Sokat is, meg bodogat!

Ünnepeket, úgy értem! Most már jobbára csak új évet! Az idei év legkedvesebb szelfijével búcsúzom az óévtől és az olvasóimtól:

Legyetek jók, ha egyáltalán tudtok!

Nooooooormális???

Persze ezt a szót amolyan Besenyő Pista bácsisan kiejtve...na, de mi történt?

Megyek be ma délután az oviba. Sietnünk kell, fél óra múlva érkezik a bébiszitter, ez lesz az első próbaalkalom, nem lehet, hogy ne találjon otthon bennünket. Nagy lendülettel kanyarodok be Tóbiék csoportszobájába. Nagyobbik fiam éppen Carlos barátjával csigafuttatózik, úgy kb. rám se hederít. Már éppen kezdeném sürgetni, amikor a szemem sarkából meglátok valamit az óvónéni asztalán. Gyanút fogok, közelebb lépek. Innentől kezdve (kívülről figyelve) úgy viselkedhettem, mint egy elmeháborodott. Magyarul motyogtam magam elé, hogy "De szépek! De szépek!" és közben potyogtak a könnyeim. Ezt láttam:

 

Fogalmam sincs, miért hat rám ilyen elementáris erővel ez a kép. Most is alig bírok írni. Annyi bizonyos, hogy nagyon megbántam a reggeli "ma kifestem magam, hogy igényes anyunak tűnjek!" lózungot. Dehát a panda köztudottan védett állat, így az óvónéni is igen elnéző volt velem...elképzelhető, hogy nem én vagyok az egyetlen anyuka a praxisában, aki elsírta magát a gyerekei fotója láttán????

Pedig még csak ezután mutatta ezt:

 

Istenem, hol volt már ekkor a kezdeti sietség? Csak ámultam és bámultam, pusziltam és sóhajtoztam! Kézenfogva mentünk át Flórika csoportjába. Nevezett kisebbik gyermekem éppen egy széken ücsörgött, az egyik óvónéni jeget tartott a nyakához, a másik az arcát simogatta. Nem, nem ennyire kéjenc szegénykém, csak elesett és éppen vérzett az orra. A meghatottság iszonyatos dühbe csapott át, kényetlen voltam kimenni a folyosóra és magyarul kikáromkodni magamat (miért nem tudnak vigyázni rá????). 

Két perc múlva viszonylag lenyugodva vettem át a fiamat és a fotóját, vagyis ezt:

Imádnivaló gyönyörűségeimmel szélsebesen röpültünk haza, útközben a Francia csók filmzenei CD-t (egészen pontosan az 5-ös számot) bömböltettük a kocsiban és nagyon, de nagyon boldogok voltunk!

Emlékszel?

Emlékszel még, mit csináltál vagy éppen mi történt veled 1998. december 1-jén? Én pontosan tudom. Írásos bizonyítékom van róla! Napi rendszerességgel vezettem akkoriban a naplómat ugyanis. Kézírással, gyöngybetűkkel! Akkor most idéznék belőle:

1998. december 1. kedd

A meteorológiai tél első napján a MÁV grátisz 50 perces várakozást biztosított nekünk az állomáson, a metsző hidegben. Hála Istennek a Varga lányokkal jól elszórakoztam. A suliban németen a lebetegedett Julcsi helyére ültem, így ma én villogtam Vörösnénél. A felemelő óra után lementünk állatokat lesni, majd irány az MSZP-székház Zolival. Egy öreglány fogadott bennünket, eléggé szépen megterített asztalokkal. Kiderült, nem bennünket vártak, csak az esti szocikarácsonyra készülődtek. Ja! Tartott nekünk egy előadást a BIT-ről, amit jó lenne, ha megalakítanánk Gödöllőn. Mondhatom, az ajánlat szinte visszautasíthatatlan! Utána visszamentünk, Zoli a kollégiumba, én Ágival ebédelni. Utána bővítettem egy kicsit a zoológiai tudásomat, végül hazavonatoztam. Itthon a szokásos semittevést folytattam, végül nagy nehezen túltettem magam a csontokon. A változatosság kedvéért este felhívott Gábor. Anyucitól kérdezett valami angolt. Persze!

Snitt. Eltelt 17 év.

 

2015. december 1. kedd

Gyors reggeli készülődés után elvittem a fiúkat oviba. Hazaérkeztemkor megállapítottam, hogy a lakásra ugyan csak ráférne egy alapos takarítás, én mégis a hivatalos ügyek/ levelezések menüpontot görgettem. Ott is volt teendő bőven. Úgyis mint: a múlt havi kiadásaim összesítése és Jannak küldése, millió s egy e-mail megírása, a programjaink szervezése, a legutóbbi szülői értekezlet tartalmának jegyzőkönyvbe foglalása, szülinapi képeslapok megírása és így tovább a végtelenségig. Blogot írni sajnos már nem is maradt időm. Így is egykor láttam neki az ebédfőzésnek és az azt követő táplálkozásnak, majd egy bal kanyarral újra irány az ovi! Itthon kiderült, hogy Tóbi kis barátja délutánonként már iskolaelőkészítő feladatokat old meg, szóval mi sem tehettünk másként. Flórikának is előbányásztam az Okos hároméves c. klasszikust, aztán hadd szóljon, sercegtek a ceruzahegyek rendesen! Az okosítás egészen fél ötig tartott, amikor is szélsebesen eltéptünk focira. Amíg Tóbi kíméletlenül rúgta a bőrt, Flórika révén felfedezhettem, milyen érzés egy tök sötét műfüves pályán csámborogni. Otthon Janra testáltam a vacsoráztatást, én pedig átadtam magam a sportolás örömeinek. Lazításképpen megnéztem néhány szuper bangkoki piacos képet Zoli jóvoltából, aki időközben felcsapott világutazónak és azóta már rég Sidney-ben csapatja (de lehet, hogy továbbállt Wellingtonba esetleg beállt pápua harcosnak, ki tudja). Fürdés, olvasás, alvás!


                                                                              ***




Nem kérem meg kedves olvasóimat, hogy fedezzék fel a 10 különbséget a két nap között, ahogy azt sem, hogy találják meg a folytonosságot. Annyi bizonyos, hogy gyakrabban kéne dokumentálnom a napi eseményeket! Milyen jó lenne olvasni......mondjuk, úgy 17 év múlva!

Miért, Anya, miért???

Flórikáról köztudomású, hogy a mozgás az erőssége, a beszéd viszont...na álljunk csak meg egy szóra! Vagy többre! Mióta kiköltöztünk ide, mintha átszakadt volna egy gát. Elképesztően sokat dumál, és ami új, hogy rengeteget kérdez. Visszavonhatatlanul beköszöntött a MIÉRT???-korszak is, hiszen végre vannak hozzá szavai. Persze, senki ne gondolja, hogy a kérdezősködés kimerül a miért?-ban. Van még a hova???, a mit csinál??? és a ki? Annyira aranyos, mert többnyire így kérdez: miért, anya, miért??? Az igék használatával mondjuk még eléggé spórol, a ragozással pedig végképp...De nézzünk egy példát:

megyünk át a Worms-i pályaudvar épületén, nyomatja a hangosbemondó a szöveget. Flórika csodálkozva néz körül:

F: - Anya, hang! Hang hol???
A: - Elmondja a bácsi, melyik vonat honnan indul.
F: - Miért, Anya, miért???

Na, aztán eltelik egy pár szép óra a gyerekkönyvtárban, megyünk visszafelé, ismét a csarnokon át. Flórika már rutinosan jegyzi meg:

F: - Bácsi beszél, sihuhu indul!!!!

Amúgy tegnap mutatta először jelét, hogy pontosan tudja: ő bizony kétnyelvű gyerek. Éppen a Zog, a sárkányt olvasgattuk német ÉS magyar nyelven (magyarul megvolt, németül meg kivette a könyvtárból, mert miért ne?), amikor elkezdett filozofálni:

F: - Anya: tűz, Apa: Feuer. Anya: sárkány, Apa: Drache, Anya: könyv, Apa: Buch
A: Apa mondja Katze, Anya hogy mondja?
F: Findusz!!!

                                                                          * * *

Na, azért nehogy azt gondoljátok, hogy minden figyelmem kizárólag Flórikára irányul. Ott van még a másik fiam is, aki naponta újra és újra meglep az elmés riposztjaival, megjegyzéseivel. Csak a párhuzam kedvéért: amikor mentünk át a Worms-i állomáson, benne is felmerültek kérdések. Pl.:

T: - Anya, ez a város hogyan alakult ki?
A: ööööööö....izééé (szerencsére pont egy olyan helyen ebédeltünk, ahol volt egy helytörténeti képtár és egy kicsit tudtam neki magyarázni...huh! ezt megúsztam!)

Ja! Még indulás előtt az oviban próbáltam meggyőzni Tóbit, hogy maradjon nyugodtan ünneplőben (aznap volt a karácsonyi fotózás), mert a könyvtárba igazán nem illik szabadidőgatyában menni. Ekkor így érvelt a drága gyermek:

T: - Dehát anya, a könyvtár és az olvasás is szabad idő!!!!

Tudom, az én hibám, túl sokat olvasunk....

Lepepe meg a többiek

Drága édes kicsi fiam Florcsi szavai egyszerűen utánozhatatlanok. Írok ide párat, hogy ne merüljenek feledésbe, mert már egyre szebben beszél a kis szívem!

LEPEPE!

Imád bennünket meglepni, a háta mögé eldugni a kezében valamit, és iszonyú cinkos mosollyal kiabálni: lepepe! Aztán előhúzza azt a kezét, amiben nincs semmi, s már-már sírásra görbülő szájjal jelenti ki: nem lepepe! Így még nagyobb az öröm és a katarzis, amikor a másik kezét is előre nyújtja a meglepetéssel (ami lehet sakkfigura, büdös zokni, de akár egy darab szárazkenyér is!).
Meg van neki egy kis fiókja az oviban, oda mindig nap közben csempész bele dolgokat, rajzokat és amikor megyek érte, nagyon titokzatos arccal megmutatja: LEPEPE!

LÖPAPA!

Nagy keletje volt nálunk egy időben a Hupikék Törpikéknek, akkor találta ki ezt a szót Flórika Törpapára vonatkozóan. Meg persze az egész mesesorozatot is ezzel az egyetlen szóval jellemzi. De mind közül az a legszebb, amikor egy Törpapa Kinder-tojás figurát dug el a háta mögé...a szókombinációt sakkozzátok ki magatoknak!

PALAP!

Flórika imád bármit a fejére illeszteni (kendőt, papírlapot, kisüstöt), és abban illegni-billegni. Akármi lehet az a tökfödő, de a legjobban azt a nagy tálat szereti, amiben a palacsintatésztát szokta nekem keverni, most már egyre ügyesebben. Rohangál körbe-körbe a lakásban és kiabálja: Palap!

Most nem jut eszembe több szó, de ha igen, még fenntartom a bővítés jogát. Ja, igen, mindenféle szirénázó cucc az az IÓIÓ és ő ezt nagyon aranyosan tudja mondani, higgyetek nekem!

Befejezésül pedig következzék egy párbeszéd tegnap estéről, lámpaoltás után, amikor még nagyon fészkelődött:

Anya: Flórika, meséljek még egyet?
Flórika: Ja!
Anya: A fejemből?
Flórika: Nem! Száj!

Hát, így élünk mi valamennyien....édes kis husom!

NEM értem, hogy maradhatott ki:

- bú tej heiss heiss - anya légy szíves melegíts nekem egy kis tejet (főként lámpaoltás után volt ez egy ideig műsoron) ...ma már egész jól megy a: kérek tej!

- alma Eis Eis! - nagyon rossz ízű zöld alma light fagyi a kistarcsai cukiban...remélem, a következő szezoban már megy a csoki is!

- utotó! -  vagyis valamiből, amit nagyon szeret, kér még egyet...egy utolsót! de tényleg! a legjobb, ha rögtön így kér valamit, amit nem szabad. ilyenkor Tóbi kontráz: dehát Flórika! még első sem volt!

- utotó mumi - utolsó gumicukor....csak még egyet adj...kéééérlek! imádja! ezért sokszor így kéri: SOK mumi!

- meme - ez a macska, pedig szépen tudja mondani, hogy cica, de ezt a szót sokkal jobban szereti

- eeeee - valami miatt így mondja az alvást, hozzá a fejét oldalra hajtja, és becsukja a szemét - anya eeee: ez azt jelenti, hogy ma este anya altatja! ha lehetne, minden este!!!

- gágá - bármiféle madár, repülő csészealj, miegyéb az égen, kivéve a repülőt, mert az repüpő!

- pápápápá - így kattog a hleikopter rotorja...felétek is, nem?

- Tututu néni - a gyerekek szívének nagyon nagyon kedves egykori szomszédunk, Éva néni fut nála ezen a néven, merthogy rengeteg tyúkja van!

- Pisze - a sünit hívja így, mert egyszer a szomszéd lányok találtak egy sünit a kertben és így nevezték el

Kisvárosban nem jó lakni

Vagy mégis? Hamarosan kiderül! Még alig lakunk itt vagy két hónapja, de máris elkezdhetném a Bürstadti arcok című sorozatot. Mert a tipikus kisvárosi fazonok természetesen itt is, mint nyilván a világ összes településén, maszáj falvában, jekána indián falujában, nagyvárosi dzsungelében, szóval itt is adottak. Arcok, akik szinte minden nap szembe jönnek veled, van, amikor kétszer is. Képtelenség nem figyelni rájuk, annyira jellegzetesek.

Vegyük például azt a Joe Pesci-be oltott, hófehér dús hajjal megáldott ürgét, aki jellemzően tréninggatyában jelenik meg az utcán, szinte minden egyes alkalommal, amikor behajtok az ovi utcájába. Mindegy, hogy épp viszem vagy hozom a srácokat, szinte nincs olyan alkalom, hogy ne bukkanna fel a kapualjban. A jelenléte (köpcös kis tartása és kacsázó járása) egy idő után annyira feltűnő volt, hogy a fiaim elkezdtek köszönni neki, főleg Flórika jeleskedett ebben a tevékenységben (Hallo Bauarbeiter!!!!!). El nem tudtam képzelni, mi lehet az illető foglalkozása, pedig így utólag belegondolva...szóval legalábbis kitalálhattam volna. Na!

Valamelyik nap kitaláltuk, hogy teszteljük a környék összes (millió) gyereksportolási lehetőségét, hiszen időnk, mint a tenger, energiánk pedig...szóval rengeteg felesleges van! Na, ez miből állt? Felvettem a kapcsolatot jónéhány sportegyesülettel, s ennek eredménye képpen voltunk a napokban több edzésen is. Az egyikre éppen ma került sor, a helyi iskola tornacsarnokában, utánpótlás foci (csak semmi akadémia!) néven.
Érkezésünkkor már kisebb csapat várt a kapunyitásra, ácsorogtunk ott a szülőkkel, a szépreménybeli focistákkal és a másod- és harmadedzővel egyetemben. Egyszer csak izgatott suttogás kezdődött: jön a mester! - hallék, s vajon kit láték, mikor előre tekinték? Hát természetesen ŐT, aki ősz bárdként emelkedett a parkoló autók mögül!

Régi ismerősként köszöntöttük egymást, aztán kezdődhetett a tréning! S, hogy milyen eredménnyel? Nos, erről egy külön poszt fog szólni, de jól tippel, aki úgy hiszi, van még némi lemaradásunk a témában. Sőt, megkockáztatom, kedves ismeretlen ismerősünkkel eztán is inkább az utcán, mintsem a tornateremben fogunk találkozni...de majd még meglátjuk! Annyi bizonyos, hogy mostantól kezdve mindenkit tisztelettudóan üdvözlünk...hiszen bármikor kiderülhet, hogy ő a helyi tótumfaktum...de legalábbis a fociedző!

Amúgy azt mondta, Flórika már ránézésre is tehetséges!

Úton

Inkább magamnak, mintsem az olvasóimnak szeretném megörökíteni azt a pár napot ott, a költözésünk környékén. Kezdem!

Kezdjük azzal, hogy utálok búcsúzkodni. Az augusztus-szeptember mégsem szólt másról, persze, nem is szólhatott. Na, most találkozunk utoljára, na, itt is most voltunk utoljára, na, ezt is most láttam utoljára...ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak állandóan a fejemben. Hogy utáltam ezt! Egy idő után már annyira viszolyogtam, hogy komolyan azt kívántam: csak lennénk már ott, odaát! Ne húzzuk az időt! Jannal már szándékosan NEM mentünk el egy-két kedvenc helyünkre UTOLJÁRA, egyszerűen nem akartuk fájdítani a szívünket.

Július végén ünnepeltük a házassági évfordulónkat egy Budapest All Stars túrával, aminek a csúcspontján a Gellért-hegy tetején őrjöngtem: mennyire szép itt! Na, akkor elhatároztam, hogy ebből elég volt, nem kesergek, nem busongok, úgyis jövünk majd még ide!

Egyébként egészen elképesztő volt, mennyien vettek tőlünk könnyes búcsút. Az utcánkból nagyon sokan, kaptunk egy csomó ajándékot, ölelést és kedves szavakat! A barátaink pedig...tényleg, eddig fel sem tűnt igazán, milyen sok embernek vagyunk fontosak! És akkor még hadd említsem meg azt a rengeteg ismerőst, dadusnénit, fodrászt, boltost, óvónénit, akik a négy év kistarcsai tartózkodás alatt a szívükbe zártak bennünket...és persze mi is őket! Ami persze cseppet sem könnyítette meg az utolsó napokat, sőt! Komolyan elgondolkoztam: hát ezt a kánaánt akarom én itt hagyni???

Aztán a finisben már nem volt idő se tér a szentimentális énemnek a tombolásra. Annyi elintéznivalónk akadt, hogy az három embernek is sok lett volna. Nem, hogy nekem egyedül, két gyerekkel (Jan szegény üzleti úton volt meg dolgozott). Rengeteg szolgáltatónál jártunk például, hogy átírassuk az órákat.

Az a vicces, hogy épp az egyik ilyen totálisan szétzilált napot sikerült annyi vicces élménnyel tarkítani, hogy mostanában komolyan jóleső nosztalgiával szoktam visszagondolni rá. Egyetlen napon belül voltunk a vízműveknél, ahol Flóri talált magának egy pótnagypapát a váróteremben, aki varázstrükkökre tanította, az elektromos műveknél, ahol egy komoly kosztümös ügyvédasszony nyuszit rajzolt a gyerekeimnek, és a gázműveknél, ahol szerencsére a szomszédban volt az Aldi, így átugrottunk kajáért meg volt pont Pöttyös Panni is, akciósan!

Amikor pedig mindennel végeztünk, találtunk egy szökőkutat, ami annyira lenyűgözte a gyerekeket, hogy egy órát is eltöltöttünk a földből kiugró vízsugarak bámulásával. Aztán metróztunk, amivel a fiúk egyszerűen nem tudtak betelni, főleg Flórika nem. S mivel a kocsit épp egy hiper-szuper játszótér mellett hagytuk, természetesen búcsúzóul még hintáztunk-mászókásztunk-csúszdáztunk egy kicsit...részemről félholtan, gondolhatjátok. És mégis szép volt!

Ja, meg persze közben folyamatosan pakoltunk is, elvégre költözni készültünk, vagy mi a szösz. Aztán csak eljött a szeptember 16, szerda. A netet délben kapcsoltuk le, ekkor átkocsikáztunk a fiúkkal Gödöllőre, hogy leadjuk a rooter-t a szolgáltatónknál. Persze, ha már ott voltunk, még egyet szökőkutaztunk, meg egy csomó magyar(!) mesekönyvet is beraktároztunk. Még terveztünk egy utolsó jó kis játszóterezést is, de aztán csak győzött a józan ész: gyerünk haza! Elég nyomasztó volt az egész...valahogy...utoljára vagyunk itt...ah, nem szabad túlzásokba esni!

Komolyan, egészen délután négyig fel sem fogtam, hogy mire készülünk. Amikor viszont megjelent hat darab jófelépítésű fiatalember és elkezdték könyörtelenül kicipelni a cuccainkat az utcára...nos, akkor elkezdett derengeni valami. Ja, költözünk! A teherautó kisebb-nagyobb problémák miatt csak este hét környékén érkezett, addigra már mindent kipakoltak a fiúk, még pihentek is egy keveset. Nem gondoltam volna, hogy innentől kezdve még további négy óra a bepakolás. Persze, tudom, művészet...de két kisgyerekkel nagyon idegölő volt a várakozás, a semmittevés, meg a tudat: akármilyen későn is végeznek, nekünk útra kell kelni! Az utolsó egy óra tömény kínszenvedés volt, a trambulinon töltöttük, tablettel a kézben...még szerencse, hogy se nem esett, se nem fújt, kifejezetten kellemes meleg este...majd éjszaka volt.

23 óra után pár perccel búcsúztunk el a költöztető kocsitól, abban a biztos tudatban, hogy két nap múlva reggel újra találkozunk! Ugye? Tettünk még egy bizonytalan járású körutat a kongó falak között, megöleltem Jant és belerobogtunk az éjszkába. Az utolsó pillanatban foglaltunk egy apartmant Mosonmagyaróváron, addig terveztünk eljutni. Nagyon fura volt kiszállni hajnali egykor egy tök idegen helyen, bőröndökkel, egy alvó és egy, a végtelenségig elcsigázott gyerekkel a karjainkban. Utóbbi persze még kért vagy három mesét elalvás előtt, hiszen az jár. Az mindig jár. Pláne egy ilyen nap végén!

Másnap reggel kiderült, hogy egy gyönyörű helyen aludtunk, a Lajta folyó partján. Reggeli után sétáltunk is egy picit. Aztán persze indultunk, Szlovákián és Csehországon át az új otthonunk felé. Szerencsére sehol nem tartottak fel bennünket a határon és dugóban is alig volt részünk. A cseh-német határig masszívan 34-35 fokban utaztunk, járattuk is a légkondit rendesen. A német határon belül viszont olyan tempóban kezdett esni a hőmérséklet, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Fekete viharfelhők mindenütt. Az első pihenőnél rendesen fel kellett venni a kabátot, nehogy megfázzunk a kb. 18 fokban. Volt itt egy aranyos élményünk: pisilnek a fiúk, egyszer csak Flórika elkezd kiabálni, hogy NYÚL OTT! Egy gyönyörű, nagytestű fekete-fehér foltos házinyúl szuszogott tőlünk fél méterre. Kitehette valaki. Próbáltuk befogni (vacsorára..khm), de elsietett. Sosem felejtem azt a csinos zakót!

Útközben a gyerekek sokat aludtak, meg tableteztek is, persze. Családunk közös nagy kedvence a Ben és Holly aprócska királysága, amiben annyi humor és irónia van, hogy komolyan elgondolkoztam rajta: vajon ezt nem felnőtteknek írták véletlenül? Bölcs öreg kobold rulez 4ever!

Este hét óra felé megálltunk egy tisztességes pihenőhelyen, étteremmel, játszósarokkal, miegyébbel. Elköltöttük első vacsoránkat az új hazánkban. Boldog órák szép emléke képpen / rózsafelhők úsztak át az égen. Hideg volt eddigre már, de nagyon, esőtől volt vizes a külső játszótér a gyerekek legnagyobb bánatára. Este tíz körül értünk be Bürstadtba, nagyon különleges érzés volt elsőször végigautózni a főutcán. A hotelt hamar megtaláltuk, a parkolóban már vártak bennünket. Elfoglaltuk a szobákat, Jan és Tóbi még kimentek pénzt felvenni és sétálgatni egy kicsit. Mi Flórikával tévéztünk, olvasgattunk, próbáltunk az alvásra hangolódni. Amire csak órákkal később került sor, Flórikám szegény nagyon zaklatott állapotban volt. Hatkor pedig minden ellenkezése ellenére kelnünk kellett, gyors pakolás és reggeli után irány a HÁZunk!

Hamarosan megérkezett a teherautó, külön autóval a kipakoló személyzet és persze az ingatlanosunk is a kulcsokkal. Óriási meglepetésünkre egy daru zárta el az utcát, amit éppen a házunk előtt építettek fel. Kiderült, hogy a szemben lévő telket is megvette valaki és építkezésbe fogott. Így egy picit bonyolódott a beköltözés, de nem volt lehetetlen. Délben már az utcánkból kiforduló teherautó után lobogtathattuk a zsepiket. Szépen visszafurkiáztunk a belvárosba, leteszteltük a török dönerjét (elég jó) és pizzáját (nagyon finom!), majd miután Jan összerakta Flórika ágyát, aludhatott is egyet a kisebbikem. Én szépen kitakarítottam a hűtőt, majd késődélután televásároltuk finomabbnál finomabb élelmiszerekkel az Edekában. Innentől viszont sietni kellett, este hatra érkezett  a pályaudvarra Boriska, aki volt olyan rendes és az első hétvégén segített nekünk berendezkedni.

Hát, valahogy így. Így érkeztünk meg új otthonunkba!