Impossible is nothing

...mondta Muhammad Ali. Az Adidas szerint legalábbis ő mondta. De ez mindegy is. Lényeg, hogy vannak pillanatok, események, élmények, tapasztalatok, amelyek után csak állok szótlanul és a saját vállamat veregetem. Nagyon. Nevesül:

Flórika pár hete meghívót kapott egy szülinapi buliba. Egy zsúrba! Ez volt az első igazi ilyen jellegű meghívója! Szépen kinyomtatva, névre szólóan megfogalmazva! Nagyon bírtam a fiamat, még aznap kellett tennünk egy próbakört a megadott cím irányába, és ovi után ő figyelmeztetett: Anya, David, ajándék! Meg is vettük azon melegében, be is csomagoltattuk.

Tóbi elég sokat kérdezgette, hogy akkor most hogy is van ez, őt is meghívták, csak elfelejtették beleírni a nevét a meghívóba, vagy most komolyan nem??? Flóri szerint nem, ő ide most akkor is egyedül megy, ha a fene fenét eszik! El is érkezett a nagy nap. Előtte még elmentünk fodrászhoz, kimostam Flóri buliszerelését (farmer és a legszebb öröklött csíkos pulcsi), Tóbit az apja gondjaira bíztam (Anya, akkor én most biztos nem mehetek? NEM!), majd PONTOSAN megérkeztünk az ereszdelahajam helyszínére. Hamar világossá vált a koncepció: itt a gyerekek szülők nélkül buliznak, csak az ünnepelt szülei lehetnek jelen, ők viszont áthívták keresztanyut erősítésnek. Kérdőn néztem a fiamra: akkor mi legyen? Menjek vagy maradjak?

Flórika nem siette el a választ. Először szemügyre vette az összes Sam a tűzoltó figurát (volt ebből legalább 15 darab, különböző méretben + az összes létező kiegészítő, amit csak a Simba-nál gyártanak, igen, életnagyságú világítótorony is), komótosan elrágcsált egy cake pop-ot (nem bízták a véletlenre a káprázatot, cake pop-gépet is beszereztek a vendéglátók!), majd játszott egy picit David távirányítós autójával. Én közben álltam egyik lábamról a másikra, próbáltam kicsit társalogni, kicsit nézelődni, de nem volt mese: egyre magányosabbnak és egyre feleslegesebbnek éreztem magam. Végül Flórika is érezte, hogy itt az ideje felszabadítani anyát, mert így szólt:

- Anya nem.
- Mit nem kisfiam?
- Anya nem itt marad.

A szívem szakadt meg. Még gyorsan megmutattam neki, hol a WC és még egyszer felírtam a telefonszámomat a házigazdáknak, für alle Fälle ugyebár. Megegyeztünk, hogy ha nem hívnak, három óra múlva újra felbukkanok az ismeretlenből. Könnyes szemmel bújtam bele a cipőmbe, közben pislogtam erősen a nappali felé. Egyszer csak látom ám, jön ki az egész gyerekhad. Aha, most jön a Ne menj el anya, annyira szeretlek! Hát egy fenét! Ment le az egész bagázs ugrálóvárazni a pincébe...Flórikával az élen. Vissza se nézett. Ugyanúgy, ahogy mostanában már az oviban sem szokott. Egy három éves férfiről beszélünk, kérem szépen!!!

Nem mondom, hogy nem tudtam mire használni az ajándékba kapott három órát. Nagyon is, hogy tudtam. De akármit is csináltam, közben állandóan a telefonomat vizslattam, nehogy lemaradjak a HÍVÁSRÓL. Hogy pityereg, hogy leöntötte, hogy kiborította, hogy beütötte, hogy nem bírta visszatartani, hogy már nagyon hiányzok neki...hát nem. A világért sem szólalt meg. Maradt szépen csöndben. Úgyhogy én példásan fegyelmezetten, a megbeszélt időpontban gördültem a megfelelő sorház bejárata elé. Anyuka szalad elém, óriási elánnal magyaráz (próbálom szó szerint, elfogultság és mesebeli túlzás nélkül idézni):

"Ez a Flórián egy csoda! Három éves létére gyönyörűen kommunikál, mindent megért, minden kis játékban benne van, van, amit meg is nyer! Evett-ivott jó étvággyal, nagyon sokat nevetett, magától elment WC-re és kezet is mosott! Egyszer sem sírt, nem nyűgösködött, ha kellett, kompromisszumot kötött! És a papucsát egyszer sem vette le, nem is kellett rászólni érte...meg semmi másért sem!"

Gratulálunk Anyuka, az Ön fia tökéletes - hallottam mindebből én:-) Tökéletes kisfiam úgy röpült felém, mint vélhetően Petőfi felé annak idején az ő drága édesanyja...én pedig csüggtem ajkán szótlanul, mert annyira beleszerettem ott és akkor. Is.

Hazafelé aztán mesélt és mesélt, egészen altatásig be nem állt a szája. Mert volt virsli és pommesz, meg forró habos kakaó, és képzeld el anya, csoki-memóriajáték is meg WC-papír tekerős múmiamenetelés. És voltunk az udvaron is és én egyedül vettem fel a kinti nadrágot! Csúszdáztunk, de fejjel lefelé nem volt szabad. Ja, és volt hajó alakú homokozó is! De! Anya! Nem volt torta! Hát milyen születésnap az ilyen???

Tóbika persze nem állta meg kommentár nélkül: Anya, ha engem hívnak szülinapi buliba, mindenképpen viszem magammal Flórikát! Akkor is, ha nem hívják!

Lekéstem...

...a blogom második születésnapját. Két nappal csak, de lekéstem. Na, nézzük, miben más ez a március vége a 2014-es évitől:

- nem ettem meg a csokinyuszikat, azaz nem én ettem meg, azaz...na lényeg az, hogy majdnem mind megvan még, és szerintem nálunk már holnap, azaz nagyszombaton kitör a húsvét, szóval én elkezdem osztogatni, nem várok vele húsvéthétfőig, akkor úgyis kapnak a gyerekek még egy csomó minden mást is. Ja, tojásvadászatot már ma is rendeztünk, és erre tök büszke vagyok, mert én találtam ki az egészet, a kerettörténetet, a rejtekhelyeket, 14 állomással, úgy ám! Mindezt a lakásban, mert kint szakadt...de azért a pincétől a padlásig megmozgattam a bandát!

- Jan nincs külföldön, azaz külföldön van, de az immár belföld, mindannyian itt vagyunk Németben, ez persze két évvel ezelőtthöz képest külföld, de nekünk most már itt van az otthon, meg az itthon.

Mi maradt ki? Ja, az a bizonyos életmódváltás! Nézzétek, én idén januárban egyetlen dolgot fogadtam csak meg: minden hónapban megtöltjük a bioszemetet, ami egy rendes nagy kuka, úgy képzeljétek! Szóval felcsaptam zöldség-gyümölcs menedzsernek, állandóan vásárolok, mérlegelek, vacillálok, sütök-főzök meg párolok, hogy ránk ne rohadjon egy gramm sem...hát, egyre nagyobb sikerrel! A legnagyobb élményem eddig etéren: a múltkor megszólított egy öregasszony a Lidl-ben (miután jól megbámulta a bevásárló kocsimat): "maguk aztán nagyon egészségesen élnek!"

Hát, csak így tovább, a következő 52 hétben is!

Zseni

Ugyanilyen undorító idő volt. Valami eső szitált, de mintha hó is lett volna benne, szürke, szürke a végtelenségig. Én hatkor keltem, bár szinte egy percet sem aludtam a zaj és a meleg miatt. Átestem az ilyenkor kötelező műveleteken, fél nyolckor húzták fel rám a gyógyharisnyát. Ekkor már Jan is ott állt az ágyam mellett. A szülésznőmmel még gyorsan megbeszéltük, melyik kínaiban a legolcsóbb a műbőrcsizma, aztán én még egyszer gyorsan elmentem WC-re. A többi már ismerős volt. 8:32-kor sírtál fel és mutattak meg nekem. Az arcod úgy elsőre senkiére nem hasonlított. Hamarosan ott szuszogtunk együtt az ágyamban, te a magad részéről még tisztára magzatmázasan. Akkor készült rólunk ez a kép:

Teltek-múltak az évek. Néhány hete, de főleg napja már semmiről sem szól az életünk, csakis arról, hogy Te hamarosan három éves leszel, és, hogy ez milyen nagy dolog! És milyen is vagy Te? Hosszas jellemzés helyett két friss (tegnap esti) történettel szeretnék szolgálni:

Ülünk a szobádban, én már szeretnélek altatni, te még egy utolsó (de igazán utolsó) puzzle-t szeretnél velem kirakni. Na jó, de csak, mert holnap születésnapod van! Kirakjuk egyszer együtt, aztán te egyedül. Amikor kész vagy, megpuszillak. Te várakozásteli arccal nézel rám. Mondom, hogy feküdj le végre. Erre te:
- Anya mondd!
- Mit, drága kisfiam, mit mondjak?
- Mondd: zseni vagy!
Persze, hogy mondom, nem kell unszolni, mondom én milliószor!

Aztán csak elérkezik a lámpaoltás ideje, de te  még mondani akarsz nekem valamit. Valami nagyon fontosat. Na halljam, mi volna az?
- Anya, ma valaki az oviban magyarul beszélt!
- Igen? Kicsoda?
- Hát én!!!!

Isten éltessen sokáig drága Kisfiam!

Feltalálja magát

Egyszer egy időben, szilai erdőben...nem, még csak véletlenül sem szarkák verekedtek, hanem én voltam olyan botor és újságírónak képzeltem magam (lásd még: boldogult újságíró koromban). Na, akkoriban történt, hogy interjút készítettem egy nagyon fontos emberrel (nekem fontos, meg amúgyis), aki szinte elképzelhetetlenül sokra vitte ebben az életben, zsenge kora ellenére is (nem Zuckerberg, de majdnem).

Faggattam őt sokmindenről, az élet értelmétől kezdve a "van-e honvágyad ott idegenben"-en át egészen a "hogyan neveljem a gyerekem, hogy egyszer olyan sikeres legyen mint te?"-vel bezárólag. Tőle tanultam azt az alapvető igazságot, hogy a gyereket hagyni kell kibontakozni, és ha nem muszáj, nem szabad korlátozni a kedvtelésében, bárminő hajmeresztőnek tűnik is az nekem, begyepesedett felnőttnek.

Kiváltképp, ha már öt és fél évesen feltaláló akar lenni! Még akkor sem, ha ebbéli tevékenysége miatt így néz ki a fürdőszoba egy random vasárnap délelőtt:

Meg így:

Közelebbről (még hétfőn is):

S, hogy mi ez? Valamiféle bomba, amit a szomszéd kisfiú fejére szeretne dobni, amikor az idő megérett rá...meg a WC-papír guriga is kellőképpen összeaszalódott, ugye?!

Jaj dehogyis korlátozlak én drága kisfiam, ááá, dehogy!

Helyreigazítás!

Nem! Nem ötemeletes volt az a torta, csak négy! Emlékeztek? Jó pár hónappal ezelőtt megemlékeztem édesapám egyik igazán emlékeztes névnapi ünnepléséről? Ma pedig fotót is találtam hozzá, tök véletlenül! Íme:

Hát akkor nézzük, mit is szépített meg a gyermeki emlékezet! Talán a legfontosabb: az az ominózus torta valójában csak négyemeletes volt. És úgy általánosságban nézve nem is volt olyan nagy. Akkor viszont hatalmasnak tűnt! Persze, mert én meg kicsi voltam, alig látszom ki apukám mögül, látjátok? Igen, az vagyok én, az a szöszke-pöszkeség, valahol 5 és 9 év között, fogalmam sincs, valójában mennyi is lehetek! Sajnos a hard copy hátán nincs felirat, se évszám, se semmi. Dehát nem is kell! Hiszen ez a fotó annyira magáért beszél, hogy már fáj.

Kezdjük velem: azt tuti, hogy van a számban valami! Úgy saccolom, anyukám reszelt túrósát kaptam be sebtiben, amikor megneszeltem, hogy kamera van a közelben. Az a tény, hogy az asztalon egy azaz egy darab üdítős üveg sem fellelhető, az pedig tökéletesen igazolja édesapám arcvonásait.

Zsuzsi testvérem arca már-már szoborszerűen szép, de valahogy átjön, hogy nincs oda ezért a féktelen dajdajozásért. Nagymamám pedig...annyira imádom! Ahogy kiöltözött erre a neves alkalomra, mert ő mindig megadta a módját, és emlékszem jól, ez volt az ünneplője, ebben ment a nyugdíjas klubba a batyubálba és a tesóm ovis ballagására is. De ahogy a paraszti logika megkövetelte, még ezen a nyári, erősen kánikulagyanús napon is otthonkát kanyarított fölé...talán, hogy lássák, ki az úr a házban, ki tudja már azt! A gondterhelt pillantása se lehetett véletlen, pontosan tudta ő, mibe fog torkollni ez a délután, volt már némi tapasztalata etéren.

Direkt a végére hagytam azt a - a nyolcvanas évek nyári divatját tökéletesen követő - hölgyet, akinek egyszerűen muszáj voltam letakarnom a fejét. A családtagok úgyis tudják, ki ő. Valahol a persona non grata és az antikrisztus között félúton, szóval semmi esetre sem szerepelhet a blogomban. Dehát ő is ott volt, hogyne, ezt nem tagadhatom le. 

Máskülönben pedig: szép nyári nap! Foltos farmerek az út szélén!!!

Sziget

Egyszer apukámnak alkotnia kellett egy Sziget című antológiába. Ő az egyik gyerekkori élményét elevenítette fel. Leírta, hogyan vendégeskedett pár hónapig a háború után is idilli Leányfalun a rokonainál, akik szeretettel gondoskodtak róla, amíg az édesanyja nagybetegen feküdt a kórházban. Az volt az ő szigete.

Arra a nagyon valószínűtlen esetre, ha engem is felkérnének, hogy egy Sziget című antológiába alkossak valamit, a következővel készültem. Szóval:

Szigetelünk

Futunk át a városon. Én és a gyerekek. Körülöttünk idegenek. Vicces, mert mi értjük őket, ők bennünket viszont egyáltalán nem. Egy kicsit sem. Egyetlen ismerős szót sem tudnak elkapni abból a szóáradatból, amit a gyerekeimhez intézek. - Ne szaladj előre, ne lépj bele a pocsolyába, jó, lépj bele, de csak lassan menj át rajta, ne fröccsenjen fel a víz a nadrágodra, nincs nálam pótnadrág, mondom lassan menj! Vigyázz, egy biciklis, engedd el a bácsit, nagyon siet, jaj, de aranyos kutya, csak a hátát simogasd, ne a fejét, ne félj, nem harap, nézz a lábad elé, nem, nem állunk meg a csúszdánál, jó, de csak egyet, vizes? Várj, letörlöm zsepivel! Vegyél kosarat, tedd vissza azt a csokit, nem veszünk mini joghurtot, van hozzá tetoválás? Jó, akkor veszünk, nem hatot, csak egyet, gyere ide szépen, nem kell új legó, akciós? Akkor megnézem, nem jó, ez már megvan, nem, Lőrinckének sem vesszük meg, állj be a sorba, pakolj fel a szalagra, nem veszünk tic-tac-ot, nem érdekel, hogy pókember van rajta, ne rugdosd a nénit, köszönj szépen, irány az autó, nem te ülsz előre! 

Mindez az egyszeri német járókelő fülének úgy hangozhat, mint egy rettenetes, soha meg nem álló, a magasból a mélybe zúduló vízesés. Locsogás-fecsegés, mint Gedeon bácsi üzletében. Olyan jó így lenni, annyira élvezem. Mi egy kis sziget vagyunk. Egy enklávé a nagy német masszában. Majdnem mint Kalinyingrád. Senki nem férkőzhet a közelünkbe. Csak engedéllyel! Külön engedéllyel! Csak azt engedjük be, akit akarunk. Ha elég szimpatikus az illető. Máskülönben hatalmas, vad hullámok, vérszomjas cápák és sodró áramlatok tartják távol a betolakodókat. Teljesen el vagyunk szigetelve.

Persze, nem szabad visszaélni a helyzettel, nem mondhatok akármilyen tiszteletlenséget a gyerekeimnek az embertársainkról, feltételezve, hogy úgysem értik. Mert nagyon is értik! Már amelyik! Az utcánkat burkoló munkásokból például csak három volt szerb, a negyedik már jó napot!-tal köszönt ránk egy pár nap után. A szomszéd költöztető kamionjának fogatlan sofőrje magyarul kért útbaigazítást, miután meglátta a rendszámomat. A postásunk eleve jó reggelt!-tel köszön, hiszen Zoli a becsületes neve. A szemközti ház tetejét fedő mester pedig magyarul kérte, hogy ugyan hozzak már neki pár zsemlét a boltból, mert ő tegnap óta nem evett és délutánig nem is engedik el sehova. A játszótéren sem véletlenül mosolygott rám olyan szépen az a fiatal anyuka, amikor épp Flórikát próbáltam rábeszélni, hogy vegye már vissza a cipőjét, mert tényleg nagy a homokozó, de azért ez nem a tengerpart igazából. Magyar volt ő is, a férje is, azóta néha összejárunk. Időnként picit kibővítjük azt a szigetet.

Ha viszont németekkel csinálunk programot, mert azért az is előfordul, most már egyre gyakrabban, hajlamos vagyok németül kommandírozni a gyerekeket. Nem szeretném, ha német barátaink, ismerőseink, rokonaink akár csak egy pillanatra is azt hinnék, hogy róluk beszélünk magyarul. Éppen róluk! Ezt viszont a fiaim elég nehezen tolerálják. Egészen pontosan mérhetetlenül bepöccennek tőle. Pár hete Tóbi kezdte el a lázongást, ma már Flórika is szépen, artikulálva tudja mondani, kérni, követelni: Anya! Magyarul beszélj! 

A kis nyelvvédők! Hiába, igazi szigetlakók! És még a palacsintát is szeretik!

Sokat is, meg bodogat!

Ünnepeket, úgy értem! Most már jobbára csak új évet! Az idei év legkedvesebb szelfijével búcsúzom az óévtől és az olvasóimtól:

Legyetek jók, ha egyáltalán tudtok!