Te hiszel a csodákban?

Nem? Akkor itt az ideje!

Én már régóta hiszek a csodákban. Van pár ütős sztorim. Majd egyszer megosztom őket. Mégis, mindig nagyon meglepődök, amikor egy újabb csoda férkőzik be az életembe.

Tudvalevő, hogy Tóbi kb. kétéves kora óta semmiféle gyümölcsöt nem hajlandó enni. Banánt esetleg, nagynéha, nagy unszolásra. Ebben sajnos nekem is van némi saram. Pici korában nagyon óvtam őt a darabos dolgoktól, meg voltam győződve róla, hogy fulladás lehet a vége a mértéktelen almanyammogásnak. Ezért reszeltem, pürésítettem bőszen. Úgy kb. a második év végén tolta el magától undorral a tányért őkelme és innentől sajnos már nem használt se sírás, se könyörgés se jajveszékelés. Se szépen elrendelzett gyümölcstál az asztalon minden nap, se a családi gyümölcsnap, de még a gyümölcsöt vígan majszoló öcsike látványa sem (akinek hat hónapos kora óta adagolom a gyümölcsdarabokat, előbb puhára főzve, aztán csak úgy...legnyagyobb kontraszt: Flórika már egyévesen magának halászta ki a banánt a gyümölcskosárból és tépte fel a fogával a héját - Tóbinak még két és fél évesen is kis dobozba szeleteltem:-).

Na! De hol a csoda? Megyek be tegnap az oviba. Jön szembe velem a nagyobbik fiam. Kétszer is oda kellett néznem, hogy elhiggyem, amit látok. Markában alaposan megrágott almadarab. Talán a tesója nyomta a kezébe? - morfondíroztam magamban (rendszeresen előfordul ugyanis, hogy Flórika egy almával üldözi Tóbikát a lakásban, aki sikongva menekül, mint ördög a szenteltvíz elől). De, persze, nem merem megkérdezni. Nehogy kiderüljön, hogy csak álmodom. Nem, nem is csipkedem magam. Mondja ő magától is: köszi anya, hogy jöttél értünk, de először még megeszem a desszertet - és BELEHARAP AZ ALMÁBA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Tűzijáték robban, harsona harsan, vörösszőnyeg gördül, gratulálunk, az Ön gyermeke elfogyasztotta élete első almagerezdjét!!!! CSODAAAAA!

Persze a valóságban visszafogom magam, pedig legszívesebben ölelném, puszilnám és sírva ordítanám: ÉLJEN TÓBIKA!!! De adekvát viselkedés-e ez egy ötévessel szemben? Csak, mert beleharapott egy almagerezdbe? Meg tényleg valljuk be az óvónéniknek a legféltettebb titikunkat? Szóval megelégszem egy buksisimogatással és nyugodt hangon (óriási erőfeszítésembe kerül!!!) azt mondom: jól van szívem, edd meg! Az utolsó darab végül mégis a szemétben landol. Na, nem akármilyen szemétben. Tóbika egy középsős akkurátus hangján kérdezi: hol van itt a bioszemét? Megőrülök!!!!

Szóval, arra bíztatlak benneteket: higgyetek a csodákban! Ja, meg abban a régi tézisben, hogy vannak olyan problémák/élethelyzetek, amelyekre Te semmilyen hatással nem vagy, viszont lehet, hogy tökre maguktól megoldódnak.

Na megyek, veszek a egy kiló almát!!!!!

Tudod, örökkön örökké! Akkor is, ha nem eszel gyümölcsöt!

Apuci, ugye, hallasz?

Egészen elképesztő. Megint eltelt egy év. Emlékszel? Egy éve írtam neked. Akkor megjósoltam, hogy kurva nehéz lesz a következő év. Hát így legyen ötösöm a lottón! Persze, fogalmam sem volt valójában, mennyire lesz nehéz, meg, hogy miben is. De figyelj! Most inkább a jó dolgokat mondom. Hadd ragyogjon az a Papicsillag!

Képzeld el, újságíró lettem! Na, nem igazi, csak ilyen online-os. Dehát miénk a jövő vagy mi! És kitüntetéssel végeztem! Meglátjuk, mi lesz ebből!

Aztán született egy unokád! Komolyan, a legnagyobb kópé az unokáid közül! Hamarosan már egy éves lesz!

Mi pedig már megint itt vagyunk, itt, a te nagy kedvenc országodban! Ahol ma komolyan az a legnagyobb gondom, hogy a gyerekeket el kell vinnem egy jelmezboltba, mert Halloween-kor itt frankón jelmezben vonulnak a gyerekek. És hát mi sem maradhatunk ki! És itt nem lehet holmi házilag kilyuggatott lepedőben grasszálni! Ja, és még cukikát meg csokit is kell vennem! Hiszen ismered a mondást: CSOKI vagy CIKI!

Apuci, figyu, befejezem most. De talán majd még írok! És talán nem is kell újabb egy évet várnod!

Puszkó!

Boldog órák szép emléke képpen.....

S, hogy milyenek a kilátások? Azt csak te tudhatod! Te már csak tudod!

Az élet szép...csakazértis!

Hello hello újra itt vagyok / nem tévedésből jöttem ide és nagyon úgy néz ki, hogy itt is ragadok. Na, most hogy ilyen jól megidéztem Ákos szellemét, lássuk, hogy is vagyok! Pillantsunk a kulisszák mögé!

Szóval Bürstadt. Kistarcsa méretű város, úgy 1000 kilométerre az otthontól, 25 kilométerre Darmstadttól, a kedvenc német városomtól, jó három órányi autókázásra a német nagyszülőktől, két és fél órányira Boriska tesómtól, kőhajításnyira a Rajnától, jó húsz percnyi kocsikázásra Jan munkahelyétől. Idilli, kellemes kis városka, kissé provinciális, de soha nem unalmas. Sokat tesznek ezért a galambtenyésztők, a hogyan dolgozzunk fel vadhúst helyesen? című tanfolyam ötletgazdái és persze a nordic walking fanatikusok.

Tök vicces amúgy. Mielőtt eljöttünk Kistarcsáról, sokat sirattam magamban a jól kialakított szomszédi viszonyokat. Hogy mikor lesz majd nekem olyan, hogy ketten-hárman összejövünk szomszédok az utca közepén, trécselünk, a gyerekek meg őrült módjára bicajoznak körülöttünk. Mondjak valamit? Pont ma volt ilyen! Mondták nekem, hogy gyerekekkel a fedélzeten könnyebb ismerkedni. És tényleg. Soha nem tudtam volna meg, hogy a szemben lakó szomszédnak micsoda helyre kis kerti tava van, ha Flórika át nem biciklizett volna a nyitott garázsán keresztül, csak úgy, mert neki ahhoz volt kedve. Soha nem tudtam volna meg, hogy a szomszéd kisfiú éppen tegnap ünnepli az első szülinapját, ha a cserfes bátyja meg nem hívja Tóbit, csak úgy. Mi meg beállítottunk, csak úgy. Kiderült, hogy egy csomóan meg voltak hívva a környékről. Kicsit csodálkozva fogadtak bennünket, dehát Istenem...ilyenek a gyerekek! Ma már együtt voltunk az erdei játszótéren, órákon át...mert együtt lenni jó!

Máskülönben meg építkezünk. Na, nem mi, de mindenki itt az utcában. Annyi és olyan sokfajta munkagépet láthatunk itt egy helyen, mint még soha korábban. Ma például az utcánkat kezdték el kövezni. Remegett is az íróasztalom rendesen, ahogy elhaladt előttünk az úthenger.

Ja, és emlékeztek, hogy rajongtam a múltkori posztomban a repülőkért? Na, mostanában meg a vonatokért vagyunk oda. A tetőablakunkból pont rálátni az ICE nyomvonalára...ahol időnként TGV is közlekedik! De azért már Boeing 747-est is láttunk ám...szóval egyik ámulatból a másikba esünk!

Megyek, mert már éppen szétszedik egymást a fiúk. Szia írás, hiányoztál!

Hozták számlát és azt hittem, rosszul látok!

7 év, 7 változás

Éppen 7 éve költöztünk haza. 2008. szeptember 24-én, amikor kifordult a kis Pólónk a darmstadti Merck utcából, még foglamam sem volt, micsoda turbulens 7 év veszi kezdetét számomra.

Még csak nem is sejtettem, hogy a magyarországi 7 évünk alatt:

megszületik az első fiam

veszek egy házat

megszületik a második fiam

meghal apukám

megszületik az unokaöcsém

szerzek egy új szakmát

visszamegyek dolgozni.

Persze, azért kb. gondolhattam volna, hiszen 30 körül ezek szoktak történni. De akkor is! Eseménydús 7 év van mögöttünk, én a magam részéről egy percig sem unatkoztam. Kívácsian várom, mi jön most!

IM IM IMÁDOM!

Pop, hapsik, satöbbi

Egy popsztárral álmodtam. Komolyan, ez már a vég! Az úgy volt, hogy Vastag Csabiba botlottam valami közelebbről meg nem nevezett szórakozóhelyen. Jót beszélgettünk, majd megkérdezte: ugye, tudod, hogy én ki vagyok? Hát persze! - vágtam rá magabiztosan. Vagy Rácz Gergő, esetleg Kocsis Tibi, netán Takács Nikolasz! De nem sértődött meg, csak megölelt és a végén még a kedvenc slágeremet is elénekelte:

Ahol megszületünk / ott a helyünk!!!!!!!!

Hát....MAJDNEM!

Wake me up when september ends

Szeptember.

Ma van annak a hónapnak az első napja, amelynek a 16. napján elköltözünk.

Ma van annak a hónapnak az első napja, amelynek a 24. napján várhatóan megszületik a kettes számú unokatesó.

Ma van annak a hónapnak az első napja, amely egész nyáron és még tegnap is olyan hihetetlenül távolinak tűnt!

ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEN!

Túlélésre játszunk, ez nem vitás!

Jó lesz az!

Kistarcsai arcok IV.

Útonállók

Úton-útfélen találkozhatsz velük. Falusi utcák elengedhetetlen tartozékai ők. Állnak az út szélén, jellemzően hátrakulcsolt kézzel, esetleg valamely szerszám nyelére támaszkodva. Figyelik, ki merre jár, mit csinál, kivel s miért. Munkásruhában leginkább. Hiszen a ház előtt mindig van valami dolog. Fűnyírás, gazolás, metszés, festés, ilyesmi. Nem sürgős, persze. Ráér és ők is ráérnek. Közben bárkivel szívesen szóba elegyednek. Ha valamilyen oknál fogva nincsenek jelen, hiányoznak. Ők, az útonállók.

A szaki

Azt hiszem, ő volt az, aki először emberszámba vett bennünket itt az utcánkban. Mivel vezetni nem tudtam, mindent gyalog és hát persze Tóbikámat magam előtt tolva intéztem akkoriban. Ez a tény hamarosan feltűnt az utca elején lakó bácsinak is, heteken belül régi ismerősként üdvözölte az akkor 10 hónapos fiamat. Soha, egyetlenegyszer sem mulasztotta el köszönteni őt. Én meg nagyon örültem, hogy megvan az első kontaktus az új lakóhelyünkön. Megtudtuk, hogy Pista bácsit tisztelhetjük a rigorózusan kék melós ruhában és félrecsapott svájci sapkában járó öreget, aki amolyan önjelölt Szalacsiként csinosítgatja az objektumot. SZTK-keretes szemüvegében jóval idősebbnek néz ki a valószínűsíthető koránál, olyan zsémbes öregember imidzse van, hogy a vén Csoszogi sírva könyörög a receptért. Pedig apukámnál vagy egy jó tízessel fiatalabb lehet, talán valami szörnyű fizikai munkában mehetett így tönkre. Imádom, amikor télen, sűrű hóesésben heroikusan küzd a járda járhatóságáért, söprés közben pedig így motiválja magát: most essen, ne júliusban, igaz-e? A lehulló almákat-körtéket akkurátusan felaggatott hálókban fogja fel a kertjében, a gyümölcsfáit viszont puszta kézzel fordítja ki a földből, ha nem fordulnak idején termőre. Gyökerestül!
Pista bácsi az évek során egyre befeléfordulóbb lett, a második fiam születésének tényét elintézte egyetlen elismerő köhintéssel. Már jó ideje nem láttam a háza előtt munkálkodni. Amíg nincs kint a kerítésen az ELADÓ tábla, nincs baj...

Az időjós

Van itt az utcánkban, úgy középtájon egy ház. Alaposan le van pukkanva, a tetőre például valahogy nem jutott cserép, a fekete szigetelő fóliába időnként vidáman belekap a szél...Sokáig tartott, mire megfejtettem, kik laknak ott. Eleinte csak azt láttam, hogy csupa öreg, nők, férfiak vegyesen. Valószínűtlenül sokan az aprócska vityillióban. Köztük a kapcsolat teljes ködbe vész. A központi figura egyértelműen az a nagyobb darab, de roppant együgyű nézésű vénember, aki, ha csak teheti, a kapu előtt ácsorog. Nézi Tóbit ő is mindig merően, de szólni nem szól. Ha ráköszönök tisztelettudóan, hogy jó napot kívánok, azonnal érkezik a szépen hangosan artikulált SZIA! De ennyi, semmi több. Hatalmas szemekkel les a világba, szerintem ilyen lehetett az Addams Family-ben McBain bácsi. Így is nevezem őt magamban amúgy. Valójában Zolinak hívják, egyszer hallottam, amint a lakótársai kitárgyalják a buszmegállóban a viselt dolgait. Én csak azt tudom, hogy mikor mit visel. Tavasszal-nyáron fehér vagy zöld pólót, ősszel-télen egy szép csíkos kötött pulóvert. Onnan lehet tudni, hogy már rendesen cidirizünk, ha egy kockás flanellinget is kanyarít fölé. Csíkos szatyorját a háta mögött lóbálva néha a közeli boltba is letotyog. Egyre ritkábban mondjuk. Valójában hetek óta nem láttam. Talán cserép után néz éppen.

A festő

Az Anthony Quinn-be oltott Omar Sharif. Aprócska klottgyatyában láttam meg először. Éppen a kerítésüket csiszolta a tűző napon, ehhez pedig az egyetlen adekvát viselet a klottgatya. Láthatóan nagy tervei voltak a számtalan faléccel a házuk előtt. Nem siette el a dolgot, megadta a módját. Az utolsó réteg aranybarna festék csak hetekkel később került fel. Utána pedig büszkén strázsált a kapuban és élvezte az elismerő pillantásokat. Nem is tűrtőztettem magam. Egy könnyed séta során odakormányoztam a babakocsit és tekintetem belefúrva a mélybarna szempárba így kommentáltam az eseményeket: nagyon szép lett a kerítés!

Nem állítom, hogy ez a pillanat egy gyönyörű barátság kedzete volt, de legalábbis köszönőviszonyba kerültünk. Én jöttem a magam visszafogott jó napotjával, ő különösebb gátlások nélkül viszonozta egy jóízű SZIA-val. És ez így ment, éveken át. Tanúja voltam, ahogy esténként a kerítésnek dőlve kvaterkált a picit Danny De Vito-ra hajazó szembeszomszédjával, ahogy Camping biciklijén naponta többször is keresztülszelte a kistarcsai hátságot, ahogy önkénteskedett az újonnan nyílt biciklibolt falfestésénél, ahogy tologatta az utcán az újszülött unokáját. Mediterrán szeme mindig mosolygott, mindig derült. Azon a fényképen is, amit a kapujukra tűzött ki a felesége. Arról a papirosról tudtam meg, hogy Bélának hívták. Az a kór győzte le, amit apukám csak hárombetűs betegségként emlegetett az 55. érettségi találkozóján. Pont az ő születésnapján temették. Élt 59 évet.

Hiányozni fogtok, ti, mind.