Száguldás

Avagy éljünk veszélyesen!

A mai napunk úgy alakult, hogy többször is volt szerencsém településünk helyi buszán utazni. S ez olyan élmény volt, hogy azonnal meg kell osztanom a nagyérdeművel.

A reggel még a szokásos módon indult. Kissé késői ébresztő után elzsuppoltam Tóbit az oviba. Itt viszont nem várt fordulatot vett a napunk. Eszembe jutott ugyanis, hogy pár napja hibaüzenet jelent meg a műszerfalon. Igaz, hogy azóta már kihunyt, de azért nyugtalanított a dolog. Két gyereket csak tökéletesen megbízható járművel szeretek szállítani, na! Szóval félretettem minden averziómat (lásd Vezetésmódszertan III című bejegyzésemet) és az oviból egyenesen az autószerelőhöz hajtottam. Na jó, tudtam én már induláskor is, hogy így fogok tenni. Éppen ezért lelakatoltuk Tóbi futóbiciklijét az ovi udvarán, és a babakocsit is behajítottam a csomagtartóba. Valami azt súgta, hogy délelőtt még nem lesz kész az autó. Kedvenc szakikám óriási örömmel fogadott, bár érzésem alapján nem ismert meg, nem azonosított be visszajáró ügyfélként. Mindegy is, hamar megtörtént az átadás-átvétel, üdvözült mosollyal az arcomon toltam haza Flórit vadonatúj napkalapjában a szomszéd utcába.

Az igazi kaland 11 óra 20 perckor kezdődött. Ekkor toltam ki ugyanis a könnyen összecsukható babakocsit a helyi busz megállójába, ami szerencsés módon éppen a szomszédunk előtt áll meg, menetrendszerűen! (Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy óránként elrobog előttünk egy busz. Azt hiszem, ilyenkor kerülök igazán közel az élet örök körforgásához.) Nem is kellett sokáig várni, a kb. 10 személyesre tervezett, ennél azonban valójában sokkal több embert szállító kisbusz hamarosan megérkezett. Ezen a vonalon (azaz az egész településen) két sofőr dolgozik váltásban. Egyikük igen csendes fajta, vezetés közben többnyire fülhallgatóval zenélget magában, a szavát nem nagyon hallani. Ma szerencsére épp a másikuk volt szolgálatban. Szerencsére, hiszen valójában ezt az egész posztot ő ihlette. Az ő személyisége nélkül ez a nap sem emelkedne ki a többi közül. De vele!

Képzeljünk el egy jó negyvenes pasast, akit olyan magassággal áldott (vert?) meg a sors, hogy szerintem neki valóságos kínszenvedés hetente többször is bepréselnie magát egy kisbusz vezetőülésébe (nem fülkéjébe, ilyen itt nincs). Ráadásul hiú is, hiszen amikor mondtam a fiamnak, hogy "nézd csak, kinyitja nekünk az ajtót a Józsi bácsi", rögtön jött a felhorgadás, hogy ő bizony nem bácsi! Komolyan, mintha a játszótéren lettünk volna (lásd előző posztom), minden egyes szóra vigyázni kellett. Viszont miután ezt tisztáztuk, rendkívül előzékenyen felsegített a már kissé tömött buszra (pedig csak a harmadik megállónál voltunk, s következett még kb. húsz). Légkondi, na az nem volt, így időnként nyitott ajtóval haladtunk, csakis a jobb átszellőzöttség végett.

Hétköznap délelőtt lévén főként a 70+-os korosztály zötykölődött végig kisvárosunk főbb útvonalain, mégis nagyon hamar került nekem azaz nekünk ülőhely. Egy nagyon aranyos, otthonkás néni pattant fel azonnal, amikor látta, hogy gyerekkel vagyok. A mögötte ülő pedig azonnal felajánlotta, hogy majd ő tartja a lapra csukott babakocsit, mert Józsink kissé lendületesen szokta bevenni a kanyarokat. Egyébként is általános eufória tört ki a buszon, hogy végre két olyan ember szállt fel, akik jelentősen csökkentik az átlagéletkort. Magyarul kitört az unokázhatnék a döntően női utasok között. S akkor itt most hadd említsem meg, hogy nem úgy van ám, mint volt rég. Talán jó húsz éve olvastam róla, hogy a mi nyugdíjasaink mennyire különböznek a nyugati kortársaiktól, s ez a különbözőség főként a ruházatban mutatkozik meg. Míg a Lajtán túl a szivárvány minden színében pompáznak az öreglányok, nálunk főként a fekete dívik. Jelentem, ha a nyugati nyugdíjszínvonal nem is, de a nyugdíjas divat már hozzánk is begyűrűzött. Olyan színkavalkád tombolt kedves utastársaimon, hogy a fejem is beleszédült a sok citromsárga körbe és eperszínű háromszögbe! S akkor még a bizsuk színárnyalatait nem is említettem! Hol vannak már azok a szép fekete kendők!

Miután mindenki kiörömködte magát az én gyönyörű, csillagszemű kisfiam láttán (18 hónaposnak nézték amúgy!!!), a társalgás visszatért a szokásos medrébe. Tehát igen hamar megtudtam, hogyan kell bombabiztosan elültetni a paradicsompalántákat (jól be kell iszapozni Irénke!), melyik főorvoshoz érdemes menni szűrésre a belosztályon (mert olyan Jávor Palis), valamint az a pletyka is megerősítést nyert, hogy újra leakciózták a kínai sírköveket. A beszélgetés hangjait többször is elnyomta Józsink egészen elképesztő aláfestő zenéje, a mai napon mulatós adta meg az utazás ritmusát. Beszálláskor az Aranyeső című örökbecsű opusz ordított a hangszórókból, a HÉV-nél pedig már azt is tudtam, hogy "vigyázz Géza, tanulj sokat/ne csak bámuld a lányokat!" Kifinomult ember ez a mi Józsink! Korra, nemre és arcszőrzetre való tekintet nélkül mindenkit csak egy nagyon hangos és rettentően elnyújtott "CSÓKOLOM"-mal köszöntött a megállókban. Ja, és ugyanígy búcsúzott a leszálló utasoktól. S hogy mennyire köztiszteletnek örvendő állás az övé, azt jól mutatja, hogy szinte minden kertből, minden boltból kiintegettek, kikurjantottak neki elhaladás közben. Az egyik sarkon őgyelgő figura kiemelten jócimbora lehetett, ő elég nemzetközi jelzésekkel még azt is Józsink tudtára adta, hogy milyen mellbőségű nőt látott az imént, s mit tenne vele, ha tehetné.

Hát így, ilyen családias hangulatban érkeztünk el az óvodához, ahol ugyancsak az utasok és a buszsofőr egyesítették erejüket, hogy zökkenőmentesen le tudjunk szállni. Pedig esküszöm, maradtunk volna még. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy esküvőről kellett volna ideje korán haza indulnom. Sebaj, holnap reggel 8 óra után nem sokkal újra száguldunk a Dupla Kávé ritmusára, a kocsim nem lett készen ugyanis!

Közösségi terek I.

A (kisgyermekes) szülői lét megköveteli, hogy olykor-olykor találkozzunk más hasonszőrűekkel is, esetenként szervezett keretek között. Lássuk, hogy hogyan viszonyulok ezekhez én!

Játszótér

Gyerekkoromban hatalmas, vadregényes kertünk volt, egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy a szüleink játszótérre vittek volna bennünket. Nem is nagyon volt ilyen a településünkön. Pedig a játszótér alapvetően jó dolog, van ott mindenféle jó kis játék, meg aztán lehet barátkozni is. Amíg csak a gyerekek akarnak barátkozni, nincs is semmi probléma. A probléma ott kezdődik, amikor a szülők érzik úgy, hogy ha már így egymás mellé sodort bennünket az élet, mi, felnőttek is váltsunk néhány (sok) szót egymással. Mert hát a közös téma adott: a GYEREK! És aki azt hiszi, egy ilyen beszélgetés közben igazán nem lehet nagyot hibázni, az nem nagyon volt mostanában játszótéren.

Kezdjük ott, hogy mivel indítsak egyáltalán. Lehet pl. így: "jaj, de aranyos ez a kislány!" De vigyázzunk! Biztos, hogy kislány? Csak azért, mert vállig érő göndör haja van, és hatalmas kék szemekkel mered ránk, még simán lehet kisfiú. Illetve a (véhetően örökölt) fiús cuccokba öltöztetett, rövid hajú ördögfióka is lehet kislány is akár. Szóval talán a: "milyen aranyos, mennyi idős?" kezdés a legkevésbé rizikós. És ilyenkor áldhatjuk a magyar nyelvet, hogy a személyes névmás (amit még csak nem is kötelező használni) nem vonatkozik külön a nemekre. Na, következő pont: akivel beszélgetünk, vajon a gyerek apja vagy az anyja? Na jó, ezt talán már egész nagy biztonsággal megállapíthatjuk. De vajon az apja vagy a nagyapja? Ugye, ugye, van itt ám turpisság bőven! És akkor még az önérzetes óvodásokat nem is említettem. Mert ha én simán csak annyit mondok a fiamnak, hogy: "te majd csak a kisfiú után csúszhatsz le!", máris jön a felháborodott szólam: "én már nagyfiú vagyok!" Szóval vigyázni kell nagyon.

Ha lehet, én ugyan nem elegyedek szóba senkivel. Szerencsére Flórika még olyan korban van, hogy folyamatos felügyeletet igényel. Persze van, akit ez egyáltalán nem zavar. Ökoapu például gátlás nélkül leáll mellém, s egyszuszra elmeséli a fia orrmandulaműtétjét. Játszótéri apukákkal egyébként is nagyon vigyázzatok! Főleg hétköznap délelőtti felbukkanásuk esetén gyanakodjatok! Lehet, hogy valójában ő a nagymama. Én életemben egyetlen egyszer kezdeményeztem beszélgetést, emígyen: "jaj, de aranyos kisfiú!" A válasz minden további beszélgethetnékemet belém fojtotta (egy életre), mert emígyen reagált az anyuka:
"igen, pedig most fáj neki a kukija!" Köszönöm, kedves anyuka, erről most ANNYIRA szeretnék hosszasan elbeszélgetni!!!!!

Na, de ha meg is úsztunk egy mélyrehátóbb (vagy egyáltalán bármilyen) beszélgetést, még akkor is ott van az a kényszer, hogy hallgatnom kell, miről beszélgetnek a többiek. De ezen talán még túlteszem magam. Sokkal rosszabbul érint az a tény, hogy végig kell néznem, némelyik (a legtöbb) szülő milyen elme- és/vagy idegbeteg módon kezeli a gyerekét. Az még hagyján, hogy szinte percenként felhangzik a rettegett(nek vélt/szánt) mondat, mely szerint: "ha nem viselkedsz rendesen, azonnal megyünk haza!" Egyet kéne felfogni csupán kedves anyuka/apuka: ha folyamatosan ezzel fenyegetőzünk, de valójában legalább vérnek kell folynia ahhoz, hogy fel is szedelődzködjünk, hát egy lyukas garast nem ér az egész. Max. annyit, hogy mi, többi szülő látjuk, milyen erélyesen is tud kiabálni apu/anyu. Utálom a verekedő, fülcibáló, hajtépő szülőket, az agyonfegyelmező szülőket (nézz a lábad elé, vigyázz a kicsire, ülve egyed a kekszet, utána mosd meg a kezed, lassan hajtsd a biciklit...). Ilyenkor magamban mindig a Skatulya bácsit dúdolgatom a Belgától.
A legjobban azt rühellem, ha valaki nem engedi szaladozni/hangoskodni a gyerekét a játszótéren/parkban/erdőben. De akkor hol, könyörgöm hol szaladozzon, hangoskodjon az a gyerek?????

Jó, nem is dühöngök tovább, szerintem átjött az üzenet. A játszótér egy szükséges rossz, főleg, mert nekünk egy közepes séta célját jelenti ( a hosszú séta végén a cuki van!), így sokszor megfordulunk ott. Annak ellenére, hogy egy komplett játszótér van a saját kertünkben is. Szerencsére a gyerekeim már egész jól elsajátították a társas viselkedés szabályait, sőt, kifejezetten igénylik más gyermekek társaságát. Arról meg csak nem tehetnek, hogy az anyjuk egy antiszociális barom.

A következő részben a baba-mama klubok szépségeit fogom ecsetelni!

Hurrá, nyaraltunk!

Nem a lustaság, de még csak nem is az időhiány miatt nem írtam az elmúlt napokban, hanem azért, mert nekem is jár olykor-olykor egy kis kikapcsolódás a szürke hétköznapokból. Mondjuk ez vicces, mert két kisgyerekkel vélhetően a Föld bármely pontján kb. ugyanúgy teln(né)ek napjaim, ugyanúgy kell róluk gondoskodnom, etetnem-altatnom őket, bárhol is vagyunk éppen. De azért a nyaralás más, mégiscsak más. Nézzük a legeket az elmúlt tíz napból, amikoris a Kistarcsa-Dachau-Darmstadt-Frankfurt-Darmstadt-Köln-Darmstadt-Prága-Kistarcsa vonalon jártuk Európát!

A legnyugisabb pillanatok: nem meglepő módon számomra mindig azok voltak, amikor mindkét fiú aludt. Mivel a tíz napból elég sok időt töltöttünk úton, autóban, amint a gyerekek elszunnyadtak, úgy én is rögtön elbóbiskoltam. Állati megnyugtató volt arra gondolni, hogy a gyerekek szuszognak, a férjem szépen vezet, így én is hunyhatok egy keveset...ha még eső is verte a szélvédőt, hát csak annál jobb volt! (utólag tudtam meg, hogy a kedves vezetőnk az ilyen pillanatokat - amikor végre mindhárman aludtunk - használta ki az egetrengető száguldásra, legalábbis a német autópályán)

A legnagyobb meglepetés: akkor ért, amikor Intercity-n utaztunk Kölnből Darmstadtba, Flórika pedig nem bírván a mozgásigényével az ülések alatt kúszott oda-vissza, majd egy üres pezsgős üveggel a kezében bukkant elő! Ettől kezdve feltűnően nyugodt volt...

A legnagyobb ijedtség: akkor támadt bennem, amikor Tóbika elkezdett száguldani a biciklijével egy olyan lejtőn, ami egy forgalmas autóútba torkollott. Talán nem is kell ideírnom, hogy ehhez az élményhez kapcsolódik a nyaralás (és az egész életem) leggyorsabb futása is. Anyuka, tessék rendszeresen sprintelni!

A legviccesebb pillanat: kétség kívül az volt, amikor Tóbika egy tanyán félmeztelenül, a pólóját lóbálva kergette a szabadon kóricáló szárnyasokat, mondván: "Anya, most megviccelem a tyúkokat!" Nem ismerem a baromfik humorérzékét, lehet, hogy az a kétségbeesett kotkodácsolás valójában nevetés volt?

A legszebb esti séta: akkor adatott meg nekem, amikor vacsorabeszerzés címén elszabadultam egy órára a családtól és a vendéglátóktól, és végignyargaltam Darmstadt legeslegszebb városrészén, totális virágillatban.

A legfinomabb fagyikelyhet: anyósom és kiscsaládom társaságában fogyasztottam el, vaníliafagyi volt benne és sok-sok friss málna!

A legnehezebben a darmstadti Hugendubel könyvesbolt gyermekosztályáról szabadultam, és NEM a gyerekek miatt! Képtelen vagyok betelni azzal a választékkal és azzal a fantasztikus hangulattal, ami ott fogad bennünket minden egyes alkalommal. Amíg anyuka a könyvek között válogat, addig a gyerekek egy hatalmas kalózhajót mászhatnak, tombolhatnak! Ja, és a polcokat is pakolhatják lefele, nem szólnak rájuk! Csak győzzem kifizetni, ugye.

A legtöbb pénzt természetesen a fenti műintézményben adtam ki, s persze innen távoztam a legnehezebb csomaggal (és szívvel) is.

A legnagyobb meglepetés szintén a vásárlás témaköréhez tartozik, ezért most itt gyorsan megemlítem. Ez volt életem első olyan németországi útja, amikor egyetlen ruhadarabot sem vásároltam, nem hogy magamnak, de még a gyerekeknek sem! Ellenben A könyvesboltban kétszer is jártunk (és vásároltunk is persze).

A legfinomabb étel természetesen most is a döner volt, a Taksim büféből, amitől én évekig csupán 281 lépésnyire laktam... a könyvesbolt mellé ezt is szívesen importálnám Kistarcsára. Ahogy már a Sült zöld paradicsomban is mondták: a titok a szószban rejlik! Ja, meg persze abban a fenomenális kenyértésztában, amit még senki másnak nem sikerült reprodukálnia! S mivel egy dönert nem lehet megenni kulturáltan (azaz lehet, de akkor meg feleannyira sem élvezem az ízét, annyira ügyelek, hogy ne csurranjon-csöppenjen-freccsenjen), hát egyedül ettem meg a csillagos ég alatt! Tudjátok, akkor én néhány percre egyesültem az Univerzummal, úgy hiszem!

A leggyakoribb időtöltésünk természetesen a játszóterezés volt, ebből éppen 103 darab van Darmstadtban. Ebből nyolcat sikerült abszolválni. 5 nap alatt elég szép teljesítmény szerintem. S bár nagyon pöpec helyek vannak itt is, a messze a legjobbat mégiscsak Prágában találtuk meg! Jók voltak a játékok is, persze, és még ingyenes, kulturált(!) WC is tartozott hozzá, a legjobb jelzőt azonban az indokolta, hogy közvetlenül a játszótér mellett haladtak el a helyi vasút szerelvényei, valamint két villamosvonal is! Tóbika szerintem bármikor szívesen odaköltözne! Kajára se lenne gond, csak egy ugrás a Tesco Expres!

A legnagyobb bosszúságot számomra a játszóterek vizeskedő elemei okozták, amiket biztosan a legjobb szándékkal helyeztek el szinte minden egyes játszótéren a kedves várostervezők. Értsd: hatalmas kutak, vízimalmok, kerekek, vályúk, vízgyűjtők. Kánikulában nyilván én is pártolom a pancsolást (Flórika részéről egészen pontosan a teljes megmerítkezést), de 18-20 fokban inkább a száraz játékok híve vagyok. Tóbit csak egyszer kellett egy ilyen móka után átöltöztetnem, ő már egész jól eljátszott búvárkodás nélkül is. A többi energiám Flórika visszatartására - egyéb játékok felé való (teljesen sikertelen) terelgetésére ment el. Istenem, micsoda sarazás lesz itt nyáron!

A legnagyobb élmények (ebből több is volt, főként Tóbi számára): látogatás a frankfurti Senckenberg (más néven dínó!) múzeumban, ami egy természettudományos múzeum, igen erős dinoszauruszos elhajlással, az első (majd később még egy csomó) ICE megpillantása és lefotózása a frankfurti főpályaudvaron, a Darmstadt-Köln vonatút oda-vissza (ez Flórika szemszögéből nézve egyszerűen csak idegőrlő lehetett), Oma teljesen váratlan felbukkanása Darmstadtban, majd vele egy közös nap eltöltése, egy sütkérező leguán megpillantása közvetlen közelről a frankfurti botanikus kert pálmaházában.

A legnagyobb felismerés: számomra az volt, hogy Darmstadt felett naponta (nagyon) sokszor és (nagyon) közel húznak el Boeing 747-esek, tudjátok, az én kedvenc repülőtípusom. Gyakorlatilag hozzátartoznak a városképhez. De nem, ne féljetek, nem untam meg ám őket, minden egyes alkalommal tátott szájjal lestem, mind a négy hajtóművet!

A legnehezebb feladat: az volt, amikor egyik nap Tóbika nem aludta ki magát, és a város kellős közepén bemondta az unalmast (értsd: sírós hangon követelte, hogy azonnal induljunk Kistarcsára, bár őmaga mozdulni nem volt hajlandóe gy tapodtat sem). Adva volt a feladat: valahogyan vonszoljak el több kilométeren keresztül egy babakocsit, egy gyereket, még egy gyereket, egy futóbiciklit, valamint egy hátizsákot a napi cuccunkkal. Esetleg próbáljak velük buszra szállni, hogy könnyebb legyen. Vagy nehezebb, az attól függ. Végül méterről méterre haladva, iszonyatos nehézségek árán (volt, hogy az előbb felsorolt ÖSSZES tárgy/személy rajtam csüngött), de haza jutottunk. Hiába, motiválni tudni kell (magamat is, meg a gyereket is!)

A legnagyobb idill: egy teljesen valószínűtlen helyen, nevezetesen egy vonatsín melletti rézsűn/földút szélén köszöntött ránk. Flórika elaludt a babakocsiban, s hogy ne ébredjen fel, letelepedtünk mellé a fűbe Tóbival. Ezután kb. két órát töltöttünk itt el. Nagyobbik fiam a vonatközlekedést tanulmányozta (filmet is forgatott, naná!), én pedig a repülőket lestem leplezetlenül. Illetve elolvastuk az ÖSSZES frissen vásárolt könyvet, megittunk közösen egy üveg narancslvet, megettünk hozzá egy szép nagy édes perecet. Mert piknikezni jó!

A legnagyobb csend: a már említett múzeum alga/egysejtűek kiállítás részlegében fogadott bennünket, itt töltöttem el az alvó picikémmel úgy kb. másfél órát, hogy még csak véletlenül se ébredjen fel. Egész idő alatt egyetlen turista tévedt arrafelé, ő is csak azért, mert eltévedt. Tévedhetetlen ösztönnel választom ki a gyermek alvóhelyét!

A legkitörőbb örömmel: Tóbi mégsem a vonatokat, de még csak nem is a dínókat fogadta. Hanem amikor a tanyán bekukkantottunk az istállóba, az eksztázistól nem látva így kiáltott fel: BOCI! BOCI! BOCIKÁK!

A legnagyobb mázlink: az időjárással volt, csak az utolsó napon esett az eső, különben végig kellemes kiránduló idő volt!

A legtöbbet dolgozó ember persze Jan volt, neki ez az út főként szakmai jellegű volt, csak egy hétköznapot tölthetett velünk reggeltől-estig, akkor utaztunk Frankfurtba. Az a nap viszont nagyon emlékezetes marad! Rododendron forever!!!!

Június végén újra útra kelünk, célunk akkor az Északi-tenger lesz! Majd beszámolok! Csak győzzétek olvasni!

Anyád napja

Avagy ANYÁD hogy van?

Kezdjük ott, hogy Tóbika kb. decemberben elkezdte ölelgetni a szekrényben lógó menyecskeruhámat. "Anya, ez a kedvenc ruhám, mikor veszed fel?" A fogamat összeszorítva megígértem neki, hogy anyák napjára már rám fog jönni! Telt-múlt az idő, időnként odament kicsi fiam a szekrényhez, hogy akkor mikor is lesz anyák napja? Valamikor februárban megtudtuk, hogy április 30-án lesz a nagy nap! Én rettegve készültem, újra és újra felsejlettek előttem a reccsenő-szakadó öltések rémképei.

Már jócskán benne jártunk a márciusban, amikor egy fürdés utáni hősugárzó előtt ülős-szárítkozós szeánszon a fiam megsúgta, hogy ő már tudja a VERSET. El is mondta nekem nyomban, nem kellett noszogatnom egy percig sem. Nagyon, nagyon, nagyon édes kis versike volt, még sohasem hallottam ehhez foghatót. Magamban persze jót nevettem, mert no lám, nem is kellett ide (egyáltalán) semmiféle ruha, a verset így pőrén is nagy örömmel hallgattam. Boldog voltam, egy szorongással, egy teljesítménykényszerrel kevesebb!

Persze április utolsó napja csak elérkezett. Őrült magabiztossággal vettem le tegnap reggel a vállfáról a piros pöttyös ruhámat. Eszembe jutott, hogy amikor ebben belibbentem anno (2007-ben) a tánctérre, a DJ csak eképpen kommentálta a jelenségemet: A Pöttyös az igazi! És most milyen új értelmet nyer ez a ruha! Életem valaha vásárolt legdrágább ruhája amúgy, csak ez éppen nem látszik rajta. Sima nyári ruhának nézheti az avatatlan szemlélő. Csak én tudom, hogy milyen raffinált, az anyaga is, meg a szabása is. És most sem hagyott cserben! Rám jött, és még jól is állt! Tóbikával madarat lehetett fogatni az oviba menet, anya végre a szép ruhában van, egész nap!

A délelőttöt külön töltöttük, ebéd után találkoztunk újra az ovi folyosóján. Az egyik óvónéni kikkukantott a fürdőszobából, összecsapta a kezét, s így kiáltott fel: Gyerekek, megérkezett az első anyuka! Sejtelmem sem volt, mi következik most. Annyit tudtam, hogy személyre szóló műsorban lesz részem. De ami ezután következett, az a legvadabb elképzeleéseimet is felülmúlta. Kicsi fiam kézen fogott, és bevezetett a töküres csoportszobába. Az egyik játszósarkot gyönyörű baldachinos szentéllyé alakították át, virágokkal, szívecskékkel, szalagokkal díszítették körbe-körbe. Még épp nem volt giccses. Középen állt a trónus, itt foglalhattam helyet én. Kicsi fiam elémállt, és következett a már jól ismert vers, csak még éppen egy versszakkal kibővítve. És persze ajándék is járt a szavalat mellé, szívecske, festményke, fényképecske. És puszi, rengeteg puszi. Eléggé megzuhantam. Hamar rájöttem, hogy kár volt kifestenem magam. Ahogy már az esküvőn is. S mivel én nagyon szeretek adni is, nem csak kapni, az autóban már ott várta Tóbikát a hőn áhított mesekönyv, a Zog, a sárkány. Csak, mert olyan ügyes, aranyos...és a gyereknap is közeledik, tudtátok?
Ja, s ha a fentiekből még nem derült volna ki: anyának lenni jó!!!

PS: S majd elfeledem, előző nap a zeneoviban is megköszöntötték az anyukákat, Tóbika életében először ritmusra énekelt el egy szép kis dalt. Nekem, csakis nekem!

Boldogság

Szerintem (mondom: SZERINTEM) a világ legnagyobb boldogsága az, amikor az egyik fiam az egyik karomban, a másik a másikban, együtt ülünk a félhomályos gyerekszobában a már említett nagyon nagy és nagyon kényelmes fotelben, s én a magyar irodalom (főként a költészet) gyöngyszemeit duruzsolva ringatom őket álomba. A repertoár Tóbi születése óta többé-kevésbé ugyanaz: kezdem egy kis Este jó-val (ahogy Vitai Ildikó énekli - ezt Boriska révén ismerem!), aztán jön a Hogy mehetnék én be hozzád? (ezt apukám énekelte nekünk iszonyú sokat), aztán jöhet egy kis Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, és, hogy az égitesteknél maradjunk, eléneklem még az "Este van már, csillag van égen" kezdetű nótát is. Szeretjük még a Láttam, láttam lappantyút Nemes Nagy Ágnestől és kihagyhatatlan Gazdag Erzsitől az Álmomban.

Aztán, amikor már igazán kezdenek álmosodni, akkor bepróbálkozok egy Alszik a szív-vel Radnótitól, de a csúcspont Arany Jánostól a Családi kör, annak is az a szakasza, hogy "a gyerek is álmos, egy már alszik éppen / félrebillent fejjel az anyja ölében". Ilyenkor ideális esetben már csak az ütemes szuszogásukat hallom. Még nagyon halkan elsuttogom azt is, hogy: "végül földre hintik a zizegő szalmát / s átveszi egy tücsök csendes birodalmát", de ekkorra már mindketten mély álomba merültek. Lassan én is félálomba szenderülök, de ha nem, akkor jöhet még egy Altató József Attilától (a Halász Judit féle dallammal énekelve), és csak azért, mert lassan aktuális, befejezésül Weöres Sándortól következik a Nyári este - Dolák-Saly Róbert zenéjére (amikor még nem volt Pandacsöki Boborján) ...a bim-bam-nál már én is alszom.

Minden gyermekes és a gyermekét még csak váró olvasómnak kívánok ilyen boldogságos altatást, legalább egyszer az életben! Nekem ez ma este már a második ilyen alkalom volt!

Tóbika 44 hónapos

Igen, épp harmiccal több, mint az öccse. Mivel szinte napra pontosan két és fél év van köztük. Szóval 30 hónap. Könnyű megjegyezni! Na! Milyen is most az én szememnek fénye?
Tóbikám az, aki naponta meglep felnőttes hanghordozásával, választékos beszédstílusával és összetett mondataival. Komolyan, néha elfelejtem, hogy egy kisgyerekkel töltöm az időmet. Szerencsére időről időre emlékeztet rá őkelme, pl. amikor be kell kötnöm az autós ülésbe. Vagy amikor meztelenül rohangál a trambulinon. Bár ilyet felnőttek is csinál(hat)nak, persze.
Lényeg a lényeg, hogy Tóbika alapvetően egy nagyon jól kezelhető kisfiú, akire csak néha jön rá a rapli, de olyankor nagyon. Nézzük, melyek a neuralgikus pontok az életünkben.

A reggeli

Lassan rágj, tovább élsz - tartja az ősi közmondás, és Tóbi ezt szó szerint veszi. Biztos vagyok benne,  hogy valahol valamikor olvasta azt a belgyógyászi ajánlást, hogy egy falatot 33-szor érdemes megrágni, csakis a jobb emésztés érdekében. Főleg, ha édesanyád már többedszer figyelmeztetett, hogy nagyon kéne sietni az óvodába. Szerintem titokban csatlakozott a slow food mozgalomhoz. Siettetni teljesen felesleges, sőt, kontraproduktív. Annyit tehetek csak, hogy ha tényleg sietünk, igyekszem időben (értsd: legalább egy órával indulás előtt) asztalhoz ültetni, és valami olyat feltálalni, ami nem olyan nagyon rágós (egészséges kenyerek hátrányban pl.). Így aztán szent a béke! Imád közben olvasni, lehetőleg minden szelet kenyérhez más könyvet, ennek következtében a reggeli végére egész kis torony keletkezik az asztal végében. Ezt a rettenetesen rossz szokást a szüleitől leste el.

Az egyéb étkezések...

...sem a  gyorsaság jegyében telnek, de mivel jellemzően csak a hétköznap reggelek sietősek, ez egyáltalán nem gond. A gond inkább az elképesztő, szerintem minden elképzelést felülmúló válogatás. Nevezzük inkább egysíkú étkezésnek, amibe főként a következő ételek férnek bele: tészta (akármilyen formában, akármilyen feltéttel), szilvás gombóc (sokáig szilva nélkül, ma már nem kell sebészeti pontossággal eltávolítanom a belevalót), nudli, nokedli. És vége a felsorolásnak! Na, nem is akarok ennek a ténynek túl nagy teret szentelni. Nemrég olvastam Vekerdy egyik szösszenetét, amelyben leírja: minél kisebb jelentőséget tulajdonítunk csemeténk válogatósságának, annál kevésbé lesz tartós a probléma. Lényeg, hogy eszik valamit és láthatóan növekszik is. Tinédzser korára tuti kinövi!

A hiszti

Nálunk még javában tart a dackorszak, de azt kell mondanom, ebből a szempontból én elég rendesen el vagyok kényeztetve. Mert Tóbiás egy roppant értelmes gyerek, akivel a legnagyobb hisztirohamai közben is lehet észérvekkel vitázni. Az a magát földhözverős-agyeldolbós hiszti amúgyis csak nagyon ritkán jelentkezik nála. Általában akkor, ha nagyon fáradt, vagy ha sokat ült valamelyik rajzfilm előtt (megszűnik a belső képalkotás, agresszív, feszült lesz a gyerek, ahogy Vekerdy mondja). Szóval nagyon nagy hangsúlyt fektetek a megelőzésre e téren. Életbevágóan fontos, hogy felismerjem, mi a kiváltó ok! Persze próbálkozások mindig vannak, de ezeket igyekszem erélyesen, de inkább kedélyesen kezelni. Van Richard Scarry-nek egy idevágó könyve (amolyan Tesz-vesz város illemtan), abból szoktam idézni, ha kitör a balhé. Hihetetlen, de sokszor olyan mondatok segítenek, mint pl.: "Megcsípett a bőgőtücsök?" Hatásos még, ha a legnagyobb síróroham közepén állati nyugodtan elkezdek mesélni valami történetet, lehetőleg valami nagyon érdekeset. Ilyenkor általában győz a gyerek határtalan kíváncsisága, leáll a hüppögéssel és kéri, mondjam már el a végét. Szóval ilyeneket mindig tartogatok a fejemben vészhelyzet esetére!

Az engedetlenség

Na meg a süketség. Úgy értem, az alkalmi. Amikor egyszerűen nem hallja, azaz nem akarja meghallani, amit mondok neki. Persze, ilyen is van, de ilyenkor szerintem kulcsfontosságú az, hogy én nyugodt maradjak. Hiszen minél inkább felhúzom magam, ő annál inkább nyeregben érzi magát. Hahaha, végre sikerült jól felhúznom anyát! Naná, hogy az én agyam is elcsattan, a hangom felcsattan, de a kezem a gyereken nem csattan. Erre egyetlenegyszer volt példa, amikor szándékosan kezdett el nyúlkálni a konnektorba. Akkor ez volt az én nagyon átgondolt, nagyon felelős reakcióm. Ah, dehogy, zsigerből a kezére ütöttem, annyira megijedtem. Kb. 5 perc nem telt bele, s ő hasonló módon vezette le a feszültségét rajtam. Merthogy én ilyen szuper példát mutattam neki. Azóta tudom, ezt nem. Minden mást lehet, ezt nem. Ahogy a már sokat idézett Vekerdy mondja: a verés a teljes szülői kétségbeesés és tehetetlenség jele.

A büntetés

A fentiek fényében talán érthető, talán furcsa, de nálunk ilyen nincs. Nincs sarokba állítás, nincs nyugifotel, még gondolkozó lépcső sincsen. A feszültségeket, rendetlenkedéseket akkor és ott lerendezzük és kész. Sok tanácsadó könyv komolyan javasolja az időleges szeretetmegvonást (pl. ne szóljunk a gyerekhez). Szerintem ez egy egetrengető baromság. Nálunk amúgy sincs rá szükség, hiszen ha komolyan rászólok Tóbira, őkegyelme általában rettenetesen megsértődik és elvonul. Aztán amikor lenyugszik, visszajön és minden rendben folytatódik tovább. Hiszek abban, hogy ha egy gyerekre egyszer-kétszer-háromszor rá kell szólni, akkor a szülőnek kell rohadtul elgondolkozni azon, hogy mi okozhatja a gyerekben a feszültséget, és adott helyzetben változtatni kell a szituáción. Az esetek döntő többségében figyelemfelhívásról van szó, amire reagálni KELL (lehetőségeinkhez mérten persze, de legább szóban, ha épp el vagyunk foglalva).

Egyebek

Az uraság nem kifejezetten szeret önállóan öltözni és a játékai között rendet rakni. Érdekes, pont ezt a két dolgot műveli példásan az óvodában. Na, de ott nincsen ANYA, aki bármikor és bármit megtesz az ő fiacskájáért. Nagyon szeret(ne) órákon át a képernyőhöz szögezve elmerülni Mickey egér kalandjaiban. Esetelg Donald kacsáéban. De, mint ahogyan azt már fentebb említettem, a folyamatos audiovizuális inger iszonyatos belső feszültséget teremt az én egyébként oly nyugodt gyermekemben. Szóval persze, hogy van filmnézés, de csak határozott ideig, a nap határozott szakában. Kivéve, ha egyedül vagyok itthon, és a kisebbik nagyon nehezen alszik el. Olyankor - szomorú, de való - ez a csodafegyver Tóbi csöndben tartásához. De utólag mindig megiszom a levét, szóval csak végső esetben alkalmazom ezt a módszert, a megfelelő kockázat-előny értékelést követően. Értsd: üvölt a kisebbik? Nyomás a youtube elé!

Ami szép és jó...

...na ebből van a több. Csak azért írtam le a fentieket, hogy nehogy úgy tűnjön, tökéletes a fiam. Pedig igen. Tökéletesen okos, értelmes, meg nagyon nagyon ügyes. És vicces. Kb. az egyik legviccesebb ember a környezetemben, kevés emberrel töltök olyan szívesen időt, mint vele. Kissé a saját képemre formáltam a gyermekemet. Ha már nem shoppingolhatunk és nem szépségszalonozhatunk együtt, legalább a humorunk legyen hasonló, ugye? Tóbi az a gyerek, akit bármikor és bárhova szívesen magammal viszek, nincs kétségem afelől, hogy megfelelő olvasmánnyal ellátva jól fog viselkedni. Múltkor pl. a manikűröshöz kísért el, s tűrte a várakozást példásan (egy Kázmér és Huba gyűjteménnyel és a telefonommal felszerelkezve persze). A türelemfonál másfél óra múltán szakadt el, de akkor sem a földhöz kezdte magát verni, még csak nem is a manikűrollóval kezdett el döfködni, hanem simán átkarolt hátulról és elkezdett puszilgatni. Valamit tud ez a gyerek. Baromi gyorsan kész lettem és elvittem fagyizni. Vacsoraidőben! Hiába, a nőkhöz érteni kell!

De bármikor szívesen beviszem magammal Pestre is, akár tömegközlekedve. Fegyelmezett, nyugodt, értelmes gyerek, nem rohan el, nem követelőzik, ellenben minden újabb járműnek nagyon nagyon örül. Útközben pedig kulturáltan eltársalgunk, naná, pl. hogy melyik játszóteret vagy játszóházat ejtsük útba és miért éppen azt! Vagy éppen összebújva olvasunk. Ez bármikor jó mulatság, útközben is, otthon is. Egy másik kedvelt tevékenységünk még a filmforgatás. Komolyan, még a legelcsigázottabb, legdacosabb Tóbit is meg lehet győzni a fogmosás fontosságáról, ha felajánlom, hogy közben filmet forgatunk (a telefonommal) a fogszörnyekről. Már jópár ilyen gyöngyszem van a telómon, ezeket óriási röhögések közepette szoktuk visszanézni.

Be kell látnom, egy poszt nem elegendő ahhoz (de még kettő sem), hogy visszaadjam, milyen az én drága kisfiam. Próbálok most a tényekre azaz a számadatokra koncentrálni. Kb. 17-18 kg, százvalahány centi magas, döntően 110-es ruhákat hord, a lábmérete 28-29-es. Kedvenc tevékenysége az olvasás (úgy értem, a maga módján), a vonatozás és minden, amit az udvaron lehet csinálni (trambulinon való őrült ugrándozás és rohangálás, lehetőleg minél kevesebb ruhában, közben fennhangon énekli a Csimpilimpit, homokozás, mászókázás és csúszdázás). Ha bent vagyunk, órákig el tud játszani a kis plüssálataival, ilyenkor egész kis világokat épít fel magának, hol németül, hol magyarul karattyol. Ja, mert kétnyelvű a lelkem. Jaj, annyi mindent tudnék még írni, de majd inkább külön-külön posztban, egy-egy témát körbejárva.

Itt most legyen elég befejezésül, hogy Tóbiás az én szívem nagy nagy csücske, akivel öröm minden egyes pillanat, sokszor inkább barátomnak érzem, mint gyerekemnek, akinek nagyon nagy lelkesedéssel követem nyomon a testi-lelki fejlődését!

Flórika 14 hónapos

Telik az idő! Észre sem vesszük, máris felnő! De hadd ne idézzek többet a mindenki által kedvelt Közhelyszótárból. Mona anyuka nyomdokaiba szeretnék most lépni, aki időnként posztol egy állapotjelentést a gyerekeiről. Nekem most a kisebbikem van soron! Lássuk!

Florimori szerintem a világ legaranyosab, legcukibb kisfiúja. Erre tegnap jöttem rá immár sokadszorra, amikor kettesben guggoltunk óriási érdeklődéssel a sütő előtt azt fürkészve, vajon kisült-e már a húsvéti kalács (amit apa és Tóbi dagasztottak és fontak, hogy még nagyobb legyen az idill!). Ha kisült már, ide véle! - volt kiovasható Flóri lelkes arckifejezéséből és én egyet értettem vele. Hadd egyem meg melegébe! Mondtam már, hogy zabálnivaló kisfiam van?

Szóval Florcsi. Utoljára két hónapja mérték, akkor volt 10 kg és 74 cm. Szerintem ehhez képest már minden tekintetben nőtt (gazda szeme hízlalja a jószágot, vagy hogy is van ez?) 80-86-os ruhákban jár, a lábmérete 20-as. Nem nagy, nem kicsi, szerintem pont jó, cipelni nekem bőven elég. Főleg, ha még Tóbi (17 kg!) is felkapaszkodik mellé az ölembe, és együtt táncolunk a nappaliban...ilyen pillanatokban áldom az eget, hogy heti kétszer célzott súlyzós edzéssel fejlesztem emelő-cipelő izmaimat. Amúgy Flóri nem az a magát cipeltetős fajta, inkább a magát ölből kitépős-önállóan lépkedős gyerekek táborát gazdagítja, immáron tíz hónapos kora óta. Szerintem ő világ legizgágább, legmozgékonyabb kisfickója, aki minden csínytevésben benne van. Van ehhez egy eszméletlenük kópés arckifejezése, nagyon hangos, gurgulázós nevetése, és elképesztő méltatlankodó hanghordozása, ha valamit elveszek tőle (szobanövényt, telefont, csillagcsavarhúzót), vagy ha valamit nem adok oda neki, esetleg valahova nem engedem felmászni (rajzolós kisasztal, üveglapos dohányzóasztal, hangfal és fotel).

Ja igen, a mászás. Tóbit dajkálva mindig elrettenve néztem a mászós gyerekeket. Vajon mi bajuk lehet, minek másznak ezek ennyit. Aztán lett nekem is egy kis mászóbajnokom. Bármikor, bárhova, ha kell, hoz magának kisszéket, magasítót, akár a másik szobából is. Semmi és senki sincs biztonságban, a veszélyes tárgyakat már nem elég magasra tenni, be is kell őket zárni, lehetőleg hét lakattal. (De mivel Tóbi már elég ügyesen bánik a kulcsokkal is, ez sem életbiztosítás).

Máskülönben Flórika elég nyugis, okos, értelmes kisfiú, akinek szerencsére könnyen el lehet terelni a figyelmét, és ha úgy van kedve, egyedül is el tud játszani. Kedvence a dohányzóasztal, amin prímán el tudja tologatni a kisautóit, ezt vélhetően a bátyjától tanulta el (meg én is rásegítettem egy kicsit, mert szeretem ezt a roppant meditatív tevékenységet - nézni, miközben én a konyhában serenykedek). A könyvekkel eléggé viharos a kapcsolata, szereti őket lepakolni s a vad rágást-harapást egyre inkább váltja fel a lapozgatás-nézegetés. Azért persze egy-egy oldal még áldozatul esik a fokozott érdeklődésnek.

Nagyon pozitív változást hozott a két fiú kapcsolatában, hogy Flórika már nem szedi szét a Brio síneket, hanem ő is szereti tologatni a kis favonatokat. Így  már ő is belépést nyerhetett Tóbi szobájába, ahol állandó jelleggel üzemben van egy-két (esetleg több) vasúti pálya. Egész jól eljátszanak egyébként is, még a vitás kérdéseket is le tudják egymás között rendezni, ha éppen úgy tartja kedvük (egyre többször úgy tartja). Tóbi kifejezetten szereti tanítgatni a kistesóját mindenfélére. Kettejük közül egyébként is ő a megfontoltabb. Éppen ezért általában Flórika szokta kezdeni a rendetlenkedést (pl. fürdés közben a mindent elárasztó pocsolást), Tóbi pedig óriási elánnal (és visító nevetéssel) kapcsolódik bele abba a "hogyan növeljük édesanyánk ősz hajszálainak számát?" célzó tevékenységbe. Tehát amint rászólok valamiért Flórira, a nagy és okos testvér azonnal ott terem és kontrázik, esetleg még rátesz egy lapáttal. Nincsenek illúzióim, ez a testvéri összetartás az évek múlásával csak erősödni fog, vélhetően az én káromra. De lényeg, hogy szeretik egymást!

A beszéd terén Flórió még nem alkot nagyokat, az apa-anya-baba szentháromság már megy régóta, ba a banán, va a kutya s az egyéb négylábú állatok, ma a madár és minden, ami repül. Elértünk amúgy a lelkesen mutogató korszakba, s mivel az utcán mindig van valami látnivaló (kutya, galamb, autó, HÉV, mint egy rendes faluban!), a babakocsiban altatás illúziója már régesrég szertefoszlott.

Ja, az altatás. Drága kisfiam szerencsére nagyon jóalvó, kivéve, ha beteg vagy ha fogzik, esetleg ezt a kettőt egyszerre műveli, mint pl. most. Ha egy nap sokat van a levegőn (értsd több órát legalább), akkor déltől alszik egy jó két-három órát, majd este nyolctól újabb nyolcat-kilencet-tízet. Könnyen, gyorsan elalszik, általában egy kis dúdodlás, ringatás hatására. Csodálatos, meghitt pillanatok ezek, mégis nagyon várom már, amikor a két fiúnak egyszerre olvashatok esti mesét. Ez pillanatnyilag Flórit egyáltalán nem érdekli. Ha mesélek, azonnal jön, kiveszi a kezemből a könyvet és átveszi az irányítást a betűk felett. Nem baj, majd eljön még a közös mesélések ideje!

Mi maradt ki? Igen, az evés! Imád mindent, amit én vagy az apja eszik, kezdettől fogva óriási érdeklődést mutat mindenféle enni-és innivaló iránt. Kedvence a joghurt, a banán, mindenféle főzelék és a kalács (talán ezért is várta tegnap annyira, hogy kisüljön). Gyönyörű, édes, csillagszemű kisfiam, akivel öröm minden perc! Hamarosan újra írok róla!