Eredetileg azért ültem ide a géphez, hogy elkészítsem az első házi feladatomat. Hírt kéne írnom egy megadott sajtóanyag alapján. Izgi! Persze aztán eszembe jutott, hogy akár adhatnék hírt magamról is. Legyen!
Szóval felvettek! Nem is akármilyen eredménnyel! A tesztíráson speciel én domborítottam a legemlékezetesebben. 48 pont! 50-ből. Nem is olyan rossz! Életemben először hasznomra vált, hogy gyakorlatilag minden szabad percemben olvasok. Na persze nem szépirodalmat. Híreket. Online! 2002 óta van nekem egy titkos szentháromságom: index, origo, nlc. Esetleg néha a vicclap.hu. Ezeket böngészem ától cettig, különös figyelmet szentelve a napi politikának és a celebhíreknek. Az utóbbiakat pedig különösebb erőfeszítés nélkül (sokszor akaratom ellenére!) megjegyzem. Borzalmasan idegesítő szokás ez a hírbuziság. Mióta okostelefonom van, még jobban rágerjedtem erre a napi foglalatosságra. Már komolyan fontolgattam egy elvonót.
És akkor felvirradt november hetedike, a felvételi napja. Nem mondom, hogy óriási hevülettel indultam a Szépvölgyi út felé. Egyáltalán nem. Előző este nálunk aludt a tesóm. Aki ismer, tudja, hogy ez mit jelent. Volt szerencsénk hajnali háromig beszélgetni. Na, nem a nappaliban ülve egy jó pohár bor mellett. Csak a konyhában állva, hátunkat a pultnak vetve, mert úgyis mindjárt megyünk lefeküdni. Erre úgy tízpercenként figyelmezetettük is egymást. Hogy most már tényleg indul a görög aludni. Dehát ez a szép az életben. Hogy van az embernek olyan testvére, akivel éjszakákat át tud beszélgetni. Nekem mindjárt négy is van. Irigyeljetek!
A felvételi napja viszont csak felvirradt, én pedig szinte egy szmhunyásnyit nem aludtam. Komolyan megfordult a fejemben, hogy én aztán be sem megyek. De csak bevonszoltam magam. És pont azt kérdezték, amit én olyan jól tudok. Mert állandóan híreket olvasok!
Folyt. köv.
Sonntag, 16. November 2014
Freitag, 7. November 2014
Ki vagyok én?
Ma nincs időm írni. Újat. Ezért kotorásztam egy kicsit az archívumban, hogy legyen mit olvasnotok este! Az alábbi interjút a Central Médiaakadémia újságíró képzésére való jelentkezésemkor nyújtottam be, egyfajta pályaműként. Ami alapján be is hívtak felvételizni. S hogy felvettek-e? Az interjú végén elárulom!
ÚÚÚÚÚÚtálok várni!
- Mit csinál a legszívesebben olyankor, amikor nem kell csinálnia semmit?
Olvasok.
Ha tehetem, akkor régimódi formában papíralapú könyvet forgatok
egy fotelben ülve vagy az ágyon fekve. Ha pedig igazán kreatív
kikapcsolódásra vágyom, a blogomat írom. Itt megtekinthető:
fiusanya.blogspot.com
- Hová költözne el legszívesebben?
Három
éven át éltem Németország szívében, Darmstadtban. Ez a Pécs
méretű kisváros azóta is vonz. A mai napig hiányzik az a
természetközeliség, ami ott meghatározta az életünket. A
nyelvtudást naponta karban tartom a német férjem segítségével,
tehát nem lenne gond az újbóli beilleszkedés.
- Mi az az emberi hiba, amit a legkönnyebben tolerál?
Az
a fajta szétszórtság, ami miatt valaki több programot szervez
ugyanarra az időpontra. Sajnos ez rám is jellemző. A környezetem
ezt elég nehezen tolerálja, így karácsonyra rendszeresen kapok
határidőnaplót, családi tervező naptárt. Sőt, az igazán
elszántak tavaly megleptek egy okostelefonnal is.
- Van olyan téma, amiről nem szeret beszélni?
Nincs,
bármiről szívesen beszélek. Roppant közlékeny vagyok, állítólag
még álmomban is jár a szám. Anyaként viszont gyűjtöttem néhány
negatív tapasztalatot a gyerekes témákkal kapcsolatban. Ma már
kétszer is meggondolom, mit mesélek el egy másik anyának a
gyerekeimről. Akár jót, akár rosszat mondok ugyanis, az illető
többnyire megpróbál rátromfolni az én történetemre. Ebből
pedig csak ritkán jövök ki jól.
- Kinek a tehetségét irigyli?
Mindenkiét,
aki jobb zenei érzékkel rendelkezik nálam. A nagyobbik fiamat
éppen ezért írattam zeneoviba, és titkon reménykedem, hogy
egyszer tiszteletjegyem lesz az Operában.
- Ha más hivatást választhatna, mi lenne az?
A
végzettségem szerint közgazdász és gazdasági szakfordító
vagyok. Hivatásomnak az írást választottam. Ha ezen a pályán
mégsem tudnék érvényesülni, még mindig felcsaphatok
idegenvezetőnek, erről is van papírom. Szeretném egyszer ismertté
tenni a vezetéknevemet. Legalább annyira, hogy pizzarendeléskor ne
kérdezzenek vissza: micsoda? Milyen névre?
- Melyik a legértékesebb tulajdona?
A
leginkább kitérdesedett farmerom. Mindig eszembe jut róla, mennyit
játszom, csúszok-mászok a gyerekeimmel a nappalink padlóján.
Máskülönben nem ragaszkodom tárgyakhoz egyáltalán, én
elsősorban emberekhez kötődöm.
- Ha újraélhetné élete egy pillanatát, melyik lenne az?
Tizennyolc
évesen jutottam fel először a Börzsöny legmagasabb pontjára.
Ott, a Csóványoson állva egyesültem a természettel. Ezt bármikor
szívesen újra átélném!
- Mi a kedvenc könyve?
Erich
Kästner-től a "Három ember a hóban". Egyszuszra
elolvastam az egészet, annyira szórakoztató volt a történetvezetés
és az írás stílusa. Bárkinek jószívvel ajánlom!
- Mi a kedvenc idézete?
Mióta
blogot írok, gyakran eszembe jut Gabriel García Márquez egyik
könyvének a címe: "Azért élek, hogy elmeséljem az
életemet". Nálam ez pontosan így van. Gyakran még a
legizgalmasabb kaland közben is azt pörgetem az agyamban, hogyan,
milyen megfogalmazásban fogom az élményeimet tálalni az
olvasóimnak.
+1 Ki volt az, aki
a legjobban elkapta az Ön lényegét, és mit mondott pontosan?
Egy kedves barátom
állította egykoron, hogy nem vagyok egyéb, csak egy józan bolond.
Erre nagyon büszke vagyok! Apukámra is mondták ezt valaha...
Te! Ha! Tudtam,
hogy le fogsz görgetni! Most már csak azért sem árulom el! Várjál
csak szépen hétfőig! Most pedig olvasd az interjút izibe!
Mittwoch, 5. November 2014
Anya besír ettől
azaz Anna Peti Gergő - egy kicsit másként
Ez a poszt már baromi régóta érlelődik bennem. Mégsem vagyok biztos benne, hogy sikerül mindent leírnom, ami ebben a témában a szívemet nyomja. De azért lássunk hozzá!
Szóval adott egy építészmérnök, aki egy szép napon úgy gondolja, elkezd a gyerekeinek mesét írni. Idáig oké, ez már nekem is sokszor eszembe jutott. Ám míg a nevezett mérnökasszony meg is valósítja az álmait, én egyelőre csak egy fél mesénél tartok. Nem baj, még mindig lehet belőle valami! Nézzük most, mit alkott Bartos Erika, hiszen róla van szó. Jópár mesekönyve, verses kötete jelent már meg, jelen poszt a gyerekei nevét viselő sorozatot kívánja ízekre szedni.
Emlékezetem szerint először a barátnőméknél láttam APG-kötetet, bár azt már nem tudnám megmondani, melyiket a sok közül. Akkor én még csak vártam a gyermekem, így sokkal inkább felnőtt semmint gyerek szemmel forgattam a fenti irományt. És nem voltam tőle elájulva, sőt. Teljesen letaglózott, hogy egy ennyire primitíven megrajzolt (a karmozdulatok a legjobbak!), ennyire ostoba nyelvezetű könyv ilyen sikeres lehet Magyarországon. S tehet országosan népszerűvé egy mérnököt. Aki persze családanya is, majd elfeledem.
Aztán megszületett a fiam, nőtt, cseperedett szépen. Az hamar kiderült, hogy imádja a könyveket, nagyon szépen lapozgatta őket már egész kicsi korában is. S még jobban imádja, hogy ha olvasnak (pontosabban: ha olvasok) neki. Innen pedig már csak egy ugrás volt az APG-galaxis, hiszen éppen az említett barátnőméknél teljesen ráharapott Tóbikám az egyszerűbbnél egyszerűbb sztorikra s illusztrációkra.
Az első könyv nálunk a Nagycsalád lettünk címet viselte. Talán azért, mert ekkor már úton volt a tesó. Tisztelettel vegyes félelemmel vettem tudomásul, hogy a fiam számára minden egyéb olvasnivaló megszűnik, ha Annáról, Petiről és az ő kisöccsükről olvashatunk. Közel két éves volt ekkor Tóbi, sikongva-ujjongva ismerte fel s nevezete meg a rendkívül egyszerűen megrajzolt kedvenc tárgyait (maci, vonat, holdacska!). Láthatóan a történeteket is nagyon élvezte, hiszen azok tényleg főként az ő kis mindennapjait tükrözték vissza. Nálam is elkezdődött valami jégolvadás féle, kezdett szűnni a vakgyűlölet a könyv iránt. Olyannyira felerősödött ez a pozitív folyamat, hogy hamarosan kifejezetten kedvelni kezdtem bizonyos fejezeteket. Többnyire azokat, amelyekben megy valahová a család (s nem ám holmi fiktív helyre, hanem Magyarországon ténylegesen létező kirándulóhelyre vagy intézménybe!) s tényleg történik velük valami érdekes. Ilyen pl. a cirkuszos rész meg a sümegi várnál tett látogatás. Bevallom, éppen ennek a könyvnek nyomán indultunk el egyszer felfedezni a játszóteret a Hajógyári szigeten. S nem csalódtunk, tényleg jók azok a csúszdák nagyon.
Ám vannak részek, amelyekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. S amelyeket rettenetes kínszenvedés felolvasni. Pláne többedszerre. Ilyen például az említett könyvben a katicás rész (igen, arról szól a történet, hogy a gyerekek találnak egy katicát, ami aztán elrepül!), vagy amikor anyuka elmegy a legkisebb gyerekével egy építkezés mellett. Igen, ki lehet találni, ez utóbbi volt a fiam abszolút kedvence egy ideig. Mivel pont ekkor minálunk is volt egy hatalmas építkezés, szóval megvolt az analógia. Tizenöt azaz 15 mondatból áll az egész történet. Igen, erre szokták mondani, hogy lassan ölő méreg. Dehát a gyerekért bármit, még ezt is.
Aztán persze jött sorban a többi kötet. Becsületemre legyen mondva, hatnál megálltunk. A hetedik csak kölcsönben van nálunk. Úgy kb. két éve. Meg volt nálunk egy nyolcadik is, de azt már visszakövetelte a jogos tulajdonosa. S minél inkább alámerültem az írónő családi életében (hiszen ezek a történetek nem titkoltan valósak, mindegyik fejezet végén ott egy fénykép is, a valódiságot bizonyítandó!), annál inkább meggyűlöltem azt a rózsaszínű szirupban tocsogó világot, amiben Anna, Peti és Gergő lubickol a szüleikkel együtt.
A tökéletesen irreális családi idill csúcspontja szerintem a karácsonyi rész. Ebben a dec. 24. a következőképpen telik: reggel díszeket csinál az egész család papírból. Feldíszítik a lakást. Aztán sütögetnek, főként mézeskalácsot (ott a gyerekek nyilván nem zabálják be a nyerstésztát). Ezekből újabb díszek készülnek, majd újabb dekorálás következik. Egy normális családnál ilyenkor már bőven este lenne. Nem úgy az APG-világban! Náluk még csak reggel kilenc óra lehet, hiszen anya ekkor nekilát, hogy megfőzze az ünnepi ebédet. Az ünnepi asztalt naná, hogy apuka teríti meg! Evés, alvás, szép ruhába öltözés, ajándékozás, oooooh! A testvérek természetesen nem tépik ki egymás kezéből az ajándékokat, hanem: "Ó, hiszen ez gyönyörű! - kiáltotta Anna, amikor előkerült a dobozból egy kis játék babakocsi, benne egy kedves játék babával. Petikét is nagyon érdekelte a babakocsi, izgatottan várta, vajon ő is játszhat-e majd vele." Nyilván, egy rendes családban már csak így megy ez. A kisebb testvér izgatottan vár.
De az életidegenség még fokozható. Amikor Peti járni tanul, Annácska természetesen nem fellöki, hanem nagyon konstruktívan áll a dologhoz. Ebből a jelenségből aztán ilyen modnatok születnek: "Anna és Peti összeölelkezve is sokat totyogtak a lakásban. Ennek legtöbbször nagy esés és vidám mulatozás lett a vége." Csak az én fiam üvölt sírva, amikor pofára esik?
A fenti könyvet (Kistestvér érkezik) csak azért nem aprítottam fel tüzelőnek, mert éppen ez a kötet tartalmazza a két kedvenc mesémet. Igen, ilyen is van, az én kedvencem. Ráadásul kettő. A balatonos meg az állakertes. Ezeket bármikor bárkinek felolvasom. Még a rajzok is tetszenek!
A legkiborítóbb rész amúgy egyértelműen a Gergőkönyvben található. Cseréljünk! a címe. Ebben egy napig anya Gergőke bőrébe bújik, Gergőke pedig apáéba. És ebben a fejezetben tényleg van egy ilyen rész: "És hozd a kispárnádat is! - mondta Gergő, és Anya kezébe nyomta saját kispárnáját. Hozom, Apa! - mondta Anya viccesen." Hát igen, ennyire vicces ez az Anya!!! Szerencsére Tóbi ezt a részt annyira nem favorizálta sosem, az autósat annál inkább. Ez utóbbit én is amúgy, mondhatom akár, hogy megszerettem!
Nem tudom, hogy a Süss fel, Nap! című kötet hanyadik volt a sorban. Minden esetre ezen érződik leginkább, hogy már csak a honorárium lebegett az írónő szeme előtt. A sztorik végtelenül laposak, egyetlen kedvencet sem sikerült benne találni. Hasonló pénzkidobás volt még az Irány az óvoda! című könyv, fájdalmas üresjárat az egész.
De tudjátok, hadd írjak így a végén valami pozitívat is. Az Annakönyvet csak azért vettem meg, mert Tóbi éppen ezt, ezt a rózsaszínűt forgatta rongyosra a bölcsiben. S nem csalt a gyermek szimata. Ebben a kötetben van az a farsangos rész, amelyet alapul véve elkészült Tóbi mindenki elismerését besöprő szőlőjelmeze. Szóval köszönjük, már csak ezért is megérte!
Flórika még nem fedezte fel magának ezt a sorozatot, Tóbit pedig a harmadik születésnapja után eltiltottam tőle. Tudom, tudom, írjak jobbat. Azon vagyok, higgyetek nekem! Csak győzzétek kivárni!
Ez a poszt már baromi régóta érlelődik bennem. Mégsem vagyok biztos benne, hogy sikerül mindent leírnom, ami ebben a témában a szívemet nyomja. De azért lássunk hozzá!
Szóval adott egy építészmérnök, aki egy szép napon úgy gondolja, elkezd a gyerekeinek mesét írni. Idáig oké, ez már nekem is sokszor eszembe jutott. Ám míg a nevezett mérnökasszony meg is valósítja az álmait, én egyelőre csak egy fél mesénél tartok. Nem baj, még mindig lehet belőle valami! Nézzük most, mit alkott Bartos Erika, hiszen róla van szó. Jópár mesekönyve, verses kötete jelent már meg, jelen poszt a gyerekei nevét viselő sorozatot kívánja ízekre szedni.
Emlékezetem szerint először a barátnőméknél láttam APG-kötetet, bár azt már nem tudnám megmondani, melyiket a sok közül. Akkor én még csak vártam a gyermekem, így sokkal inkább felnőtt semmint gyerek szemmel forgattam a fenti irományt. És nem voltam tőle elájulva, sőt. Teljesen letaglózott, hogy egy ennyire primitíven megrajzolt (a karmozdulatok a legjobbak!), ennyire ostoba nyelvezetű könyv ilyen sikeres lehet Magyarországon. S tehet országosan népszerűvé egy mérnököt. Aki persze családanya is, majd elfeledem.
Aztán megszületett a fiam, nőtt, cseperedett szépen. Az hamar kiderült, hogy imádja a könyveket, nagyon szépen lapozgatta őket már egész kicsi korában is. S még jobban imádja, hogy ha olvasnak (pontosabban: ha olvasok) neki. Innen pedig már csak egy ugrás volt az APG-galaxis, hiszen éppen az említett barátnőméknél teljesen ráharapott Tóbikám az egyszerűbbnél egyszerűbb sztorikra s illusztrációkra.
Az első könyv nálunk a Nagycsalád lettünk címet viselte. Talán azért, mert ekkor már úton volt a tesó. Tisztelettel vegyes félelemmel vettem tudomásul, hogy a fiam számára minden egyéb olvasnivaló megszűnik, ha Annáról, Petiről és az ő kisöccsükről olvashatunk. Közel két éves volt ekkor Tóbi, sikongva-ujjongva ismerte fel s nevezete meg a rendkívül egyszerűen megrajzolt kedvenc tárgyait (maci, vonat, holdacska!). Láthatóan a történeteket is nagyon élvezte, hiszen azok tényleg főként az ő kis mindennapjait tükrözték vissza. Nálam is elkezdődött valami jégolvadás féle, kezdett szűnni a vakgyűlölet a könyv iránt. Olyannyira felerősödött ez a pozitív folyamat, hogy hamarosan kifejezetten kedvelni kezdtem bizonyos fejezeteket. Többnyire azokat, amelyekben megy valahová a család (s nem ám holmi fiktív helyre, hanem Magyarországon ténylegesen létező kirándulóhelyre vagy intézménybe!) s tényleg történik velük valami érdekes. Ilyen pl. a cirkuszos rész meg a sümegi várnál tett látogatás. Bevallom, éppen ennek a könyvnek nyomán indultunk el egyszer felfedezni a játszóteret a Hajógyári szigeten. S nem csalódtunk, tényleg jók azok a csúszdák nagyon.
Ám vannak részek, amelyekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. S amelyeket rettenetes kínszenvedés felolvasni. Pláne többedszerre. Ilyen például az említett könyvben a katicás rész (igen, arról szól a történet, hogy a gyerekek találnak egy katicát, ami aztán elrepül!), vagy amikor anyuka elmegy a legkisebb gyerekével egy építkezés mellett. Igen, ki lehet találni, ez utóbbi volt a fiam abszolút kedvence egy ideig. Mivel pont ekkor minálunk is volt egy hatalmas építkezés, szóval megvolt az analógia. Tizenöt azaz 15 mondatból áll az egész történet. Igen, erre szokták mondani, hogy lassan ölő méreg. Dehát a gyerekért bármit, még ezt is.
Aztán persze jött sorban a többi kötet. Becsületemre legyen mondva, hatnál megálltunk. A hetedik csak kölcsönben van nálunk. Úgy kb. két éve. Meg volt nálunk egy nyolcadik is, de azt már visszakövetelte a jogos tulajdonosa. S minél inkább alámerültem az írónő családi életében (hiszen ezek a történetek nem titkoltan valósak, mindegyik fejezet végén ott egy fénykép is, a valódiságot bizonyítandó!), annál inkább meggyűlöltem azt a rózsaszínű szirupban tocsogó világot, amiben Anna, Peti és Gergő lubickol a szüleikkel együtt.
A tökéletesen irreális családi idill csúcspontja szerintem a karácsonyi rész. Ebben a dec. 24. a következőképpen telik: reggel díszeket csinál az egész család papírból. Feldíszítik a lakást. Aztán sütögetnek, főként mézeskalácsot (ott a gyerekek nyilván nem zabálják be a nyerstésztát). Ezekből újabb díszek készülnek, majd újabb dekorálás következik. Egy normális családnál ilyenkor már bőven este lenne. Nem úgy az APG-világban! Náluk még csak reggel kilenc óra lehet, hiszen anya ekkor nekilát, hogy megfőzze az ünnepi ebédet. Az ünnepi asztalt naná, hogy apuka teríti meg! Evés, alvás, szép ruhába öltözés, ajándékozás, oooooh! A testvérek természetesen nem tépik ki egymás kezéből az ajándékokat, hanem: "Ó, hiszen ez gyönyörű! - kiáltotta Anna, amikor előkerült a dobozból egy kis játék babakocsi, benne egy kedves játék babával. Petikét is nagyon érdekelte a babakocsi, izgatottan várta, vajon ő is játszhat-e majd vele." Nyilván, egy rendes családban már csak így megy ez. A kisebb testvér izgatottan vár.
De az életidegenség még fokozható. Amikor Peti járni tanul, Annácska természetesen nem fellöki, hanem nagyon konstruktívan áll a dologhoz. Ebből a jelenségből aztán ilyen modnatok születnek: "Anna és Peti összeölelkezve is sokat totyogtak a lakásban. Ennek legtöbbször nagy esés és vidám mulatozás lett a vége." Csak az én fiam üvölt sírva, amikor pofára esik?
A fenti könyvet (Kistestvér érkezik) csak azért nem aprítottam fel tüzelőnek, mert éppen ez a kötet tartalmazza a két kedvenc mesémet. Igen, ilyen is van, az én kedvencem. Ráadásul kettő. A balatonos meg az állakertes. Ezeket bármikor bárkinek felolvasom. Még a rajzok is tetszenek!
A legkiborítóbb rész amúgy egyértelműen a Gergőkönyvben található. Cseréljünk! a címe. Ebben egy napig anya Gergőke bőrébe bújik, Gergőke pedig apáéba. És ebben a fejezetben tényleg van egy ilyen rész: "És hozd a kispárnádat is! - mondta Gergő, és Anya kezébe nyomta saját kispárnáját. Hozom, Apa! - mondta Anya viccesen." Hát igen, ennyire vicces ez az Anya!!! Szerencsére Tóbi ezt a részt annyira nem favorizálta sosem, az autósat annál inkább. Ez utóbbit én is amúgy, mondhatom akár, hogy megszerettem!
Nem tudom, hogy a Süss fel, Nap! című kötet hanyadik volt a sorban. Minden esetre ezen érződik leginkább, hogy már csak a honorárium lebegett az írónő szeme előtt. A sztorik végtelenül laposak, egyetlen kedvencet sem sikerült benne találni. Hasonló pénzkidobás volt még az Irány az óvoda! című könyv, fájdalmas üresjárat az egész.
De tudjátok, hadd írjak így a végén valami pozitívat is. Az Annakönyvet csak azért vettem meg, mert Tóbi éppen ezt, ezt a rózsaszínűt forgatta rongyosra a bölcsiben. S nem csalt a gyermek szimata. Ebben a kötetben van az a farsangos rész, amelyet alapul véve elkészült Tóbi mindenki elismerését besöprő szőlőjelmeze. Szóval köszönjük, már csak ezért is megérte!
Flórika még nem fedezte fel magának ezt a sorozatot, Tóbit pedig a harmadik születésnapja után eltiltottam tőle. Tudom, tudom, írjak jobbat. Azon vagyok, higgyetek nekem! Csak győzzétek kivárni!
Montag, 27. Oktober 2014
Amikor elmentél tőlem
Majdnem meghaltam. Pedig nem is én haltam meg, hanem Te.
Pont ma olvastam, hogy Csonka Pici a blogján keresztül beszélget a halott édesanyjával. Valami miatt bírom azt a fickót. Meg az ötlet is tetszik. Szóval íme az én verzióm. Azért nyugodjatok meg, rendszert nem csinálunk belőle. De most írnom kell. Pontosabban szólva: most erről kell írnom.
Drága Édesapám!
Pontosan ma egy éve láttalak utoljára. Akkor már két hete feküdtél a kórházban. Egész nap halogattam a látogatást. Utáltam az egész látogatósdit, de rettenetesen. Azt a kórtermet, a szagot, az elviselhetetlen meleget. Meg a tényt, hogy már hárman meghaltak abban a szobában két héten belül. Pedig nem is elfekvő volt. Persze erről most eszembe jut az egyik kedvenc Kohn bácsis vicced, de most hadd ne írjam le. Úgyis tudod, melyik az. Szóval délután ötkor szántam rá magam, hogy bemenjek Hozzád. Persze még vagy egy órát tökölődtem a parkolóban. Gyűjtöttem az erőt. Aztán vettem anyucinak egy bécsi krémest a kórház cukrászdájában, meg egy Szeretlek Anya! feliratú csokit. Adtam borravalót a liftesnek s irány az ötödik emelet.
A kórterembe lépve rögtön láttam, hogy már nagyon rossz állapotban vagy. Anyuci mondta is, hogy fogjam rövidre a látogatást. Rövidre fogtam. Nem kellett nagyon noszogatni. Odalent a parkolóban újabb szerencsétlenkedés. Aztán csak beláttam, hogy ennél jobban már úgysem leszek, így elhúztam az Auchan-ba. Ajándékot kellett vennem a másnapi vendégeinknek. Ennek örömére ma is voltam az Auchan-ban. Gondoltam Rád, ott, a könyves polcok között. Úgy, mint akkor. Na!
Másnap hétfő volt, sokáig fetrengtünk az ágyon a gyerekekkel. Jan már korán elment a vendégekért vidékre. Az egyik gyerekülést is magával vitte, így az ovit aznap kihagytuk. Aztán csak leűzött a konyhába az éhség, ott szembesültem vele, hogy van egy nem fogadott hívásom. Anyucitól. Ezután kissé felpörögtek az események. Gyorsan áthívtam a szomszédot, hogy vigyázzon Tóbira, Flórikával pedig sebesen a kórház parkolójába hajtottunk. Anyuci már várt. Nem, nem akartam egy utolsó pillantást vetni Rád. Haza is hajtottunk elég tempósan, csak anyucit támogattuk egy kicsit.
Aki aztán átjött hozzánk néhány órára. Meg persze a vendégek is megérkeztek időközben. Nem lehetett lemondani a találkozót, átutazóban voltak, szállást nyújtottunk nekik a másnapi reptéri transzferrel egybekötve. Persze kicsit (rohadt) nehéz volt ám a szitu. Pedig akkor még nem is voltam szomorú. Csak sokkos. Meg megkönnyebbülést is éreztem, azt hiszem. Az már tényleg nem volt élet neked, ott a kórházban.
Másnap, a vendégek távozása után következett a már jól bevált forgatókönyv. Szorongás ellen irány Gödöllő! A gyerekekkel és anyucival elmentünk egy jót ebédelni, játszóterezni, szökőkutazni. Sötétedéskor értünk haza. Meg is kerestük Tóbival az égen a Papicsillagot. Minden este megkeressük azóta.
Még azon a héten történt, hogy Anyuci keresett valami miatt. A Te telefonodról. Három nappal a halálod előtt vettem neked a készüléket amúgy. Nem mondhatod, hogy nem vagyok elég bizakodó alkat:-) Szóval látom a kijelzőn: Apuci hív. Szerintem az volt eddig a legfájdalmasabb pillanat. Amikor ki kellett törölnöm a nevedet a telefonomból. Akkor speciel elég sokat sírtam. Most is. Na!
A következő napok eseménydúsan teltek. Már hónapokkal korábban be volt tervezve ekkorra anyósom, majd két héttel későbbre apósomék látogatása. Nem nyújtottak különösebb támaszt se vigaszt, gondolhatod. De legalább történt valami.
Ja, igen, a két látogatás között elbúcsúztunk Tőled. Úgy, ahogyan Te kérted. De erről majd máskor.
November közepére már igencsak érett a kiborulásom. November 30-án meg is tettem, amit megkövetelt a haza. A pszichológusom, a személyi edzőm és persze a férjem, meg a szűk családom kellett hozzá, hogy felálljak a padlóról. De erről szintén majd máskor bővebben. Hosszabb történet.
A november még arról is nevezetes volt, hogy jelentkezett rajtam egy elég komoly testi tünet. Kéz- és ujjzsibbadás, ezekből az utóbbi volt a komolyabb. Végül egy nagyon fasza gyógytornász kikezelte. Rohadt sokáig jártam hozzá Csepelre. De legalább megtanultam közben vezetni. Hát persze, hogy zsibbad az ember keze, ha nagyon szorít valamit. Ha nem akarja elengedni. De aztán csak sikerült. Persze kellett ehhez egy nagyon titkos túra is, amit Neked ajánlottam. Lehet, hogy holnap megint arra járunk!
December közepén Tekintet-díjat kaptál. Volt ott egy-két ember, akit szívesen felrúgtam volna. De nem engedtem érvényesülni a családi virtust. Még akkor sem, amikor az egyik, számomra legkedvesebb írásodat (szerintem) teljesen rosszul, modorosan hangsúlyozva olvasta fel egy ürge. Állítólag színművész. Mindegy.
A karácsony az valami rettenetes volt. Egész végig azt vártam, hogy gyere le a szobádból. Ahol éppen honfoglalózol. Vagy valami nagyon fontos cikket írsz. Esetleg recenziót.
Amúgy ez az érzés azóta is fogva tart. Mindig, amikor belépek a péceli házba. Ezért megyek oda csak nagyon ritkán. Többek között ezért.
Aztán valahogy csak eltelt az a nyomorúságos tél, a Te kedvenc fád is kizöldellt a templom kertjében. Eljött a nyár, s vele egy nap, amikor nagyon, de nagyon különösen fájt, hogy már nem vagy velünk. Július 13-án világbajnok lett a német futballválogatott. Istenem, ha azt a döntőt együtt nézhettük volna! Szinte napra pontosan tíz évvel azután, hogy új életet kezdtél. Ne félj, a második születésnapodat ezután is megünnepeljük majd. Büszkék vagyunk Rád!
És igen, most is hiányzol. Hiányzik, ahogy kergeted az unokáidat a lépcsőházban, s közben azt ordítod: Firpó Papi! Meg amikor egy Viktoros HVG-címlappal a fejeden ijesztgeted a gyerekeket. Ha élnél, én tuti minden nap felhívnálak, csak azért, hogy megnyugtató hangon közöljem veled: Mindenre van Transit! Te tudod, miért:-)
Na, összefoglalva, kurva nehéz volt ez az egy év, és nincs illúzióm, kurva nehéz lesz a következő is. De azért nem felejtünk el közben élni. Élni, írni, mesélni, és tudni, hogy nem éltél hiába. Képzeld el, nemsokára Hazám-díjat kapsz! Majd készítek Veled egy képzeletbei életinterjút, oké? Ha nem is az Értékteremtőkbe, de legalábbis ide, a blogomba.
Hú, de késő lett hirtelen. Talán ideje búcsúzni. Egy szép, nem is olyan régi fényképet kotortam elő erre az alkalomra az archívumból. Amikor ott ülsz a Csobánc tetején, 2013 júliusában. És felhívsz engem telefonon. Borzasztó viccesnek képzeled magad, mert úgy jelentkezel be, hogy a Gombában ülsz és ott iszik melletted Barcsik ember. Akkor én ezen rettenetesen begurultam. Azóta persze csak röhögök rajta. Ja, és még megüzened Bíró doktornőnek, hogy élsz és virulsz, még legalább 100 évig. Hát majdnem.
Sokat nézegettem mostanában ezt a képet. Rájöttem, hogy épp telefonálás közben kaptak lencsevégre. Vélhetően épp velem beszélsz. Ez egy nagyon szép gondolat. Jó lesz ezzel elaludni.
Pont ma olvastam, hogy Csonka Pici a blogján keresztül beszélget a halott édesanyjával. Valami miatt bírom azt a fickót. Meg az ötlet is tetszik. Szóval íme az én verzióm. Azért nyugodjatok meg, rendszert nem csinálunk belőle. De most írnom kell. Pontosabban szólva: most erről kell írnom.
Drága Édesapám!
Pontosan ma egy éve láttalak utoljára. Akkor már két hete feküdtél a kórházban. Egész nap halogattam a látogatást. Utáltam az egész látogatósdit, de rettenetesen. Azt a kórtermet, a szagot, az elviselhetetlen meleget. Meg a tényt, hogy már hárman meghaltak abban a szobában két héten belül. Pedig nem is elfekvő volt. Persze erről most eszembe jut az egyik kedvenc Kohn bácsis vicced, de most hadd ne írjam le. Úgyis tudod, melyik az. Szóval délután ötkor szántam rá magam, hogy bemenjek Hozzád. Persze még vagy egy órát tökölődtem a parkolóban. Gyűjtöttem az erőt. Aztán vettem anyucinak egy bécsi krémest a kórház cukrászdájában, meg egy Szeretlek Anya! feliratú csokit. Adtam borravalót a liftesnek s irány az ötödik emelet.
A kórterembe lépve rögtön láttam, hogy már nagyon rossz állapotban vagy. Anyuci mondta is, hogy fogjam rövidre a látogatást. Rövidre fogtam. Nem kellett nagyon noszogatni. Odalent a parkolóban újabb szerencsétlenkedés. Aztán csak beláttam, hogy ennél jobban már úgysem leszek, így elhúztam az Auchan-ba. Ajándékot kellett vennem a másnapi vendégeinknek. Ennek örömére ma is voltam az Auchan-ban. Gondoltam Rád, ott, a könyves polcok között. Úgy, mint akkor. Na!
Másnap hétfő volt, sokáig fetrengtünk az ágyon a gyerekekkel. Jan már korán elment a vendégekért vidékre. Az egyik gyerekülést is magával vitte, így az ovit aznap kihagytuk. Aztán csak leűzött a konyhába az éhség, ott szembesültem vele, hogy van egy nem fogadott hívásom. Anyucitól. Ezután kissé felpörögtek az események. Gyorsan áthívtam a szomszédot, hogy vigyázzon Tóbira, Flórikával pedig sebesen a kórház parkolójába hajtottunk. Anyuci már várt. Nem, nem akartam egy utolsó pillantást vetni Rád. Haza is hajtottunk elég tempósan, csak anyucit támogattuk egy kicsit.
Aki aztán átjött hozzánk néhány órára. Meg persze a vendégek is megérkeztek időközben. Nem lehetett lemondani a találkozót, átutazóban voltak, szállást nyújtottunk nekik a másnapi reptéri transzferrel egybekötve. Persze kicsit (rohadt) nehéz volt ám a szitu. Pedig akkor még nem is voltam szomorú. Csak sokkos. Meg megkönnyebbülést is éreztem, azt hiszem. Az már tényleg nem volt élet neked, ott a kórházban.
Másnap, a vendégek távozása után következett a már jól bevált forgatókönyv. Szorongás ellen irány Gödöllő! A gyerekekkel és anyucival elmentünk egy jót ebédelni, játszóterezni, szökőkutazni. Sötétedéskor értünk haza. Meg is kerestük Tóbival az égen a Papicsillagot. Minden este megkeressük azóta.
Még azon a héten történt, hogy Anyuci keresett valami miatt. A Te telefonodról. Három nappal a halálod előtt vettem neked a készüléket amúgy. Nem mondhatod, hogy nem vagyok elég bizakodó alkat:-) Szóval látom a kijelzőn: Apuci hív. Szerintem az volt eddig a legfájdalmasabb pillanat. Amikor ki kellett törölnöm a nevedet a telefonomból. Akkor speciel elég sokat sírtam. Most is. Na!
A következő napok eseménydúsan teltek. Már hónapokkal korábban be volt tervezve ekkorra anyósom, majd két héttel későbbre apósomék látogatása. Nem nyújtottak különösebb támaszt se vigaszt, gondolhatod. De legalább történt valami.
Ja, igen, a két látogatás között elbúcsúztunk Tőled. Úgy, ahogyan Te kérted. De erről majd máskor.
November közepére már igencsak érett a kiborulásom. November 30-án meg is tettem, amit megkövetelt a haza. A pszichológusom, a személyi edzőm és persze a férjem, meg a szűk családom kellett hozzá, hogy felálljak a padlóról. De erről szintén majd máskor bővebben. Hosszabb történet.
A november még arról is nevezetes volt, hogy jelentkezett rajtam egy elég komoly testi tünet. Kéz- és ujjzsibbadás, ezekből az utóbbi volt a komolyabb. Végül egy nagyon fasza gyógytornász kikezelte. Rohadt sokáig jártam hozzá Csepelre. De legalább megtanultam közben vezetni. Hát persze, hogy zsibbad az ember keze, ha nagyon szorít valamit. Ha nem akarja elengedni. De aztán csak sikerült. Persze kellett ehhez egy nagyon titkos túra is, amit Neked ajánlottam. Lehet, hogy holnap megint arra járunk!
December közepén Tekintet-díjat kaptál. Volt ott egy-két ember, akit szívesen felrúgtam volna. De nem engedtem érvényesülni a családi virtust. Még akkor sem, amikor az egyik, számomra legkedvesebb írásodat (szerintem) teljesen rosszul, modorosan hangsúlyozva olvasta fel egy ürge. Állítólag színművész. Mindegy.
A karácsony az valami rettenetes volt. Egész végig azt vártam, hogy gyere le a szobádból. Ahol éppen honfoglalózol. Vagy valami nagyon fontos cikket írsz. Esetleg recenziót.
Amúgy ez az érzés azóta is fogva tart. Mindig, amikor belépek a péceli házba. Ezért megyek oda csak nagyon ritkán. Többek között ezért.
Aztán valahogy csak eltelt az a nyomorúságos tél, a Te kedvenc fád is kizöldellt a templom kertjében. Eljött a nyár, s vele egy nap, amikor nagyon, de nagyon különösen fájt, hogy már nem vagy velünk. Július 13-án világbajnok lett a német futballválogatott. Istenem, ha azt a döntőt együtt nézhettük volna! Szinte napra pontosan tíz évvel azután, hogy új életet kezdtél. Ne félj, a második születésnapodat ezután is megünnepeljük majd. Büszkék vagyunk Rád!
És igen, most is hiányzol. Hiányzik, ahogy kergeted az unokáidat a lépcsőházban, s közben azt ordítod: Firpó Papi! Meg amikor egy Viktoros HVG-címlappal a fejeden ijesztgeted a gyerekeket. Ha élnél, én tuti minden nap felhívnálak, csak azért, hogy megnyugtató hangon közöljem veled: Mindenre van Transit! Te tudod, miért:-)
Na, összefoglalva, kurva nehéz volt ez az egy év, és nincs illúzióm, kurva nehéz lesz a következő is. De azért nem felejtünk el közben élni. Élni, írni, mesélni, és tudni, hogy nem éltél hiába. Képzeld el, nemsokára Hazám-díjat kapsz! Majd készítek Veled egy képzeletbei életinterjút, oké? Ha nem is az Értékteremtőkbe, de legalábbis ide, a blogomba.
Hú, de késő lett hirtelen. Talán ideje búcsúzni. Egy szép, nem is olyan régi fényképet kotortam elő erre az alkalomra az archívumból. Amikor ott ülsz a Csobánc tetején, 2013 júliusában. És felhívsz engem telefonon. Borzasztó viccesnek képzeled magad, mert úgy jelentkezel be, hogy a Gombában ülsz és ott iszik melletted Barcsik ember. Akkor én ezen rettenetesen begurultam. Azóta persze csak röhögök rajta. Ja, és még megüzened Bíró doktornőnek, hogy élsz és virulsz, még legalább 100 évig. Hát majdnem.
Sokat nézegettem mostanában ezt a képet. Rájöttem, hogy épp telefonálás közben kaptak lencsevégre. Vélhetően épp velem beszélsz. Ez egy nagyon szép gondolat. Jó lesz ezzel elaludni.
Sonntag, 26. Oktober 2014
Egy tök, két tök
Nem tökölök, öntök!
Kiöntöm nektek a szívemet! Hátha akkor nem fáj annyira! Na jó, senki se meneküljön, megkíméllek benneteket a lelki szemetesláda rettenetes szerepkörétől. Ja, a fenti locsolóversikét apukám farigcsálta annak idején, amikor még járt locsolkodni. Az a szép benne, hogy most, Halloween-kor is rohadtul aktuális. Amit végre mát itthon is teljesen legálisan megünnepelhetünk. Miért, volt, amikor nem? Volt!
Éppen apukám tiltotta óriási vehemenciával, hogy kísértetnek öltözve huhogjunk a kapunk előtt a járókelők idegeit borzolva emígyen. Még valamikor a kétezres évek elején eszeltük ki ezt a mókát. A tesóm még azt is kifundálta, hogy egy seprűnyélre kötött tököt lóbáljunk hirtelenszerűen az arra elhaladók arca előtt. Na, apukámnál itt telt be a pohár. Kegyeletsértés gyanújával állított elő mindannyiunkat, s kobozta el az összes seprűnyelünket meg lepedőnket. Pedig már lyukakat is vágtunk beléjük. Hogy jobban lássunk. Egy év múlva már rutinosabbak voltunk, a szomszédot is bevontuk a nagy összeesküvésbe. Van is erről egy prímán sikerült csoportfotó valahol.
Szóval idén már legálisan ünneplünk. Tegnap például a Hősök terén, többezren, töklámpást szorongatva. Féltem is nagyon, nehogy elsodorja a tömeg a futkározó gyerekeinket. De ahogy az éjszakai röhögés is akkor élvezetes igazán, ha vigyázni kell, nehogy felébresszünk vele valakit ( a párnába röhögj!!!), legálisan, nagydobra verve már ez sem az igazi. Bozótharcos lennék? Meglehet! De azért mi faragunk, dzsamálunk lankadatlan lelkülettel. Ti meg csak borzongjatok!
Kiöntöm nektek a szívemet! Hátha akkor nem fáj annyira! Na jó, senki se meneküljön, megkíméllek benneteket a lelki szemetesláda rettenetes szerepkörétől. Ja, a fenti locsolóversikét apukám farigcsálta annak idején, amikor még járt locsolkodni. Az a szép benne, hogy most, Halloween-kor is rohadtul aktuális. Amit végre mát itthon is teljesen legálisan megünnepelhetünk. Miért, volt, amikor nem? Volt!
Éppen apukám tiltotta óriási vehemenciával, hogy kísértetnek öltözve huhogjunk a kapunk előtt a járókelők idegeit borzolva emígyen. Még valamikor a kétezres évek elején eszeltük ki ezt a mókát. A tesóm még azt is kifundálta, hogy egy seprűnyélre kötött tököt lóbáljunk hirtelenszerűen az arra elhaladók arca előtt. Na, apukámnál itt telt be a pohár. Kegyeletsértés gyanújával állított elő mindannyiunkat, s kobozta el az összes seprűnyelünket meg lepedőnket. Pedig már lyukakat is vágtunk beléjük. Hogy jobban lássunk. Egy év múlva már rutinosabbak voltunk, a szomszédot is bevontuk a nagy összeesküvésbe. Van is erről egy prímán sikerült csoportfotó valahol.
Szóval idén már legálisan ünneplünk. Tegnap például a Hősök terén, többezren, töklámpást szorongatva. Féltem is nagyon, nehogy elsodorja a tömeg a futkározó gyerekeinket. De ahogy az éjszakai röhögés is akkor élvezetes igazán, ha vigyázni kell, nehogy felébresszünk vele valakit ( a párnába röhögj!!!), legálisan, nagydobra verve már ez sem az igazi. Bozótharcos lennék? Meglehet! De azért mi faragunk, dzsamálunk lankadatlan lelkülettel. Ti meg csak borzongjatok!
Montag, 13. Oktober 2014
Felszállott a Páva
4 azaz négy gyönyörű napot töltöttünk el Pécs városában. Miért éppen Pécsett? Ez a történet a maga virtuális valójában már 2012 őszén elkezdődött. Akkor vettem meg ugyanis Tóbinak Bartos Erika remekművét, a Hoppla meséit. Aminek az az alcíme, hogy: Vendégségben Pécs városában. Szokás ezt az írónőt pocskondiázni (én is kitérek majd rá egy másik posztban), de ez a műve tényleg remekbe szabott. A könyv ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy beizzítson egy óvodáskorú gyereket egy alapos városnézésre. Na meg az anyukáját. És az apukáját is, persze. Az igazi Pécs-Hoppla-Dzsámi láz nálunk az én nagyterhes koromban tombolt, akkor még a családi-terhes fotózásra is magunkkal vittük az irományt. A városlátogatásra viszont csak az elmúlt hétvégén került sor. És milyen jól tettük, hogy így időzítettünk! Miért? Figyeljetek csak, sorolom:
Amire a legkevésbé sem volt szükségünk, mégis egy csomót vittünk: különböző vastagságú és esőbiztos kabátok, dzsekik, pulóverek, hosszúnadrágok, bélelt nadrágok, magasszárú cipők
Amiből jó sok kellett volna, de csak egyet-egyet vittünk és csak a gyerekeknek: rövidnadrág!
Amire igazán szükség lett volna, de egyáltalán nem vittünk: szandál!
Amiből a négy nap alatt egyetlen egyet sem láttunk: felhő!
Amit a legtöbbet csináltunk a hétvégén: izzadtunk:-)
A fentiekből ki lehetett találni, hogy most az egyszer tényleg telibe találtak az időjósok: visszatért a nyár! Nem kicsit, nagyon! Kb. 26-27 fokot mondtak. Budapestre. De arra elfelejtették felhívni a figyelmünket, hogy Pécs már bőven mediterrán, szóval ott legalább 30 fok tombolt, délben a napon talán még ennél is több. Nagyon vicces volt október közepén folyton az árnyékot keresni (napsapka és napkrém persze nem volt nálunk) és arra várni, hogy mikor jön egy kis frissítő szélfuvallat!
Ami igazán kellemes volt: estére sem hűlt le a levegő, tehát este nyolckor még simán futkároztunk-szökőkutaztunk a főtéren, pólóban!
A legjobb pozíciója: a szállásunknak volt, a dzsámi közvetlen közelében foglaltam szobát ugyanis. Így aztán tényleg benne voltunk Pécs éjszakai életének sűrűjében, közvetlenül a főtéri rohangászás után vittük a fiúkat az ágyba.
A legnagyobb csalódást: a szállásunk okozta. Mert igaz ugyan, hogy jó helyen volt városnézés szempontjából, de ilyen lepukkant szobában nagyon régen volt már szerencsém éjszakázni. Nos, magamra vessek, hiszen ők nem árulnak zsákbamacskát: már a honlapjukon is Magyarországon legrégibb szálláshelyeként hirdetik magukat. Vélhetően az a Rökamié is megjárta már Lajos király udvarát, amin az első éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Humanitárius okokból most nem írom le a hotel nevét. A reggeli rendben volt amúgy. Tudjátok, engem könnyű lekenyerezni.
A legsürgősebb névváltoztatást: Pécsnek javaslom. Még mindig Európa kulturális fővárosaként hirdetik magukat, pedig már nyugodtan átkeresztelhetnék a Vizek városának. Soha életemben nem láttam még ennyi szökőkutat/csobogót/mesterséges kispatakot egy négyzetmkilométeren belül, mint Pécs belvárosában. Hangulatosak, az biztos. Pláne ilyen melegben. Izzadtam én is minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam visszatartani Flórikámat a teljes megmerítkezéstől. Jellemző módon Tóbin kellett cipő-zoknit cserélnem, amikor nem figyelt a lába elé a nagy levélúsztatás közepette.
Életem legszuperebb játszóterét: Pécs Tettye nevű városrészében/pihenőparkjában találtuk meg. Komolyan, több mint négy éve figyelem-keresem-kutatom a jobbnál jobb játszótereket hazánkban és Európa-szerte. De ilyet, mint itt, még soha nem láttam. Pedig nem is volt olyan hatalmas. De olyan elképesztően színes volt a kínálat, hogy egy nap nem volt elég a felfedezéséhez. Kisgyerekes ismerőseimnek ajánlom, hogy mielőbb keressétek fel! Pluszpont, hogy van WC is a közelben, illetve az egésznapos hidegélelmet beszerezhetitek a közeli pékségben. Ambíciózus apukáknak ajánlom a focipályát!
A legkomolyabb tériszony: a TV-torony legtetején kapott el a Misinán. Régen remegtem már ennyire. Ezt a csodálatos érzést csak fokozta, hogy a fiaim okvetlenül szükségesnek látták, hogy körbe-körbe szaladgáljanak a kilátóteraszon. Persze, volt kerítés meg minden. De akkor is. Úgy megnyugodtam, amikor már lefelé vitt a lift. Jó, a kilátás pazar volt, naná! De most egy ideig földhözragadtan szeretném tengetni mindennapjaimat.
A legjobb hírt: közvetlenül a pécsi főtérre érkezve kaptam meg, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem a mailjeimet (hot spot!). Erről a hírről nektek is be fogok számolni, ha eljön az ideje! Méghozzá nagyon részletesen! Csak győzzétek kivárni! Annak a bejegyzésnek amúgy az lesz a címe, hogy: "Na, ki a fasza gyerek?" Izguljatok! (és nem, most nem egy újabb unokatesó érkezéséről fogok írni!)
A legkellemesebb meglepetést: számomra Pécs Zsolnay-negyed nevű látványossága okozta. Rengeteget hallottam már erről az ingatlanfejlesztésről, írtak róla sok jót, meg persze sok rosszat is, ahogy az Magyarországon szokás. Én mégis főként arra hagyatkoztam, ahogy Hoppla, ez a kis megrajzolt nyuszika látja és láttatja: van játszótér, labor, planetárium, bábszínház meg boltok utcája. És ez tényleg volt. Ez mind. És mi mindent ki is próbáltunk. Elképzehetitek, egy egész napot töltöttünk el itt, az egykori gyár területén, a szupercsodás, szupermodern környezetben, ahol mégis minden igazi Zsolnay. Nem tudom, mennyi pénzt ölhettek bele ebbe a pár épületbe, de szerintem minden fillért megért az az egészen különleges atmoszféra, ami itt fogadja a látogatót. És igen, itt is szuper a játszótér. Hatalmas, sőt, még annál is hatalmasabb. És az a rengeteg program. Óvodás korú gyerekeknek kötelező!
A legnagyobb csönd, azaz a társas magány: akkor lepett meg engem, amikor Flórikám a napközbeni alvását abszolválta. Általában másfél-két órát töltöttünk így édeskettesben. Ő a maga részéről vízszintes helyzetben a babakocsijában, én pedig közvetlenül mellette ülőhelyzetben. Tóbi és Jan valahol máshol aktívkodtak többnyire. Szóval nekem maradt az a szép, elmondhatatlanul szép program, hogy gyönyörködhettem az alvó kisfiamban. Meg csináltam magamról kb. száz darab selfie-t. A legújabb mániám, bocs!
A legnagyobb kerülőt: mi tettük hazafelé. Pécsről ugyanis nem autópályán tértünk haza, hanem a 65-ös úton előbb még beugrottunk Siófokra. Mert olyan szép az októberi Balaton. Ja, előtte meg voltunk még Orfűn is!
A legüresebb autópálya: az M6-os. Péntek délután volt olyan, hogy percekig nem volt autó a közelünkben. Se előttünk, se mögöttünk, de még csak mellettünk sem. Jan kérte, hogy szórakoztassam, nehogy a fiainkat követve ő is bealudjon ettől a nagy egyhangúságtól.
A legnagyobb élmény: egyértelműen az volt, amikor Tóbival kézműveskedtünk egyet a Kerámia Festöde nevű műhelyben, a Zsolnay negyedben. Ő egy tojást és egy tengeri csillagot festett ki, én egy müzlis tálat Jannak, persze Tóbi segítségével. 3 napon belül ki is égetik és felhozzák a műveinket Pestre! Nekünk már csak át kell venni!
A legillatosabb erdő: a Mecsek, októberben. Tettünk egy minikirándulást, persze szigorúan hegynek lefelé. Káprázatos volt!
A legjobb tanács, amit adhatok nektek: irány Pécs! Persze, sokat adott a városhoz ez a fantasztikus, és tényleg minden elképzelést felülmúló jó idő, amely csak erősítette a város amúgyis meglévő mediterrán hangulatát. Eszembe nem jutott, hogy október kellős közepén ilyen élet tombol az utcákon este, ennyi kiülős hely van és ennyi utcazenész próbál majd bennünket szórakoztatni. Ja, ehhez kapocsolódik még valami:
A legviccesebb pillanat: este nyolc óra, a főtéren egy szakállas hippi bácsika aprócska bendzsóját pengeti veszettül, a fiaim pedig pingvintáncot járnak féktelenül....
Mertünk nagyot álmodni!!!
Amire a legkevésbé sem volt szükségünk, mégis egy csomót vittünk: különböző vastagságú és esőbiztos kabátok, dzsekik, pulóverek, hosszúnadrágok, bélelt nadrágok, magasszárú cipők
Amiből jó sok kellett volna, de csak egyet-egyet vittünk és csak a gyerekeknek: rövidnadrág!
Amire igazán szükség lett volna, de egyáltalán nem vittünk: szandál!
Amiből a négy nap alatt egyetlen egyet sem láttunk: felhő!
Amit a legtöbbet csináltunk a hétvégén: izzadtunk:-)
A fentiekből ki lehetett találni, hogy most az egyszer tényleg telibe találtak az időjósok: visszatért a nyár! Nem kicsit, nagyon! Kb. 26-27 fokot mondtak. Budapestre. De arra elfelejtették felhívni a figyelmünket, hogy Pécs már bőven mediterrán, szóval ott legalább 30 fok tombolt, délben a napon talán még ennél is több. Nagyon vicces volt október közepén folyton az árnyékot keresni (napsapka és napkrém persze nem volt nálunk) és arra várni, hogy mikor jön egy kis frissítő szélfuvallat!
Ami igazán kellemes volt: estére sem hűlt le a levegő, tehát este nyolckor még simán futkároztunk-szökőkutaztunk a főtéren, pólóban!
A legjobb pozíciója: a szállásunknak volt, a dzsámi közvetlen közelében foglaltam szobát ugyanis. Így aztán tényleg benne voltunk Pécs éjszakai életének sűrűjében, közvetlenül a főtéri rohangászás után vittük a fiúkat az ágyba.
A legnagyobb csalódást: a szállásunk okozta. Mert igaz ugyan, hogy jó helyen volt városnézés szempontjából, de ilyen lepukkant szobában nagyon régen volt már szerencsém éjszakázni. Nos, magamra vessek, hiszen ők nem árulnak zsákbamacskát: már a honlapjukon is Magyarországon legrégibb szálláshelyeként hirdetik magukat. Vélhetően az a Rökamié is megjárta már Lajos király udvarát, amin az első éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Humanitárius okokból most nem írom le a hotel nevét. A reggeli rendben volt amúgy. Tudjátok, engem könnyű lekenyerezni.
A legsürgősebb névváltoztatást: Pécsnek javaslom. Még mindig Európa kulturális fővárosaként hirdetik magukat, pedig már nyugodtan átkeresztelhetnék a Vizek városának. Soha életemben nem láttam még ennyi szökőkutat/csobogót/mesterséges kispatakot egy négyzetmkilométeren belül, mint Pécs belvárosában. Hangulatosak, az biztos. Pláne ilyen melegben. Izzadtam én is minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam visszatartani Flórikámat a teljes megmerítkezéstől. Jellemző módon Tóbin kellett cipő-zoknit cserélnem, amikor nem figyelt a lába elé a nagy levélúsztatás közepette.
Életem legszuperebb játszóterét: Pécs Tettye nevű városrészében/pihenőparkjában találtuk meg. Komolyan, több mint négy éve figyelem-keresem-kutatom a jobbnál jobb játszótereket hazánkban és Európa-szerte. De ilyet, mint itt, még soha nem láttam. Pedig nem is volt olyan hatalmas. De olyan elképesztően színes volt a kínálat, hogy egy nap nem volt elég a felfedezéséhez. Kisgyerekes ismerőseimnek ajánlom, hogy mielőbb keressétek fel! Pluszpont, hogy van WC is a közelben, illetve az egésznapos hidegélelmet beszerezhetitek a közeli pékségben. Ambíciózus apukáknak ajánlom a focipályát!
A legkomolyabb tériszony: a TV-torony legtetején kapott el a Misinán. Régen remegtem már ennyire. Ezt a csodálatos érzést csak fokozta, hogy a fiaim okvetlenül szükségesnek látták, hogy körbe-körbe szaladgáljanak a kilátóteraszon. Persze, volt kerítés meg minden. De akkor is. Úgy megnyugodtam, amikor már lefelé vitt a lift. Jó, a kilátás pazar volt, naná! De most egy ideig földhözragadtan szeretném tengetni mindennapjaimat.
A legjobb hírt: közvetlenül a pécsi főtérre érkezve kaptam meg, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem a mailjeimet (hot spot!). Erről a hírről nektek is be fogok számolni, ha eljön az ideje! Méghozzá nagyon részletesen! Csak győzzétek kivárni! Annak a bejegyzésnek amúgy az lesz a címe, hogy: "Na, ki a fasza gyerek?" Izguljatok! (és nem, most nem egy újabb unokatesó érkezéséről fogok írni!)
A legkellemesebb meglepetést: számomra Pécs Zsolnay-negyed nevű látványossága okozta. Rengeteget hallottam már erről az ingatlanfejlesztésről, írtak róla sok jót, meg persze sok rosszat is, ahogy az Magyarországon szokás. Én mégis főként arra hagyatkoztam, ahogy Hoppla, ez a kis megrajzolt nyuszika látja és láttatja: van játszótér, labor, planetárium, bábszínház meg boltok utcája. És ez tényleg volt. Ez mind. És mi mindent ki is próbáltunk. Elképzehetitek, egy egész napot töltöttünk el itt, az egykori gyár területén, a szupercsodás, szupermodern környezetben, ahol mégis minden igazi Zsolnay. Nem tudom, mennyi pénzt ölhettek bele ebbe a pár épületbe, de szerintem minden fillért megért az az egészen különleges atmoszféra, ami itt fogadja a látogatót. És igen, itt is szuper a játszótér. Hatalmas, sőt, még annál is hatalmasabb. És az a rengeteg program. Óvodás korú gyerekeknek kötelező!
A legnagyobb csönd, azaz a társas magány: akkor lepett meg engem, amikor Flórikám a napközbeni alvását abszolválta. Általában másfél-két órát töltöttünk így édeskettesben. Ő a maga részéről vízszintes helyzetben a babakocsijában, én pedig közvetlenül mellette ülőhelyzetben. Tóbi és Jan valahol máshol aktívkodtak többnyire. Szóval nekem maradt az a szép, elmondhatatlanul szép program, hogy gyönyörködhettem az alvó kisfiamban. Meg csináltam magamról kb. száz darab selfie-t. A legújabb mániám, bocs!
A legnagyobb kerülőt: mi tettük hazafelé. Pécsről ugyanis nem autópályán tértünk haza, hanem a 65-ös úton előbb még beugrottunk Siófokra. Mert olyan szép az októberi Balaton. Ja, előtte meg voltunk még Orfűn is!
A legüresebb autópálya: az M6-os. Péntek délután volt olyan, hogy percekig nem volt autó a közelünkben. Se előttünk, se mögöttünk, de még csak mellettünk sem. Jan kérte, hogy szórakoztassam, nehogy a fiainkat követve ő is bealudjon ettől a nagy egyhangúságtól.
A legnagyobb élmény: egyértelműen az volt, amikor Tóbival kézműveskedtünk egyet a Kerámia Festöde nevű műhelyben, a Zsolnay negyedben. Ő egy tojást és egy tengeri csillagot festett ki, én egy müzlis tálat Jannak, persze Tóbi segítségével. 3 napon belül ki is égetik és felhozzák a műveinket Pestre! Nekünk már csak át kell venni!
A legillatosabb erdő: a Mecsek, októberben. Tettünk egy minikirándulást, persze szigorúan hegynek lefelé. Káprázatos volt!
A legjobb tanács, amit adhatok nektek: irány Pécs! Persze, sokat adott a városhoz ez a fantasztikus, és tényleg minden elképzelést felülmúló jó idő, amely csak erősítette a város amúgyis meglévő mediterrán hangulatát. Eszembe nem jutott, hogy október kellős közepén ilyen élet tombol az utcákon este, ennyi kiülős hely van és ennyi utcazenész próbál majd bennünket szórakoztatni. Ja, ehhez kapocsolódik még valami:
A legviccesebb pillanat: este nyolc óra, a főtéren egy szakállas hippi bácsika aprócska bendzsóját pengeti veszettül, a fiaim pedig pingvintáncot járnak féktelenül....
Mertünk nagyot álmodni!!!
Montag, 6. Oktober 2014
Így élünk mi!
Hétfő, hajnali négy óra. Arra ébredek, hogy annyira fáj az arcüregem, hogy már feküdni sem bírok. De felkelni sem. Kicsit feljebb tolom a párnát a fejem alatt. Két órányi agonizálás következik. S mire végre elalszom s úgy igazából álomba merülnék, már szól is a vekker. Hét óra van. Leírom, hogy mi történt ezután. Pontokba szedve, úgy jobban követhető. Sacc per kb. időpontokat is rendelek a pontokhoz, hogy legyen ritmusa is a dolognak! Szóval:
7:00 Flóri rohan be, hogy most aztán keljek fel. Flórikának orrszívás, tiszta pelenka és tiszta ruha is jár.
7:10 Elkezdem ébresztgetni Tóbit, minimális sikerrel. Épp csak a másik oldalára fordul. Telik az idő.
7:15 Egy alvajáró Tóbit élesztgetek a nagypapafotelban, hogy ne érje sokként az orrszívás. aztán csak leindulunk reggelizni. Valamikor útközbenén is felöltözök. Tóbi még pizsomában
7:30 Valamilyen formában mindneki ül az asztalnál, és eszik valamit. A macska a tegnapi maradékot szedegeti az asztal alól (sárgarépa+hal!)
7:59 Kezdem Tóbit noszogatni, hogy öltözzön fel, mert ma tényleg időben el kell indulnunk, nincs lacafaca!
8:10 Jan felöltözteti Tóbit, Flórika autókat tologat
8:15 Bepakolom a sportcuccomat, felseprem az étkezőt (a macska innentől kedzve akár éhen is halhat). Jan a fiúkkal legótornyot épít
8:25 Alkut kötök Tóbival. Ha szépen felveszi a cipőjét és beül az autóba, az ovi parkolójában még olvasok neki egy mesét. Közben a tesó is jelzi, hogy szívesen kimenne az udavarra motorozni, így felöltöztetem
8:30 Szól a csengő, megjött a bébiszitter. Jan jobbra (a dolgozószobába) el.
8:35 Puszi-puszi, én és Tóbi őrületes sebességgel hagyjuk el a kapukijárót
8:45 Érkezés az ovi parkolójába, ígéretemhez híven felolvasom a Glugy-glugy szörny című aktuális kedvenc mesét
8:50 Tóbit bekísérem a csoportszobába, ahol máris nagyhangon ecseteli a tengap bábszínházas élményeinket!
8:55 Ugrás az autóba, irány az edzőterem, szerencsére nagyon közel van az ovihoz!
9:15 Fitten, frissen, fiatalosan, a szükséges bemelegítést elvégezve fogok kezet a személyi edzőmmel
10:25 Izzadtan, csatakosan, de kirobbanó formában veszek búcsút izmaim őrétől
10:30 Nyújtás, zuhany, hajmosás
11:00 Betérés a konditerem melletti gyerekruhaboltba, tornazokni és melegítőnadrág vásárlása Tóbi részére
11:15 Leváltom a bébiszittert, kiszívom Flórika orrát, megeszünk közösen egy almát (az első gyümölcs, amit meg tud nevezni, ezért többet is eszünk belőle egy nap..AAAAALMA!)
11:30 Pakolás, takarítás, rendrakás
12:15 Indulunk Tóbiért az oviba
12:25 Csendben várunk Tóbira a csoportszoba előtt, még meghallgatja a mesét alvás előtt. A többiek alszanak, ő jön haza velünk.
12:45 Érkezés haza. Flórika elfogyaszt egy banánt. Újfent kiszívom az orrát. Átpelenkázom, átöltöztetem, elaltatom.
13:15 Nekiállok ebédet főzni.
14:30 Kész az ebéd. Flórika ébred. bepakolom Tóbi sprotcuccát, Flórika ebédjét, irány az ovi, immáron hármasban
15:15 Tóbi szépen átöltözve rohan be a tornaterembe Peti bácsi után a többiekkel, kezdődhet a foci. Flórikával az udvaron élvezzük a jóidőt, meg be is vásárolunk a kisábécében
16:00 Vége a fociedzésnek. Tóbi visszavedlik játszóruhába. Irány az Auchan. Kisebb bevásárlást csapunk. A fiúk nagyon szépen viselkednek. Jutalmul 5 azaz öt egész percet töltünk a halas pult előtt. Pontyokat bámulunk. Hátha kiugrik egy a padlóra. Volt már rá példa. Közben veszettül kerülöm az eladó tekintetét.
16:30 További jutalom a fiúknak az Auchan-ban: beszállhatnak a helikopterbe és a gombaházba. Pénzt nem dobunk be, csak úgy élvezzük a miliőt. Aztán még a játszóházban is tombolunk egy cseppet.
17:10 Indulunk haza, de kerülővel. Útközben megnézzük a frissen átadott játszóteret az új lakónegyedben. Tényleg lehet már játszani rajta. De mi nem szállunk ki. Szigorú anya haza hajt.
17:25 Érkezés haza, kipakolás, gyerekek bepakolása a kádba (higgyétek el, olyan állapotban voltak)
18:15 Önfeledt pancsi, törölközés, öltözködés
19:00 Jan haza ér, kezdődik a vacsora.
19:45 Autótologatás, legózás, a gyerekek felfelé cipelése lóháton
20:00 Vonatozás, fogmosás, orrszívás, olvasás, altatás, tente-baba-tente!
21:00 Jan már ágyben, én meg leslisszolok ide mindezt leírni nektek. Valamikor valahogyan még egy adag ruhát is bevágtam a mosógépbe, ami azóta is türelmesen vár. Szóval megyek teregetni! Csőőőő!
Once upon a time in the west...csak ennyit mondhatok!
7:00 Flóri rohan be, hogy most aztán keljek fel. Flórikának orrszívás, tiszta pelenka és tiszta ruha is jár.
7:10 Elkezdem ébresztgetni Tóbit, minimális sikerrel. Épp csak a másik oldalára fordul. Telik az idő.
7:15 Egy alvajáró Tóbit élesztgetek a nagypapafotelban, hogy ne érje sokként az orrszívás. aztán csak leindulunk reggelizni. Valamikor útközbenén is felöltözök. Tóbi még pizsomában
7:30 Valamilyen formában mindneki ül az asztalnál, és eszik valamit. A macska a tegnapi maradékot szedegeti az asztal alól (sárgarépa+hal!)
7:59 Kezdem Tóbit noszogatni, hogy öltözzön fel, mert ma tényleg időben el kell indulnunk, nincs lacafaca!
8:10 Jan felöltözteti Tóbit, Flórika autókat tologat
8:15 Bepakolom a sportcuccomat, felseprem az étkezőt (a macska innentől kedzve akár éhen is halhat). Jan a fiúkkal legótornyot épít
8:25 Alkut kötök Tóbival. Ha szépen felveszi a cipőjét és beül az autóba, az ovi parkolójában még olvasok neki egy mesét. Közben a tesó is jelzi, hogy szívesen kimenne az udavarra motorozni, így felöltöztetem
8:30 Szól a csengő, megjött a bébiszitter. Jan jobbra (a dolgozószobába) el.
8:35 Puszi-puszi, én és Tóbi őrületes sebességgel hagyjuk el a kapukijárót
8:45 Érkezés az ovi parkolójába, ígéretemhez híven felolvasom a Glugy-glugy szörny című aktuális kedvenc mesét
8:50 Tóbit bekísérem a csoportszobába, ahol máris nagyhangon ecseteli a tengap bábszínházas élményeinket!
8:55 Ugrás az autóba, irány az edzőterem, szerencsére nagyon közel van az ovihoz!
9:15 Fitten, frissen, fiatalosan, a szükséges bemelegítést elvégezve fogok kezet a személyi edzőmmel
10:25 Izzadtan, csatakosan, de kirobbanó formában veszek búcsút izmaim őrétől
10:30 Nyújtás, zuhany, hajmosás
11:00 Betérés a konditerem melletti gyerekruhaboltba, tornazokni és melegítőnadrág vásárlása Tóbi részére
11:15 Leváltom a bébiszittert, kiszívom Flórika orrát, megeszünk közösen egy almát (az első gyümölcs, amit meg tud nevezni, ezért többet is eszünk belőle egy nap..AAAAALMA!)
11:30 Pakolás, takarítás, rendrakás
12:15 Indulunk Tóbiért az oviba
12:25 Csendben várunk Tóbira a csoportszoba előtt, még meghallgatja a mesét alvás előtt. A többiek alszanak, ő jön haza velünk.
12:45 Érkezés haza. Flórika elfogyaszt egy banánt. Újfent kiszívom az orrát. Átpelenkázom, átöltöztetem, elaltatom.
13:15 Nekiállok ebédet főzni.
14:30 Kész az ebéd. Flórika ébred. bepakolom Tóbi sprotcuccát, Flórika ebédjét, irány az ovi, immáron hármasban
15:15 Tóbi szépen átöltözve rohan be a tornaterembe Peti bácsi után a többiekkel, kezdődhet a foci. Flórikával az udvaron élvezzük a jóidőt, meg be is vásárolunk a kisábécében
16:00 Vége a fociedzésnek. Tóbi visszavedlik játszóruhába. Irány az Auchan. Kisebb bevásárlást csapunk. A fiúk nagyon szépen viselkednek. Jutalmul 5 azaz öt egész percet töltünk a halas pult előtt. Pontyokat bámulunk. Hátha kiugrik egy a padlóra. Volt már rá példa. Közben veszettül kerülöm az eladó tekintetét.
16:30 További jutalom a fiúknak az Auchan-ban: beszállhatnak a helikopterbe és a gombaházba. Pénzt nem dobunk be, csak úgy élvezzük a miliőt. Aztán még a játszóházban is tombolunk egy cseppet.
17:10 Indulunk haza, de kerülővel. Útközben megnézzük a frissen átadott játszóteret az új lakónegyedben. Tényleg lehet már játszani rajta. De mi nem szállunk ki. Szigorú anya haza hajt.
17:25 Érkezés haza, kipakolás, gyerekek bepakolása a kádba (higgyétek el, olyan állapotban voltak)
18:15 Önfeledt pancsi, törölközés, öltözködés
19:00 Jan haza ér, kezdődik a vacsora.
19:45 Autótologatás, legózás, a gyerekek felfelé cipelése lóháton
20:00 Vonatozás, fogmosás, orrszívás, olvasás, altatás, tente-baba-tente!
21:00 Jan már ágyben, én meg leslisszolok ide mindezt leírni nektek. Valamikor valahogyan még egy adag ruhát is bevágtam a mosógépbe, ami azóta is türelmesen vár. Szóval megyek teregetni! Csőőőő!
Abonnieren
Posts (Atom)