8

Vannak ilyen idilli képek a fejemben. Például arról, mit csinál egy férj és egy feleség vasárnap. Ez a kép még jó egy évtizede rögzült bennem, akkor ismerkedtem meg Leóval. Leó a nemzetiségét tekintve belga volt, s ha minden igaz, a tűzoltóknál vagy a katasztrófaelhárítóknál dolgozott a legfinomabb csokik hazájában. Egy nemzetközi delegációval járt Magyaroroszágon, valami tanulmányút félén vetette a sorsa Pécelre.

Anyukám szervezte a szakmai és a kulturális programokat, ő meg úgy gondolta, ha már rendelkezek idegenvezetői képesítéssel, ugyan tartsak velük én is. Kalauzoltam is őket becsületesen, hol a gödöllői kastély szépségeit ecseteltem, hol meg a Duna-kanyar gyöngyszemein időztünk el. Nem maradhatott ki a visegrádi vár, no meg a híres szentendrei lángosos sem. Emlékszem, itt anyukám számlát kért a BM-nek címezve, mégiscsak nemzetközi catering volt az a sajtos-tejfölös-zsíros csoda. Kapott is olyan fiktív számlát, hogy ihaj! De ennyit a magyar valóságról.

Mert az alternatív valóság meg az volt, hogy nagyon szimpatikus lett nekem ez a Leó. Jó tizenöt év választott el bennünket az ő javára, meg a frizurája is eléggé Einsteinére hajazott. De azért nagyon jókat beszélgettünk. Egyszer például arról, mit csinál majd a hétvégén, ha hazamegy. És ekkor tudtam meg, hogy megy ez tőlünk nyugatra. Náluk például úgy megy, hogy elmennek az asszonnyal futni. Minden vasárnap. Lefutnak nyolc kilométert a helyi parkban. Ott és akkor nekem ez több szempontból is a megközelíthetetlen idill csúcsának tűnt. Férj-feleség mindketten ilyen sportosak, ott van helyben a park is, naná, hogy futnak. Mit csinálnának ugyan? Elmerengtem, milyen jót is tehet egy kapcsolatnak az ilyen közös futkorászás.

"A hajam a derekamig ér, ha nyújtom egy kicsit."

Utolsó utunk egy szuvenírboltba vezetett, itt egy kicsit belegabalyodtam az angol nyelvbe. A feltételes módot végül így raktam össze: ha a feleséged lennék, ennek a fülbevalónak örülnék. Really? - jött az elképedés, de végül megvette. Neki. A Készenléti Rendőrségnél tettek ki az autóból, mentem Edy barátnőmmel úszni a BVSC-usziba. Sportból már akkor sem volt hiány az életemben. De azért a futás még nagyon távol állt tőlem. Arra még várni kellett. Tizenegy évet, meg jópár hónapot.

Tegnap sikerült! Igen, igen, lefutottam! Nyolc egész kilométert és még száz métert hozzá ráadásként, mert nem bírtam az energiáimmal. Nem a férjemmel, csak egyedül, nem a helyi parkban, hanem a mezőn, nem vasárnap, hanem csütörtökön, de nyolcat! Nyolc kilométert! Most jöttem rá, hogy ha tőlünk egy irányba futok négy kilométert, akkor a távolban már látom csillogni a Holt-Rajnát! Ez nagyon, de nagyon jól esett! Köszi a tippet Leó!

Csőőőőő!

Mindig szombaton jöttek, és mindig a tízórás vonattal. A Vera meg a Nóra. Testvérek voltak, de különbözőbbek már nem is lehettek volna. Vera, a nagyanyám, született úrinő, aki még időskorában is vigyázott a vonalaira, időnként pedig diétára fogta magát..."Terikém, elhagyok egy-egy vacsorát és hónap végére lemegy másfél kiló"..... Na persze nem nálunk. Anyukámnak előre ki volt adva, mit főzzön. Állandó szereplője volt a menünek a zellerkrémleves, utána jöhetett valami sült. Tepsis hurka, mondjuk. Van is erről egy kép Pécelen, ahogy körbeüli a család a szent disznótorost. Még nézni is egy mámor!

Nóra néni kifejezetten élvezettel kalandozott a falatkák világában, otthon is, meg nálunk is. Gurult is vígan, amíg a lába bírta. Mindehhez kapcsolódott a kicsattanó jókedve, az örök optimizmusa. Elég volt csak betoppannia hozzánk és már szakadtunk a nevetéstől. Imádtam a sztorijait! Kiváló ellenpontja volt nagymamámnak, aki köszönés után azonnal bezavart bennünket a fürdőszobába fésülködni meg mosakodni, ahogy az reggel egy jólnevelt kislánynak illik. Na, Nóra néni, ő aztán nem. Ő nem akarta rólunk vagdosni a vadhajtásokat. Helyette kártyázott velünk és csokit nyomott a kezünkbe. Hozta a sok fogrontót, ahogy a néhányéves Boriska egyszer hangosan megjegyezte. Persze, ő nem sértődött meg. Velünk együtt nevetett és kapott mindenki még egy cukorkát.

Emlékszem, egyszer kimentem apukámmal eléjük az állomásra. Talán, hogy ne lábatlankodjak otthon, amíg a húsleves elkészül (a kocsonya addigra már bent remegett a spajzban). Hazafelé a kocsiban nagymamám rögtön magaspolitikára váltott és apukámat faggatta: "Laci, akkor most hogy is van ez a jugoszláv helyzet? Volt, ugye, régen a Tito"...és itt elkövetkezett egy rémületesen értelmiségi beszélgetés, ami 12 évesen valahogy nem kötött le. Nóra néni rögtön meg is érezte, mennyire feszengek. Ő addig nem szólt egy szót sem, csak meredt maga elé. Persze, hagyta érvényesülni a nővérét a doktor úrral való társalgásban. Egyszer csak rám kacsintott és azt mondta: CSŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ! Úgy tört ki belőlem a röhögés, mint talán még soha. Végre egy felnőtt, aki leereszkedik hozzám, gyerekhez és nem akar komolykodni egy cseppet se.

Ezt a magánszámát aztán még sokszor előadta, mi pedig harsányan vihorásztunk. "Az az elmebeteg nevetésetek, az!" - korholt ilyenkor apukánk. Soha nem emésztette meg, hogy ebben pont rá hasonlítunk. Pont ebben. Ennyi év távlatából hadd tegyem hozzá: ebben is. De ezt akkor még nem tudtuk. Csak azt tudtuk, hogy mindig nagy felüdülés, ha nagymamám nem egyedül jön Miskolcról (hatvani avagy gödöllői átszállással), hanem hozza magával a húgát is. Nóra néni pedig jött, mit jött, egyenesen berobbant hozzánk jellegzetes csíkos otthonkájában, sötétített olvasószemüvegével, kék Scholl-papucsával és a kiváló kedélyével.

Pedig azért neki se volt könnyű. Őt is csak ugyanaz a kőkemény asszony nevelte fel, mint nagyanyámat. Szülésznő és angyalcsináló. Ennyit tudok a dédnagyanyámról. Aki befalazta a lányait az orosz katonáktól való félelmében. Hogy Nóra néni kitől örökölhette a túláradó jókedvét, számomra rejtély. Talán attól a dzsentri őstől, aki egy éjszaka elkártyázta a családi ezüstöt. Meg a kastélyt. Annyi bizonyos, hogy szép lány volt, túlságosan is. És nagyon jó táncos. A nénje nem győzött vigyázni rá. A fáma szerint 16 éves korában annyi táncpartnere akadt egy bálban, hogy úgy kellett haza menekíteni. Aztán csak megállapodott valakinél. Már gyűrűs menyasszony volt, amikor megismerte a leendő férjét. Lett is ebből kalamajka, és nem kicsi. Valahogy úgy rémlik, titokban költöztek Pestre és az első gyerekével teljesen magára volt utalva, a híresen szigorú mama nem támogatta. De minden harag megenyhül egyszer, ráadásul az első fiút egy lány és még egy fiú követte.

A családi idill nem tartott soká, Nóra néni igen hamar megözvegyült. Húgyhólyagrák, az vitte el Istvánt. Ő pedig élete végéig Kiss Istvánné maradt. Nekünk meg Nóra néni. Mert milyen szegényes a magyar nyelv! A mi rokonsági kapcsolatunkra nincs is szó. A nagymamám testvére - ez milyen körülményes már? A németnek jó, ő úgy mondja: Großtante. Magyarul nagy-nagynéni? Na, jó lesz ő Nóra néninek is!

Nóra nénin éveken át nem vettük észre, hogy öregszik. Ugyanúgy, ahogy apukámon évekig nem vettem észre, hogy megőszült. Nyaranta vendégül látott Szirmabesenyőn, kimentünk a Sajóhoz szalonnát sütni, volt, hogy még Kazára is kijött velünk a temetőbe. Igaz, hogy panaszkodott ő, ez fáj, az fáj, amikor pedig eljött hozzánk Kistarcsára megnézni a házunkat, az emeletre nem jött már fel. Pár évvel korábban az esküvőnkre még igen, ott készült rólunk az egyetlen valamirevaló közös képünk.

Szóval mondom, nem öregedett. Látványosan biztosan nem. Akinek ilyen élet van a tekintetében, az könnyen megtéveszti a környezetét. Aki úgy tudott mesélni a nagyapámról, mint senki más. Kiköltözésünk előtt még szerettünk volna elköszönni tőle. Éppen a közelében voltunk a nyár egyik utolsó hétvégéjén, be szerettünk volna ugrani hozzá. "Most nem jó Terikém, gyertek máskor, szét van verve a ház, meg a kutya is folyton ugrál, gyertek máskor!" Éreztem, hogy ódzkodik ettől az utolsó vizittől. Talán nem akarta, hogy úgy lássuk, olyan öregen. Szóval most igyekszem. Igyekszem olyannak megőrizni őt az emlékezetemben, amilyennek mindig is láttam: derűsnek, elpusztíthatatlannak, sziklaszilárdnak. Nóra néni volt, van és mindig lesz. Akkor is, ha már nem tudunk tőle elbúcsúzni.

Éppen tíz évvel élte túl a hat évvel idősebb nővérét, a novembernek szinte ugyanazon a napján ment el Vera után. Drága Nóra néni, nyugodj békében! Máskülönben pedig: CSŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!

214

Gábor, ugye, hallasz?

Ma megint olyan illatot hozott a szél. Olyan későőszit. November volt akkor is, inkább az eleje, mintsem a vége. Álltunk egymással szemben a sápadt napfényben , te ütemesen verted bele a fejedet az okkersárga házfalba. Én egy óvatlan mozdulattal a fejed és a fal közé tettem a kezem, de meg is bántam azon nyomban. - A kurva anyádat! Meg nektek is a kuva anyátokat, mind! - fordultam ekkor a szüleid felé, akik egy kicsit hátrébb toporogtak. Aztán elkezdtem futni, futni, ki a világból...de ne szaladjunk ennyire előre! Inkább nézzük meg, hogyan is jutottunk el idáig.

Október közepén már teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy hiába a második esély, te a gimnázium második évét nem Budapest elitiskolájában (aka versenyistálló) fogod elvégezni. A szüleid pedig bepánikoltak. Mással legalábbis nem tudom magyarázni azt a csodálatosan megasröptű gondolatmenetet, ami ezután következett. Vagyis ha már ők nem tudtak téged megnevelni és legalább valami alapvető szabálykövetést beléd verni, akkor majd ott, a ferenceseknél biztosan megjavulsz, kicserélődsz, átalakulsz, naná. Tizenhét évesen ilyenek szoktak történni az emberrel. Pláne valakivel, akit már nyolcadikban vadembernek tituláltak a tanárai és a minimális mindennapi megszorításokkal (pl. időben való felkelés) sem tudott mit kezdeni.

Ezen annyit nevetek mostanában amúgy. Amikor Vekerdy a kamaszok fiziológiás fáradságáról beszél, akkor mindig te vagy előttem. Képes voltál zoknifelhúzás közben visszaaludni. Úristen, mennyire utáltalak érte! Pedig csak a hormonok! Most már értem! 

De vissza 1996-ba, amikoris a szüleid egy szép napon bejelentették: kicsi fiam, irány a börtön esztergomi Ferences Gimnázium. Ahol heti egyszer, vasárnap meglátogathatnak a szüleid (és az ő jelenlétükben találkozhatsz a barátnőddel is!), karácsonyra pedig akár haza is nézhetsz pár napra. Már önmagában ez a szigor is megdöbbentett. Frankón? Ennyit fogunk találkozni? És akkor mikor fogunk...öööö...kézenfogva szaladgálni???...persze, ezt akartam írni! De nem szóltam egy szót sem. Én annyira tiszteltem akkor a szüleidet (meg a felnőtteket úgy általában), hogy teljes mértékben támogattam a döntésüket: igen, csak a javadat akarják, hidd el, így lesz a legjobb. Főleg nekik, mert végre eggyel kevesebb teher lesz a vállukon.

Az utolsó hétvégét a beköltözés előtt nálatok töltöttem. Anyukád egész szombaton varrt. Varrta bele a számodat az összes létező ruhadarabodba. 214. Ez volt a számod, erre emlékszem. Te voltál a 214-es beköltöző. Rab, akármi. Egy zoknit azt hiszem én is bevállaltam. Össze is szurkáltam az ujjamat rendesen. Sosem voltam jó varró, tudod. Volt aztán vasárnap szép ünnepi ebéd, utána pedig megejtettük a mi kis búcsúszeánszunkat. Nagyon szépen sütött a nap azon a hegyen, ahová felvittél motorral, esküszöm, bármelyik Hollywood-i filmben megállná a helyét az a jelenet. De aztán csak el kellett indulnunk. Sötét volt, mire odaértünk. Anyukád és én a kocsiban maradtunk, nők az iskolába nem tehették be a lábukat. Apukád kísért be.
- Penetráns! - ezzel az egy szóval jellemezte azt a szagot, ami a harminc fős hálóban keringett. Akkor hallottam ezt a szót először. Valahogy éreztem, hogy nem a rózsaillat szinonímája. Mi még elég sokáig búcsúzkodtunk az ablakon keresztül, de aztán anyukád beletaposott a gázba. Így is nagyon, de nagyon sokára értem haza. Otthon apukám vígasztalt: ha van esze, még az éjjel megszökik. Ott fog várni az iskola előtt, meglásd! Egy lyukas garast nem adtam ezért a jóslatért. Persze, hiszen hol volt akkor még az én emberismeretem apukámétól.

Másnap délben irodalomórán ültünk egy tetőtéri tanteremben. Szépen sütött a nap, a budai várnegyed összes harangja értem szólt. Emlékszem, arra gondoltam, hogy te most a bazilika harangjait hallod. Komolyan elrévedtem ebben a képzelgésben. Hetedik óra után hullafáradtan indultam le a Batthyány-ra, néhány lógós osztálytársam széles mosollyal jött velem szemben. - Nagy meglepetés vár téged a metrónál! - kiabálták már messziről. És tényleg! Ott álltál, hátadat lazán az automatának vetve. Először meg se ismertelek a rövid hajaddal. Pár nappal korábban szabadultál meg attól az őrületes lobonctól, ami valamiképpen a ferenceseknél bűnnek számított. Pont olyan színe és állaga volt, mint az enyémnek. Készült is erről egy fénykép valamikor. Szerintem azt is a kandallónk nyelte el, az összes létező szerelmes leveleddel, képeslapoddal és apró csecsebecséddel együtt. Mindegy. Megörültem neked, de meg is döbbentem. Ha akkor tudtuk volna, mi az az internet meg a cset, akkor tuti azzal indítok, hogy WTF???

Két buta kis félhang egy kottafüzetben

Hazafelé a vonaton aztán sok mindenre fény derült. Hogy te tényleg komolyan gondoltad ezt az egész beköltözősdit, a távkapcsolatot, a vágyakozást a karácsonyi nagy találkozásra, meg mindent. Viszont lefekvés után láttad, hogy egyesek kézenfogva mentek ki WC-re...és ugye, nem akarom, hogy belőled is olyan váljék?? Dehogy akartam, sőt, szerintem már maga a bentlakásos szigor sem volt feltétlenül célravezető. Lényeg, hogy végül az éjszaka közepén dobbantottál. Anyukádék később úgy mesélték, hogy az esőcsatornán másztál le. Hiába, ők maguk is szerették táplálni a rólad kialakult vadromantikus képzeteket. A saját bevallásod szerint simán kisétáltál, a portásnak adtál egy üveg sört csupán...hogy az honnan volt nálad, nem firtattam.

Anyukád, aki a fáma szerint elsírta magát, amikor hajnalban becsöngettél otthon, nagyon szépen megkért ezek után, hogy legalább egyetlen aprócska hetet bírjál már ki az említett intézet falai között, hátha! Hátha megkedveled! És lőn! Belementél. Újra eljött a vasárnap, én már reggel átrándultam (azaz két órán át vonatoztam-metróztam-héveztem-kutyagoltam Pécelről) Csillaghegyre. Anyukáddal sütöttem-főztem egész délelőtt, én a magam részéről mákos gubával készültem. Merthogy! Történt valami! Valami, ami miatt kútba esett az eredeti terv, hogy téged elhozunk a sittről. Megérkezett a katonai behívód. Hát igen, mondom, ez nem tegnap volt, hanem az általános hadkötelezettség idején. Te egy bő hónap múlva töltötted a tizenhetet, azért jött meg. A szüleid szerint ez annyit jelentett, hogy ha nem vagy valamiféle oktatási intézmény nappali tagozatos tanulója, azonnal besoroznak. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg így volt-e. Ők állították, hogy igen. Lobogtatták a borítékot, kilátszott belőle valami gépelt levél. Bevallom, soha nem olvastam. Felőlem akármi lehetett benne. Talán csak valami reklámlevél volt, vagy egy fizetési felszólítás. Mindegy. Még mindig vakon hittem a szüleidnek.

Sosem felejtem el, ahogy vártál bennünket, a felszabadító sereget. Ahogy ott állsz az utcasarkon, rettenetesen sötét tekintettel, melletted egy sporttáskába az összes cuccod belesuvasztva, az arcodat eddigre pirosra csípte a novemberi szél. Ki tudja, mióta álltál ott. A szüleid az autó melegében szembesítettek a fordulattal. Könyörögtek, hogy maradj a seggeden. Apukád győzködött. Anyukád szipogott. Te csomókban tépted a hajadat. Tudod, a szabadság szimbólumát. WHY DON'T MY MOTHER LOVE ME??? Én egy büdös szót nem szóltam. Végül feltépted az ajtót, elkezdtél rohanni. Én utánad. Addig a bizonyos házfalig. Amit valami miatt alkalmasnak ítéltél rajta, hogy beleverd a fejed. Nem is hagytad abba, amíg én el nem kezdtem artikulálatlanul üvölteni. Veled, meg mindenkivel, aki belesodort bennünket ebbe az elmebeteg helyzetbe. (Hogy mit ki nem hoz az emberből egy kis ujjperc-fájdalom!)  A szüleidtől azóta sem kértem bocsánatot a sok trágárságért. De ők rendesek voltak, nem haragudtak. Belátták, hogy itt már végetért a tudományuk. Szépen haza mentek. Engem is vittek volna, de én nemet mondtam. Jó lesz nekem majd busszal. 

Persze, te most azt hiszed, miattad maradtam. A fenét. Borzalmasan éhes voltam eddigre, és legalább a mákos gubát meg akartam kóstolni. Úgy lehet....tán még langyos lesz egy kicsit – reménykedtem. A Kis-Duna mellett ettük meg végül, egy padon. Az utolsó előtti sárga busszal mentem haza. A borzalmasan hosszú és kacskaringós utat egy kis zenehallgatással ütöttem el, walkman-ről szólt a Grease válogatáskazettám...mondom, nem tegnapi történet ez (habár azt a válogatást a mai napig szívesen hallgatom, akár futás közben is)! Közel négy óra múlva értem haza. 

És igen, másnap megintcsak ott vártál az iskola előtt. Pont úgy, ahogy apukám jósolta. Kiderült, hogy az utolsó busszal te is eljöttel Esztergomból, ezúttal örökre. Otthon aztán rájöttek az ősök, hogy ugyan miért ne járhatnál te egy normális iskolába? Tényleg, miért is ne? Hétfő reggel bementetek a tesód szakközepébe, ahol tárt karokkal fogadtak. Téged, a matekzsenit, mindenféle verseny nyertesét. És, hogy ehhez a pofonegyszerű döntéshez miért kellett megjárnunk a poklot poklát? Pardon, a kolduló rendet??? Ki tudja már azt. Év végén aztán tesiből buktál, ráadásul a pótvizsgán kifordult a bokád a bemelegítésnél...de aztán csak leérettségiztél. Nem tudom, hogyan s miként, azt már nem én asszisztáltam végig. Hála Istennek!

Mindennek most, a napokban van pontosan húsz éve. Az én fiaim még kicsik, a kamaszkor egyelőre a távoli jövőben rejlik. Mindazonáltal nagyon remélem, hogy tizenéves korukban nem kell kétségbeesett döntéseket hoznom, az addigi elbaszott nevelésemet helyrehozandó. Isten engem úgy segéljen!

What is love?

Baby don't hurt me, don't hurt me, no more...ugye, ugye? Hogy is énekelte a szépemlékezetű Haddaway? Hát persze, hogy ismered, hogyne ismernéd, együtt nőttünk fel ezen:

Mennyit hallgattuk ezt! Nekem amúgy az egész életemet végigkíséri ez a dal, akármilyen avíttosan hangzik is ma már minden retro-disco kedvence. Mindig és mindenkor a legváratlanabb pillanatokban csendül fel Mr. Bőrmellény kappanhangja. Hol a nyári táborban, hol az egyetemi pinceklubban, hol meg a céges karácsonyi bulin. A helyeken, ahol én többnyire -  a nemlétező tánctudásomat rejtegetve - azon agyaltam: what is love??? (a baby don't hurt me valahogy nem jutott eszembe).

Egyszer - tizensok éve - emígyen elmélkedtem erről a naplómban: "What is love? - visszhangozták Haddaway örök kérdését a hangszórók. Mi csak bámultuk egymást, és fogalmunk sem volt a válaszról. Meg arról, hogy mit kellene most csinálni. És, hogy egyáltalán kell-e csinálni valamit?" Ez annyira tipikus félszeg/kamasz/bulis szitu. Mint ahogy ez is: "szerettem volna a te kezedet fogni és torkom szakadtából a füledbe ordítani, hogy álmodtam egy világot magmanak, itt állok a kapui előtt, adj erőt, hogy be tudjak lépni, adj erőt a magas falak előtt! Persze, te a közelemben sem voltál. Valahol hátrébb tébláboltál és időnként összeakadt a tekintetünk. Ennyi. A New York, New York-nál már direkt hátat fordítottam neked, azt pedig biztosan tudtam, hogy nem veled fogok felébredni abban a városban, ami soha nem alszik."

Ennyit a múltbanézésről. És hogy hangzik mindez a jelenben? Így:

A hangszerelés szerintem elég jól sikerült, bár nekem, a kilencvenes évek tinédzserének mindig is az eredeti lesz az igazi, egyszeri, megismételhetetlen és felülmúlhatatlan. S ha bulikba, diszkókba meg pincehelyiségekbe nem is járok már, fodrászhoz azért szoktam. A fiaimat viszem főként, a gyerekhajvágás még itt sem számít úri huncutságnak (az én hajam vágása már igen). Ott meg ugye, szól a rádió. Tegnap annak rendje s módja szerint le is játszották az idei verziót. Pont, amikor bennük gyönyörködtem:

Nem maradt bennem több kérdés...az meg, hogy baby don't hurt me, baby don't hurt me, no more...na hagyjatok békén, köszi!!!!

Végakarat

Apucikám, ugye, hallasz?

Mit szoktak kérni az emberek a halálos ágyukon? Hát, hogy szeressék egymást a családtagok, ne legyen viszály, veszekedés. Rendelkeznek az ingatlanokról és ingóságokról, meg a temetésről is, persze. Te ez utóbbiról már 2011 februárjában nyilatkoztál, jó okod volt rá. Nekünk meg szerencsénk, hogy akkor nem került rá sor. Még nem. Két és fél évet kaptunk ajándékba, Veled. Megismerhetted még a második unokádat, valamint találkozhattál egy másik fontos férfival a családunkban. Megnyugodva konstatáltad, hogy az élet rendben folyik tovább, akár nélküled is. Erre aztán sor is került, hamarabb, mint gondoltuk.

De volt még előtte pár napunk, két hetünk egészen pontosan. Minden nap bementem hozzád a kórházba és minden nap váltottunk pár szót. Erről, arról, amarról. Mivel nekem minden egyes porcikám tiltakozott a helyzet tragikussága ellen, időnként megpróbáltam ilyen kötetlen konverzációt is folytatni Veled. Például elmeséltem, hogy előző nap jártam egy olasz étteremben Ómátyásföldön, és ott dekoráció gyanánt láttam azt a könyvet, amiből a Te kedvenc filmed készült. "Azt jó volna megszerezni" - nyugtáztad Te a sztorit, eléggé reszketeg hangon. Nem akarom drámai jelentőségűvé emelni ezt az eseményt, de emlékezetem szerint ez volt az utolsó mondat, amit mondtál nekem. Minden fontosat megbeszéltünk már előtte.

Bevallom, én akkor még teljesen máshogy tekintettem erre az élményre. Úgy voltam vele, hogy ennek a könyvnek a felbukkanása egy teljesen valószínűtlen helyen és időben, na az bizony egy jel. Égi, méghozzá. Én mindig keresem az ilyen jeleket, nem tudtad? Szóval biztos voltam benne, hogy most is, mint akkor, 2011-ben, megússzuk és még minden rendbe jöhet. Jött is. Másnap az ágyad szélén ülve vártál. Anyuci lelkendezve mesélte, hogy lecsúszott egy fél pohár tápszer. Én szólni sem tudtam a döbbenettől. Dehát mi már tegnap elbúcsúztunk egymástól. Most akkor nem úgy volt, hogy Te..? Ez egy nagyon ambivalens dolog. Ha már minden idegszálunkkal felkészültünk a legrosszabbra...szinte nem is tudunk örülni a hirtelen jött jónak. Gondolom, ez valamiféle védekezési mechanizmus lehet. Végül aztán nem kellett megbirkózni azzal a nagy jóval.

Nekem pedig volt egy küldetésem. Idén februárban jutottam el újra abba a bizonyos étterembe, egy fogműtét friss emléke annyira akadályozott a rágásban, hogy egészen záróráig küzdöttem a pizzával. Akkor viszont én voltam az utolsó vendég, így bátran tártam a főnök elé a kérésemet. Mert a könyv még ott volt, pontosan ugyanott, mint pár évvel korábban. "Csak, ha visszahozza" - intett megadóan a seful. Egész éjjel olvastam. Be kell valljam, nem egy magas színvonalú mű, valójában inkább csak ponyva, helyenként élvezhetetlen. Csupán a a te fiatalkori emlékeid, na meg Ulla Jacobson emelte be a családi legendáriumunkba. Na, de a lényeg úgyis az, hogy MEGSZEREZTEM!

És, hogy mi történt velünk az elmúlt egy évben, milyen volt az elmúlt 365 nap? Azt kell mondjam, egész jó, sok jó dolog történt velünk, váratlanok is. A legjobb szerintem a három unokád egymásra találása, ahogy azok a gyerekek szeretik egymást! Szédületes! De sok örömöd lenne bennük! Egyedül Tóbiás az, aki még eleven emlékekkel rendelkezik Rólad, vele tartottunk is ma egy kis megemlékezést. Gyakran kérdez felőled, sokat gondol rád. És akire sokat gondolnak, nem is hal meg igazán, tudtad?

Na, megyek a fiúkért, mindjárt vége a kung-fu edzésnek. Tóbi kitartóan nyomja a felüléseket, mert "tudod Anya, én olyan kockás hasat akarok, mint Papinak volt". Flórika szerint "Bigyusszu!", mert ő így interpretálja a Kung-Fu Panda harci kiáltását. Na, de száz szónak is egy a vége (és DE JÓ VOLT A MOZI!), most tényleg megyek! Vigyázz miránk, mi pedig vigyázunk egymásra! Puszi!

Tóbiás 74

Könnyű volt kiszámolni. Tudjátok, mindig harminccal több, mint az öccse! Hogyan is jellemezhetném a szívem másik csücskét? A kis férfi! Persze, valójában gyermek még ő. De néha, igen, néha, amikor hirtelen ránézek, például az autóban tegnap, egy férfit látok magam előtt. Egy vakítóan kékszemű, szalmasárga hajú férfit, alul kis foghíjjal! Persze, neki még ez is jól áll! A Wackelzahn pedig presztízs minálunk, kérem szépen!

Szegény Tóbi! Hogy el volt kámpicsorodva augusztus 29-én reggel. Aznap mentek nálunk az elsősök először iskolába, innen az utcánkból éppen ketten, köztük a legnagyobb span is, naná, hogy! Mifelénk pedig népünnepély kerekedett ebből, mindenki ajándékot vitt neki, mi is, ahogy azt kell. Nevezett kisfiú mindössze három héttel idősebb Tóbinál, anyuka viszont kiharcolta: az ő fia iskolaérett. Nálunk nem volt harc. Mi tavaly szeptemberben úgy költöztünk ide, hogy Tóbi két év múlva megy iskolába. Áprilisban volt egy elég komoly értékelő beszélgetésem ezügyben az illetékes elvtársnővel, s vele együtt úgy határoztunk: maradunk az eredeti tervnél. Hadd tegyem hozzá, azon a beszélgetésen elhangzott: Tóbi mindenben nagyon jó!

Szóval ment itt a nagy búslakodás reggel a részéről, az óvodában délután viszont már óriási, ám egy kicsit ferde mosollyal várt: Anya, megmozdult az egyik fogam! Nem kellett külön utánanéznem, rögtön tudtam: az, amelyik először kibújt! Hogy örültünk anno, amikor koccant a kiskanál a kilenchónapos kisfiú ínyén! Uzsi közben, babaúszás után! Most meg már távozik is! Egészen október 9-ig vártunk, izgultunk, amikor is egyszer csak, fagyievés közben kiesett! Huh, majdnem lenyelte csórikám, annyira nem érzett közben semmit! Szép kukásautót ért ez a mutatvány a fogtündérnél!

Közben ráeszméltünk: az augusztus végi születésnap annyit tesz, hogy jelenleg Tóbi a legidősebb gyerek az oviban. Ez két hét nettó depressziót jelentett. A haverok mind elballagtak, az iskolaelőkészítősök pedig legalább fél évvel és fél fejjel kisebbek nála. Már most mihez kezdjünk ezzel a szituval? Eltartott egy darabig, de ma már élvezi a helyzetet. Részt vesz például a parnterprogramban, vagyis aktívan segít a háromévesek beszoktatásánál. A könnyem is kicsordult, amikor megláttam, hogyan tanítgatja, pátyolgatja, gyámolítja a kicsiket, főleg a lányokat. Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik! Nagyon otthonosan mozog az okos és nagy szerepében, nagyon jól is áll neki. Türelme is van, rengeteg, na, ezt mondjuk nem tőlem örökölte. Ráadásul van az iskolaelőkészítős státusznak egy marha nagy előnye: végre játszhat az iskolaelőkészítősök legójával (amit külön dobozban tartanak, egy elég magas polcon). Igaz, hogy csak pénteken, igaz, hogy csak fél kettőkor, de akkor is: játszhat! És még a polcot is eléri!

Persze, nem csak a polcot. Bármit, főleg nálam. Egészen elképesztő akarata van, ráadásul nagyon találékony, mindig tudja, most melyik kártyát kell kijátszani: a sírósat, az önsajnáltatósat, esetleg az "Unfair!!!"-t ordítósat. Netán a bújós-puszilgatósat, ezt sajnos csak ritkán. Szerencsére mindemellett nagyon okos is, és nagyon megértő. El lehet neki magyarázni sok mindent, meg is érti, el is fogadja, ha úgy akarja. Azért érvelni már nagyon tudni kell nála, meg magyarázni. A sima nem, az azért, meg a csak, szóval az már nem menő. Tudni akarja, érteni, máskülönben feszültség adódik.

Roppant sok törődést igényel Tóbifiam. Imádja, ha olvasunk neki, egészen pici kora óta ez a kedvenc közös program, a tökéletes minőségi idő. Összebújva olvasás, ezt még nem írhatta felül semmi. A legeslegnagyobb kedvencünk Rumini, immár egy éve. Ez a téma külön bejegyzést érdemel majd a napokban. Most legyen elég annyi, hogy nincs még egy olyan katartikus élmény, mint amikor Tóbival egy könyv végére érünk. Amikor megoldódik az összes rejtély, feloldódik az összes feszültség, együtt sírunk, együtt nevetünk és együtt számolgatjuk, hányat kell még aludni a következő kötetig! Nagyon remélem, hogy lesz kilencedik rész! Különben komolyan írnom kell egyet! Na!

A könyvmolyság mellett nagyon mozgékony is őkelme. Múltkor kérdezte a főovónéni, hogy szoktunk-e Tóbival itthon az iskolára készülni. Ühümm - mormogtam az orrom alatt és gondolatban végigpörgettem a délutánjainkat, úgy kb. augusztus vége óta. Kezdjük ott, hogy itt erősen belelógott a nyár a szeptemberbe, 15-én még vígan strandoltunk, mert valahogy elfelejtették bezárni a helyi élményfürdőt. Utána pedig jó egy hónapon át játszótereztünk. Minden nap, kifulladásig. Egészen elképesztő itt a kínálat a környéken, ráadásul én nem átallok akár húsz percet is autózni egy jó kis óriáscsúszdáért. Kényeztetés? Fenét! Élmény- de főleg mozgás alapú nevelés! Szerintem nincs annál nagyszerűbb érzés, mint leteríteni a farmerkabátomat a porba, leülni rá a fiúkkal, teát inni, kekszet enni és az arcunkat a nap felé fordítani. Bocsi, óvónéni, az iskolaelőkészítő munkafüzetet elfelejtettük magunkkal vinni!! Ma volt amúgy az első esős nap idén ősszel, de komolyan! (ma pedig szintetizátoron komponál a szentem:-)
Biciklizni is imád szerencsére, nálunk azt ugyanis korlátlan mennyiségben szabad és lehet is. Nyáron elkápráztatott bennünket egy 25 kilométeres kerékpártúrán, két szünettel és elhanyagolható mennyiségű nyekergéssel végigtekerte. Az én büszkeségem!

Na, de mekkora is ő? Magasságra már legalább 120 centi, nekem úgy kb. a vállamig ér, és ezzel időnként a frászt hozza rám. Mikor lettél ekkora te gyerek?? A legnagyobb fles az, amikor hátranézek az autóban..öööö..te mikor nőtted ki a babahordozót?? Döntően 122-es ruhákat hord, de még jó rá néhány 116-os darab is. A lába 32-es, de téli bakancsot már 33-as méretben vettünk neki. Takarékos gyerek amúgy, még mindig jó rá a két éve vásárolt pufidzseki...ami legalábbis fizikai képtelenség, de nem ez lenne az első eset, hogy dacolunk a természet törvényeivel.

"Nem kell békén hagyni a Szaturnuszt!" - ordította két évesen és négy hónaposan, a bolygómánia kezdetén.

Sírni például legalább annyit tud, mint egy lány. Ha valami nem sikerül. Ha valamit nem kap meg. Ha nem teljesül az akarata. Ha valami UNFAIR! Fülsértően, vörös fejjel megy az üvöltés, mint egy versenyautó, 0-ról 100-ra néhány másodperc alatt, bárhol és bármikor. Közel építették a vízhez - mondja a német. Bőgőmasina - mondom én. Kinövi - legyint az apja. Alles gut - mondja Flóri. Hát, reméljük, elmúlik mielőbb. Máskülönben is nagyon érzékeny a szentem. Kevéssé értékeli az izgalmakat, se filmen, sem könyvben. Az rázósabb részeknél fülét szorosan befogva menekül a takaró alá. Ebben annyira, de annyira hasonlítunk!

Tóbika főleg az okos kérdéseivel és megjegyzéseivel, az összefüggésekre való tűpontos rávilágításaival tűnik ki a tömegből, s vesz le engem a lábamról. Szédületes memóriájú, kiváló megfigyelőképességű ember, aki imád elveszni a részletekben. Ő az a gyerek, akit örömmel ültetek bármiféle ismeretterjesztő műsor elé, mert tudom, hogy megérti és pontosan megjegyzi azt, amit lát. S tökéletes pontossággal hívja elő a memóriájából amit s amikor kell (hónapokkal később is akár).

Nagyon szeretem őt eksztatikus állapotban látni. Nem véletlen, hogy a névnapomon, merő altruizmusból az ő kedvenc helyére kértem az ünneplést lokalizálni: a Fürth-i modellvasút múzeumba! Csupán harminc perc autózással elérhető tőlünk, ráadásul a legnagyobb ilyen jellegű műintézmény Dél-Németországban. Jóval 2000 négyzetméter feletti alapterületű hodályról beszélünk, ahol a fűtéssel meg a világítással elég csínján bánnak, viszont száznál is több vonat robog a több kilométer hosszúságú sínhálózaton. Minimum négy-öt órát kell itt eltöltenünk alkalmanként, azalatt egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal. Tóbi a vonatokat nézi, én meg őt. Azt a boldogságot a gyerek arcán! Imádok elmerülni a gyönyörű vonásaiban! A finom metszésű szája, pisze kis orra, picit vágott szeme, az Opa-tól örökölt két forgója, ami miatt négyhetente kötelező program a fodrász, ha nem akarom, hogy ördögszarvak díszítsék azt az őrületes sűrűségű hajzuhatagot...én ezt még nem néztem eleget! A vonatőrület 14 hónapos korában kezdődött, akkor örökölte meg az apja Brio-síneit. S, hogy meddig tart? Ahogy elnézem a vonatmúzeumban őgyelgő félőrült figurákat, akik nem átallják Tóbit arrébb lökni az interaktív gomboktól....hát, szóval legalábbis remélem, hogy felnőtt korában már más fogja érdekelni. Persze, szívesen ülnék az üvegfal mögött, amikor az ICE10-et vezeti...vagy a Shinkanzen-t, ez már csak ízlés dolga!

Lokschuppen über alles! -előtte meg a mozdonyfordító!

Na jó. De mit szeret a vonatokon kívül? Imádja a Star Wars-t és nem kicsit. Féketelen imádatával az egész családot megfertőzte. A hetedik rész előzetesét néha egyedül is meg szoktam nézni, éjszaka, titokban. Flóri is, nappal is, ha megtalálja a telefonomon. Az pedig nálunk egy tök normális reggeli párbeszéd, hogy Tóbi megkérdezi reggeli közben:
-Wer bist Du?
- Ich bin niemand - feleli Flórián.
A különböző főcímzenéket pedig bármikor és bárhol elzümmögik neked, sőt, már a szintetizátoron is megy, majdnem hiba nélkül. Szépen bővül a Star Wars Lego készletünk is, a születésnapjára megkapta a létező összes alacsonykategóriásat a kis barátaitól. Még szerencse, hogy feltalálták a Geschenkkiste intézményét!
Star Wars-os ruhát is hordana szívesen, de itt kivételesen kemény maradtam. A Kylo Ren-es zokni volt a maximum, ameddig elmerészkedtem. Pedig abba a hapsiba magam is belehabarodtam egy kicsit. Félelmetes, hogy tudok a fiaim hülyeségeiért lelkesedni és túlzásokba esni.

Mi maradt ki? Ja, az evés! Múltkor kérdezte tőlem egy anyuka, hogy miért engedem a gyerekeimet az oviban enni, hát az nem valami jó. Csak azért, kedves anyuka (akinek halvány lila gőze sincs a magyar valóságról, honnan is lenne), mert az óvoda valahogy kívül rekedt a tér-idő kontínuumon, de legalábbis a természet törvényei ott nem érvényesek. Tóbika mindent, de tényleg minden megkóstol és nagyon sok esetben úgy dönt, hogy ízlik neki. A párolt hal, a lencseleves, de még a borsó is. Szóval ezért. Ezért esznek a fiaim az oviban. Én ezt a kísérletező kedvet itthon még nem tudtam  előcsalogatni belőle. Megnyugtató érzés, hogy legalább heti ötször változatosan és egészségesen táplálkozik. Hétvégén meg próbálkozunk töretlenül:-)

Öntörvényű, kimagasló intelligenciájú gyerek az én Tóbikám, aki legalább annyira szeret más gyerekek mint a saját maga társaságában lenni. Mindig is irigyeltem, mennyire könnyen és gyorsan ismerkedik és barátkozik, kisebbekkel és nagyobbakal egyaránt. Bárkihez bármikor odamegy játszani, ebben nem ismer gátlásokat. Nagyon büszke vagyok rá ilyenkor. Ha úgy adódik, az irányítást is átveszi gondolkodás nélkül. Persze, továbbra is szívesen beszélget önamagával és képzeletbeli játszótársaival, lézerkardozósat játszik a szobájában többnyire, mi mást? Összetett egy személyiség, én mondom nektek!

Ja, meg közlékeny is. Főleg a felnőttekkel. Imád mindent mindenkinek elmesélni. Kérdezz tőle bármit és az igazat fogja mondani. Mint például múltkor a fogorvosnál. Kedves anyuka, szokta maga tisztítani kis speciális kefével a gyerekek fogközeit? Öööööö...igen...úgy hetente...De Anya! Már legalább egy hónapja nem csináltad! Köszi a falazást kisfiam! Azóta minden este csináljuk, mindkét gyereknél, ők kérik, külön!

Nagyon sokat tanulok Tóbitól és Tóbi által. Unatkozni pedig életem végéig nem fogok mellette, úgy hiszem! Megéri az a milliónyi óra szeretet, odaadás és figyelem? Azt meghiszem!

Flórián 44

Tóbiról írtam már ilyet, amikor pont ennyi idős volt. Eldobtam az agyam, amikor erre rájöttem. Hogy már ilyen rohadt régóta létezik ez a blog! Közben felnőtt a második fiam is! De legalábbis 44 hónapos lett!!! Nézzük csak, milyen is ő!

Első ránézésre tüneményes angyalka, és lássuk be, másodikra is. Hatalmas, mandulaformájú babaszemei (az egyik apai ükapjától örökölte őket!) bárkit levesznek a lábáról, de nyilván elsősorban az anyukáját.

Kértem, hogy ne hülyéskedjen közben...

Azt a kis aranyszínű fürtöt a feje tetején pedig képtelenség nem meg-megsimítani olykor-olykor. Mindezt kombinálva azokkal a kis egérfülekkel (Papitól örökölte őket!), hát jaj nekem! Az arcát egészen biztosan puszilgatásra teremtette a Jóisten...a sors fintora, hogy két gyerekem közül éppen ő állhatja kevésbé a csókolgatást, dédelgetést, babusgatást..pedig olyan jólesik belecsippenteni időnként abba a kis pofazacskóba!

A külcsín persze mit sem ér a belbecs nélkül! Flórián személyisége elképesztő, már belegondolni is szédítő, hát még leírni! De azért megpróbálom!

Kéne valami, Mutter?

Céltudatos, akaratos, és ő tényleg soha nem adja fel. Ha egyszer valamit a fejébe vett...már többször volt alkalmam megfigyelni például elmélyült legózás közben. Tudja, hogy várok rá az ágy szélén, tudja, hogy itt a mese ideje, de ő még akkor is megépíti azt a tornyot. Én meg figyelem, azaz megfigyelem. Az a torony ugyanis egy meglehetősen ingatag építmény, úgy percenként-két percenként fogja magát és összedől. Én ilyenkor már toporzékolnék és tuti minden kockát kihajítanék az ablakon. Nem így Flórika. Neki a szeme sem rebben. Egy szitokszó el nem hagyná a száját. Neki nincs ideje ilyesmire. Helyette valami iszonyatos elszántsággal az arcán fog bele az építésbe...újra és újra és újra. Van, hogy kísérletképpen hagyom, hadd próbálkozzon, és várom, mikor unja meg végre. Jelentem, eddig még mindig én fújtam takarodót. A gyermek elszántsága nem ismer határokat se korlátokat. Kíváncsi vagyok, megmarad-e ilyennek majd kamaszként ill. felnőttként is. Kívánom neki, hogy igen. A környezetének (khm..magmanak) pedig kötélidegeket hozzá. Mert tisztelem és becsülöm én a gyermekemet, de azért képzeljétek el ugyanezt a szitut valami olyan céllal, ami kevésbé ártalmatlan, mint legózás lefekvés helyett (pl. hogyan érjük el, hogy anya adjon egy gumicukrot ebéd előtt...meg ilyenek).

De ami talán még ennél is fontosabb: Flórián a sztár! A körülrajongott idol! Hogy honnan tudom mindezt? Természetesen az óvodából! A kisebbik fiamnak elég csak egy pillanatra megjelennie a csoportszoba ajtajában, s odabent megáll az élet. Abbamarad a játék, a reggeli, az anyuka után sírás. Csak egyetlen nevet kántál az ovisok hada: F-L-Ó-R-I-Á-N!!! Meg vannak érte kergülve, de komolyan. Ha belegondolok, alig egy éve még hogy kapaszkodott belém...most meg nekem kell könyörögnöm legalább egy pusziért, úgy kb. a stage diving előtt. Arról pedig ne is álmodjak, hogy búcsúzásként integet nekem az ablakból. Persze, majd pont ő. Van neki fontosabb dolga is...autogramosztás, ilyenek.

A legszebb mégis az, amikor megyek érte délután, ilyenkor kórusban kiabálják neki: Flórián abgeholt!!! (azaz ásd ki magad a homokozóból, itt van érted anyukád, el akar vinni fagyizni!). Aranyosan szalad felém, MAMMMAAA!!! ezt kiabálja, átölel, megpuszil. - Flórikám, mehetünk? - kérdezem én. - Igen, anya, csak még elköszönök a barátaimtól. És elkövetkezik a búcsúceremónia, amiről én óvodásként, iskolásként, meg azt hiszem, egész életemben csak álmodhattam. Körbeállnak, összeölelkeznek, aztán középen egymásra halmozzák a kis kezeiket és felkiáltanak: FREUNDE FÜR IMMER! Ettől nekem kicsit (nagyon) sírhatnékom támad és elmegyek megkeresni Tóbit...szóval szociális a gyerek, na! Olyannyira, hogy a csoportjából kb. mindenkit meghív hozzánk játszani. Időnként hárman-négyen is lógnak a lábamon és kérdezgetik: én mikor mehetek hozzátok? És az én anyukámmal beszéltél már? Hiába, a népszerűség az otthonunkba is beszivárog...heti egy gyerek jöhet, de tényleg. Olyankor aztán muffint sütünk, Spiderman-ruhába bújunk, minden a barátságért!

Hol van már a kis szótlan Flórika? Csak úgy ömlik belőle a szó. Nem mondom, hogy mindig tökéletes mondatokat alkot, a szavak sorrendje időnként felborul...mindez viszont teátrális mozdulatokkal, drámai hanghordozással és némi szemforgatással megspékelve máris tökéletesen érthető. Állítólag vannak olyan gyerekek, akik arra a kérdésre, hogy mi történt veled az óvodában?, azt válaszolják, hogy semmi. Én speciel a kérdésig sem szoktam eljutni, a fiaim kórusban ecsetelik a történéseket abban a pillanatban, ahogy beülünk az autóba. Flórika rögtön elénekli az aktuális dalt (tilos beleszólni Tóbinak, akkor is, ha elakad), elmondja, mi volt az ebéd, ízlett-e vagy sem, illetve, hogy melyik barátjával mit játszott és az óvoda melyik részén. Végtelenül közlékeny a kicsike, Tóbinak nagyon kell pedálozni, ha szóhoz akar jutni mellette. Persze, sikerül neki, anyuka meg legyen a talpán, hogy befogadja, feldolgozza és elraktározza a hallottakat.

Annyira nyáriak azok a térdek!

Én azt szeretem Flórikában amúgy, hogy mindig reagál a dolgokra, mindent rögtön szóvá tesz. Ebédkor biztos megállapítja, hogy az étel most "jó, fimon"...ez az egyetlen és utolsó szó, amit kissé nyakatekerten mond...az én Drágám! Máskülönben is ő a nők álma, hiszen rögtön észreveszi, ha új frizurával/ruhával/sminkkel hódítok, ilyenkor jön a "Szép vagy, Anya!" én pedig elalélok a gyönyörűségtől. Dícsérni amúgyis egyszerűen imád. A futóverseny után például többször odajött hozzám, megsimogatott és azt mondta: "Nagyon ügyes vagy anya! Ügyes vagy a futásban!" A hízelgés nagymestere ő. A legváratlanabb pillanatokban (főként akkor, amikor tudja, hogy nagyon sietünk/nagyon stresszes vagyok) képes odajönni, megölelni, hozzámbújni, puszilgatni és biztosítani engem az örök és múlhatatlan szeretetéről. "Kis bubuskám"- így becézget engem. Pontosan tudja, hogy nincs az a vonat, amit ne lehetne lekésni, nincs az az ovi, ahonnan ne lehetne elkésni, csak adjon még abból a pusziból egy utolsót!!

Határozott fellépésű, főnökösködésre igen erősen hajlamos kisgyerek, aki még a nagyapját is simán elkommandírozza: gyerünk Opa, indulás ki az utcára biciklizni, hopp, hopp, hopp! Az eszem megáll tőle! A legtöbb ember az ellenállás legkisebb jele nélkül behódol neki, egyszerűen uralkodásra termett a kicsike. Kivéve Tóbit, ő bármikor zsigerből ellentmond neki, ha az érdekei úgy kívánják. Van is ebből sírás meg verekedés elég, az agyamra tudnak menni ők ketten, de rettenetesen. Éppen ezért különösen nagy öröm számomra, ha meg tudnak egyezni. Mint például ma reggel. Tóbinak szép kukásautót hozott a fogtündér az első fogacskáért cserébe. Bár Flórián iszonyatos lelkesedéssel fogadta az új játékot, eszébe sem volt kitépni azt a tesója kezéből. Sőt! Megkérdezte, melyik részével játszhat! Ebből lett az, hogy ő szerelte össze a kukákat, rakta össze a kukásembereket s (saját ötlet alapján!) ő töltötte fel a kukákat aprószemű legóval, szemét gyanánt. Hamarosan harmonikus játék zajaira lettem figyelmes...mindez reggel fél nyolckor, öltözés és reggeli helyett, naná! De akkor is, nagyon büszke vagyok rájuk!

Néhány szót a képességekről, készségekről: mozgás, mozgás és mozgás mindenek felett. Néhány héttel ezelőtt gyakorlatilag egyedül megtanult biciklizni az én kicsikém, azóta pedig szinte megállíthatatlan. Gyakorlatilag egyedül??? Igen! Másfél éves kora óta futóbiciklizik, az kezdettől fogva jól ment neki. Nyáron ültettük fel pedálos biciklire, ahol is a pedálozás nagy kihívásnak bizonyult, ezért kapott pár hétre pótkereket is. Miután belejött a tekerésbe, a pótkerekek is lekerültek. Egyszer eltoltam az oviig (lumbágó!!), meg vissza, időnként elengedtem, nem vagy csak ritkán dőlt el. Aztán egy hétig elő se vettük a biciklit. Egyik nap viszont kinyitotta a garázst, kitolta magának, felült rá és köd előttem, köd utánam, elszáguldott mellettünk. Ezért mondom, hogy gyakorlatilag egyedül tanult meg biciklizni, szerintem jórészt álmában. Egy héttel azelőtt még se elindulni, se megállni, se kanyarodni nem tudott!

A szobatisztaság nagyon hasonlóan alakult, nyár végén egyik napról a másikra történt a nagy áttörés (a füredi strand WC-jében, mert hol máshol?), bármiféle különösebb előjel nélkül. Erről megint eszembe jut egy régi posztom: vannak dolgok, amikre neked semmi, de semmi ráhatásod nincsen, egyszerűen maguktól megörténnek, és kész. Nagyon vicces volt a minap a Rossmann-ban sétálgatni a pelenkás és bébiételes polcok előtt és rájönni, hogy nekem itt már semmi keresnivalóm. Akkor azért egy pillanatra bevillant: ezt a pelenkás dolgot inkább én engedtem el nehezen és nem ő, azt hiszem. Na, mindegy is, túl vagyunk rajta!

Ja, ez volt a jutalom a szobatisztaságért!

 Imádom még, ahogy Flórián alkot, szerintem egészen elképesztő a kézügyessége. Adj neki egy ollót, egy ragasztót és némi színespapírt! Tuti, hogy pár perc múlva előtted áll egy elefánttal/repülővel/Yoda mesterrel a kezében. Végtelenül kreatív a kicsike! Igen, valamivel kisebb, mint Tóbi volt ilyenkor. Nem kenyerem a hasonlítgatás, de azért belekukkantottam a régi posztomba: Flóri még csak most nő bele igazán a 104-es ruhákba, a bátyja ilyen idősen már a 110-eseket koptatta. Ami csak azért meglepő, mert a súlyuk (17-18 kg), magasságuk (100+ cm) és lábméretük (28) ugyanakkora.

A végére hagytam, hogy mit szeret Flórika: a gumimacit! Bármikor és bármennyit, pedig nagyon kell vigyázni vele, mert könnyen elrontja vele a hasát. Máskülönben pedig mindenevő, zöldség, gyümölcs, leves, bármi jöhet. Ja, a gomba nem! Olvasás terén még mindig jobban szereti a képeket, mindig a terjengős szövegeket, de azért egyre hosszabb történeteket hallgat már végig figyelmesen. Figyelmesen, hiszen belekérdez, ha valamit nem ért, illetve időnként összefoglalja a hallottakat (a róka nem tudja, hogy mi a elyzet:-).

Másfél-két éves kora óta rajong a puzzle-kért, a harmadik születésnapjára már 60-80 darabosakat kellett neki vennem, azalatt unja. Kedvence a Larsen-féle Dél-Amerika puzzle, nyilván, hiszen azon meg tudja mutatni, hol van Florianópolis! Itt kell megjegyeznem, hogy a bonyolultabb puzzle-k kirakására kifejlesztett egy saját módszert: egyben ledönti a keretből a darabokat, aztán szépen sorban visszarakja őket. Mindezt kétszer-háromszor egymás után, így valamennyire megtanulja, mi hova való (ahogy Papi mondaná: nézd meg Terike, milyen módszeresen játszik ez a gyerek!!!). Ezután pedig már villámsebességgel ki tudja rakni, versenyezni vele nem érdemes (bár néha azért szoktam, csúnyán ki is kapok, pedig én még olvasni is tudok!!)

Imádom azt az okos kis fejét! Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy minél jobban tud beszélni, annál jobban kitűnik: nem csak egy kis zseni van a családunkban! Anyuka, gatyát felkötni!

Ne komolykodj már, Anya!

 Bónusz: egy nyári fotó, ami tökéletesen megmutatja, milyen is ő! Anyuka kéri apukát, fotózza már le ilyen izé, romantikus strand-pózban. Mi történik? Jön a fotóbomba! Na, ez ő! Pontosan ő!