Anya nem érti

Nálunk úgy van ez a kétnyelvűség, hogy nem csinálunk ügyet belőle. Persze, fontos a következetesség, de azért én is simán megszólalok itthon/rászólok a gyerekekre bárhol németül, Jan pedig imád magyar szóvicceket gyártani. Meg jól is beszél, szóval szoktunk magyarul társalogni, na! Igazán fogalmam sem volt, mit gondolnak minderről a gyerekek, mennyire tudatosult bennük, vajon kinek mi is az anyanyelve. Aztán pár napja Flórika eloszlatta minden kétségemet. Éppen valami idióta mesefilm előzetesét néztük a telefonomon (amikor youtube-stop van, akkor ezzel a funkcióval szórakoztatjuk magunkat). Ez tényleg valami kritikán aluli animáció volt, mondtam is a végén a gyerekeknek: nekem nem tetszett! Flórika mindentudó mosollyal nyugtázta a hallottakat:

- Anya! Te ezt nem ért! Ez németül!

És tényleg! Anya nem érti! Anya már 27 éve próbálja, de nem érti. Mert hiába rendelkezem én ilyen-olyan nyelvvizsgával, diplomával egyenrangú papírral, német rokonsággal és németországi múlttal: ha betoppan hozzánk az egyszeri szaki (pl. mosógépet szerelni), akkor csak pislogok. Ha pedig feltesz egy keresztkérdést a grillcsirkeárus, csak kb. tudom, mit akar (a szárnyát vagy a combját!). Ilyenkor hagyja el az a rendkívül megalázó mondat a számat, hogy: kérem, mondja el lassabban, nem idevalósi vagyok. Itt a Ried-ben (a Rajna árterén) ried-ül beszélnek a Riedsauk (Jan szerint réti disznók), szóval kösse fel a gatyáját még a született német is, hát még az egyszeri péceli illető. Nem véletlenül választottam magamnak férjet éppen alsó-szászországi gyökerekkel, aholis állítólag a legtisztább Hochdeutsch-ot beszélik. Hogy megsértődött Jan, amikor életünkben először beszéltünk telefonon (1999-ben, ha valaki nem tudná!)! Rögtön a bemutatkozás után így indítottam ugyanis: Hochdeutsch bitte! Fogalma se volt, hogy engem addig főleg bajorokkal hozott össze a jósors, akiket akkor se értettem, ha a kérésemre lassabban beszéltek.

Ja, érdekes jelenségre lettem figyelmes mostanság! Az oviban már többször előfordult, hogy Flóri rám szólt: anya, németül! És ilyenkor frankón németül kell beszélnem hozzá! Illetve, ha úgy szólít meg: Mama!, akkor nem mondhatom azt, hogy tessék, drága kisfiam, hanem inkább úgy kell válaszolnom: ja, mein Mäuschen? Szóval a jövő itt is elkezdődött!

18

Gábor, ugye, hallasz?

Szia! Teri vagyok! Igen, az a Teri! Tudod, még régről! Nagyon régről úgy értem. Tizennyolc évvel ezelőtt történt mindaz, amit most el akarok mesélni Neked. Igen, a tizennyolcadik születésnapomról van szó. Annyira emblematikus ez a nap az életemben, mi pedig tényleg meg is adtuk a módját. Millió dolog történt velünk aznap! Félelmetes, mennyi mindenre emlékszem, figyelj csak!

Kezdjük ott, hogy kijöttél értem Pécelre kocsival.Valahogy a kispolski van előttem, amit feltehetően anyukámtól kértél kölcsön előzőleg...vagy mégis a kadett volt a te anyukádtól? Emlékszel? Amikor egyszer az utóbbit jogtalanul eltulajdonítottad otthonról és a te anyukád tajtékozva hívta az én anyukámat és az én anyukámnak lövése se volt róla, mi az a kadett? Hah, régi szép idők!

Na, de a lényeg az, hogy moziba vittél engem, mert vasárnap úgy illik a mi civilizációnkban. Méghozzá a Corvin moziba, a Korda (azaz a legnagyobb és legdíszesebb) terembe, hiszen itt adták aznap délelőtt a teltházas  Titanic-ot (angolul Tájtánik, tudtad?). Azt hiszem, én választottam a filmet, de inkább poénból, mintsem romantikus-összebújós célzattal. Nem is nagyon lehettem kíváncsi a háromórás opuszra, hiszen iszonyú mennyiségű kólát küldtem befele és ennek megfelelő rendszerességgel állítottam fel mindenkit a sorban mellettünk. A végén még körbekiabáltam a teremben, hogy "ez a fickó pontosan annyi év múlva fog Oscar-díjat kapni, mint amennyi éves én ma vagyok!" aztán már robogtunk is a következő úticélunk felé. Ja, nem! Még előtte odaadtad az ajándékod: egy csomag csokis nápolyit, amit bevallásod szerint a benzinkúton vettél aznap reggel...és hadd mondjam el utólag, hogy ha már mindenképpen nápolyi akkor inkább citromosat vegyél, mert azt legalább szeretem. Na mindegy.

Mivel gyönyörű meleg, napos idő volt, meg sem álltunk egészen Hűvösvölgyig, amely helyszínnel valami hamis nosztalgia kötött össze bennünket, szerintem azt hittük, ott még a mi szerelmünk is újra fellángolhat...a régi szép (három évvel korábbi) emlékek tekintetében legalábbis. Ettünk gyorsan egy hamburgert, én persze jól le is ettem magam. Ezután következett a séta kéz a kézben, majd pedig valami olyasmit tettünk, amit épeszű ember nem tesz egy frekventált kirándulóhelyen vasárnap délben május végén napsütésben, dehát hol voltunk mi az épeszűségtől, tizennyolc éves lettem ippeg vagy mi a szösz. Levezetésképpen te kitaláltad, hogy levezetsz Etyekre (ami szerinted 15 percre van Csillaghegytől, és amikor ezt egyszer ecsetelted, apukámat úgy felidegesítetted, hogy majdnem kivágott az autóból, csak úgy mondom, persze, nem tudhatta szegény, hogy te a 2020 körül épülő körgyűrűre gondolsz, azon lehet, hogy 15 perc). Etyekre, ahol akkoriban valami különös megfontolásból vettek a szüleid valamiféle telket és már a tervek is megvoltak, hol lesz a mi nászágyunk...valahol ott a Korda stúdió közelében, ami akkoriban még szintén csak papíron létezett...s ahol azóta már Matt Damon is sétált a Marson...ez tényleg megvalósult a mi nászágyunkkal ellentétben.

Na, a kellemes kocsikázást követően irány Csillaghegy, lehet, hogy 15 perc volt tényleg, én nem mértem az időt, nem is volt nálam óra szerintem. Nálatok elég izgi volt, mert kiderült, hogy anyukád ünnepi ebéddel várt, már úgy kb. órák óta, csak te ezt elfelejtetted mondani, és persze közben minden kihűlt. Azért a puding úgy is finom volt, meg a rántott hús is, arra emlékszem. Ja, meg telefonált anyukám, hogy ha egy óra leforgása alatt képesek vagyunk kiérni Pécelre (hogyne, ha Etyek 15 perc, ez is bőven menni fog...pedig arra még szintén nem volt körgyűrű!), akkor kapjuk össze magunkat, mert igaz, hogy az első fordulóban nem szavazhattam, de a másodikra végre nagykorú lettem, szóval gyerünk, előre Horn Gyuláért! Éltünk is a lehetőséggel, de még előtte Te is beugrottál a szavazófülkébe, röhögve ecsetelted, hogy neked Torgyán mindig is milyen szimpatikus volt...na akkor meg én vágtalak ki majdnem a kocsiból.

Pécelen én is voksoltam akire s amire kellett, nem kaptam elsőszavazóknak járó tollat (ez azóta is szívfájdalmam!), majd beköszöntünk a Kör utcába s újra irány Csillaghegy, olyan csillagtúra szerűen. Mondanom sem kell, eddigre te már használhatatlan állapotba kerültél, így újrázás helyett a tragikusan fiatalon elhunyt tesóddal néztem lent az exit pollokat a nappaliban és lehettem tanúja az első Orbán kormány alakulásának. Az én születésnapomon!! Az én szent 18. születésnapomon! Persze, akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy ez csak az első kormánya és lesz majd második, harmadik és hát...ne legyenek illúzióink, ki tudja hanyadik (bár az Index szerint Gyurcsány valamire készül!!!!) Mint ahogy azt sem tudtuk, hogy ez az utolsó előtti este, amit életemben nálatok töltök (az utolsó május 31. volt)...de azért már lehetett sejteni.

Rólad egyetlenegy fényképem sincs. Tőled egyetlenegy tárgyi emléket őrizgetek. Állítólag Párizsból loptad nekem egy osztálykiránduláson:

Eléggé el nem ítélhető módon a fiaimat ezzel szoktattam szobatisztaságra. Mi úgy hívjuk, WC-tréning. De legalább a mai napig szem előtt van a fürdőszobában. Nem éltél hiába!

Ha volna apukám

Emlékeztek még a svéd gyerekversekre? A 80-as évek fiataljainak ez alap. A 90-eseknek kevésbé, csodálkozott is a 91-es születésű testvérem, milyen jó kis verseskötetem van itthon. Egyébként éppen ő hívta fel a figyelmem az alábbi szösszenetre, ami ma, május 23-án nagyon aktuális:

Ingrid Sjöstrand:

Ha volna apukám

Ha volna apukám,
ő lenne a legerősebb.
Kocsival járna,
és a kocsiajtó hangosan becsapódna,
mikor hazajön.
Pipázna,
és benzinszaga volna,
és minden este hancúrozna velem.
Aztán újságot olvasna,
vagy kiabálna velem: Mi lesz így belőled, te kölyök?
Volna egy hatalmas télikabátja,
és abban elbújnék előle.
Ha volna apukám. 

A fordítást a felülmúlhatatlan Tótfalusi István követte el. Na, de legyen is elég ennyi az irodalmárkodásból. Most hadd szóljak egy pár szót az ünnepelthez:

Apuci, ugye, hallasz?

Jó fél éve nem írtam már neked, akkor is csak egy nyúlfarknyi levélre futotta. Pedig gondolok Rád, minden egyes nap. Így, a születésnapodon meg pláne. Május 23-a örökre a Te napod marad. Pedig más is ünnepel ilyenkor. Az egyik legjobb barátnőm öccse, illetve a férjem esküvői tanúja, egyben egykori legjobb barátja. Egyikkel sem vagyok beszélőviszonyban, így kénytelen vagyok Neked írni. Neked, aki ma akár be is léphetnél a 76. X-be! Vagy a 77.-be? Ki tudja már azt!

Azért az megnyugtató, hogy az utolsó születésnapodat együtt ünnepeltük. Jan elkészítette (eddigi) élete legfinomabb és legkülönlegesebb tortáját, nem tudom, hány rétegből állt, de annyi bizonyos, hogy Flórika még csak ilyen karonülő kis csöppség volt e:

Most ezt vesd össze a tegnapi posztommal, de komolyan! Őrület, mi?

Na! De mi is hiányzik nekem belőled a legjobban? A fergeteges szóvicceid? A mindig pontos politikai derűlátásod? A véget nem érő anekdotáid netán? Nem! Egyetlen mondat. Egyetlen aprócska mondat.
Az úgy volt, hogy még a Szondiban ültünk a Magyarosban (ez de régen volt, legalább 21 éve!), te lefekvés előtt még lejöttél az anyukádhoz köszönni, mi meg úgyis mindig ott rendetlenkedtünk a tévé előtt. Nagymama a rend kedvéért még megkérdezte: - Reggel? Mikor keltek? Te pedig, ha péntek volt vagy szombat, szinte üzembiztosan így válaszoltál: - Anyuka (akit élete végéig magáztál!)! Kelünk, amikor ébredünk!
Ezt olyan jó volt hallani! Hogy nem sietünk sehová, hogy nem állítunk órát, hogy ennyire nyugis napok következnek: kelünk, amikor ébredünk! Az persze külön vicc volt, hogy nagymama megkérdezte, hogy mi lesz reggel. Hiszen ő úgyis a maga ritmusában ébredt és kelt, a mi családunknál jellemzően sokkal korábban. Emlékszem, hogy megijedtem egyszer a Kör utcában, amikor mentem le hozzá olyan nyolc óra tájban és még aludt...épp a pulzusát keresgéltem pánikszerűen, amikor egy nagy horkantással felriadt. Na, de azért ő mindig megkérdezte: Reggel? Mikor keltek?:-)

Szóval ez hiányzik. Úgy értem, ez is. Mi jól vagyunk amúgy. Volt a múlt héten egy nagy élményem. Neked is nagyon tetszett volna, ha ott lettél volna és láttad volna az unokáidat az első közös kung-fu edzésükön! Komolyan, igazi kis harcosok! Fogalmam sem volt, hogy egy hároméves ilyen frankón nyomja már a fekvőtámaszokat meg a felüléseket...hát még amikor egy nálánál jó fejjel magasabb lánnyal kellett küzdenie! Meg se kottyant neki!

Na, Papikám, búcsúzok Tőled, Isten éltessen soká, aztán majd még jelentkezem! Addig is minden jót, vigyázz magadra, meg miránk!

László legyen, fenn a János-hegyen!!!!

Mondom, hogy lehet!

Milyen jó is az, ha az embernek kislánya van! Mert azzal olyan jól össze lehet öltözni! Na, a mai szettünk ékesen bizonyítja, hogy kisfiúval is lehet:

Az egészben az a legszebb, hogy én egy teljesen más nadrágot készítettem ki Flórinak, de ő meglátott engem és visszament a kék-fehér csíkosért a szobájába. Édes pofa! A hajhosszon meg majd még dolgozunk:-)

Egykutya

Esti összebújós beszélgetés a nagyfiammal, szigorúan lámpaoltás után:

- Anya! Ha én nagy leszek, focista szupersztár akarok lenni!
- Nocsak! Esetleg ismersz ilyet? Mondj egyet!
- Lassie!
- Hú kisfiam, ennek fussunk neki még egyszer! Biztos így hívják?
- Ja, nem! Messi! Én olyan jó focista akarok lenni, mint Messi!

Elalszik, szuszog...aludj jól drága Kisfiam, és nyugodj meg, Lassie-nél már most jobb focista vagy:-)

A többit pedig majd még meglátjuk!

Impossible is nothing

...mondta Muhammad Ali. Az Adidas szerint legalábbis ő mondta. De ez mindegy is. Lényeg, hogy vannak pillanatok, események, élmények, tapasztalatok, amelyek után csak állok szótlanul és a saját vállamat veregetem. Nagyon. Nevesül:

Flórika pár hete meghívót kapott egy szülinapi buliba. Egy zsúrba! Ez volt az első igazi ilyen jellegű meghívója! Szépen kinyomtatva, névre szólóan megfogalmazva! Nagyon bírtam a fiamat, még aznap kellett tennünk egy próbakört a megadott cím irányába, és ovi után ő figyelmeztetett: Anya, David, ajándék! Meg is vettük azon melegében, be is csomagoltattuk.

Tóbi elég sokat kérdezgette, hogy akkor most hogy is van ez, őt is meghívták, csak elfelejtették beleírni a nevét a meghívóba, vagy most komolyan nem??? Flóri szerint nem, ő ide most akkor is egyedül megy, ha a fene fenét eszik! El is érkezett a nagy nap. Előtte még elmentünk fodrászhoz, kimostam Flóri buliszerelését (farmer és a legszebb öröklött csíkos pulcsi), Tóbit az apja gondjaira bíztam (Anya, akkor én most biztos nem mehetek? NEM!), majd PONTOSAN megérkeztünk az ereszdelahajam helyszínére. Hamar világossá vált a koncepció: itt a gyerekek szülők nélkül buliznak, csak az ünnepelt szülei lehetnek jelen, ők viszont áthívták keresztanyut erősítésnek. Kérdőn néztem a fiamra: akkor mi legyen? Menjek vagy maradjak?

Flórika nem siette el a választ. Először szemügyre vette az összes Sam a tűzoltó figurát (volt ebből legalább 15 darab, különböző méretben + az összes létező kiegészítő, amit csak a Simba-nál gyártanak, igen, életnagyságú világítótorony is), komótosan elrágcsált egy cake pop-ot (nem bízták a véletlenre a káprázatot, cake pop-gépet is beszereztek a vendéglátók!), majd játszott egy picit David távirányítós autójával. Én közben álltam egyik lábamról a másikra, próbáltam kicsit társalogni, kicsit nézelődni, de nem volt mese: egyre magányosabbnak és egyre feleslegesebbnek éreztem magam. Végül Flórika is érezte, hogy itt az ideje felszabadítani anyát, mert így szólt:

- Anya nem.
- Mit nem kisfiam?
- Anya nem itt marad.

A szívem szakadt meg. Még gyorsan megmutattam neki, hol a WC és még egyszer felírtam a telefonszámomat a házigazdáknak, für alle Fälle ugyebár. Megegyeztünk, hogy ha nem hívnak, három óra múlva újra felbukkanok az ismeretlenből. Könnyes szemmel bújtam bele a cipőmbe, közben pislogtam erősen a nappali felé. Egyszer csak látom ám, jön ki az egész gyerekhad. Aha, most jön a Ne menj el anya, annyira szeretlek! Hát egy fenét! Ment le az egész bagázs ugrálóvárazni a pincébe...Flórikával az élen. Vissza se nézett. Ugyanúgy, ahogy mostanában már az oviban sem szokott. Egy három éves férfiről beszélünk, kérem szépen!!!

Nem mondom, hogy nem tudtam mire használni az ajándékba kapott három órát. Nagyon is, hogy tudtam. De akármit is csináltam, közben állandóan a telefonomat vizslattam, nehogy lemaradjak a HÍVÁSRÓL. Hogy pityereg, hogy leöntötte, hogy kiborította, hogy beütötte, hogy nem bírta visszatartani, hogy már nagyon hiányzok neki...hát nem. A világért sem szólalt meg. Maradt szépen csöndben. Úgyhogy én példásan fegyelmezetten, a megbeszélt időpontban gördültem a megfelelő sorház bejárata elé. Anyuka szalad elém, óriási elánnal magyaráz (próbálom szó szerint, elfogultság és mesebeli túlzás nélkül idézni):

"Ez a Flórián egy csoda! Három éves létére gyönyörűen kommunikál, mindent megért, minden kis játékban benne van, van, amit meg is nyer! Evett-ivott jó étvággyal, nagyon sokat nevetett, magától elment WC-re és kezet is mosott! Egyszer sem sírt, nem nyűgösködött, ha kellett, kompromisszumot kötött! És a papucsát egyszer sem vette le, nem is kellett rászólni érte...meg semmi másért sem!"

Gratulálunk Anyuka, az Ön fia tökéletes - hallottam mindebből én:-) Tökéletes kisfiam úgy röpült felém, mint vélhetően Petőfi felé annak idején az ő drága édesanyja...én pedig csüggtem ajkán szótlanul, mert annyira beleszerettem ott és akkor. Is.

Hazafelé aztán mesélt és mesélt, egészen altatásig be nem állt a szája. Mert volt virsli és pommesz, meg forró habos kakaó, és képzeld el anya, csoki-memóriajáték is meg WC-papír tekerős múmiamenetelés. És voltunk az udvaron is és én egyedül vettem fel a kinti nadrágot! Csúszdáztunk, de fejjel lefelé nem volt szabad. Ja, és volt hajó alakú homokozó is! De! Anya! Nem volt torta! Hát milyen születésnap az ilyen???

Tóbika persze nem állta meg kommentár nélkül: Anya, ha engem hívnak szülinapi buliba, mindenképpen viszem magammal Flórikát! Akkor is, ha nem hívják!

Lekéstem...

...a blogom második születésnapját. Két nappal csak, de lekéstem. Na, nézzük, miben más ez a március vége a 2014-es évitől:

- nem ettem meg a csokinyuszikat, azaz nem én ettem meg, azaz...na lényeg az, hogy majdnem mind megvan még, és szerintem nálunk már holnap, azaz nagyszombaton kitör a húsvét, szóval én elkezdem osztogatni, nem várok vele húsvéthétfőig, akkor úgyis kapnak a gyerekek még egy csomó minden mást is. Ja, tojásvadászatot már ma is rendeztünk, és erre tök büszke vagyok, mert én találtam ki az egészet, a kerettörténetet, a rejtekhelyeket, 14 állomással, úgy ám! Mindezt a lakásban, mert kint szakadt...de azért a pincétől a padlásig megmozgattam a bandát!

- Jan nincs külföldön, azaz külföldön van, de az immár belföld, mindannyian itt vagyunk Németben, ez persze két évvel ezelőtthöz képest külföld, de nekünk most már itt van az otthon, meg az itthon.

Mi maradt ki? Ja, az a bizonyos életmódváltás! Nézzétek, én idén januárban egyetlen dolgot fogadtam csak meg: minden hónapban megtöltjük a bioszemetet, ami egy rendes nagy kuka, úgy képzeljétek! Szóval felcsaptam zöldség-gyümölcs menedzsernek, állandóan vásárolok, mérlegelek, vacillálok, sütök-főzök meg párolok, hogy ránk ne rohadjon egy gramm sem...hát, egyre nagyobb sikerrel! A legnagyobb élményem eddig etéren: a múltkor megszólított egy öregasszony a Lidl-ben (miután jól megbámulta a bevásárló kocsimat): "maguk aztán nagyon egészségesen élnek!"

Hát, csak így tovább, a következő 52 hétben is!