Boldogult ifjúkoromban néptáncosi karrierrel is próbálkoztam. A lelkesedés megvolt, a próbákra be is engedtek, de a fellépéseken - ritumsérzék híjján - többnyire a magnót kezeltem. Ja, meg Németországba is kiutazhattam a csoporttal, de főként tolmácsolni. Istenem, nem lehet mindenki multitalentum! Azért vannak szép emlékeim is. A csoportban volt két marha nagynövésű fiú, ráadásul ikrek. Eleve jó, ha fiúk is jönnek néptáncolni, ez a páros koreográfiáknál különösen előnyös. A tanárnőnk meg nem győzött bennük gyönyörködni. Jegenyék! Az én jegenyéim! Így nevezte őket.
Teltek az évek, és most már az én életemben is van két jegenye. Hah, aki azt hiszi, hogy már megint a fiaimról fogok ömlengeni, az most gyorsan nézzen bele egy botanikai határozóba! A 104 meg a 125 centi maximum csenevész bokrocskának elég...bőrlevelű korallberkenye, miegymás!
Hiszitek, nem hiszitek, az én életemben vannak más férfiak is! Egyikük alulról, másikuk felülről súrolja a két métert. Sok szempontból tiszteletre méltó férfiak ők, hosszan lehetne sorolni az érdemeiket. De most csak a testiségre koncentrálok. Nézzük!
Kezdjük ott, hogy belőlem óriási elismerést vált ki, ha egy férfi elkezd diétázni. Mert. Ugye! A társadalom sokkal elnézőbben bánik a férfiakkal. Mackós! Apukás! Jó hozzábújni. Ilyenekkel illetik őket. Szóval az egyessel kezdődő személyi szám eleve mentesítő tényező. No, de ha még magasak is! Úgy értem nagyon magasak! És azt a néhány pluszkilót tényleg csak a vájtszeműek veszik észre, meg a kekeckedők. Esetleg a feleségeik, de őket most hagyjuk ki a buliból. Előrebocsátom, egyiküket se szoktam bámulni feltűnően, strandon még együtt a büdös életben nem voltunk, meg egyéb ilyen ruhamentes szituban sem. Mentségemre szóljon, hogy egyikük a keresztlányom apukája, másikuk a sógorom, úgyhogy talán ez a körülmény megbocsátható nekem. Tehát!
Őszintén meglepett, amikor megtudtam, hogy család mellett, munka mellett, tanulás mellett, élet mellett ők ketten - egymástól függetlenül - elkezdtek életmódot váltani. Keményen, kitartóan, következetesen. És kiváló eredményekkel! Tökre hatásos lenne most előtte-utána fotókat beilleszteni róluk, ám erre se anyagom, se felhatalmazásom sincsen. Azt se írom, hány kiló, hány ruhaméret, meg hány fekvőtámasz. Egyszerűen higgyetek nekem, úgysincs más választásotok. Egészen elképesztő a változás, és nagyon előnyös! Én magamtól nem gondoltam volna, hogy ilyesfajta megszorításokra szükségük lenne, de most látom, csakis a javukra vált. Már a puszta létezésük motivál, erőt ad és bíztat. Köszönöm!
Kellenek a nyugis hétvégék. Mi nem megyünk sehová, hozzánk se jön senki. Nagy ritkán akad ilyen. Az elmúlt szombatnak is így indultunk neki. De aztán!
Szombathoz képest nagyon korán, már jóval hét előtt ébredtem. Na, mondom magamnak, hiába maradt még egy kis derékfájás tegnapról, kiugrom az ágyból, megyek futni! El is indultam lábujjhegyen a sportcuccaim felé, de ekkor az egyik majd a másik fiam is szólt, hogy szombaton reggel illendő még egy kicsit összebújva szuszogni. Ment is a durmolás vagy kilencig. Amikoris eszembe jutott, hogy ma van az a nap, amire január óta várunk. Vagyis délutánra végre volt hely (azaz kettő) az úszóiskolában. A fiúk viszont már rég kinőtték a gumipapucsukat (az úszógatyájukat szerencsére nem), úgyhogy én szépen elpályáztam a közeli cipőboltba. Mire hazaértem, eggyel nőtt a létszám, a szomszéd gyerek döntött úgy, hogy végre kipróbálhatom, milyen lenne háromgyerekes anyukának lenni, s ebéd közben három(pluszegy)fele figyelni. Óriási szerencse, hogy Jan főzött, nekem nem volt hozzá idegem. Desszert után rövid úton haza is küldtem a pótgyereket, rá kellett készülnünk a délutáni lubickolásra.
Az evickélés helyszíne a közeli fitnessz-wellnessz-komplexum, igazán gyönyörű hely, belépéskor azonnal úgy éreztem, itt nagyon hamar tag szeretnék lenni. Csak még várnom kell augusztusig, hogy lejárjon a másik tagságim. A fiúk iszonyatosan élvezték a teljes megmerítkezést, alig akartak kijönni, amikor lejárt a tízperces próbaúszás-szintfelmérés. Úgy döntöttek a szakik, hogy egy csoportba kerülnek a gyerekeim (huh, logisztikiai megkönnyebbülés), szerdánként fognak minden békák nyomdokaiba lépni. Gyors zuhanyzás, törölközés, öltözés ÉS szerződéskötés után autóba vágódtunk. Mentünk haza egy jót döglődni a kanapén? Majdnem. De csak majdnem.
Két órás késésben voltunk ekkor már Tóbika legjobb barátnőjének szülinapjáról. Ahol nyilván az én két fiam képviselte kizárólagosan az erősebbik nemet. Fűztünk gyöngyöt, játszottunk boltosat, Flórika volt a legpengébb a Jégvarázs-társasjátékban, a nagyobbik fiam szájából meg egy olyan mondat is elhangzott, hogy: "nyugodtan megpuszilhatsz, de attól még nem foglak feleségül venni!"
Sajnos minden buli végetér egyszer...de nem keseredtünk el, mert még jött a ráadás! Volt két kínai kislány is a vendégek között, őket a közeli étterembe kellett elszállítani, ahol a szüleiknek szombat este is szorgoskodniuk kell. Ekkor következett az est fénypontja.
Három kislányt és két kisfiút zsúfoltunk be egy kicsi kézihúzós kocsiba, s caplattunk velük végig a belvároson. Nem tudom, mikor röhögtünk ennyit utoljára! Mert hol az egyik hagyta el a cipőjét, hol Flórika lógott ki a macskakőre, hol az ünnepelt döntött úgy, hogy anyósnyelvvel hergeli a kóbormacskákat, hol pedig az apuka (akinek igazából húznia kellett volna a kicsi kocsit, teljesen Haragosi nélkül) jutott arra a következtetésre, hogy szappanbuborékokkal ijesztgetni a gyerekeket, na az bizony jó móka! A szituáció csúcsrajáratása az volt, amikor az egész kompánia berobogott a puccos ázsiai étterem kellős közepére, ahol frankón díszpontyok úszkálnak az asztalok körül és az egyszeri német zakóban vacsorázik, legalább. Én nagyon bírom az ilyen kontrasztos helyzeteket, Flórika viszont fel volt háborodva, hogy akkor mi most miért nem vetjük rá magunkat a csokiszökőkútra, mint rendesen (mintha eddigre nem kapott volna gumimacimérgezést...).
Minden jónak végeszakad egyszer, mi is szépen elpályáztunk haza, sűrűn lobogtatva a zsepiket meg az Elzás party-zacskókat (benne matrica, gumicukor, kifestő...).
S, hogy mennyire volt fárasztó ez a sima kis szombat? Csak annyira, hogy mind a szülők, mind a gyerekek elaludtak meseolvasás közben, könyvvel a kézben, Jannak úgy kellett éjfélkor körbejárni és leoltani a villanyokat a házban...
Az óvónénik elmentek megtervezni a jövő évet, mi meg otthon maradtunk hármasban. Azaz dehogy maradtunk! Természetesen azonnal vonatra szálltunk és átzötykölődtünk Mannheim-ba, a tőlünk kb. húsz kilométerre eső metropoliszba.
Mert mit tesz a hatékony városmarketing? Ha egy város, amely a Neckar és a Rajna folyók találkozásánál terül el, önmagát Neckarmetropolis-ként definiálja, akkor az ember hajlamos beleátni ezt-azt. Én például egészen tegnapig meg voltam győződve róla, hogy Frankfurthoz hasonlóan legalább hatszázezer lakosa van. Erre - Tóbi kérésére, kis kaliforniai segítséggel - kiderült, hogy lakosai számát tekintve egy mindössze Debrecen vagy Miskolc nagyságú városról van szó! Mondjuk mindegy is, a főpályudvara messze sokkal menőbb, mint az említett városoké. ICE 1,2,3, TGV, svájci Intercity...ez mind megfordult itt, nem is egymás után, hanem egyszerre, lehet őket bámulni tágra zárt szemmel.
Pedig a városközpot irányába is érdemes elindulni. Szerintem az a Paradeplatz, ahol a létező összes (szerintem tíz körüli) villamosvonal találkozik, és a Sternverkehr (csillagforgalom!) az valami egészen elképesztő élmény. A nap azon ritka pillanatai ezek, amikor minden irányból egyszerre érkeznek a térre a villamosok, megállnak, és át lehet szállni az egyikről a másikra. Közlekedésmániásoknak ez maga a mámor! Főleg pereccel a kézben, hátunk mögött zubog egy gigantikus méretű szökőkút, arcunkat símogatja a koranyári nap...én ezeket a hétköznapi csodákat imádom a legjobban, komolyan, sokkal inkább, mint bármelyik szervezett/előírt ünnepet.
Ráadásul a tegnapi nap szuper jól alakult, a délutáni programunkat váratlanul lemondták, így igazán bőlére ereszthettük a városnézést. Na, ez miből állt? Természetesen fel kellett mennünk a hatemeletes Kaufhof legtetejére, ahol is a játékosztály található. Itt először hódolatunkat fejeztük ki a legóból felépített, életnagyságú birodalmi harcos előtt, elképzeltük, milyen lenne, ha volna 499 eurónk a Lego-Halálcsillagra, nyomkodtuk egy kicsit a villogó-sípoló BB8-ot, kétszer tuti felborítottuk a Darth Vader figurát, meg a Kylo Ren maszkban is rohangáltunk egy cseppet. Mindez persze csak azért okozott igazán örömöt, mert végre elmerülhettünk az időtlenség csodálatos érzésében, anya nem nézegette az órát, nem siettünk sehova igazán.
Tegnap a kötelező programelemek mellett volt még egy külön látványosság is. Ki lehetett próbálni egy hiper-szuper fejen pörgős távirányítású autót! Már maga a játék is hatalmas élmény volt, kinek miért. A gyerekeknek nyilván jól esett a felfedezés öröme, meg az a tény, hogy most mindent lehet, az összes folyosón szabad gátlástalanul ronagálni, átrobog a kicsi kocsi a járókeretek alatt, a nyugdíjasok elnézően mosolyognak és nem szól ránk senki! Nekem pedig az, ahogy őket nézhetem, ahogy felszabadultan, boldogan és egymást nagyon szeretve játszanak. Másnak is szemet szúr ez a felhőtlen harmónia, nem is hagyja szó nélkül: asszonyom, ezek a gyerekek bámulatosak! Mindazonáltal nagyon elevenek! Nagyon fárasztó velük?
Egy pillanatra elgondolkodom. Fárasztó? Fárasztó! Rettenetesen megerőltető. Mert állandóan jövünk-megyünk, szünet nélkül kérdeznek, érdeklődnek, csacsognak, csevegnek és pörögnek. De csak magamra vethetek. Én neveltem őket ilyennek. És én egyáltalán nem bánom. Szóval igen, fárasztó. De csakis jó értelemben. Erről persze eszembe jut a személyi edzőm arca, amikor anno, 2013-ban mondtam neki, hogy nekem azért kell rendszeresen sportolnom, mert rengeteg energiára van szükségem a hétköznapokon. 25 éves szingli hapsiként csak dikházott. Utólag mesélte, hogy én voltam az első nő a praxisában, aki nem a fogyást célozta meg első helyen. És igen, ugyanő hitte azt is, hogy a próbaalkalom után a büdös életben nem lát engem többet. Na, ebből lett aztán egy év kemény közös munka, a többi pedig már történelem!
Azóta Flórikám amúgy járni, mászni, rohanni és akrobatikus mutatványokat is megtanult, szóval az állítás többszörösen is igaz. Rengeteg energiára van szükségem. A heti öt alkalom mozgás nálam alap, és nem önző célból. Csak így tudom ellátni őket a lelkiismeretemnek megfelelően.
Na, de minden távirányítású autót meg lehet unni egyszer, Tóbit hamarosan egy X-Wing-Fighter előtt találom álmodozva. Kérdezem, van-e még valami más úticélunk mára. A válasz egyszerre vág földhöz és repít soha nem látott magasságokba:
- Anya, ha arra apellálsz, hogy még a gyerekkönyvtárba is eljutunk ma, felejtsd el!
Imádom azt az okos kis buksiját, meg a tényt, hogy nem hiába olvasom rongyosra a számat esténként! Édes fiam, elég színes már így is a szókincsed, bambulj csak a vitrin előtt, ameddig jól esik.
De aztán mégis átjutunk a tér másik sarkán álló C&A-ba. A gyerekosztályra, megint, naná! És elkövetkezik a nap fénypontja, az élmény, ami miatt érdemes volt felkelni. Állj, rosszul mondom, ami miatt érdemes volt megszületni! Nekem az az elvem, hogy ilyen nélkül nem múlhat el nap! Eddig is gyanítottam, de most már tudom, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hét év izzadságos gyötrelme. Mert mi történik?
Elkezdünk a fiúknak tavaszi-nyári ruhatárat válogatni. Előrebocsátom, életemben először csinálok ilyet. Mármint úgy, hogy ők is ott vannak. Eddig mindig nélkülük ejtettem meg a nagybevásárlást, otthon szépen - többnyire borzalmas hisztik közepette - felpróbálták, aztán vihettem visszacserélni a felét. Nem tudom, mi volt velem tegnap, honnan vettem a bátorságot, hogy MINDKÉT gyerekkel elmentem egy in situ(!) gardróbcserére. Ők pedig gyönyörűen tűrték.
Mit tűrték? Tóbi kiváló segítségnek bizonyult, két perc alatt megtanulta, milyen méreteket keresünk, így a vásárlás legpusztítóbb (értsd: méretkeresés) részét azonnal levette a vállamról. Flórika pedig pontosan fejben tartotta, miket akarunk neki venni már hetek óta: napsapka, öv, pénztárca, rövidgatya, póló, tréninggatya, és még kit tudja, mi minden! Ja, zokni, rengeteg! Válogatás, szedegetés, irány a próbafülke. Itt is szépen, fegyelmezetten viselkedtek, vetkőztek, próbáltak, öltöztek rendületlenül. Egyszer sem rohant el egyikük sem! Ez nekem óriási és igen jó élmény volt! Főleg Flórikánál, aki egyenesen imád a ruhák között bújócskázni és engem az idegösszeroppanás szélére hajkurászni. Semmi ilyesmi nem volt most. Konstruktívan, hatékonyan és meglepően jól szervezetten telt a fél óra, amit a hatodikon töltöttünk. Ezt igen erősen meg is éreztem a pénztárnál, amikor a háromejgyű összeget pengettem kifele.
Az ám, kifele! Kifele menet Tóbi száját elhagyta a nap második kedvenc mondata:
- Anya, jól láttam, magadnak nem is vettél semmit?
Látjátok, már a gyereknek is feltűnt a puritán életmódom!! Azt neki nem kell tudnia, hogy a kasszánál kaptam egy 25%-os kupont, amit május első két hetében lehet (mit lehet? kell!) majd levásárolni...
Gyors halebéd a Nordsee-ben, aztán már robogunk is Bürstadt felé szélsebesen. Öt óra bőven elmúlik, mire haza esünk, részemről hullafáradtan (sportos életmód ide vagy oda). Játék, játék, játék, új dolgok mosása, teregetése (Flórika önszántából segít!), futás, meseolvasás (Rumini, utolsó kötet!), elalvás előtt még Tóbi megsúgja az apjának, mennyit is hagytunk ott a csodás Star Wars-felsőkért meg zoknikért. Egyem meg azt a páratlan memóriáját!!!
Álomba zuhanás közben még bevillan, amikor a kilencvenes évek elején mentünk haza anyukámmal a Sugárból, ahol előzőleg megvettük hármunk teljes tavaszi-nyári ruhatárát, és a tesóm így ugrott otthon nagymamánk nyakába: képzeld, otthagytunk vagy tizenötezer forintot!!! Hát igen, rongyot rázni tudni kell!
Flórika beszédfejlődéséről volt már itt szó, meg bizonyára lesz is. Meg van is. Éppen most.
Tegnap este eléggé el nem ítélhető módon az egyik Anna-Peti könyvből olvastunk. Ez a kötet abban az időben keletkezett, amikor Gergő még nem élt, nem is szerepel egyik történetben sem. Feltűnik ez Flórinak is, kezdi a faggatózást:
- És Gergő? Hol van Gergő? Még az anyukája pocakjában van?
- Hát igen, talán igen - mondom én és olvasnék tovább, mert igazából baromi álmos vagyok.
De ő nem hagyja annyiban a dolgot:
- De az is lehet, hogy még nem létezett.
- öööööööö (Anya padlót fog a gyerek által használt szótól, egy értelmes választ nem tud kinyögni)
- Vagy talán már meghalt - fűzi tovább a gondolatot a kisebbikem.
- Jaj, nem, azt biztosan nem!!! - próbálom menteni a menthetőt...
Aztán hamar pont kerül a sztori végére, kicsi fiam gyorsan elpilled, sokat kertészkedett a lelkem az apjával.
Idén vagyunk tíz éve házasok Jannal. Egyházasok, úgy értem. Felejthetetlen nap, tudom. Meg a memóriám is jó. Mégis szédületes, mennyi mindenre emlékszem 2007. július 28-ról, percről-percre, óráról-órára. Még így, egy évtized távlatából is. Emlékezzünk most együtt! (És a végén azt is tudni fogod, melyik volt az a bizonyos legszebb pillanat!)
A délelőtt természetesen buzgó készülődéssel telt, részemről főként szépüléssel, vagyis szép is lettem, meg ültem is rengeteget. Hol a fodrásznál, hol meg a kozmetikusnál raktak fel rám ezt-azt. A két művelet között volt valahogy egy órám, azt otthon töltöttem, megjött eddigre pár rokon, elkvaterkáltunk magunkról meg a nagy napról is elfeledkezve, magunkba vígan pogácsát tömve. Talán ez volt a legszebb pillanat? Nem, még nem.
Volt beöltözés meg fotózás, aztán csak el kellett indulni a templomba, akármennyire mellette laktunk is. Én már javában az udvaron toporzékoltam, hajtottam ki a jónépet, amikor valami különös dörömbölésre lettünk figyelmesek. A nagy ausztráliai kopogó madár netán? (bocs, el kellett sütnöm a '92-es állatkerti poénodat - ezzel magyaráztad Fehér Andrásnak a légkalapács hangját befelé menet) Hamar fény derült a hangzavar okára. Kiderült, hogy Daniel, az egyik germán díszvendég öt perccel a templomi szertartás előtt képes volt beletörni a kulcsot a WC zárjába és őt kellett megmentened néhány jól irányzott kalapácsütéssel (konkrétan szétverted a zárat, de ezt most hagyjuk). Ezt a momentumot azóta is sokan emlegetik...nekem mégsem ez volt a legszebb pillanat.
Szép lassan átszivárogtunk a templomba, mindenki elfoglalta a helyét, csak mi ketten ácsorogtunk még az ajtóban. Jan türelmetlenül nyújtogatta a nyakát az oltár mellől. Persze, mert te vezettél oda hozzá. Az tudtam, hogy ez egy nagyon megható pillanat lesz, csak azt nem tudtam, hogy ennyire. Láttam, tudtam, éreztem, hogy te már legalább annyira a sírás határán vagy mint én. Nem tudom, végül melyikünk diktálta a tempót, csak azt tudom, hogy vonszoltuk egymást rohamtempóban. Meg is kaptam utólag a násznéptől, hogy na, ti meg jól elsiettétek a bevonulást! Fogalmuk sem volt, milyen csigalassúsággal vánszorogtunk az igaziból vágyott sprinthez képest. Szóval nem, nem ez volt a legszebb pillanat. Ez inkább ilyen túlélős, megúszós cucc volt.
Maga a szertartás, a kétnyelvű szertartás, ezt hadd hangsúlyozzam, mert nagyon sok munkánk volt benne, és nagyon jól sikerült, szóval az rendben lezajlott. Anyuci nagyon szépen olvasta fel a Szeretethimnuszt, ebben semmi tudatosság nem volt, hogy épp ezt adtam neki, de azóta sok nehézségen átlendített ez az emlék.
A templomból kilépve természetesen beleakadt a cipőm sarka az esőfogó rácsába, de Jan emlékezett, mit ígért pár perccel korábban, szóval a nehézségek közepette is támaszkodhattam rá! Csók, rizsszórás, csokordobás, pezsgő, narancslé, Detti anyukájának szenzációs pogácsája tonnaszámra...csoda-e, hogy alig akaródzott átsétálni a Kastély Vendéglőbe? De erre is sor került, rezes banda nélkül méghozzá!!! Fel, végig a Kör utcán, Attila nagybátyám, mint tiszteletbeli polgárőr vezetett bennünket. A forgalmat is ő tartotta fel a Maglódi úton, egy ezüsttálcával intette jobb belátásra az autósokat (hogy honnan volt nála a tálca, az a mai napig rejtély...de állítólag minden sofőr meg akarta nézni rajta az etikettet!). Ez lett volna a legszebb pillanat? Nem, ah dehogy!
Talán az volt a legszebb pillanat, amikor nekiláttunk a vacsorának, de a légkondi felmondta a szolgálatot, elkezdett ömleni a nyakunkba a víz és a pincérnő gyorsan átvedlett takarítónővé? Nem, nem ez volt a legszebb pillanat.
Akkor talán az, amikor te tartottál egy nagyon szép (historikus elemektől sem mentes!) beszédet a legendás német-magyar barátságról? Amitől minden jelenlévő teljesen el volt ájulva? Kicsit meg voltam sértődve, hogy nem engem, hanem Alízt kérted fel tolmácsnak, úgyhogy végül nem, nem ez volt a legszebb pillanat (pedig jól fordított amúgy!).
Esetleg az, amikor apósom nem bírt magával, kénytelen volt revansot venni és rögtönzött beszédében megtette a nagy vallomást, vagyis, hogy mi az a három dolog, ami miatt olthatatlan szerelmet érez a magyarok iránt? Nem, nem ez volt, pedig ezt már én fordítottam, és amikor arra lyukadtunk ki, hogy a magyar nők a legszebbek, akkor táncra perdültünk és nem úszott meg egy smárt a kisöreg.
Lehet ezt még fokozni? Mi volt a legszebb pillanat?
Talán az, amikor a második fogás közben felálltam és spontán módon elkezdtem ölelgetni meg puszilgatni a vendégeket, és akkor odajött apósom és megkopogtatta a vállamat, hogy most már legyek szíves visszamenni a helyemre és rendesen viselkedni (értsd: enni) én viszont azt válaszoltam neki, hogy pusziból soha nem elég!!!
Nem, nem ez volt a legszebb pillanat (bár kétségkívül nagyon emlékezetes).
Akkor talán az volt a legszebb pillanat, amikor bemutattuk Jannal a nyitótáncunkat, igen, Jannal, akinek hozzám képest van némi ritmusérzéke, lévén muzikális, de igazából pont annyira falába van, mint nekem, úgyhogy azért a nyamvadt bécsi keringőért külön tánciskolába jártunk, csak ezt a faék egyszerűségű koreográfia láttán senki sem hitte el...pedig még előző éjszaka is gyakoroltunk, pizsomában ÉS ünneplő cipőben!!! Ez inkább kötelező elem volt, semmint legszebb pillanat.
Akkor talán az volt a legszebb pillanat, amikor a tesómék mondták, hogy most ne menjen senki sehova, mert követekzik a PRODUKCIÓ! És mi vártunk. Ki lélegzetvisszafojtva, ki gyöngyöző homlokkal. Én a magam részéről eléggé türelmetlenül. Aztán még türelmetlenebbül. Már pont intettem a DJ-nek, hogy induljon a Kaiserwalzer, amikor megjelentek. Jópár Hovanyecz, plusz egy fő. Sajátmaguk barkácsolta Spongyabob-pólóban mindannyian! Én is kaptam egyet, de csak az előadás után. Amit nyilván csak és kizárólag én tudtam értékelni a jelenlévők közül (esetleg még Ilus). Jó, dehát az én esküvőm volt, nem? Öt perce legyen már mindenkinek a Spongyabob főcímdalára ugyan!!! A póló a mai napig megvan...de nem ez volt a legszebb pillanat.
Esetleg az, amikor Boriska és Ilus elénekelték gyerekkorom legnagyobb slágerét a Filmslágerek Magyarul II-es számú kazettáról, szóval ezt, hogy
Nem, nem ez volt a legszebb pillanat, pedig még Bíró Balázs is gitározott hozzá, és nem is rosszul!!
Akkor talán az, amikor a titkos intésemre előhoztak a rejtekéből 30 szál vörös rózsát és felköszöntöttünk benneteket anyucival a harmincadik házassági évfordulótok alkalmából? A mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy ezt az utolsó pillanatig sikerült titokban tartani!! Mint ahogy arra is, hogy a DJ kiváló stílusérzékkel lejátszotta Máté Pétertől azt, hogy
Jó, mondjuk ez várható volt, hogy ezen a pontján az emlékezésnek el fogom sírni magam, kicsit abba is hagyom most (könnyes szemmel baromi nehéz írni, a vakon gépelést meg elblicceltem a szakközépben Gréti néninél...leselkedéssel is hoztam a kötelező leütésszámot).
Látod, most meginogtam. Majdnem azt írtam, hogy ez volt igazából a legszebb pillanat. Ahogy ott állsz középen, Dr. H és a nők...előttünk az a rengeteg virág...szép volt, tényleg nagyon szép. De nem a legszebb!
De akkor melyik? Tényleg melyik volt a legszebb pillanat? Talán az, amikor Jan lepett meg engem, és lejátszott egy részletet sok-sok évvel korábbról az SW3 nevű német rádióadó vasárnap esti kívánságműsorából, amikor engem frankón felhívott a műsorvezető Németből, ADÁSBAN voltam, és aztán Jan kívánsága szerint le is játszotta nekem ezt a számot:
És akkor, csodák csodájára erre valahogy sokkal jobban ment a lassúzás, pedig nem is gyakoroltuk a tánciskolában...szép volt, persze, gyönyörű, megható, meg minden...de nem a legszebb! Arra még várni kell!
De meddig? A torta felvágásáig netán? Amit külön a Daubnerből, vagyis nagyon, de nagyon messziről hoztak nekünk Krisztáék, és nagyon, de nagyon finom volt, sok emelet, joghurt, túró meg egy csomó málna és barack, de én igazából csak másnap reggel tudtam megkóstolni, mert az esküvő napján, de főleg este olyan euforikus delíriumszerű állapotban voltam, hogy vizet is csak akkor ittam, ha külön belémdiktálták (pl. Katja, miközben öltöztem át menyasszonyból menyecskének). Ez is egy nagyon megindító élmény volt, a DJ itt is beletrafált, ezt a bakelitet nyomta fel, azóta is mindig szívesen hallgatom:
Na jó. Mindjárt éjfél. Én szépen, kis segítséggel átöltöztem a menyecskeruhámba (amihez kiválóan passzolt a piros sportszandálom és végre úgy és annyit táncolhattam, amennyit akartam és nem kellett félnem, hogy kitörik a sarka, és a nagybátyám egyáltalán nem alaptalanul gyanúsított meg, hogy Duracell-elem volt beleépítve), a DJ meg be volt idomítva, hogy jelentőségteljesen ordítsa bele a mikrofonba, hogy a pöttyös az igazi, és játssza le ezt a számot:
A számot, aminek a Why don't you like me? kezdetű sorával igazából apósomnak akartam üzenni...honnan is tudhattam volna, hogy eddigre már rég túl leszünk az összeboruláson...Jannak nagyon tetszettem, mint menyecske, a ruhát eddig a pillanatig sikerült titokban tartani...és mégsem ez volt a legszebb pillanat!
Akkor mégis mi? Amikor az unokatestvéreim, évtizedes versenytáncosi múlttal a hátuk mögött egymás után megtáncoltattak és én úgy repültem a parketten, ahogy még soha életemben, azóta se sose (remélem, idén nyáron legalább a fiatalabbik megforgat..ha már direkt haza megyünk az esküvőjére!)...vagy amikor az idősebbik és a barátnője (azóta felesége!) gyorstalpaló salsa tanfolyamot tartottak a násznépnek? Mindegyik pillanat szerves része volt az estének, de egyik sem érdemli ki a legszebb címet!
Vagy! De álljunk meg! Mi is ennek a bejegyzés címe? Love is in the air! És nem véletlenül! A lakodalmunkban három azaz három pár talált egymásra! Egyikből se lett életreszóló kapcsolat, de! LOVE volt a levegőben, tagadhatatlanul! Ehhez kapcsolódik A LEGELEMIBB kérdés(ed): van ennek a fiúnak külön szobája?? (És akkor tudnod kell, hogy a barátnőim direkt nekem kérték a Valami Amerika zenéjét, hogy egy jót tomboljunk, de én a kellős közepén faképnél hagytam őket, kirohantam és néhány keresetlen mondatot intéztem Veronka kérőjéhez a biztonságról!!!...ezért a mai napig nagyon büszke vagyok magamra!!!) De nem ez volt a legszebb pillanat!
Esetleg az, amikor megjött egy teljesen váratlan és hívatlan vendég, de te valami miatt tökre megörültél neki és el is beszélgettetek vagy fél órát egy üveg bor mellett?
Vagy amikor a keresztanyám hapsija felkért táncolni arra a mai napi feldolgozhatatlan mélységű és magasságú számra, hogy
Esetleg amikor anyósom, aki egy nagyon is bulizós alkat, de az esküvőnkön kicsit visszafogta magát, viszont ennél a számnál végre mindenféle önkontrollt elveszített:
Talán ez volt a legszebb pillanat? Nem, még nem, még mindig nem! Úristen, mindjárt hajnali négy óra, és még mindig nem volt a legszebb pillanat? Mi jöhet még? Jöhet még valami egyáltalán? Jöhet. Azaz nem jöhet. Nem jöhetett el valaki az esküvőre, pedig szívesen meghívtam volna. Hogy miért, az most maradjon köztünk, fedje jótékony homály. Nem érdemes az ilyesmit bolygatni. Nincs ma már jelentősége úgysem. De ő rendes volt, nem sértődött meg. Még előző nap a kezembe a nyomott egy CD-t és kérte, hogy ezt, de legalábbis a négyes számot játsszuk le ugyan...ha már nincsenek sokan...de te még ott vagy.
Jó. Azzal a mozdulattal becsúsztattam a táskámba. A táskámba, ami egész nap ide-oda vándorolt, néha már azt sem tudtam, éppen kire bíztam. Hajnali négykor végre eszembe jutott. A CD! A legtöbben eddigre haza mentek, csupán néhányan őgyelegtek a tánctéren, a DJ időnként gondterhelten rám pillantatott, hogy akkor ugye, mindjárt vége. Jó, mindjárt. Csak még erről a CD-ről játszd le a négyes számot legyél szíves! Te ekkor már a tánctér szélén ülve meredtél magad elé elgyötörten, tényleg csak becsületből maradtál velünk olyan sokáig.
Na! De! Amikor viszont felcsendült az a bizonyos négyes szám (amiről nekem az utolsó pillanatig sejtelmem sem volt, hogy mi lesz), valami olyan energiával ugrottál fel, amilyet se előtte, se utána nem láttam rajtad soha. Még azt is odakiáltottad, hogy AZTAKURVA! utána pedig (f)elkaptál és még vagy fél órát csörögtünk, mindenről elfeledkezve. Egyszerűen nem hitted el, hogy ez itt és most igaz! Bevallom, én sem! A mai napig sem!
Szóval. Nekem ez volt a legszebb pillanat. Köszönöm! Neked! Meg neki:-)
Ja! Az egyik videója alá ezt írta Aguilar valamely rajongója:
INMORTAL PARA SIEMPRE.
Ezt én sem tudom szebben mondani!
PS: Holtversenyben, na jó, majdnem holtversenyben végzett az élen az a pillanat, amikor hajnali ötkor ülünk az ágyon Jannal, ő a maga részéről angyali türelemmel szedegeti ki az atombiztos kontyomból a hullámcsatokat, de tényleg, végtelen türelemmel, a hetvenhetediknél is csak annyit jegyez meg lakonikusan:
azt szeretem benned, hogy ilyen szép nagy hajad van!
De én ezt már nem hallom, már rég elájultam, csak a fejemben zakatol az a szám, amire az elképzelhető legvadabb körtáncot nyomtuk pár órával korábban Zsuzsi barátnőmmel:
LOVE MEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!!!!!!!
...meg egy pár napja, hogy elkezdtem ezt a blogot. Egy csoda, hogy még életben van! Semmi ihletem sincs most, sőt, igazából a konyhában kéne rendet raknom, úgyhogy csak gyorsan a lényeget:
- csokinyuszik a szekrényben, páran idő előtti végelgyengülésben elpusztultak, de majd veszek újakat!
- életmódváltás dübörög, erről majd lesz szó a napokban
Három azaz három félkész blogbejegyzés várja, hogy befejezzem és élesítsem őket...csak bírjátok türelemmel!
A következő évre ígérek:
- sok mókát és nevetést
- pompás, életigenlő bejegyzéseket
- többszáz lefutott kilométert
- valamint a létezés értelmére is rájövök, gyanítom!
Neked ki a legjobb barátod? Én sokáig nem is tudtam, hogy van. Legjobb barátom. Úgy kb. tisztában voltam vele, kik állnak hozzám közel, kikre számíthatok. Meg amúgyis utálok ilyen címkéket osztogatni. De aztán, egy szép napon, vagyis inkább éjjel, szóval kibújt a szög a zsákból.
2013. március 14., este. Iszonyú hóförgeteg tombolt az M1-es autópályán. Csupán perceken múlott, hogy Jan nem keveredett bele és nem rekedt a végtelen kocsisorban éjszakára, úton Prágából hazafelé. Megúszta egy kis kicsúszással és korlátnak ütközéssel. De végül megérkezett, vacsorára, ha jól emlékszem. Már nagyon vártam a nem egészen egyhónapos Flórikával a karomban. Meg a két és fél éves Tóbikával is, nyilván. Zajlott szépen az esti rutin, amikoris én észrevettem, hogy nem feltétlenül rendeltetésszerűen működik a szervezetem. Valami azt súgta, még az éjjel fel kell keresnem az ügyeletet. Ekkor valahogy ösztönszerűen a telefonomért nyúltam és tárcsáztam valakit. Valakit, aki jártas az egészségügyben, és akiről kb. tudtam, hogy este tízkor is felveszi nekem (utólag tudtam meg, hogy csak nekem vette fel, mert amúgy már az ágyikójában feküdt).
Kriszta barátnőm gondolkozás nélkül kocsiba vágta magát, törődött is ő a szakadó hóval meg a sötétséggel! Tudta, érezte, hogy most mellettem a helye! Azt az élet nagyon nagy ajándékának tartom, hogy a két gyerekemet a legkisebb aggodalom nélkül tudtam az apjukra bízni, biztos voltam benne, hogy tökéletes ellátásban fognak részesülni. Flóri ekkor kapott életében először tápszert, anyatej-nyerésre már nem maradt idő. Ugrottunk be a kocsiba, indultunk az ügyeletre Krisztával.
Aki most azt hiszi, hogy kétségbeesve száguldottunk, az tényleg nem ismer minket. Talán kínunkban, de azért jókat röhögtünk, főleg azon, hogy milyen kreatívan megoldottuk a közös barátnős időt! No lám, alig egy hónapja szültem, s mi újra kettesben zúzunk az éjszakában! Közben a rádióban ByAlex énekelte a Kedvesemet, és mi tudtuk, hogy erre örökre emlékezni fogunk! Ahogy arra is, ahogy szinte gatyaféken csúszkálva jutottunk át a hóviharon a kórház bejáratáig, egymást támogatva, a szibériai viszonyokon hüledezve.
Valahogy a sürgősségin sem a pánik kerülgetett, Kriszta barátnőm (a kollégáival) gondoskodott róla, hogy jókedvben, bőségben teljen az idő. Persze, az elkerülhetetlen is bekövetkezett, de szerencsére kiderült, hogy nem olyan nagy a baj, ambulánsan is megoldható, a következő szoptatásra haza is érhetek akár (feltéve, ha van nálunk hólánc). Fájdalom, félelem, még egy kis fájdalom, de már túl is voltam rajta!
Sokkal kevésbé délceg léptekkel kacsáztam kifele az autóhoz, hazafelé Republic-ot hallgattunk és egyszerűen nem hittem el, hogy ennyivel megúsztam. Emlékszem, még arra is volt idegem, hogy az online társkeresés szépségeiről értekezzem. Hajnali kettőkor már otthon is voltunk, igaz, a HÉV-átjárót csak úgy kb. második nekifutásra sikerült abszolválni. Könnyek között búcsúztunk el, nagyon reméltem, hogy épségben-egészségben hazaér a kis családjához (másfél éves kisfia várta otthon Krisztát).
Háromra sikerült elaludnom, fél négykor ébredt a fiam egy kis összebújós szopizásra. Nem állítom, hogy jólesett az ülés, de azért teljesítettem, amit megkövetelt a haza. Aztán minden ment a szokásos kerékvágásban.
Sokszor gondolok arra az éjszakára. Mi lett volna, ha nem veszi fel a telefont. Ha nem rohan azonnal a segítségemre. Megoldottuk volna, nyilván. De sokkal, sokkal több macerával. És ki tudja, milyen végkimenettel.
Nem gondolkozom rajta, ki a legjobb barátom. Tudom. Hogy kinek köszönhetem a legtöbbet.
