Egyszer apukámnak alkotnia kellett egy Sziget című antológiába. Ő az egyik gyerekkori élményét elevenítette fel. Leírta, hogyan vendégeskedett pár hónapig a háború után is idilli Leányfalun a rokonainál, akik szeretettel gondoskodtak róla, amíg az édesanyja nagybetegen feküdt a kórházban. Az volt az ő szigete.
Arra a nagyon valószínűtlen esetre, ha engem is felkérnének, hogy egy Sziget című antológiába alkossak valamit, a következővel készültem. Szóval:
Szigetelünk
Futunk át a városon. Én és a gyerekek. Körülöttünk idegenek. Vicces, mert mi értjük őket, ők bennünket viszont egyáltalán nem. Egy kicsit sem. Egyetlen ismerős szót sem tudnak elkapni abból a szóáradatból, amit a gyerekeimhez intézek. - Ne szaladj előre, ne lépj bele a pocsolyába, jó, lépj bele, de csak lassan menj át rajta, ne fröccsenjen fel a víz a nadrágodra, nincs nálam pótnadrág, mondom lassan menj! Vigyázz, egy biciklis, engedd el a bácsit, nagyon siet, jaj, de aranyos kutya, csak a hátát simogasd, ne a fejét, ne félj, nem harap, nézz a lábad elé, nem, nem állunk meg a csúszdánál, jó, de csak egyet, vizes? Várj, letörlöm zsepivel! Vegyél kosarat, tedd vissza azt a csokit, nem veszünk mini joghurtot, van hozzá tetoválás? Jó, akkor veszünk, nem hatot, csak egyet, gyere ide szépen, nem kell új legó, akciós? Akkor megnézem, nem jó, ez már megvan, nem, Lőrinckének sem vesszük meg, állj be a sorba, pakolj fel a szalagra, nem veszünk tic-tac-ot, nem érdekel, hogy pókember van rajta, ne rugdosd a nénit, köszönj szépen, irány az autó, nem te ülsz előre!
Mindez az egyszeri német járókelő fülének úgy hangozhat, mint egy rettenetes, soha meg nem álló, a magasból a mélybe zúduló vízesés. Locsogás-fecsegés, mint Gedeon bácsi üzletében. Olyan jó így lenni, annyira élvezem. Mi egy kis sziget vagyunk. Egy enklávé a nagy német masszában. Majdnem mint Kalinyingrád. Senki nem férkőzhet a közelünkbe. Csak engedéllyel! Külön engedéllyel! Csak azt engedjük be, akit akarunk. Ha elég szimpatikus az illető. Máskülönben hatalmas, vad hullámok, vérszomjas cápák és sodró áramlatok tartják távol a betolakodókat. Teljesen el vagyunk szigetelve.
Persze, nem szabad visszaélni a helyzettel, nem mondhatok akármilyen tiszteletlenséget a gyerekeimnek az embertársainkról, feltételezve, hogy úgysem értik. Mert nagyon is értik! Már amelyik! Az utcánkat burkoló munkásokból például csak három volt szerb, a negyedik már jó napot!-tal köszönt ránk egy pár nap után. A szomszéd költöztető kamionjának fogatlan sofőrje magyarul kért útbaigazítást, miután meglátta a rendszámomat. A postásunk eleve jó reggelt!-tel köszön, hiszen Zoli a becsületes neve. A szemközti ház tetejét fedő mester pedig magyarul kérte, hogy ugyan hozzak már neki pár zsemlét a boltból, mert ő tegnap óta nem evett és délutánig nem is engedik el sehova. A játszótéren sem véletlenül mosolygott rám olyan szépen az a fiatal anyuka, amikor épp Flórikát próbáltam rábeszélni, hogy vegye már vissza a cipőjét, mert tényleg nagy a homokozó, de azért ez nem a tengerpart igazából. Magyar volt ő is, a férje is, azóta néha összejárunk. Időnként picit kibővítjük azt a szigetet.
Ha viszont németekkel csinálunk programot, mert azért az is előfordul, most már egyre gyakrabban, hajlamos vagyok németül kommandírozni a gyerekeket. Nem szeretném, ha német barátaink, ismerőseink, rokonaink akár csak egy pillanatra is azt hinnék, hogy róluk beszélünk magyarul. Éppen róluk! Ezt viszont a fiaim elég nehezen tolerálják. Egészen pontosan mérhetetlenül bepöccennek tőle. Pár hete Tóbi kezdte el a lázongást, ma már Flórika is szépen, artikulálva tudja mondani, kérni, követelni: Anya! Magyarul beszélj!
A kis nyelvvédők! Hiába, igazi szigetlakók! És még a palacsintát is szeretik!
