes patika, utána gyors vásárlás másnapra a Normában, amikor tudom, hogy nem sok érkezésem lesz főzni, húzom-vonom szegény kicsikémet...otthon szuszpenzió készítés, beadás....mennyire előttem van, amikor három éve ugyanezeket a köröket futottuk tüdőgyulladás okán...szerencsére már nem olyan kicsi, nem olyan elesett, de azért az anyai szív csak összeszorul, amikor félig-meddig öntudatlanul hozzám bújik este az ágyikóban. Édes drágám!
De azért látjátok? Igenis loptam. Loptam egy kis időt a kanapén való döglődésre. És még olvasást is imitáltam közben!!!
Most akkor cigány vagy roma? Melyik a helyes? Tudja ezt valaki egyáltalán követni? Mert Országos Cigány Önkormányzat, de Roma Sajtóközpont. Vagy a két dolog tök mást jelent, nem is egymás szinonímái? Kérhetek még cigánypecsenyét az étteremben? Nem, mert az már cigányozás? Igen, de akkor zene nem lesz? Itt legyen okos az ember!
Hát igen, politikai korrektségből már otthon is feladták a leckét, de mióta itt élünk, egészen új dimenziókkal ismerkedhettem meg. Kezdjük az ünnepekkel! Vegyük például november 11-ét, Szent Márton ünnepét. Ezen a napon arra a csodálatosan jólelkű római katonára emlékezünk, aki volt olyan rendes és az úti köpenye felét lahasította a kardjával, majd ráterítette egy szerencsétlen koldusra (hat Kleider nicht, hat Lumpen an...ahogy Flórika énekelte, még ma reggel is). A németek igazán csodálatos látványvilágot kanyarítottak e szentéletű férfiú ünnepköre köré, van lampionkészítés, lampionos felvonulás, óriási tűz, római katonáknak beöltözött lovasok, armer Mann, Glühwein, Brezel meg minden, ami kell. Csupán egyetlen számmal szeretném érzékeltetni, mekkora hepaj ez például az Alsó-Rajna vidékén. Csak Krefeldben, ami lakosainak száma alapján frankón lehetne Magyarország második legnagyobb városa (itt oly mértékben jelentéktelen, hogy a legtöbb német még csak nem is hallott róla), NYOLCVANKETTŐ azaz 82 különálló felvonulást tartottak Szent Márton tiszteletére. Mi idén kettőn vettünk részt, kétszer énekeltük azt, hogy Laterne, Laterne, Sonne, Mond und Sterne és a gyerekek is kétszer kaptak csokit, cukrot meg én nem tudom, még mennyi édességet (pedig fejenként csak egy lampiont barkácsoltak az oviban!). Na! Az Alsó-Rajna vidékén még van a honpolgárban szemernyi tökösség, ott még simán kiírják, hogy Sankt-Martins-Umzug. No, de mit írnak ki minálunk? Lichterfest, kérlek szépen. Ünnepeljük a fényt! Ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanazt a szentet ünnepeljük, ugyanolyan Martinsbrezelt eszünk, csak máshogy hívjuk! De miért is? Én, mint egyszeri betelepedett magyar, meg mertem kérdezni. Hát ment is a mismásolás rendesen. Izé, mert az egyháznak is van ilyen felvonulása, és mi nem hívhatjuk ugyanúgy. Ez elég sovány vígasz. Aztán valaki, már nem emlékszem, ki, talán egy renitensebb apuka megsúgta, hogy gondolni kell ám a másvallásúakra is, nehogy megsértsük őket! Értem? Nem. Amúgy mondjak valamit? Pannonhalmát egész este meg se említették! Megsértődjek??
De nincs sok időm elmorfondírozni ezen, mert közeledik az advent és a szokásos ovis barkácsolós-sütögetős szombat délután. Ez az az embertpróbáló alkalom, amikor a sokatlátott óvodapedagógusok kiraknak az asztalra egy halom Raffello-t (kókuszgolyót, nem festményt), gumicukrot, Dominostein-t, Leibniz-kekszet és zacskóba töltött cukros tojáshabot. Tessék mondani, ezt meg szabad most enni minekünk? Hogy jutott ez eszedbe? Barkácsolni fogunk belőle, kérlek szépen! Hóembert, bosziházikót, miegymást! Nem, megkóstolni majd csak otthon szabad. Pompás móka ez nem egészen négyéves gyerekekkel egy asztalnál, én mondom nektek! Közben az egyik agilis apuka gitárt ragad és hópehelyfakasztó dalokat kántál, válaszul szuperanyu könnyed lépésekkel hópehely-táncot lejt...na, ki nem találnátok, ezt a szeánszot hogy hívják! Nem, az adventi barkácsolás az nem jó megoldás, az még tavaly jó lett volna, idén már nem úgy hívják! Gemütliches Beisammensein, kérlek szépen. Itt már nem is kellett megkérdeznem, tudtam magamtól is. Úgy jó, úgy szépen kellemesen együtt vagyunk, senkit nem sértünk meg, pláne a törököket nem. A törököket, akiket a csoportból kizárólag mi ismerünk tisztességesen. Csak nektek elárulom, hogy az egyikük félig-meddig görög igazából, a másik családot meg olyannyira nem sérti a karácsonyi ünnepkör, hogy már novemberben fát állítottak a nappalijukban, a saját szememmel láttam! Ezt a nagy kellemetességet meg oly kevéssé hiányolták az életükből, hogy el se jöttek! Szóval akár ki is írhattuk volna: ADVENT!
Jó, gondoltam én. Végetért az ünnep, már a fánkat is elvitte a ház elől az önkéntes tűzoltóság (nálunk már csak így megy ez!), reméltem, talán húsvétig (nyúlünnep? tojásfesztivál??) lesz egy kis nyugi. Tegnap el kellett vinnem a fiamat az iskolába, a beiskolázás része nálunk az iskolaorvosi vizsgálat. Kaptunk is erről szép hosszú hivatalosan megfogalmazott levelet, ember legyen a talpán, aki minden sorát érti, szótáraztam én is egy kicsit, pedig. Na, de csak odaérünk tegnap időre, állunk a titkárság előtt, és igazán fogalmunk sincs, hová kell menni, kit kell keresni. Nézgelődök körbe, egyszer csak megpillantom ezt:
Rutinos gyerek vagyok, nem az a nyeretlen kétéves típus, de azért vacillálok. Tényleg? Tényleg képesek így jelölni, hogy iskolaorvosi vizsgálat arra? Kérdezem a fiamat, szerinted mi ez? Szerintem anya ez az elsősegélynyújtó hely a kicsiknek, akik még nem tudnak olvasni! És tényleg! Annyiban igaza volt, hogy ez a kép főként azoknak szól, akik nem tudnak olvasni. Németül, úgy értem. És valami azt súgja, hogy ők lehetnek többségben, mert a (németül) olvasni tudó kisebbségnek egy deka információ nem volt kirakva. Érted, nem érted. Intelligenciateszt! Kicsit hitetlenkedve, kicsit pironkodva elkezdtük követni a macit. A MACIT! Én csodálkoztam a legjobban, amikor elértünk egy ajtóhoz, amire frankón ki volt írva (kizárólag németül), hogy Gratulálunk, Ön nyert, tényleg ide kellett jönnie az iskolaorvosi vizsgálatra, kérjük, a rendelést kopogással ne zavarja, szólítani fogjuk!
Megfelelt egyébként
Hát, valahogy így. Így élünk mi a nagy píszí földjén!
- Anya, Orbán Viktor jó Präsident?
- Hát izét, tudod, kisfiam...
- Ah, tudom! Ne is folytasd! Ő nem engedte, hogy járda épüljön Kistarcsán a Szent László utcában!
Te velem ne kukoricázz!
Imádom azt az okos kis fejét, meg kiváltképpen azt, ahogyan összeállnak benne a gondolatok!!!
Az este pedig így folytatódik:
- Anya, tudom, hogy ma este te lennél a soros, és én nagyon várom, hogy mi fog történni Ruminivel, de most apával egy nagyon izgalmas résznél tartunk az Egri csillagokban, és tudni akarom, hogy folytatódik, ezért ma megint apával olvasok, nem baj?
- Nem baj. Csak nem valami csatajelenetnél tartotok?
- Nem. De végre benne van Dobó István. És én csak azt szeretem, amikor benne van Dobó István.
Végül mégis velem olvasott, mert Szkander Bob még Dobó Istvánnál is menőbb
Másnap, reggeli közben pedig:
- Apa, az Aranyembert miért hívták úgy, hogy Aranyember?
- Mert nagyon aranyos volt...
Német eredetiben:
- Papa, warum heisst der Goldmensch Goldmensch?
- Weil er sehr goldig ist..
Hé, milyen fasza kis cím! Akár könyvcímnek is elmenne! Sajnos már az is. Én is onnan loptam. Joschka Fischer írta meg ezzel a címmel, hogyan lett 140 kilós currywurst-zabáló Bundestag-képviselőből futóbolond külügyminiszter. Most akkor én is leírom. Mit? Azt, hogyan lettem vágyakozó-álmodozóból a szomszédjai általal csodált futóbolond. Kezdem:
Kicsit (nagyon) vissza kell mennem az időben. Végtelenül undorító, csuszmákos, hideg és szürke volt a 2015. január elseje. Az előző este eleve nem sikerült valami jól, legyen elég annyi, hogy én éjfél előtt pár perccel a fejemre húztam a párnát meg a takarót és nem voltam hajlandó kinézni az ablakon. Pedig akkor már tudtuk, hogy az az utolsó szilveszter abban a házban. Csak mi ketten, de már tudtuk. Másnap ennek megfelelő hangulatban terelgettem ki a gyerekeket az utcára. Gyertek, szar az idő, de akkor is ki kell menni, kell a levegőzés! (de ismerős ez valahonnan:-) Nem mentünk messzire, Flórikámnak nem volt ínyére a gyaloglás, inkább csak az utcán tébláboltunk, rakétaszemetet gyűjtögettünk. Én a magam részéről majd megfagytam és be akartam menni, de még nem járt le a kötelező fél óra. Összeszorítottam a fogam.
Ráadásul egyre másra futottak el mellettünk a környék sportosai. A rohadékok! Üdvözült mosollyal az arcukon, szuper futóruhával a tökéletes testükön...egy ilyen förtelmes napon, mi ütött ezekbe? Ez valami vicc? Minek örülnek ezek ennyire?? Akkor, ott a Szent László utca reményvesztett porában elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ezt jövőre én is kipróbálom! Felélesztem magamban a 2008-ban még oly buzgó majd tragikusan fiatalon elhunyt futót. Mert mindig tudtam: én nyomokban egy futót tartalmazok! Aztán az az év végül másról szólt...költözés, országváltás, de még előtte villámlátogatás az újságírómennyországban...ilyenek.
Eljött a 2016. január 1. Lényegesen szebb, naposabb és melegebb volt az idő, a program viszont nem változott: én rakétaszemetet szedegetek a gyerekekkel, mellettünk húznak el a sportosak, még többen, mint anno Kistarcsán. Ez itt Németország, kérem szépen, a futás itt tényleg tömegsport, népmozgalom, mittudomén. Ha lehet, még szarabbul éreztem magam a látványuktól, de végre megmozdult bennem valami. Elkezdett tollászkodni az a bizonyos főnix a hamuban. Márciustól egyre többet randiztam az ellipszistréneremmel (öt éven át használtam ruhafogasnak csupán), kezdetben 30, majd 40, később 50, végül 60 percet töltöttem rajta alkalmanként. Úgy heti háromszor látogattam meg őt, nem kevesebbszer. Négy hónapon át tapostam és tapostam, és vicces volt, mert az ablak mellett edzettem, így végignézhettem, hogyan épül-szépül a szomszédunk háza, te Úristen, hány kőműves-dekoltázsban gyönyörködhettem ennyi idő alatt! Szeretem az ellipszistréner keltette rengéseket a testemben nagyon, a legjobb a huszadik és az ötvenedik perc közötti szakasz. Azt nagyon élvezem. A többit meg ki kell bírni. Tudtam, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a célomhoz. A futáshoz. Ha pedig óvodába menet szembe jöttek velem a futók (irány a kiserdő!), így nyugtattam magam: majd lesz olyan is!
Lett is, június 29-e volt a napja. És azóta nincs megállás. Végigcsináltam az edzéstervet, felhoztam magam nulláról öt kilométerre. Aztán ráfeküdtem a sebességre, majd megint a távokra összpontosítottam. Így lett meg december 29-re a 9 kilométer, 7,22 perc/km-es idővel ráadásul, ami nekem kb. a megvalósult álom maga. Meg az egész úgy egyáltalán.
Óriási izgalommal készültem a 2017. január 1-re. Jan már előre röhögött, hogy biztos dugó lesz a futóutakon, hiszen mindenki életmódot vált az év első napján. Én minden esetre fél tízkor szépen elmentem aludni. Aztán felvirradt a nagy nap! Hideg, deres nap, szürke ég, mínusz négy fok. Felöltöztem szépen:
Gondoltam, megkérek valakit, kapja már le, ahogy elindulok a történelmi futásra, de végül a bennem lakó szelfikirálynő győzött (az az arckifejezés priceless és tényleg pontosan ugyanígy éreztem magam...itt még el sem hiszem, hogy mindjárt INDULOK):
A legnagyobb csodálkozásomra az első kilométereken senkivel sem találkoztam. Kezdtem kapiskálni, miért. Kegyetlen hideg, de olyan nedves hideg, bekúszik a bőr alá, rémesen és rettenetesen. Kénytelen voltam nagyon szedni a lábamat (ebből a végén tök jó időm lett, szóval mindennek van magasabb értelme!). Három kört futottam itt, ezen a gyönyörű mezei úton (amit hajlamosak összesározni a traktorok, de most megfagyott, úgyhogy mindegy volt):
A végső sprintet (mert már ilyet is tudok, hogy végső sprint!) pedig ezen a nyílegyenes erdei pályán nyomtam:
Meg sem próbálom leírni, mit éreztem az utolsó métereken. Tudjátok, szerintem a futásban az a legszebb, hogy minden egyes másodpercben repülsz egy kicsit...és én tényleg szárnyakat kaptam ezen a napon.
Közben pedig csak egy gondolat járt a fejemben, s jár azóta is: FUTÓ LETTEM!!!!!!
Nekünk te családtag voltál. Mit voltál? Vagy a mai napig. Bőven. Szerintem több időt töltöttem veled, mint a nagyapáimmal összesen.
Tulajdonképpen mindig jelen voltál minálunk. Legerősebben
vitathatatlanul '97 meg '98 nyarán. Akkor ismertük meg az új albumodat, és mi soha, de soha többé nem akartunk mást hallgatni. Éjjel-nappal az szólt,
otthon, a kertben, a kocsiban. De főleg a kocsiban. Apukám letekerte az
ablakot és mi kórusban üvöltöttük, hogy a faszomat megmutom tenéked! Roppant mód élveztük, hogy legálisan lehet csúnyán beszélni (Istenem, ha belegondolok, hogy nagymamánk már akkor-nagyon-szigorúan nézett ránk, ha azt mertük mondani, hogy tök jó...mert a tök az nem jó...jaj nagyikám, dehogynem!)! Elnézést, ez
klasszikus, ezt Bereményi Géza írta, ezt lehet! Azóta már Kossuth-díj is
járt neki ezért. Na jó, talán nem ezért, talán nem pont ezért.
Mert azért voltak mélyebben szántó gondolatok is a Levél nővéremnek 2-n. Szerintem például soha senki nem tudta négy egyszerű szóba belesűríteni azt a bizonyos elmúlt negyven évet. Neki sikerült: Hernyók, nyüvek / álcák, molyok! / Nagy giliszták élősködtek az örök erőkön!Micsoda átéléssel lehetett ezt dalolászni! Tizenévesen
mondjuk azt hittük, ez valami környezetismereti határozó...dehát
spongyát rá! S, hogy az egésznek mennyire nem lesz jelentősége majd, ha már igazi távlatokban gondolkozunk? Arra kiválóan felel ez a gondolat: Lábjegyzet lesz, egy csillaggal megjelölt szó / Jövőbeli történelemkönyvben. (Kicsit rímel ez arra, hogy Carl Sagan szerint a Föld bizonyos távolságból nézve bizony nem több, mint egy pale blue spot - Jan már olvasta is, én csak a gerincét szoktam nézegetni annak a könyvnek...) A rendszerváltás lényegét pedig eképpen foglalta össze: s most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban! Ahhoz, hogy igazi fülbemászó dallam legyen ebből, kellett a Te hangod is, persze! Pedig de sokan mondják: Cseh Tamásnak nincs hangja! Hadd egészítsem ki ezt az állítást: SENKINEK nincs OLYAN hangja MINT NEKED! A dalaitok pedig a szöveg-dallam-ének oly tökéletes hármasát alkotják, amilyenre szerintem nincs több példa, vagy hát mondjuk úgy, én nem ismerek egyet se.
Na, de gyerünk tovább! Azt nem tudom, a Neki szegeztem én a kérdést, hogy szeretsz kezdetű nótát mennyire szántátok szakrális műnek. Apukám szerint nagyon. Egyszer például Pestről haza térve egyszerűen nem akaródzott véget vetni a road movie-nak, így a Kör utcába érve nem hajtottunk be az udvarra, hanem felkanyarodtunk a temetőhöz. Akkor még nem volt kész az új rész, egészen be lehetett menni kocsival Tatuka sírjáig. Itt, ezen a csendes helyen bömböltetve a kazettás magnót teljesen új értelmet kapott az a sor is, hogy Te segítesz, ha meggyújtom a lámpát, ébredés után, még egy kicsit. Szerelmes dal? Lehet! Már csak az a kérdés, kibe szerelmes az ember...a lényeg úgyis a refrén, rendszerint ezt ordítottuk a leghangosabban: Minden álmomban / Százféle változatban te vagy velem / És mindig te segítesz. Azért a sorért mondjuk, hogy a ház, a ház, a házra vigyázol-e? nem vagyok különösebben hálás, de mindegy ma már.
A hangulat persze akkor hágott a tetőfokára, amikor az irodalmi műveltségünkről tehettünk tanúbizonyságot: Angol regény! Angol regény! Nagyon, de nagyon szerettük ezt a dalt, pláne, hogy akkoriban megfordult a házunkban egy bizonyos nagy kövér ezredes, nem is egyszer! Szegény, külön széket kellett neki hozni, ha le akart ülni a teraszon. Nem tehetek róla, a mai napig az ő arca van előttem, ha azt éneklem veled együtt, hogy Kiderült róla, hogy őrült és négerek lesik parancsát. / Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik. Mondjuk ez a mi ezredesünk főleg a juhtúrós sztrapacskával tömte a fejét, azt viszont nagy elánnal művelte. Angolul viszont ő is jól tudott, ezért mindig így köszöntünk neki: Hello, good evening, yes! (És csak évekkel később, egy Media Markt-ban - ahol nekem az a kedvenc szórakozásom, hogy DVD-k hátlapját olvasgatom - jöttem rá, hogy ez a dalotok valójában az Apokalipszis most történetét dolgozza fel, szóval a főhős igazából Marlon Brando...).
Apropó, angol irodalom! Tamás, tudod, te olyankor is velem voltál, amikor egyáltalán nem számítottam Rád. Halálod után is, úgy értem. Nem írom most ide, mi történt, csak azt, mikor. 2012 január. Kemény hónap. Emlékszem, autózunk egy vígasztalhatatlanul szürke és ködös hétköznap délelőtt a Keleti környékén, már vagy harmadszor tévedünk el, de valahogy nem szentségel egyikünk sem. A hátsó ülésen ül mellettem Tóbika, alig másfél éves. A gyerekorvostól jövünk, muszáj volt bemenni, kicsi fiam egész éjjel lázas volt. Mostanra zuhant mély álomba végre. Máskülönben tuti nem visszük magunkkal oda. Kértem Jant, csak semmi kereskedelmi adó, ezért áttekerte a Kossuth-ra. Olyan jó, olyan megnyugtató volt abban a pillanatban, ahogy kérlelhetetlen vidámsággal énekled azt, hogy E kies hazában mutass nekem /
Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William! Nekem az egy jel volt, hogy minden rendben lesz! És a kórházba sem volt már olyan nehéz bemenni...
De vissza '98 nyarához, amikor valami különös okból kifolyólag imádtunk apukámmal Pesten dugóba kerülni...talán, hogy végre mi is átélhessük annak a lírai számnak az igazát, hogy Végig a Lánchídon / Az aszfalthoz szögezve áll a forgalom...azzal a sorral pedig, hogy Úú a szád, a szád, a szád, /
Hogy izzadtságízű a szád, ne bánd, szóval azzal meg tényleg csak undorral vegyes gyönyörrel tudtunk azonosulni. Ha pedig a föld alá kényszerültünk? Mi azt se bántuk! Hiszen a metró! a metró! a metró! / amellett megy a menet! És: az árny a fény végigsöpör! Nem tudtam ezzel betelni...a mai napig ezt énekelm, ha meg akarok őrülni egy kicsit. És sokszor meg akarok.
Ja, és tudnod kell, hogy ez volt az a nyár, amikor a legközelebb kerültünk annak a lehetőségéhez, hogy találkozzunk Veled. Koncerten? Ah, dehogy! Apukámnak voltak barátai, ismerősei, kollégái (a kívánt rész aláhúzandó), akiknek a baráti köre valamiképpen összeért a tiéddel. S mivel éppen egyidőben voltunk a Balaton-Felvidéken (te bognézőben, mi csak úgy, fürdeni), az egyik este felmerült, hogy na most! Ha már mi lányok megőrülünk érted, meg apukámnak sem volt ám sok lemeze (a gyűjteménye meg se közelítette a 300 bakelitet!), de a tieid mind megvoltak neki, szóval akkor itt az ideje a nagy találkozásnak. Megszólítani, megérinteni Téged, esetleg meglapogatni a hátadat, végtelen ideig szorongatni a kezedet és ezerszer elmondani, hogy ránk zaj még nem volt ilyen hatással...de aztán - egy múló rosszullét miatt - ez is másként alakult. Nem jött létre a nagy összeborulás, apukám pedig bölcsen megjegyezte: jobb így nektek. Talán igaza volt. Megmaradtál egyszeri és megdönthetetlen idolnak.
Te persze most azt hiszed, koncerteden nem is jártunk. Pedig dehogynem! Dózsa Művház (tesómmal itt hallgattuk meg a Telihold dalait, és mivel a koncerttel egyidőben kaktusz- és pozsgás kiállítás is volt az előtérben, Te a végén egy csomó cserepes virággal mentél haza:-), Bárka (ez egy nagyon rossz emlékezetű este, ez volt életem egyetlen koncertje, amiről ideje korán le kellett lépnem, csak annyit mondok: unicum), Kamra (ez nagyon fasza volt) és hát igen! Az első koncert! Tök véletlenül jutottam el rá. Egy kedves ismerős családnak volt négy jegye, de valahogy az egyik gyerekük megbetegedett és engem vittek el helyette. A kedves ismerős család kisebbik fia véletlenül pont az én osztálytársam volt, ráadásul az első igazán nagy és idealizált szerelmem. Sajnos eddigre már kiábrándultam belőle, sőt, azt is elérte, hogy rettenetesen megutáljam, szerintem ebben az időpillanatban nem is voltunk beszélőviszonyban egyáltalán. Nagyon furi volt vele együtt ülni egy Mercedes hatalmas hátsó ülésén, oda-vissza a Katona József Színház tőlünk legalább másfél óra volt, és mi nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Nem, a koncert szünetében sem, a büfénél ácsorogva. S máskülönben, hogy tetszett nekem a Nyugati Pályaudvar? Nagyon. Habár egy szót nem értettem belőle 13 évesen. De azért egy sor megmaradt: Tímeának babája nyáron fogant / de hét férfi szabta meg a vérvonalt (és nem, most nem kellett felmennem a zeneszoveg.hu-ra, ezt így tudom most már 23 éve egyfolytában).
És tényleg! Annyira jól ismerem a számaidat meg a szövegeidet, hogy az néha még engem is meglep. 2009 nyarán például elég volt csak rápillantanom a főnököm asztalán nyitva felejtett Magyar Narancsra, elég volt futólag elolvasnom egy cikk címét - Nem tudtunk angolul - és pontosan tudtam, hogy a te nekrológod az (és elég jó is volt, azt hiszem). Emlékszem, a rádióból tudtam meg, hogy vége, új dalokat nem fogsz már énekelni. Aznap este barátokat láttunk vendégül, éppen egy druszád kezdett arról értekezni, hogy a halálos ágyadon még igazán csinálhattál volna egy kis negatív kampányt a dohányzásnak. Én csendben nyeltem a könnyeimet, és elmerengtem, hogyan reagált az én drága jó édesapám, amikor 20 évvel korábban meghalt Kádár János és valami nagyokos azt nyilatkozta a tévében, hogy élhetett volna még tíz évet az Öreg önkritikát gyakorolni..(azt mondta amúgy, hogy az ilyen embert kell agyonverni és utána leküldeni egy órára a bányába dolgozni...). Én akkor még nem tudtam, mi az az önkritika (manapság sem gyakorlom sokat), de éreztem, hogy apukámat valahogy nem dobja fel a dolog...
És, hogy melyik az én személyes kedvenc számom Tőled? Mondhatnám, hogy több is van, de nem lenne igaz. Mert kedvenc, igazán nagy kedvenc, úgy értem kedvenc kedvenc, az csak egy van. A dal, amit a legjobb akkor hallgatni, amikor borzalmasan szarul vagyok, kilátástalanság és reménytelenség vesz körbe és sehol, de sehol semmi szívderítő...mint egy random márciusi délelőttön a Bosnyák téren, amikor egy fehér zacskót fújkált a lábamnál a szél...de bármikor ilyen hangulatba tudom vele hozni magam, ha akarom. Szóval ezzel:
Ez az a számod, amit soha, de soha nem szerettem volna hallani
koncerten, egyszálgitáros előadásban, hiszen a dal elválaszthatatlan
részét képzi a hangszerelés és az a hangszer, amit még nem tudtam
beazonosítani, de nagyon szeretek! Ja, és nyilván a kedvenc sorom belőle az, hogy Hátat a falnak és megdögleni! / Lee van Cleef tudta ezt remekül...hiszen néhány pillanaton belül teremtesz borzalmas feszültséget és oldod is fel azonnal a kiváló szóhasználattal. Így már nem is lehet olyan komolyan venni az egészet, az életet. Aranyos még az is nagyon, hogy Utánaszóltunk, de elsietett / Sose felejtem azt a csinos zakót, de azért nagyon szomorú is, azt hiszem(ha jól értem a lényeget).
De nem, enneka levélnek nem lehet szomorú a vége, hiszenannyi, de annyiszép pillanatot köszönhetek Neked! Például 1999-ben, márciusban talán. Ekkor vetítették a 6:3-at, amire mi teljesen nyilvánvalóan csakis Miattad ültünk be és nem a ripacs Szamóca miatt, bár sajnos ő volt a főszereplő. És én ma már nem tudom, hogy sikerült kibulizni, de tényleg az EGÉSZ nagycsaládunk eljött a Corvin moziba, igen, nagymamám is, soha ilyen máskor nem volt, ezért jól emlékszem rá, hogy éppen mellettem ült és én könnyekkel a szememben, a kezét szorongatva hatódtam meg a Himnuszon, és nagyon bulizós hangulatba kerültünk, amikor azt énekelted, hogy Jaj a Helén, Jaj a Helén / Szeme kékje olyan titokzatos mint Tangernél a tenger / szívem olyan hevesen ver. Imádtam nagyon!
És én nem tudom, hogy Gyömrőn, a Zrínyi utca hét szám alatt van-e bármilyen emléktábla kirakva, illetve mennyire zarándokhely az a hozzám hasonlóknak, és azt sem tudom, tartottál-e a kezedben valaha is szkarabeusz bogarat, de annyi bizonyos, hogy a legtöbbet idézett dalod minálunk az, hogy Férfiparfüm! Férfiparfüm illata orromban! Apukám hányszor, de hányszor énekelte ez, miközben karon ragadt bennünket és vitt az autójához! Szerintem mindenkinek van ilyenje, egy ilyen Volt osztálytárs! ...hiszen tudod! Egyetlenegy gyűrűjéből mind a ketten gondtalanul évekig megélnénk!
Ja, és mondtam már? Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél!!!
P.S.: Én ilyen ember vagyok! Nem kell velem sokat bíbelődni!
P.S.2.: Kárbaveszett idők / tudom nincsenek / kárbaveszett idők!
Nem értem. Ha nekünk, gyerekeknek mindenáron németet kellett tanulnunk, akkor miért nem mentünk Németországba nyaralni soha? Legalább az NDK-ba, kérem! Bezzeg a többi baráti szocialista ország, az nagyon ment! Csehszlovákia, Bulgária, Románia...utóbbi nem is egyszer. Jugó nem, az addigra már nem volt eléggé vadkelet apukámnak. 1990 nyarán a szüleim Cseszkóra szavaztak, annak is az Alsó-Kubin nevezetű gyöngyszemére (lázadóbbak szerint Dolný Kubín, Kerepes testvérvárosa azóta már, csak úgy mondom!). Persze, ebből is vicces szitu keveredett. Hirtelen mi lettünk a nagyok, a felnőttek. Mert hiába próbálkozott anyukám egy szakszerű Do you speak english-sel a recepción, apukám meg egy bájos Parlez-vous français-val, ezzel még szobakulcsot se kaptunk volna. Ellenben a Sprechen Sie deutsch-ra már legalább jött egy félmosoly, meg az, hogy bisschen... Szobakulcsot is kaptunk, pláne kettőt, mert már akkor is sokan voltunk, ha még nem is elegen.
Öt és felen egészen pontosan, jól elfértünk még a Lada Samara-ban, amivel azon a héten még a Tátra csúcsait is meghódítottuk. Na, és pont ezt a sztorit akarom elmesélni. Nem, az egész nyaralást nem, azt talán majd máskor. Na, jó, apukámmal kapcsolatban még hadd jegyezzem meg, hogy ő nem volt az a könnyen félreállítható alkat, és ha nem értitek a franciát, büdös bunkók, majd beszélek veletek németül én is alapon levitte este a portásnak a hűtőtáska akkuját és addig-addig mutogatott, míg megértették, mit akart, és amikor még mindig kérdőn néztek rá, csak kivágta magát annyival, hogy zu morgen! Ezzel aztán jól el is büszkélkedett nekünk! Emlékszem, mi már akkor egy egész éve tanultunk németül a tesómmal (és nálunk volt a legendás legyezőszótár is!), szóval vettük a bátorságot, és felvilágosítottuk, hogy az igazából bis morgen...apukám pedig kényetelen volt meghajolni a nagyságunk előtt (nem). Na, de ott tartottam, hogy száguldunk a Tátra ormai felé. Ez nagyon izgalmas volt, azaz érdekesek ott a domborzati viszonyok, mert sokáig nem láttunk semmit, vagy legalábbis semmi kirívóan érdekfeszítőt, a következő pillanatban meg ott magasodtak előttünk a 2000 méter körüli óriások, csak úgy, előbukkantak a semmiből. És mondta apukám előre, hogy így lesz, mert ő már járt ott, szóval készültünk az élményre...és mégis! Lélegzetelállítóan szép volt! Az igazi life-changing-experience persze még hátra volt, az első lanovkázás minden addigi félelmetesen gyönyörű élményemet felülírta...ahogy emelkedtünk a beláthatatlanul magas fenyők fölé...maga a rémálomba oltott szabadesés!
Dehát minden lebegésnek vége szakad egyszer. Kiszálltunk, körbenéztünk. A Tátralomnici csúcs meglehetősen kopár és ingerszegény, meg eléggé hideg szél is fújt odafent, ráadásul lefelé hajlott a nap, szóval egy rövid körséta után indultunk máris lefelé. Azaz csak indultunk volna. A lanovka ugyanis valami miatt nem indult. Hogy miért, az a mai napig rejtély. Feloldhatatlan misztikum! Valamirevaló idegen nyelven felvilágosítás nem hangzott el. A tömeg meg csak gyűlt. Roppant kényelmetlen módon, egy lépcsőn alakult úgy, hogy várakoznunk kellett a sorban. Mert a helyünket természetesen nem hagytuk el, nehogy már lemaradjunk a nagy kizökkenésről. A lépcsős ücsörgés az felnőttként sem buli, főleg, ha nem tudod, mire is vársz valójában és tulajdonképpen meddig is? Három tíz év körüli gyerekkel pedig, no meg a féllel...igazán, fogalmam sincs ma már, mivel ütöttük el az időt. Azt a bizonyos egy órát ott a cúgos lépcsőházban, ami nyilván egy teljes hétnek tűnt gyerekszemmel. Valószínű, hogy apukám hozta a formáját, a nagyon ritka étteremlátogatásokon is ő volt a felelős a szórakoztatásunkért, ha éppen várni kellett az ebédre. És gyakran kellett várni. Ilyenkor tudtuk meg, hogy azért nem hozzák a kólánkat, mert még csak éppen most ültetik el a kólacserjéket. És köszönöm, apukám, pont emiatt gondoltam azt évekig, hogy a kóla valójában egy növényalapú nedű...szóval nem ördögtől való, az tuti!
És vajon mivel töltötte más a várakozás kínos perceit? Úgy értem más, mindenki más, aki nem volt olyan szerencsés, hogy egy kétlábon járó lexikonnal édesítse meg a feszült pillanatokat? Egy IQ-toronnyal, ahogy a háta mögött gúnyolták a Népszabiban! Istenem, csak engem gúnyolnának így, csak egyetlen egyszer!! Akár a szemembe is, de nyugodtan, tényleg! Na, de nézzük! Az a végtelenül szimpatikus ifjú titánokból álló (apukám szerint kelet-) német csoport, akik közvetlenül az alattunk lévő lépcsőfokon foglaltak helyet és a világért nem mozdultak volna arrébb egy tapodtat sem - akkor sem, amikor az egyikük ujjára léptem! - nos, ők speciel társasoztak. Meg kártyáztak. Egyik játék került elő a másik után a direkt erre a célra kialakított dobozkából. Mindenféle klasszikus játék, természetesen rém praktikus, kicsinyített kiadásban. Hogy akár egy lépcsőfokon is lehessen Mensch ärgere Dich!-et játszani, kényelmesen, naná, hogy! Tényleg kelet-németek lehettek azok, mindenre fel voltak készülve, atomtámadás, lanovkakimaradás, sorbanállás mandarinért, bármi jöhetett! A dobókocka gurításával picit vigyázni kellett, de ezt is megoldották, mondom, németek!
Apukám pedig nem győzött csodálkozni, s máris ismeretelméleti előadást tartott nekünk a német lélekről. Nézzétek meg, gyerekek, ezt a birkatürelmet! A német nem lökdősődik, nem hőzöng, nem követel, csak vár. Vár, és közben milyen hasznosan tölti az idejét. Nézzétek, most éppen memóriajátékkal pallérozza az elméjét! Hangosan és feltűnően magyarázott, gesztikulált róluk, mint mindig...mi pedig csöndesen reménykedtünk, hogy nem értenek magyarul (az egykori cserediákok sem!). Meg, hogy ugye már hamarosan indulunk. Végül, honnan, honnan nem, előkerült egy kikent-kifent maca (picit a párductestű anyura hajazott az usziból), bevágódott a nő a pult mögé és elkezdte osztani a jegyeket. Ha ma járnék arra, biztos odaordítanám neki a kötelező lózungot (én idősebb vagyok, mint Szlovákia!), akkor viszont örültünk, hogy a létező leggyorsabban és már bőven szürkületben leértünk az autónkhoz.
Mennyit emlegettük később ezt! A hülye németeket, akik a jég hátán is megélnek, no meg a vasbeton lépcsőn is milyen jól eltársasoznak! Honnan, de tényleg honnan is tudtam volna akkor, hogy egyszer nekem is lesz nem is egy, hanem rögtön két kis németem, félig-meddig németek legalábbis! És az tuti, hogy a türelmüket nem tőlem örökölték, ott nagyon is kiütközik a német vér! Mert, mit csinálnak nevezett kis urak, ha nem is egy, hanem másfél órát kell várakozni a fodrászatban? A kisfiúk rémálmaiban eléggé előkelő helyet elfoglaló üzletben? Ordítanak, toporzékolnak, körbe-körbe rohangálnak netán? Ah, dehogy! Akkor mit?
Társasoznak, naná!
Meg memóriáznak!
Pallérozzák a kis agyukat!
Meg az elméjüket!
Meg a finommotorikájukat!
És teljesen nyilvánvaló, hogy nem az anyjuk a német, hiszen nálam még egy könyv sem volt, nemhogy mini-játékgyűjtemény! Én kérem, időpontra mentem, arra számítottam, hogy azonnal sorra kerülünk, mint mindig. Ja, hogy reggel felmondott az egyik kollegina? Ah, az biztos szlovák volt!
Tizenegy év. Az elég nagy korkülönbség. Várható volt, hogy így alakul. Én már babázok (khm), te még az álmaidat éled. Sajnos elég messze tőlünk. Szerencsére szerveztünk idén egy szuper közös nyaralást, mintha csak tudtuk volna. Hogy utána jóideig nem találkozunk. Nem, a Skype az nem buli. Az olyan, mintha ott lennél velem egy szobában, mintha csak elég lenne kinyújtanom a kezem...aztán mégsem. Én idén karácsonykor értettem meg, miért van az, hogy némely külhonba szakadt hazánk fia alig vagy egyáltalán nem kommunikál az otthon maradottakkal. Könnyebb úgy elviselni.
Titokban a titkos strandon...
De, még mielőtt ránk törne az általános depresszió, inkább emlékezzünk! A közös strandolásra? Ah, dehogy! Sokkal jobbat tudok! Nekem az a kedvenc történetem Veled! Tudod, amikor megszöktünk! Amikor illegalitásban voltunk egy-két órát, tudod! Szerintem te olyan ötéves forma lehettél, én nemrég töltöttem be a tizenhatot. Undorító, hideg, nyálkás egy idő volt, mint novemberben szinte mindig. Gusztustalan egy hónap. Az aranyoktóbernek már lőttek, a white christmas még sehol sincs. De a gyereknek levegőznie kell, meg különben is láb alatt voltunk, mint felmosáskor szinte mindig. Anyuci kért, ugyan vigyelek már ki egy kicsit az udvarra játszani. Ezt én mindig örömmel tettem, talán a saját gyerekeimmel se voltam annyit sétálni, mint veled. Na, játszóterezni, azt nem, az Pécelen nem volt. Volt viszont egy csomó befagyott pocsolya, amin kiválóan lehetett csúszkálni, néma kacsa, akiket meg lehetett látogatni, vasúti töltés, ahol lehetett rémüldüzni a hangtalanul közeledő személyvonattól, és még mennyi minden más! Órákat elvoltunk így kint, akármilyen hideg volt! És csak most, gyakorló anyukaként jut eszembe: nem volt nálunk se pelenkázó táska, se bioköles, de még egy üveg víz se. Nem is kellett egyik se. Na!
Soha nem feledem a vibráló rákot...
De ezen a novemberi napon egyáltalán nem akaródzott kimenni. Inkább a szobámban akartam fetrengeni és Eddát bömböltetni? Szó sincs róla! Játszottunk volna a plüssállatokkal kórházasat (tudod: hu! hu! hubagoly!)...de anyuci megvétózta, mondván: ebéd előtt levegőzni kell, ha a fene fenét eszik is! Mit volt mit tenni, jó alaposan betekertük magunkat mindenféle bugyolába, és irány az udvar. Hú, de ingerszegény volt az ezen a vígasztalanul szürke szombat délelőttön! Nem találtuk a helyünket egyáltalán. Ténferegtünk, próbáltunk labdázni...amikor én végre benyúltam a zsebembe. Honnan, honnan nem, találtam benne kétszáz forintot (talán, mert anyuci kinti dzsekijét kaptam magamra hirtelen?)! Ma már ez a vicc kategória, akkor kész vagyon! Bennem pedig rögtön összeállt a kép! Anyuci, az utcára is kimehetünk Veronkával? Persze, csak ne lépjél már oda, most mostam fel...Nem kellett kétszer mondani, már ott sem voltunk.
Felfelé indultunk el a Kör utcán, te nem kérdeztél semmit, vakon bíztál bennem. Tudtad, hogy csak a javadat akarom. Meg a magamét. Meg sem álltunk egészen a Csavaros Fagyizóig, jól bírtad a kutyagolást. Ősz végén itt fagyit nem, forró csokit viszont egészen nagy pohárban mértek. Ráadásul nagyon finom, puha meleg is volt odabent, jól elücsörögtünk az okkersárga műbőr sarokülőn, nem zavart a hamburgerszag egyáltalán.
S közben könnyesre röhögtük magunkat, hogy
a, mi most milyen jót sétálunk:-)
b, erről senkinek, de tényleg senkinek nem szabad tudnia!
Ezt a kis túrát még megismételtük párszor, akkor is, amikor már Blue Pizza-nak hívták azt a helyet és Made in Romania talpfeliratú ikeás bögrékben mérték a sokkal silányabb kakaót sokkal több pénzért. De a lényeg az illegalitás mámorító érzése úgyis!
Életünk első képe, amin mintha egy kicsit hasonlítanánk...
Szóval, ha bármikor úgy adódik, hogy elég volt a Föld körüli vitorlázásból és sétálnál egy kicsit....tudod, hol találsz!
