Tóbi szerint a világ

Este, fogmosás közben minálunk:

- Anya, Orbán Viktor jó Präsident?
- Hát izét, tudod, kisfiam...
- Ah, tudom! Ne is folytasd! Ő nem engedte, hogy járda épüljön Kistarcsán a Szent László utcában!

Te velem ne kukoricázz!

Imádom azt az okos kis fejét, meg kiváltképpen azt, ahogyan összeállnak benne a gondolatok!!!

Az este pedig így folytatódik:

- Anya, tudom, hogy ma este te lennél a soros, és én nagyon várom, hogy mi fog történni Ruminivel, de most apával egy nagyon izgalmas résznél tartunk az Egri csillagokban, és tudni akarom, hogy folytatódik, ezért ma megint apával olvasok, nem baj?
- Nem baj. Csak nem valami csatajelenetnél tartotok?
- Nem. De végre benne van Dobó István. És én csak azt szeretem, amikor benne van Dobó István.

Végül mégis velem olvasott, mert Szkander Bob még Dobó Istvánnál is menőbb

 Másnap, reggeli közben pedig:

- Apa, az Aranyembert miért hívták úgy, hogy Aranyember?
- Mert nagyon aranyos volt...

Német eredetiben:
- Papa, warum heisst der Goldmensch Goldmensch?
- Weil er sehr goldig ist..

Anno 2010 D-day-6

Jan, amikor humoránál van:-)))

Der lange Lauf zu mir selbst

Hé, milyen fasza kis cím! Akár könyvcímnek is elmenne! Sajnos már az is. Én is onnan loptam. Joschka Fischer írta meg ezzel a címmel, hogyan lett 140 kilós currywurst-zabáló Bundestag-képviselőből futóbolond külügyminiszter. Most akkor én is leírom. Mit? Azt, hogyan lettem vágyakozó-álmodozóból a szomszédjai általal csodált futóbolond. Kezdem:

Kicsit (nagyon) vissza kell mennem az időben. Végtelenül undorító, csuszmákos, hideg és szürke volt a 2015. január elseje. Az előző este eleve nem sikerült valami jól, legyen elég annyi, hogy én éjfél előtt pár perccel a fejemre húztam a párnát meg a takarót és nem voltam hajlandó kinézni az ablakon. Pedig akkor már tudtuk, hogy az az utolsó szilveszter abban a házban. Csak mi ketten, de már tudtuk. Másnap ennek megfelelő hangulatban terelgettem ki a gyerekeket az utcára. Gyertek, szar az idő, de akkor is ki kell menni, kell a levegőzés! (de ismerős ez valahonnan:-) Nem mentünk messzire, Flórikámnak nem volt ínyére a gyaloglás, inkább csak az utcán tébláboltunk, rakétaszemetet gyűjtögettünk. Én a magam részéről majd megfagytam és be akartam menni, de még nem járt le a kötelező fél óra. Összeszorítottam a fogam.

Ráadásul egyre másra futottak el mellettünk a környék sportosai. A rohadékok! Üdvözült mosollyal az arcukon, szuper futóruhával a tökéletes testükön...egy ilyen förtelmes napon, mi ütött ezekbe? Ez valami vicc? Minek örülnek ezek ennyire?? Akkor, ott a Szent László utca reményvesztett porában elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ezt jövőre én is kipróbálom! Felélesztem magamban a 2008-ban még oly buzgó majd tragikusan fiatalon elhunyt futót. Mert mindig tudtam: én nyomokban egy futót tartalmazok! Aztán az az év végül másról szólt...költözés, országváltás, de még előtte villámlátogatás az újságírómennyországban...ilyenek.

Eljött a 2016. január 1. Lényegesen szebb, naposabb és melegebb volt az idő, a program viszont nem változott: én rakétaszemetet szedegetek a gyerekekkel, mellettünk húznak el a sportosak, még többen, mint anno Kistarcsán. Ez itt Németország, kérem szépen, a futás itt tényleg tömegsport, népmozgalom, mittudomén. Ha lehet, még szarabbul éreztem magam a látványuktól, de végre megmozdult bennem valami. Elkezdett tollászkodni az a bizonyos főnix a hamuban. Márciustól egyre többet randiztam az ellipszistréneremmel (öt éven át használtam ruhafogasnak csupán), kezdetben 30, majd 40, később 50, végül 60 percet töltöttem rajta alkalmanként. Úgy heti háromszor látogattam meg őt, nem kevesebbszer. Négy hónapon át tapostam és tapostam, és vicces volt, mert az ablak mellett edzettem, így végignézhettem, hogyan épül-szépül a szomszédunk háza, te Úristen, hány kőműves-dekoltázsban gyönyörködhettem ennyi idő alatt! Szeretem az ellipszistréner keltette rengéseket a testemben nagyon, a legjobb a huszadik és az ötvenedik perc közötti szakasz. Azt nagyon élvezem. A többit meg ki kell bírni. Tudtam, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a célomhoz. A futáshoz. Ha pedig óvodába menet szembe jöttek velem a futók (irány a kiserdő!), így nyugtattam magam: majd lesz olyan is!

Lett is, június 29-e volt a napja. És azóta nincs megállás. Végigcsináltam az edzéstervet, felhoztam magam nulláról öt kilométerre. Aztán ráfeküdtem a sebességre, majd megint a távokra összpontosítottam. Így lett meg december 29-re a 9 kilométer, 7,22 perc/km-es idővel ráadásul, ami nekem kb. a megvalósult álom maga. Meg az egész úgy egyáltalán.

Óriási izgalommal készültem a 2017. január 1-re. Jan már előre röhögött, hogy biztos dugó lesz a futóutakon, hiszen mindenki életmódot vált az év első napján. Én minden esetre fél tízkor szépen elmentem aludni. Aztán felvirradt a nagy nap! Hideg, deres nap, szürke ég, mínusz négy fok. Felöltöztem szépen:

Gondoltam, megkérek valakit, kapja már le, ahogy elindulok a történelmi futásra, de végül a bennem lakó szelfikirálynő győzött (az az arckifejezés priceless és tényleg pontosan ugyanígy éreztem magam...itt még el sem hiszem, hogy mindjárt INDULOK):

A legnagyobb csodálkozásomra az első kilométereken senkivel sem találkoztam. Kezdtem kapiskálni, miért. Kegyetlen hideg, de olyan nedves hideg, bekúszik a bőr alá, rémesen és rettenetesen. Kénytelen voltam nagyon szedni a lábamat (ebből a végén tök jó időm lett, szóval mindennek van magasabb értelme!). Három kört futottam itt, ezen a gyönyörű mezei úton (amit hajlamosak összesározni a traktorok, de most megfagyott, úgyhogy mindegy volt):

 A végső sprintet (mert már ilyet is tudok, hogy végső sprint!) pedig ezen a nyílegyenes erdei pályán nyomtam:

Meg sem próbálom leírni, mit éreztem az utolsó métereken. Tudjátok, szerintem a futásban az a legszebb, hogy minden egyes másodpercben repülsz egy kicsit...és én tényleg szárnyakat kaptam ezen a napon.

Közben pedig csak egy gondolat járt a fejemben, s jár azóta is: FUTÓ LETTEM!!!!!!

Eszembe jutottál

Tamás, ugye, hallasz?

Nekünk te családtag voltál. Mit voltál? Vagy a mai napig. Bőven. Szerintem több időt töltöttem veled, mint a nagyapáimmal összesen. Tulajdonképpen mindig jelen voltál minálunk. Legerősebben vitathatatlanul '97 meg '98 nyarán. Akkor ismertük meg az új albumodat, és mi soha, de soha többé nem akartunk mást hallgatni. Éjjel-nappal az szólt, otthon, a kertben, a kocsiban. De főleg a kocsiban. Apukám letekerte az ablakot és mi kórusban üvöltöttük, hogy a faszomat megmutom tenéked! Roppant mód élveztük, hogy legálisan lehet csúnyán beszélni (Istenem, ha belegondolok, hogy nagymamánk már akkor-nagyon-szigorúan nézett ránk, ha azt mertük mondani, hogy tök jó...mert a tök az nem jó...jaj nagyikám, dehogynem!)! Elnézést, ez klasszikus, ezt Bereményi Géza írta, ezt lehet! Azóta már Kossuth-díj is járt neki ezért. Na jó, talán nem ezért, talán nem pont ezért.

Mert azért voltak mélyebben szántó gondolatok is a Levél nővéremnek 2-n. Szerintem például soha senki nem tudta négy egyszerű szóba belesűríteni azt a bizonyos elmúlt negyven évet. Neki sikerült: Hernyók, nyüvek / álcák, molyok! / Nagy giliszták élősködtek az örök erőkön! Micsoda átéléssel lehetett ezt dalolászni! Tizenévesen mondjuk azt hittük, ez valami környezetismereti határozó...dehát spongyát rá! S, hogy az egésznek mennyire nem lesz jelentősége majd, ha már igazi távlatokban gondolkozunk? Arra kiválóan felel ez a gondolat: Lábjegyzet lesz, egy csillaggal megjelölt szó / Jövőbeli történelemkönyvben. (Kicsit rímel ez arra, hogy Carl Sagan szerint a Föld bizonyos távolságból nézve bizony nem több, mint egy pale blue spot - Jan már olvasta is, én csak a gerincét szoktam nézegetni annak a könyvnek...) A rendszerváltás lényegét pedig eképpen foglalta össze: s most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban! Ahhoz, hogy igazi fülbemászó dallam legyen ebből, kellett a Te hangod is, persze! Pedig de sokan mondják: Cseh Tamásnak nincs hangja! Hadd egészítsem ki ezt az állítást: 
SENKINEK nincs OLYAN hangja MINT NEKED! A dalaitok pedig a szöveg-dallam-ének oly tökéletes hármasát alkotják, amilyenre szerintem nincs több példa, vagy hát mondjuk úgy, én nem ismerek egyet se.

Na, de gyerünk tovább! Azt nem tudom, a Neki szegeztem én a kérdést, hogy szeretsz kezdetű nótát mennyire szántátok szakrális műnek. Apukám szerint nagyon. Egyszer például Pestről haza térve egyszerűen nem akaródzott véget vetni a road movie-nak, így a Kör utcába érve nem hajtottunk be az udvarra, hanem felkanyarodtunk a temetőhöz. Akkor még nem volt kész az új rész, egészen be lehetett menni kocsival Tatuka sírjáig. Itt, ezen a csendes helyen bömböltetve a kazettás magnót teljesen új értelmet kapott az a sor is, hogy Te segítesz, ha meggyújtom a lámpát, ébredés után, még egy kicsit. Szerelmes dal? Lehet! Már csak az a kérdés, kibe szerelmes az ember...a lényeg úgyis a refrén, rendszerint ezt ordítottuk a leghangosabban: Minden álmomban / Százféle változatban te vagy velem / És mindig te segítesz. Azért a sorért mondjuk, hogy a ház, a ház, a házra vigyázol-e? nem vagyok különösebben hálás, de mindegy ma már.

A hangulat persze akkor hágott a tetőfokára, amikor az irodalmi műveltségünkről tehettünk tanúbizonyságot: Angol regény! Angol regény! Nagyon, de nagyon szerettük ezt a dalt, pláne, hogy akkoriban megfordult a házunkban egy bizonyos nagy kövér ezredes, nem is egyszer! Szegény, külön széket kellett neki hozni, ha le akart ülni a teraszon. Nem tehetek róla, a mai napig az ő arca van előttem, ha azt éneklem veled együtt, hogy Kiderült róla, hogy őrült és négerek lesik parancsát. / Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik. Mondjuk ez a mi ezredesünk főleg a juhtúrós sztrapacskával tömte a fejét, azt viszont nagy elánnal művelte. Angolul viszont ő is jól tudott, ezért mindig így köszöntünk neki: Hello, good evening, yes! (És csak évekkel később, egy Media Markt-ban - ahol nekem az a kedvenc szórakozásom, hogy DVD-k hátlapját olvasgatom - jöttem rá, hogy ez a dalotok valójában az Apokalipszis most történetét dolgozza fel, szóval a főhős igazából Marlon Brando...). 

Apropó, angol irodalom! Tamás, tudod, te olyankor is velem voltál, amikor egyáltalán nem számítottam Rád. Halálod után is, úgy értem. Nem írom most ide, mi történt, csak azt, mikor. 2012 január. Kemény hónap. Emlékszem, autózunk egy vígasztalhatatlanul szürke és ködös hétköznap délelőtt a Keleti környékén, már vagy harmadszor tévedünk el, de valahogy nem szentségel egyikünk sem. A hátsó ülésen ül mellettem Tóbika, alig másfél éves. A gyerekorvostól jövünk, muszáj volt bemenni, kicsi fiam egész éjjel lázas volt. Mostanra zuhant mély álomba végre. Máskülönben tuti nem visszük magunkkal oda. Kértem Jant, csak semmi kereskedelmi adó, ezért áttekerte a Kossuth-ra. Olyan jó, olyan megnyugtató volt abban a pillanatban, ahogy kérlelhetetlen vidámsággal énekled azt, hogy E kies hazában mutass nekem /
Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William! Nekem az egy jel volt, hogy minden rendben lesz! És a kórházba sem volt már olyan nehéz bemenni...

De vissza '98 nyarához, amikor valami különös okból kifolyólag imádtunk apukámmal Pesten dugóba kerülni...talán, hogy végre mi is átélhessük annak a lírai számnak az igazát, hogy Végig a Lánchídon / Az aszfalthoz szögezve áll a forgalom...azzal a sorral pedig, hogy Úú a szád, a szád, a szád, /
Hogy izzadtságízű a szád, ne bánd, szóval azzal meg tényleg csak undorral vegyes gyönyörrel tudtunk azonosulni. Ha pedig a föld alá kényszerültünk? Mi azt se bántuk! Hiszen a metró! a metró! a metró! / amellett megy a menet! És: az árny a fény végigsöpör! Nem tudtam ezzel betelni...a mai napig ezt énekelm, ha meg akarok őrülni egy kicsit. És sokszor meg akarok.

Ja, és tudnod kell, hogy ez volt az a nyár, amikor a legközelebb kerültünk annak a lehetőségéhez, hogy találkozzunk Veled. Koncerten? Ah, dehogy! Apukámnak voltak barátai, ismerősei, kollégái (a kívánt rész aláhúzandó), akiknek a baráti köre valamiképpen összeért a tiéddel. S mivel éppen egyidőben voltunk a Balaton-Felvidéken (te bognézőben, mi csak úgy, fürdeni), az egyik este felmerült, hogy na most! Ha már mi lányok megőrülünk érted, meg apukámnak sem volt ám sok lemeze (a gyűjteménye meg se közelítette a 300 bakelitet!), de a tieid mind megvoltak neki, szóval akkor itt az ideje a nagy találkozásnak. Megszólítani, megérinteni Téged, esetleg meglapogatni a hátadat, végtelen ideig szorongatni a kezedet és ezerszer elmondani, hogy ránk zaj még nem volt ilyen hatással...de aztán - egy múló rosszullét miatt - ez is másként alakult. Nem jött létre a nagy összeborulás, apukám pedig bölcsen megjegyezte: jobb így nektek. Talán igaza volt. Megmaradtál egyszeri és megdönthetetlen idolnak.

Te persze most azt hiszed, koncerteden nem is jártunk. Pedig dehogynem! Dózsa Művház (tesómmal itt hallgattuk meg a Telihold dalait, és mivel a koncerttel egyidőben kaktusz- és pozsgás kiállítás is volt az előtérben, Te a végén egy csomó cserepes virággal mentél haza:-), Bárka (ez egy nagyon rossz emlékezetű este, ez volt életem egyetlen koncertje, amiről ideje korán le kellett lépnem, csak annyit mondok: unicum), Kamra (ez nagyon fasza volt) és hát igen! Az első koncert! Tök véletlenül jutottam el rá. Egy kedves ismerős családnak volt négy jegye, de valahogy az egyik gyerekük megbetegedett és engem vittek el helyette. A kedves ismerős család kisebbik fia véletlenül pont az én osztálytársam volt, ráadásul az első igazán nagy és idealizált szerelmem. Sajnos eddigre már kiábrándultam belőle, sőt, azt is elérte, hogy rettenetesen megutáljam, szerintem ebben az időpillanatban nem is voltunk beszélőviszonyban egyáltalán. Nagyon furi volt vele együtt ülni egy Mercedes hatalmas hátsó ülésén, oda-vissza a Katona József Színház tőlünk legalább másfél óra volt, és mi nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Nem, a koncert szünetében sem, a büfénél ácsorogva. S máskülönben, hogy tetszett nekem a Nyugati Pályaudvar? Nagyon. Habár egy szót nem értettem belőle 13 évesen. De azért egy sor megmaradt: Tímeának babája nyáron fogant / de hét férfi szabta meg a vérvonalt (és nem, most nem kellett felmennem a zeneszoveg.hu-ra, ezt így tudom most már 23 éve egyfolytában).

És tényleg! Annyira jól ismerem a számaidat meg a szövegeidet, hogy az néha még engem is meglep. 2009 nyarán például elég volt csak rápillantanom a főnököm asztalán nyitva felejtett Magyar Narancsra, elég volt futólag elolvasnom egy cikk címét - Nem tudtunk angolul - és pontosan tudtam, hogy a te nekrológod az (és elég jó is volt, azt hiszem). Emlékszem, a rádióból tudtam meg, hogy vége, új dalokat nem fogsz már énekelni. Aznap este barátokat láttunk vendégül, éppen egy druszád kezdett arról értekezni, hogy a halálos ágyadon még igazán csinálhattál volna egy kis negatív kampányt a dohányzásnak. Én csendben nyeltem a könnyeimet, és elmerengtem, hogyan reagált az én drága jó édesapám, amikor 20 évvel korábban meghalt Kádár János és valami nagyokos azt nyilatkozta a tévében, hogy élhetett volna még tíz évet az Öreg önkritikát gyakorolni..(azt mondta amúgy, hogy az ilyen embert kell agyonverni és utána leküldeni egy órára a bányába dolgozni...). Én akkor még nem tudtam, mi az az önkritika (manapság sem gyakorlom sokat), de éreztem, hogy apukámat valahogy nem dobja fel a dolog...

És, hogy melyik az én személyes kedvenc számom Tőled? Mondhatnám, hogy több is van, de nem lenne igaz. Mert kedvenc, igazán nagy kedvenc, úgy értem kedvenc kedvenc, az csak egy van. A dal, amit a legjobb akkor hallgatni, amikor borzalmasan szarul vagyok, kilátástalanság és reménytelenség vesz körbe és sehol, de sehol semmi szívderítő...mint egy random márciusi délelőttön a Bosnyák téren, amikor egy fehér zacskót fújkált a lábamnál a szél...de bármikor ilyen hangulatba tudom vele hozni magam, ha akarom. Szóval ezzel:

Ez az a számod, amit soha, de soha nem szerettem volna hallani koncerten, egyszálgitáros előadásban, hiszen a dal elválaszthatatlan részét képzi a hangszerelés és az a hangszer, amit még nem tudtam beazonosítani, de nagyon szeretek! Ja, és nyilván a kedvenc sorom belőle az, hogy Hátat a falnak és megdögleni! / Lee van Cleef tudta ezt remekül...hiszen néhány pillanaton belül teremtesz borzalmas feszültséget és oldod is fel azonnal a kiváló szóhasználattal. Így már nem is lehet olyan komolyan venni az egészet, az életet. Aranyos még az is nagyon, hogy Utánaszóltunk, de elsietett / Sose felejtem azt a csinos zakót, de azért nagyon szomorú is, azt hiszem (ha jól értem a lényeget).

De nem, ennek a levélnek nem lehet szomorú a vége, hiszen annyi, de annyi szép pillanatot köszönhetek Neked! Például 1999-ben, márciusban talán. Ekkor vetítették a 6:3-at, amire mi teljesen nyilvánvalóan csakis Miattad ültünk be és nem a ripacs Szamóca miatt, bár sajnos ő volt a főszereplő. És én ma már nem tudom, hogy sikerült kibulizni, de tényleg az EGÉSZ nagycsaládunk eljött a Corvin moziba, igen, nagymamám is, soha ilyen máskor nem volt, ezért jól emlékszem rá, hogy éppen mellettem ült és én könnyekkel a szememben, a kezét szorongatva hatódtam meg a Himnuszon, és nagyon bulizós hangulatba kerültünk, amikor azt énekelted, hogy Jaj a Helén, Jaj a Helén / Szeme kékje olyan titokzatos mint Tangernél a tenger / szívem olyan hevesen ver. Imádtam nagyon!

És én nem tudom, hogy Gyömrőn, a Zrínyi utca hét szám alatt van-e bármilyen emléktábla kirakva, illetve mennyire zarándokhely az a hozzám hasonlóknak, és azt sem tudom, tartottál-e a kezedben valaha is szkarabeusz bogarat, de annyi bizonyos, hogy a legtöbbet idézett dalod minálunk az, hogy Férfiparfüm! Férfiparfüm illata orromban! Apukám hányszor, de hányszor énekelte ez, miközben karon ragadt bennünket és vitt az autójához! Szerintem mindenkinek van ilyenje, egy ilyen Volt osztálytárs! ...hiszen tudod! Egyetlenegy gyűrűjéből mind a ketten gondtalanul évekig megélnénk!

 Ja, és mondtam már? Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél!!!

P.S.: Én ilyen ember vagyok! Nem kell velem sokat bíbelődni!

P.S.2.: Kárbaveszett idők / tudom nincsenek / kárbaveszett idők!







 

Rózsát terem

Nem értem. Ha nekünk, gyerekeknek mindenáron németet kellett tanulnunk, akkor miért nem mentünk Németországba nyaralni soha? Legalább az NDK-ba, kérem! Bezzeg a többi baráti szocialista ország, az nagyon ment! Csehszlovákia, Bulgária, Románia...utóbbi nem is egyszer. Jugó nem, az addigra már nem volt eléggé vadkelet apukámnak. 1990 nyarán a szüleim Cseszkóra szavaztak, annak is az Alsó-Kubin nevezetű gyöngyszemére (lázadóbbak szerint Dolný Kubín, Kerepes testvérvárosa azóta már, csak úgy mondom!). Persze, ebből is vicces szitu keveredett. Hirtelen mi lettünk a nagyok, a felnőttek. Mert hiába próbálkozott anyukám egy szakszerű Do you speak english-sel a recepción, apukám meg egy bájos Parlez-vous français-val, ezzel még szobakulcsot se kaptunk volna. Ellenben a Sprechen Sie deutsch-ra már legalább jött egy félmosoly, meg az, hogy bisschen... Szobakulcsot is kaptunk, pláne kettőt, mert már akkor is sokan voltunk, ha még nem is elegen. 

Öt és felen egészen pontosan, jól elfértünk még a Lada Samara-ban, amivel azon a héten még a Tátra csúcsait is meghódítottuk. Na, és pont ezt a sztorit akarom elmesélni. Nem, az egész nyaralást nem, azt talán majd máskor. Na, jó, apukámmal kapcsolatban még hadd jegyezzem meg, hogy ő nem volt az a könnyen félreállítható alkat, és ha nem értitek a franciát, büdös bunkók, majd beszélek veletek németül én is alapon levitte este a portásnak a hűtőtáska akkuját és addig-addig mutogatott, míg megértették, mit akart, és amikor még mindig kérdőn néztek rá, csak kivágta magát annyival, hogy zu morgen! Ezzel aztán jól el is büszkélkedett nekünk! Emlékszem, mi már akkor egy egész éve tanultunk németül a tesómmal (és nálunk volt a legendás legyezőszótár is!), szóval vettük a bátorságot, és felvilágosítottuk, hogy az igazából bis morgen...apukám pedig kényetelen volt meghajolni a nagyságunk előtt (nem).

Na, de ott tartottam, hogy száguldunk a Tátra ormai felé. Ez nagyon izgalmas volt, azaz érdekesek ott a domborzati viszonyok, mert sokáig nem láttunk semmit, vagy legalábbis semmi kirívóan érdekfeszítőt, a következő pillanatban meg ott magasodtak előttünk a 2000 méter körüli óriások, csak úgy, előbukkantak a semmiből. És mondta apukám előre, hogy így lesz, mert ő már járt ott, szóval készültünk az élményre...és mégis! Lélegzetelállítóan szép volt! Az igazi life-changing-experience persze még hátra volt, az első lanovkázás minden addigi félelmetesen gyönyörű élményemet felülírta...ahogy emelkedtünk a beláthatatlanul magas fenyők fölé...maga a rémálomba oltott szabadesés!

Dehát minden lebegésnek vége szakad egyszer. Kiszálltunk, körbenéztünk. A Tátralomnici csúcs meglehetősen kopár és ingerszegény, meg eléggé hideg szél is fújt odafent, ráadásul lefelé hajlott a nap, szóval egy rövid körséta után indultunk máris lefelé. Azaz csak indultunk volna. A lanovka ugyanis valami miatt nem indult. Hogy miért, az a mai napig rejtély. Feloldhatatlan misztikum! Valamirevaló idegen nyelven felvilágosítás nem hangzott el. A tömeg meg csak gyűlt. Roppant kényelmetlen módon, egy lépcsőn alakult úgy, hogy várakoznunk kellett a sorban. Mert a helyünket természetesen nem hagytuk el, nehogy már lemaradjunk a nagy kizökkenésről. A lépcsős ücsörgés az felnőttként sem buli, főleg, ha nem tudod, mire is vársz valójában és tulajdonképpen meddig is? Három tíz év körüli gyerekkel pedig, no meg a féllel...igazán, fogalmam sincs ma már, mivel ütöttük el az időt. Azt a bizonyos egy órát ott a cúgos lépcsőházban, ami nyilván egy teljes hétnek tűnt gyerekszemmel. Valószínű, hogy apukám hozta a formáját, a nagyon ritka étteremlátogatásokon is ő volt a felelős a szórakoztatásunkért, ha éppen várni kellett az ebédre. És gyakran kellett várni. Ilyenkor tudtuk meg, hogy azért nem hozzák a kólánkat, mert még csak éppen most ültetik el a kólacserjéket. És köszönöm, apukám, pont emiatt gondoltam azt évekig, hogy a kóla valójában egy növényalapú nedű...szóval nem ördögtől való, az tuti!

És vajon mivel töltötte más a várakozás kínos perceit? Úgy értem más, mindenki más, aki nem volt olyan szerencsés, hogy egy kétlábon járó lexikonnal édesítse meg a feszült pillanatokat? Egy IQ-toronnyal, ahogy a háta mögött gúnyolták a Népszabiban! Istenem, csak engem gúnyolnának így, csak egyetlen egyszer!! Akár a szemembe is, de nyugodtan, tényleg! Na, de nézzük! Az a végtelenül szimpatikus ifjú titánokból álló (apukám szerint kelet-) német csoport, akik közvetlenül az alattunk lévő lépcsőfokon foglaltak helyet és a világért nem mozdultak volna arrébb egy tapodtat sem - akkor sem, amikor az egyikük ujjára léptem! - nos, ők speciel társasoztak. Meg kártyáztak. Egyik játék került elő a másik után a direkt erre a célra kialakított dobozkából. Mindenféle klasszikus játék, természetesen rém praktikus, kicsinyített kiadásban. Hogy akár egy lépcsőfokon is lehessen Mensch ärgere Dich!-et játszani, kényelmesen, naná, hogy! Tényleg kelet-németek lehettek azok, mindenre fel voltak készülve, atomtámadás, lanovkakimaradás, sorbanállás mandarinért, bármi jöhetett! A dobókocka gurításával picit vigyázni kellett, de ezt is megoldották, mondom, németek!

Apukám pedig nem győzött csodálkozni, s máris ismeretelméleti előadást tartott nekünk a német lélekről. Nézzétek meg, gyerekek, ezt a birkatürelmet! A német nem lökdősődik, nem hőzöng, nem követel, csak vár. Vár, és közben milyen hasznosan tölti az idejét. Nézzétek, most éppen memóriajátékkal pallérozza az elméjét! Hangosan és feltűnően magyarázott, gesztikulált róluk, mint mindig...mi pedig csöndesen reménykedtünk, hogy nem értenek magyarul (az egykori cserediákok sem!). Meg, hogy ugye már hamarosan indulunk. Végül, honnan, honnan nem, előkerült egy kikent-kifent maca (picit a párductestű anyura hajazott az usziból), bevágódott a nő a pult mögé és elkezdte osztani a jegyeket. Ha ma járnék arra, biztos odaordítanám neki a kötelező lózungot (én idősebb vagyok, mint Szlovákia!), akkor viszont örültünk, hogy a létező leggyorsabban és már bőven szürkületben leértünk az autónkhoz.

Mennyit emlegettük később ezt! A hülye németeket, akik a jég hátán is megélnek, no meg a vasbeton lépcsőn is milyen jól eltársasoznak! Honnan, de tényleg honnan is tudtam volna akkor, hogy egyszer nekem is lesz nem is egy, hanem rögtön két kis németem, félig-meddig németek legalábbis! És az tuti, hogy a türelmüket nem tőlem örökölték, ott nagyon is kiütközik a német vér! Mert, mit csinálnak nevezett kis urak, ha nem is egy, hanem másfél órát kell várakozni a fodrászatban? A kisfiúk rémálmaiban eléggé előkelő helyet elfoglaló üzletben? Ordítanak, toporzékolnak, körbe-körbe rohangálnak netán? Ah, dehogy! Akkor mit?

 Társasoznak, naná!

 Meg memóriáznak!

 Pallérozzák a kis agyukat!

 

Meg az elméjüket!

Meg a finommotorikájukat!

És teljesen nyilvánvaló, hogy nem az anyjuk a német, hiszen nálam még egy könyv sem volt, nemhogy mini-játékgyűjtemény! Én kérem, időpontra mentem, arra számítottam, hogy azonnal sorra kerülünk, mint mindig. Ja, hogy reggel felmondott az egyik kollegina? Ah, az biztos szlovák volt!

Missing you

Tizenegy év. Az elég nagy korkülönbség. Várható volt, hogy így alakul. Én már babázok (khm), te még az álmaidat éled. Sajnos elég messze tőlünk. Szerencsére szerveztünk idén egy szuper közös nyaralást, mintha csak tudtuk volna. Hogy utána jóideig nem találkozunk. Nem, a Skype az nem buli. Az olyan, mintha ott lennél velem egy szobában, mintha csak elég lenne kinyújtanom a kezem...aztán mégsem. Én idén karácsonykor értettem meg, miért van az, hogy némely külhonba szakadt hazánk fia alig vagy egyáltalán nem kommunikál az otthon maradottakkal. Könnyebb úgy elviselni.

Titokban a titkos strandon...

De, még mielőtt ránk törne az általános depresszió, inkább emlékezzünk! A közös strandolásra? Ah, dehogy! Sokkal jobbat tudok! Nekem az a kedvenc történetem Veled! Tudod, amikor megszöktünk! Amikor illegalitásban voltunk egy-két órát, tudod! Szerintem te olyan ötéves forma lehettél, én nemrég  töltöttem be a tizenhatot. Undorító, hideg, nyálkás egy idő volt, mint novemberben szinte mindig. Gusztustalan egy hónap. Az aranyoktóbernek már lőttek, a white christmas még sehol sincs. De a gyereknek levegőznie kell, meg különben is láb alatt voltunk, mint felmosáskor szinte mindig. Anyuci kért, ugyan vigyelek már ki egy kicsit az udvarra játszani. Ezt én mindig örömmel tettem, talán a saját gyerekeimmel se voltam annyit sétálni, mint veled. Na, játszóterezni, azt nem, az Pécelen nem volt. Volt viszont egy csomó befagyott pocsolya, amin kiválóan lehetett csúszkálni, néma kacsa, akiket meg lehetett látogatni, vasúti töltés, ahol lehetett rémüldüzni a hangtalanul közeledő személyvonattól, és még mennyi minden más! Órákat elvoltunk így kint, akármilyen hideg volt! És csak most, gyakorló anyukaként jut eszembe: nem volt nálunk se pelenkázó táska, se bioköles, de még egy üveg víz se. Nem is kellett egyik se. Na!

Soha nem feledem a vibráló rákot...

De ezen a novemberi napon egyáltalán nem akaródzott kimenni. Inkább a szobámban akartam fetrengeni és Eddát bömböltetni? Szó sincs róla! Játszottunk volna a plüssállatokkal kórházasat (tudod: hu! hu! hubagoly!)...de anyuci megvétózta, mondván: ebéd előtt levegőzni kell, ha a fene fenét eszik is! Mit volt mit tenni, jó alaposan betekertük magunkat mindenféle bugyolába, és irány az udvar. Hú, de ingerszegény volt az ezen a vígasztalanul szürke szombat délelőttön! Nem találtuk a helyünket egyáltalán. Ténferegtünk, próbáltunk labdázni...amikor én végre benyúltam a zsebembe. Honnan, honnan nem, találtam benne kétszáz forintot (talán, mert anyuci kinti dzsekijét kaptam magamra hirtelen?)! Ma már ez a vicc kategória, akkor kész vagyon! Bennem pedig rögtön összeállt a kép! Anyuci, az utcára is kimehetünk Veronkával? Persze, csak ne lépjél már oda, most mostam fel...Nem kellett kétszer mondani, már ott sem voltunk.

Felfelé indultunk el a Kör utcán, te nem kérdeztél semmit, vakon bíztál bennem. Tudtad, hogy csak a javadat akarom. Meg a magamét. Meg sem álltunk egészen a Csavaros Fagyizóig, jól bírtad a kutyagolást. Ősz végén itt fagyit nem, forró csokit viszont egészen nagy pohárban mértek. Ráadásul nagyon finom, puha meleg is volt odabent, jól elücsörögtünk az okkersárga műbőr sarokülőn, nem zavart a hamburgerszag egyáltalán.
S közben könnyesre röhögtük magunkat, hogy
a, mi most milyen jót sétálunk:-)
b, erről senkinek, de tényleg senkinek nem szabad tudnia!
Ezt a kis túrát még megismételtük párszor, akkor is, amikor már Blue Pizza-nak hívták azt a helyet és Made in Romania talpfeliratú ikeás bögrékben mérték a sokkal silányabb kakaót sokkal több pénzért. De a lényeg az illegalitás mámorító érzése úgyis!

Életünk első képe, amin mintha egy kicsit hasonlítanánk...

Szóval, ha bármikor úgy adódik, hogy elég volt a Föld körüli vitorlázásból és sétálnál egy kicsit....tudod, hol találsz!

Hassliebe

Mi is erre a megfelelő kifejezés? Kutya-macska barátság? Esetleg sírva vigad a magyar? Mert jó testvérek ők amúgy. Akik nagyon szeretik egymást. Kivéve, amikor nem.

Borzalmasan hamar összevesznek, akármilyen kis apróságon. Többnyire azért, mert pont annyira különbözőek, mint amennyire hasonlítanak egymásra. Megdönthetetlen akaraterő, határozottság, azonos érdeklődési kör és életcélok, ez mind benne van a konfliktusban. Olyan nincs, hogy a másik szólaljon meg előbb, a másiknak legyen igaza, a másik kapjon többet valamiből, a másik érjen oda előbb, a másik nyissa ki vagy csukja be.

Tóbi a kevésbé haragtartó, általában ő szokott nyitni a tesó felé egy nagyobb durca után...

 ...a békejobbot viszont Flóri szereti nyújtani. Ebben tényleg nem ismer se tréfát se gátlásokat. De őszinte is ám. Múltkor hallottam, amint játék közben ezt mondta a bátyjának: "Du bist mein Freund, aber ich will Dich nicht hier haben!" És Tóbi megértette...

Mert, hogy is énekelte Caramel? Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell!

A szelfikirálynő

az én vagyok! Hadd meséljem el nektek a 2016-os évet a kedvenc szelfijeimmel:

Január elsején rögtön beálltam a kamera elé s mögé, csak, mert olyan szépen sütött a nap! Teljesen nyilvánvalóan látszik, hogy anyósomnál szilvesztereztünk Krefeldben, így az új évet is ott köszöntöttük, indítottuk egy jó kis sétával. Főként a szélmalom köré korlátozódott az a séta, mivel itt lehetett a legtöbb rakétaszemetet gyűjteni, ami valami miatt jó móka volt az aprónépnek. Én - akkor még - szomorúan vágyakozva bámultam azokat a sportosakat, akik mellettünk futva startoltak el az új évbe...

Ez már január 6., Darmstadt, 211 lépésre mindössze a régi otthonunktól. Kezemben 80 deka tömény boldogság, még becsomagolva. Ekkor még nem tudom, micsoda csalódás lesz majd beleharapni a világ valaha volt legfinomabb dönerébe...agyonsózott zsíros vacak lett a legtotálisabb kulináris élvezetből..gyerekek! Így múlik el a világ dicsősége...de van igazság a Földön! Nemrég jártunk arra és a műintézmény BEZÁRT! Hála Istennek! Nincs több csalódás!

Frankfurt, január vége, mögöttem az elődöm? Az biztos, hogy a Németország legjelentősebb őslényparkjával rendelkező Senckenberg Múzeum előtt állok, nagyon fázok, és félek is, azt hiszem. A fiúkkal mentünk oda egy partizánakció keretében, amikoris idejekorán mentem értük az oviba, muffint sütöttem az útra és bevonatoztunk Európa wannabe pénzügyi központjába. Tudjátok, csak azért, mert hétköznap is kell egy kis FUN!

A február egy szelfiben elég erős hónap volt, lévén karneváli időszak. Itt éppen anyósom fürdőszobájában állok és parókákat próbálgatok a másnapi felvonulásra. Volt ilyen is:

Végül emellett döntöttem és jól tettem, hiszen amint látjátok, még egy eléggé prominens személyiség is feltétlenül fotózkodni akart velem (tudom, tudom, már csak eject):

Aztán február végén jött a megvilágosodás meg a langer Lauf zu mir selbst. Vagy legalábbis megtettem az első lépéseket. Fontos része volt ennek egy önkeresős túra, amelynek során feljutottam a János-hegy abszolút csúcsára, íme:

Ha agyonüttök, sem tudom megmondani, hogy ez a szelfi milyen alkalomból készült. Talán, mert végre sikerült magamat tisztességesen kisminkelni? Az biztos, hogy április vége van, és szokatlanul hideg, mert a téli kabátom van rajtam és a kocsiban ülök (szerintem éppen bevittem a gyerekeket az oviba). Ja, és úgy látom, még a hajmat is sikerült besütnöm. Hova a francba mehettem?? Rejtély!

Ez már május eleje, végre becsületesen kitavaszodott, egyszál pólóban ülök a krefeldi állatkert majomházával szemben és nagyon örülök magamnak meg az életnek:

Egy nappal később, itt már a másik nagyszülővel töltjük az időt a holland határon egy állatkerttel kombinált szabadidőparkban. Végre találtam egy strandkosarat, aminek a zöldje harmonizál a szemem színével:

Ez pedig a guilty pleasure csúcsrajáratása, ruhákat próbálgatok a mannheimi TK Maxx-ban (ilyen Hawaii-on is van, tudtátok? csak ott TJ Maxx-nak hívják valami - talán T.J. Hooker? - miatt). Ezt aztán két hét múlva meg is vettem, mert nem hagyott nyugodni:

Na, ami január elsején még csak szép álom volt, abból lett június 29-én valóság! Igaz, hogy Jan pólójában, igaz, hogy csak 9x2 percet, és igen, nagyon egzaltált fejjel, de itt indulok először FUTNI:

Végre, végre, végre LANGEOOG! Az én imádott északi-tengeri szigetemen, immáron életemben harmadszor! Sokkal rosszabb volt az idő sajnos, mint két éve, de nem érdekelt, én nagyon boldog voltam itt július elején:

 

Mondom nagyon, de nagyon boldog!!! I felt alive:

Na, ez meg már egy pillanatfelvétel arról a bizonyos nagypapás biciklitúráról a holland határról, amit nyilván megpróbált megtorpedózni pár nyári zápor...dehát tudjátok, ha én egyszer valamit a fejembe veszek! És különben is, nincs rossz idő, csak rossz ruha, szóval:

Eső után pedig mindig kisüt a nap, tudtátok???

Ja! És pont apósomékhoz mentünk, amikor az autópályán jött az SMS, hogy tesóméknak esküvőjük lesz, és én leszek a tanú! Naná, hogy a nyaralás után az első utam Mannheimba vezetett a Zero-ba, mert ott még soha nem kellett csalódnom, így most sem :

Augusztus 13-án aztán teljes puccparádéban indultunk át Gödöllőre, a Királyi Váróterembe, ahol én annyit, de annyit vártam a hatvani személyre...mostanra meg fancy házasságkötő terem lett belőle, képzeljétek! Természetesen még otthon lőttem egy szelfit:

És egy fél évvel a nagy önkeresős túra után újra ott álltam az Erzsébet-kilátó tetején, ahol rájöttem Avicii nagy igazságára, mely szerint "All this time I was finding myself. And I didn't know I was lost.":

Aztán csak eljött az augusztus 20. Normális ember ilyenkor tűzijátékot néz. Na, mi nem. Nekem ez volt az a nap az életemben, amikor hazaindultunk a Balatonról, és nem kicsit haza, hanem nagyon, és Füredről a 84-es úton haladtunk Sopron felé, olyan szikrázó napsütésben, amilyenről az egész nyaraláson csak álmodoztunk, és tudnotok kell, hogy ez az út Magyarország páratlanul gyönyörű tájain kanyarog keresztül, csak annyit mondok, hogy Nagyvázsony meg Sümeg, háttérben a Somló-hegy, és ráadásul a CD-lejátszóból ilyen szentimentális indián zene szólt, és én csak arra tudtam gondolni, hogy soha soha soha többé nem akarom elhagyni a hazám. És most azonnal ki akarok szállni és rohangálni fogok a dombokon. Ja, és ez volt az a nap, amikor egy pár órára azért még csak kimentünk a füredi strandra, ami inkább szívfájdításnak volt jó, és a kijáratnál még egyszer utoljára bevásároltunk Bagamérinél baracklekváros túrógombóc és belgacsoki fagyit, ezeknek a maradéka látható amúgy a szám körül. És igen, ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy engem egyszer elraboltak az ufók és azóta viselem magamon a Göncöl-szekér csillagképet, ja, és a strapless wonderbra az meg tényleg nagyon nagy áldás egy olyan exhibicionistának, mint amilyen én vagyok (legalábbis időnként):

És igen, igen, nagyon könnyes volt a hazafelé út, de tudtuk, hogy óriási meglepetés vár bennünket otthon, mert Jan csak két héttel később jött utánunk Magyarba és bőven volt ideje ügyködni, szóval már nagyon izgultunk, itthon aztán végigkutattuk a házat, de nem találtunk semmit, aztán szólt Jan, hogy talán nézzük meg a kertben! Megnéztük:

És tudjátok, mi a legjobb a honvágy ellen (a trambulin mellett)? Igen, az! Szóval megint guilty pleasure, megint Mannheim és megint TK Maxx, de hiába volt leértékelve 360-ról 60 euróra, nem jött velem haza, mert ugyan nem látszik a képen, de eléggé kényelmetlen (bár vitathatatlanul dögös):

Aztán jött a szeptember, vele együtt anyósom, és mi megnéztük, tud-e annyit a Worms-i Vannini mint a füredi Bagaméri (nem tud). Nekem a Sacher fagyit kellett tesztelnem, és végre a számat sikerült rendesen letörölnöm, csak most meg az orromat nem:

És, ha az ember nagyon vágyik haza, de nem mehet, akkor hoz magának egy kis hazait. Extrémebb esetben lehet ez ember is, vagy emberek! Én a tesómat importáltam magunkhoz egy hétre Lőrinckével, velük nyomultunk a Rajna partján, nekem az itthon az egyik kedvenc helyem. És 2009 óta ezen a napon volt rajtam először az amszterdami Hard Rock Cafe pólóm, amiről egy csomó jó dolog az eszembe jutott, de egy csomó rossz is és azt hiszem, inkább az utóbbi van az arcomra írva:

És én nem tudom, mi volt velem, valahogy szeptember végére kifogyott a szelfi-szufla, de legalábbis október-novemberben nem készült egy sem. Szerencsére decemberben visszatértem a régi önmagamhoz, meg aztán történt is velem valami nagyon jó. Tesóm kiment New York-ba maratont futni, s ha már ott volt, összevásárolt nekem ezt-azt. Ami nekem különösen jól esett, hiszen utoljára 11 azaz tizenegy éve jutottam hozzá a kedvenc csemegémhez, nevezetesen a Reese's stick-hez, nyilván akkor is Amerikából érkezett a csomag, nem is olyan kicsi (emlékszem, felhívott a tesóm, és újságolta, hogy Terike, jött neked egy csomag Amerikából, és legalább akkora mint egy nagyszótár!). Szóval azonnal készítettem egy szelfit és az az indokolatlan boldogság, ami a fejemre van írva, az valójában nagyon is indokolt, fasza kis év volt ez a 2016-os, legalább ilyet kívánok magamnak jövőre is:

 

 Meg nektek is!