Mi bánt?

Tóbika forgolódik, fészkelődik, jóval lámpaoltás után vagyunk már pedig. Láthatóan nagyon nyugtalan. Végül megkérdezem: mi bánt? Három válasz is érkezik:

- Hát csak az bánt, anya, hogy Papi már nem él.

Honnan jutott az eszébe pont most? Szerintem onnan, hogy van neki egy kis akut betegsége, ami naponta több kezelést igényel, viszont nem túl kellemes, így, hogy jobban teljen az idő, a nagyapjáról mesélek neki közben. Főként Papi gyerekkorából merítek, ami Tóbi számára szinte felfoghatatlanul izgalmas és kalandos. Ahogy a nagyapja négyévesen megszökött az óvodából és az utcán puskaport gyújtogatott ('44-ben ez viszonylag normlisnak számított)...ahogy a rokonoknál cseresznyefáról cseresznyefára ugrált...ahogy egy temetésen lecsúszott róla a rokongyerek túlméretes gatyája...ahogy az unokatestvére (véletlenül!) fejbe dobta dinnyével és csorgott le az arcán a piros lé, mint a hapsinak az Unicum-reklámban...a sztoriknak se szeri se száma, gyorsan eltelik az a kis kezelés!

- És még az is bánt, anya, hogy karácsonykor nem lehet itt mindenki, minálunk.

És ekkor felsorolja az EGÉSZ nagy családot, pedig nálunk már a szűk család is nagyon nagy. Külön szívfájdalma, hogy az apai nagyapja és nagyanyja nem látogatnak meg bennünket egyszerre (lévén, hogy külön élnek). Az első és egyetlen ilyen közös karácsony 2010-ben volt, és higgyétek el, elég is volt belőle. Nem kell a hamis nosztalgia. Majd ő is megérti egyszer.

- Bánt még az is, anya, hogy olyan nagy a világ, és nem lehet beutazni egy nap alatt.

Múltkor összeszedtük, mely országokban járt eddig, zsenge kora ellenére (legalább átutazás jelleggel) - én, a szocializmus gyermeke, csak hüledeztem: Szlovákia, Csehország, Ausztria, Horvátország, Írország, Anglia, Franciaország, Hollandia, na meg a két Heimatland. Uncle Misel hatására elkezdett most buzgón érdeklődni az angol nyelv iránt, szóval a világutazó státusz megalapozva!

Miután mindezt megbeszéltük, átbeszéltük, lassan megnyugszik és elalszik. Álmában tuti Papival állnak a karácsonyfa alatt és dinnyével dobálóznak! Inkább, mint hogy puskaport gyújtogassanak!

Begyütt!

Elképzeltem. Nagyon sokszor elképzeltem. Tudtam, hogy egyszer (2008 után) újra sikerülni fog, írtam is róla itt. Csak azt nem tudtam, mikor! Mert érezni akartam azt az eufóriát, amit kizárólag egy futóverseny rajtja adhat meg. Aztán meg azt az önkívületi állapotot, ahogy rovod az utcákat, miközben vadidegenek kereplőznek, csörögnek, dobolnak, tapsolnak, vizet és kezet nyújtanak neked. Amit nem tudtam: milyen érzés lesz az, amikor az egyik kanyarban felbukkan a családom és lekezelek az engem őszintén csodáló fiaimmal. Akik meg vannak győződve róla, hogy anya ma itt mindenkit legyőzött. Hát, ha mindenkit nem is, egyvalakit igen. A legfontosabb ellenségemet/ellenfelemet. Önmagamat, nyilván.

Na, akkor gyorsan egy flashback, 2008 júniusában, Darmstadban, melegítés közben:

 Ez ma, nyolc évvel később, Bürstadtban (25 km-re délre) így nézett ki:

Élesszeműeknek mondom, hogy igen, a póló az ugyanaz, a rövidgatya is megvan, jó is rám, de az időjárási viszonyoknak ma ez a hosszabb jobban megfelelt. A cipő meg a zokni szerencsére nem ugyanaz, ott már szintet ugrottam! A futó app meg a telótartó pedig csak hab a tortán! Ja, a mosoly is ugyanaz!

És akkor most lássuk, hogy nézett ki mindez in situ! 2008-ban:

Illetve 2016-ban:

Ja, meg a bónusz (ügyes legyél anya!):

Számszakilag pedig: 5 km két egyéni csúccsal, vagyis 33:12 és 6:30/legjobb kilométer!

Mert megérdemlem! Itt pedig már a finisher pólóban, egy kis extrával:

A győzelem utáni pillanatok (taktikai megbeszélés a mental coach-csal):

Áprilisban újabb kihívás vár, majd figyeljetek!

Lendület kell!

Olyan jó így olvasgatni a korábbi bejegyzéseimet a sikereimről. Jó sokszor elolvasom őket, hátha kapok egy kis lendületet. Augusztus végén-szeptember elején kicsit megtorpantam. Azaz a mérleg. Azaz a súlyom. Éreztem, kell csinálnom valami újat, valami szokatlant. Az étkezésen nem akartam válatoztatni, azt most eléggé jól bejárattam. Legyen hát a mozgás. Ezt találtam ki:

- hétfőn súlyzós edzés a helyi izompotentátok között, Benjamin felügyeletével (csak az első három alkalommal, utána egyedül, de bármikor kérhetek tanácsot tőle)
- kedden reggel futás
- szerdán délelőtt jóga
- csütörtök reggel futás
- pénteken súlyzós edzés
- szombaton futás
- vasárnap következik a jól megérdemelt PIHENÉS!

Ja, és ehhez jön, hogy biciklivel járok mindenhova, amikor és ahova lehet, s erre bíztatom a fiaimat is reggelente! Amire nem számítottam: empirikus alapon rájöttem, hogy óriási öröm hajnali fél hatkor elkerekezni az usziba és róni faltól-falig a hosszokat...szóval majd ezt is be kell iktatnom a jövőben, olyan heti-kétheti rendszerességgel.

Tehát a lendület megvan! Külön öröm, hogy ha tekerés-futás-jógaszőnyeg himbálás közben összefutok valamelyik utcabelivel: hadd terjedjen csak el a jónép között, mennyire sportos vagyok!!! A low-carb étkezés továbbra is nagy kedvencem, a családtagjaim már a szemület sem rebbentik, hogy nekem a köretemet mindig külön kell készíteni (persze ők is megkóstolhatnák, ha akarnák).

Jó, de hol a probléma? Mert a fentiek már egy olyannyira tökéletes napirendre vallanak, hogy szinte hányingert kapok tőlük én magam is. A probléma az a millió kiló édesség, ami még Tóbi születésnapi bulijából maradt meg, és szégyen, nem szégyen, bevallom, én magam vásároltam be őket (ilyen-olyan játékokhoz kapcsolódóan, persze). Naná, hogy nem fogyott el mind. Se a mini négercsók (háromféle csokibevonattal!), se a családi csomag Smarties, se a csokigolyós Milka. És valahogy ma eszembe jutottak, ők, mind, egyszerre. Önmegtartóztatás, önuralom? Volt, nincs. És higgyétek el, arra a pusztításra, amit ma végeztem a soraik között, még a reggeli hat kilométernyi futás sem jogosított fel. Dehogyis. Na, tanulság: még héthónapnyi életmódváltás után sem vagyok biztonságban önmagamtól, édességet egyszerűen nem szabad itthon tartalékolnom, pláne nem ipari mennyiségben! Nyugi, a mályvacukros zacskót nem téptem fel...azt tényleg csak végszükség esetén! Pont ahogy a marcipánmasszát!

Mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát kívánok, nekem a cukorsokktól rémámaim lesznek, dehát megérdemlem.

Mert megérdemlem!!!

A legszebb kiegészítő

Mennyit gondolkoztam, milyen ékszer menne a legjobban a tanúruhámhoz a tesóm esküvőjén! Valami aranyszínű szettet próbáltam beszerezni, végül egy aprócska fülbevalót kértem kölcsön a barátnőmtől. Szóval nem lihegtem túl a dolgot. És milyen jól tettem!

Hiszen a legszebb kiegészítő mindig és mindenkor az én drága KICSI FIAM!!!!!

Nézzétek csak, már itt is milyen jól állt nekem:

Hát még itt:

Csajok, ezt (az APRÓSÁGOT) mindig tartsátok szem előtt, amikor öltözködtök!

My endless love

Már nem az a cuki kisfiú. És még a memóriája is döbbenetes. Mindent megjegyez, mindent számon tart. És amiket kérdez: "Anya, a második életünkben melyik bolygón születünk újjá?" Komolyan, egy zseni. Nekem (a harminc év előnnyel!) miért nem jutott még soha eszembe, hogy a bolygóváltás akár opció is lehet??? Amit viszont a legjobban imádok benne, az az, hogy férfi létére tökéletes pontossággal tudja megfogalmazni az érzéseit. Még akkor is, ha ebbe olykor-olykor a szívem beleszakad. Mostanában ezekkel kellett szembesülnöm:

- Anya, úgy érzem, te mindig Flórikára figyelsz, rám nem.

- Anya, az az érzésem, hogy te már egyáltalán nem féltesz engem.

- Anya, szerintem Te csak apát szereted, bennünket nem.

Magyarázkodás, vitatkozás, kompenzálás, hebegés-habogás ilyenkor teljesen értelmetlen és céltalan. Ő úgy érzi. S mint tudjuk, az érzésekkel nem lehet vitatkozni. Pláne az övéivel nem.

Lassan neki kell állnom a tortájának, azzal akarom ébreszteni holnap. Nem is lesz most hosszú leírás. Viszont képekkel készültem.

Tóbikával augusztus 20-ra voltam kiírva, augusztus 17-én babaváró örömtáncot jártunk:

Aztán aug. 23-án, 23:32-kor ki is kukkantott a kis lustaság (aki ma egész nap azzal nyaggatott, hogy neki valójában miért nem 22-én van a születésnapja? Édes fiam, innen üzenem, nem rajtam múlt...apád a város legcsípősebb kínai kajáját etette velem ....és mégsem!!! De még így is örülhetsz, hogy nem augusztus 24-én ünnepelünk!!!) Na, itt már hármasban:

Szeretünk Tóbi születésnapjának környékén gyermekvasutazni. Olyan jó egyszerre érzékelni a múló nyár melankóliáját a perzselő kánikulával. Ott, a Libegő végállomásánál, a játszótéren mindkettő jelen van.

2013-ban:

 és 2016-ban egyaránt:

Aztán amikor megfelelően kijátszottuk, kilibegőztük és kilátóztuk magunkat, visszaindulunk az állomáshoz vezető ösvényen:

2013-ban Flórikát természetesen még babakocsiban toltam, nincs is a képen:

2016-ban viszont pofátlanul felkéretkezett az apja nyakába, látjátok? Más nem is változott, ugye?

 Isten éltessen drága Kisfiam!!!!!!

De hogy csináltad??? - 1. Rész

Evészet

Tök büszke vagyok magamra. Most olvasom, hogy Tóth Verának gyomorszűkítő műtétre volt szüksége kb. ugyanennyi kiló leadásához. Mondjuk nálam nem is annyira a mennyiségekkel volt a baj, sokkal inkább a minőséggel. Jaj, de sokszor hallottam: dehát te nem is eszel sokat! Mitől hízol? Biztosan a hormonok! Nem is siklottam el efelett a megjegyzés felett, szépen elmentem pajzsmirigy vizsgálatra, kétszer is, hátha! Hátha azon múlik, és nem a csokin! Meg a döneren meg a kólán! Meg a pogácsán és a jegesteán! És a szezámos csavart stangli sem hízlal annyira, ha kefírt iszok hozzá, ugye?!

Na, az hamar kiderült, hogy a hormonok teljesen rendben vannak. Szóval mégiscsak az étkezési szokásokat kéne górcső alá venni. A megfigyelési fázis nálam január/februárban zajlott. Mit csinálok rosszul?-zakatolt a fejemben. Valami azt súgta, a konyhában kell körülnéznem. A konyhában, ahol én rengeteg időt töltök evés/főzés/rendrakás címén. De a lényeg úgyis az evés. Na, ez hogy zajlik? Hamar rájöttem, hogy szinte kényszeresen szeretem a hűtőt nyitogatni és onnan közvetlenül enni. Csak úgy bekapni valami falatot, napjában tízszer-százszor-ezerszer. Azt tudtam, hogy ezen a szokáson baromi nehéz lesz változtatni, mozdulatfüggésről van szó valószínűleg. Szégyen, nem szégyen, nem vagyok a saját kezemnek, szájamnak ura. Hogy oldjuk fel ezt a patthelyzetet? Mi az, amit viszont én és tényleg egyedül én határozok meg? Bingó! A hűtőm tartalmát, hát persze! Sok mindent kipróbáltam, végül a pucolt répa, retek és sonka szeletek mellett döntöttem. Ezek mindig bent figyelnek a frigóban és bármikor vehetek belőlük, bármennyit. Egyes számú veszélyforrás eliminálva!

Tipikus reggeli - humusszal - megőrülök érte!

Maradt még a főzés kérdése. Feltűnt, hogy én főzés közben képes vagyok annyit csipegetni a hozzávalókból, ill. kóstolgatni az ízesítés miatt, hogy gyakorlatilag már jóllakottan ülök az asztalhoz a családdal. Ahol persze ugyanannyit eszek, mint a ténylegesen éhes családtagok. Kénytelen voltam itt is drasztikus változtatást bevezetni: a főzés elején kis tányérban tettem magam elé répát vagy almát és máris megvolt az egészséges ropogtatnivaló. Mert nekem valójában ez számított: járjanak a rágóizmaim is főzés közben.

Hónapok teltek el, mire eljutottam arra a szintre, hogy már egyik cselre sincs szükségem: teljesen természetessé vált, hogy főzés közben csak főzök (és olyannyira feloldódok e tevékenységben, hogy az külön bejegyzést érdemel!), a hűtő pedig inkább zárva van, mintsem nyitva (már csak energiatakarékossági okokból is!)

Az a vicces, hogy ezeket az apróságokat az orvostudomány valószínűleg nem nevezné evészavarnak. És mégis: összességében túlevéshez és túlsúlyhoz vezettek. Nem is kicsihez.

Imádom ezt vacsorára!

Egyébként így utólag rémesen egyszerű az egész. Szinte félelmetes. Egyél sok zöldséget, valamivel kevesebb gyümölcsöt; kenyeret, péksüteményt, rizst, krumplit, tésztát nem vagy csak elhanyagolható mennyiségben és gyakorisággal, édességet pedig inkább egyszer két hétben mint kétszer egy héten. Valójában ennyi, semmi több.

Jó, de hogyan valósítsa meg ezt az egyszeri szénhidrát- és cukorfüggő? De most őszintén! Olyan ez mint a cigi? Egyszerűen leteszem?? Annyira imádom olvasni mások fogyástörténetét, ez a mondat szinte mindig benne van: "elhagytam a kenyeret meg a cukrot". Jó, de hogyan? És addig miért volt rá szükséged? És mit ettél helyette? Szerintem ez nem így megy. Nálam biztos, hogy nem. Mint a sportban, úgy itt is a fokozatosságra esküszöm. Nem arra koncentráltam, hogy mit nem eszem, hanem arra, miből eszem többet. Utálom a tiltásokat ugyanis. Tehát nem tértem át rögtön a zöldségköretre meg a salátára, de egyre több volt a tányéromon belőlük. Míg végül teljesen kiszorították a szénhidrátdús társaikat. És addigra már egyáltalán nem hiányoztak. Ja igen, ezt gyakran kérdezitek: nem hiányzik? Bevallom őszintén: nem. Nem hiányzik a liszt, a cukor, az enerváltság, az izzadás, és még az a sok förtelmes dolog, amire itt nem térnék ki, de a harminc kiló plusz garantáltan magával hozza.

A cukkinispagetti nálam immár alapélelmiszer

 Megtanultam szeretni a nyers zöldséget, bármikor es bármennyit, főleg reggelire és vacsorára. Igen, így kondícionáltam magam. Nem volt ez tudatos NLP, de azért mindig bennem volt: ezt kell szeretnem a céljaim eléréséhez. Persze nagy ritkán én is eszem péksütit, mert Jan időnként süt ezt-azt. Inkább csak olyan kóstolás ez, nem is evés. De nem esik jól, már nem. Durván átprogramoztam a gyomromat, meg az agyamat is, attól tartok.

Csak egy példa: még decemberben vettem magamnak egy low carb receptgyűjteményt. Ha öt receptet találtam benne, amit szívesen megfőztem volna, nagyon sokat mondok. Na, ebből lett mostanra 90. Szóval az ízlés igenis változik, még így harminc felett is, azaz változtatható!

Annyira harmonizál az eper meg a mangó!

Az édesség pedig...aki ismer tudja: kiráz a hideg attól a szótól, hogy bűnözés! A gyilkosság az bűn, meg a hazugság is az. De a csokievés? Könyörgöm! Szóval utálom, ha a lelkiismeretemre appellálnak. Mint mindenben, itt is a következetesség meg a tervezés segített. A jéghideg számítás. Például a nyaraláskor! Ingoványos terep, szinte borítékolható a hízás! De nem nálam. Előre felmértem a kockázatokat. Nyaralás, jóidő, akkor fagyizni tutira fogunk. Jó. Elhatároztam: én a 17 nap alatt kétszer fogok fagyizni. Kétszer egy gombócot, nem többet. És amíg a többiek a strandon sültkrumpliztak, én összedobtam magamnak egy salátát a szálláson (a szálláson, amivel szemben frankón az volt a legfőbb kifogásom, hogy nem volt salátacentrifuga!). Ez annyira fitneszfetisisztán hangzik, hogy szerintem ilyet még Rubint Réka se csinál az alakreform táborban! De én igen! És meg is lett az eredménye! Két kiló mínusz, tudjátok! Ja, a nyaralás óta meg mást sem hall tőlem a családom, mint: a következő fagyimat Kistarcsán eszem, a Garfieldban, naná, hogy! Az utána következőt pedig Balatonfüreden!

Nekem amúgy apukám a példaképem. Meg egy kicsit a tesóm is. Ha (több)évtizedes függés után le lehet jönni a piáról meg a cigiről, akkor nehogy már a szénhidrátról ne lehessen!

Én évekig így érveltem: lehet, hogy csokifüggő vagyok, de ezzel még nem tettem tönkre senki életét. Elfelejtettem hozzátenni: senkiét, csak a magamét. És akkor még nem is említettem a gyerekeimet, akik árgus szemekkel figyelik, mikor, mit és mennyit eszek. Aztán vagy utánoznak, vagy nem, az már más kérdés. De nekem példát kell mutatnom, ez nem kérdés. Lehetőleg jót. A rosszra maguktól is rájönnek.

Az erő legyen veletek!

L7 - Az akarat diadala

Akaretőnek sosem voltam híján. Csak az volt a kérdés, mit akartam: enni gátlástalanul vagy fogyni. Sokáig az előbbit. Túl sokáig. Pedig valahol ott motoszkált a fejemben: "dehát én 2008-ban még futóversenyeken indultam!"...100 kiló környékén (hol alatta, hol felette) erre persze esélyem sem volt az utóbbi években. Aztán eljött a február 21, és én hosszú, nagyon hosszú idő után először úgy istenigazából kialudtam magam. Nem is a mennyiség számított, hiszen volt, amikor csak 6-7 órát hunytam (azok a csodálatos éjszakai barátnős beszélgetések, ugye, ugye!).

Na de a minőség! Mivel a gyerekeimet biztonságos távolban tudtam magamtól (egészen pontosan 1000 kilométerre), anyai életemben először kikapcsolhattam az ébren alvó üzemmódot. Nem is sírt fel senki sem. Én pedig megnyugodtam. Kilenc nap kellett hozzá, de mondhatom, kicserélték a sejtjeimet, meg a hozzáállásomat. Már csak egy cél kellett, egy konkrét, kézzelfogható eredmény, amiért megérte küzdeni. Na ez lett az L7!

Még januárban lefoglaltuk a júliusi nyaralásunkat az északi-tengeri Langeoogon, az autómentes szigeten. Már többször jártam ott, tudtam, hogy fantasztikusan hangulatos ösvények kanyarognak a homokdűnék között. Lehet ott biciklizni is, de még jobban lehet FUTNI! Elhatároztam, hogy én (nyolc év után először!) júliusban éppen Langeoogon fogom megtartani az első futóedzésemet. Langeoogon, tehát: L!

A másik fixa ideám pedig az volt, hogy addigra a kilóim számának hetessel kell kezdődnie! Igazán nem kívántam én lehetetlent, csupán a számok sorrendjét akartam felcserélni: 97-ről 79-re!

Na, ha mindezt összerakjuk, könnyen kikövetkeztethető, miért lett a projekt neve innentől L7!

És megkezdődött a kőkemény munka: az étrendem alapvető átalakítása, az edzésterv felépítése, valamint a mentális rákészülés a régi/új énem fogadtatására. Hosszan lehetne értekezni arról, mit hogyan csináltam (fogok is majd egyszer), de a legfontosabb úgyis ez a rövid kis elmélkedés volt, úgy kb. minden reggel: imádok sportolni, mindenem a mozgás, ráadásul odavagyok az egészséges ételekért. Mi a francért vagyok kövér??? Ezt követte a nagyon pontos önmegfigyelés és önanalízis, egy döbbenetes eredménnyel záruló családállítás, az otthoni sportolás előre sorolása a takarítás terhére, valamint a főzésmánia a köbön. Az eredmények pedig csak jöttek és jöttek, június elején már közelebb voltam a 80-hoz, mint a 90-hez. Ez nagyon dícséretes. Hátra volt még egy dolog: íratnom kellett az ortopédussal egy receptet sportbetétre. Akár hiszitek, akár nem, nekem ezt nehezebb volt megugranom, mint a táplálkozásom teljes átalakítását. De aztán egy kis pszichológusi unszolásra (Terike! Miért halogatja ezt a dolgot? Talán fél a futástól? Nem! Egyszerűen csak egy trehány disznó vagyok!) végül beírtam a keresőbe, hogy Orthopäde Mannheim, kaptam is két héttel későbbre időpontot, és a nyaralás előtt három nappal már be is próbálhattam a betétet a futócipőmbe! De az igazi megmérettetés még hátra volt: június 29-én rettegve ugyan, de azért a telefonomat biztos közelbe helyezve léptem fel a kedvenc üveglapomra. Ezt láttam:

 

Gondolhatjátok, nem vártam a nyaralásig, már aznap este elmentem futni. Kész szerencse, hogy mi éppen a városi (erdei!) futóutak mentén lakunk! És ez a sikersorozat azóta is töretlen, minden másnap felhúztam a nyúlcipőt. A nyaralás 17 napja alatt 9-szer voltam futni, három különböző (szebbnél-szebb) helyszínen! Ezt a tervet követem, most tartok a negyedik hétnél:

Ja, és (nagyon) nem mellesleg fogytam a nyaralás(!!) alatt további két kilót!!!!

  Boldog vagyok!!!!!!!!!