Hétfői hajcihő

A hosszú haj, rövid ész elv alapján az én fiaimon nem tűröm az angyali loknikat. Levágatom őket, nincs kegyelem! Na jó, a valóság az, hogy náluk szó sincs loknikról se fürtökről, a hajuk főként felfelé nő, olyan Einstein-típusúra, ha értitek, mire gondolok. Ha nem, megmutatom:

Tóbikám duplaforgót örökölt az apai nagyapjától, tőlem meg valami kegyetlen sok hajat, így kénytelenek vagyunk hat (jobb esetben négy) hetente megzabolázni a hajrengeteget. Körömvágásban már egész jó vagyok, hajat még soha nem nyestem, így inkább szakemberre bízom a dolgot. Csupán 100 métert kell felfelé haladnunk az utcánkban, s máris megérkezünk Marikához, a világ legkedvesebb gyerekfodrászához. Nála alap, hogy mese megy a tévében (tegnap mondjuk pont nem, mert elromlott!), és mindig kerül elő valami (keksz, házi süti, csokitojás) a pult alól. Ráadásul ilyen szépek lesznek nála a fiaim:

Flórikám már csecsemő kora óta ott kibicel ezeken a szeánszokon, az ő kis sasfiókahaját csak tavaly nyár óta kell sziklaszirtkompatibilisre igazítani. Valójában még az ölemben ül, tegnap csak a fotó kedvéért tettük fel a bárszékre (tetszett neki, szóval legközelebb őt is itt nyírjuk!):

Mindkét fiam példamutatóan fegyelmezetten tűri ezt a beavatkozást, mert tudják: a szépségért nyugton kell ülni egy kicsit. Flórika mondjuk itt már pont lépne lefele:

Este következik az obligát hajmosás, hogy az utolsó kis pihe is eltűnjön a nyakból és a fülből. Imádom utána simogatni a kis pelyhes vs. tüsi fejüket!

Az a fránya laktóz

Csak azt tudnám feledni! De nem tudom, és nem is akarom! Szerencsére engem semmilyen intolerancia nem érint, mint ahogyan a gyerekeimet sem. Éppen ezért van két tejtermék, aminek minden nap kell itthon lennie: az egyik a joghurt, a másik a kaukázusi kefír. Az előbbi csakis Mövenpick epres-tejszínes lehet, az utóbbi kizárólag Milli, semmilyen silány utánzattal (lásd Danone, Alföldi és társaik) nem érjük be. Csakhogy ezek csúcskategóriás termékek, minden egyes példányért csillagászati összeget kell pengetni.

Egy napon úgy határoztam, megfelelő alternatívát kell találnunk, különben beleroppanunk a fiaim rohamosan növekedő étvágyába. Előbb az Aldiban próbálkoztam, na itt ért a meglepetés. Megtaláltam ugyanis a mi kedvenc savanyított tejtermékünk tökéletes klónját, hadd mutassam meg:

A hasonló színvilággal operáló csomagolás tökéletesen megegyező ízélményt takar. Ami nem csoda, hiszen mindkét termék hátulján fel van tüntetve: forgalmazza a Friesland Campina. S hogy mennyit kell csengetnünk pluszban a Milli márkanévért? Kapaszkodjatok meg: 100 forintot! (az Aldi-Auchan összehasonlításban legalábbis, a sarki kisboltban még többet fizetünk rá)

De az agyszétrobbanás itt még korántsem ér véget. Valamelyik nap a Lidl-ben ácsorogva ébredt bennem iszonyatos gyanú. Vásároltam, haza mentem, kóstoltam majd fényképeztem. A végeredményt alább láthatjátok:

Ilyen nincs és mégis van: a két tökéletesen megegyező állagú, színű és ízű termék között 140 forint az árkülönbözet! A gyártó itt is mindkét esetben ugyanaz: a Bauer GmbH gondolja úgy, jó móka ugyanazt a terméket sajátmárkás csomagolásban olcsóbban adni.

Én, szerencsétlen fogyasztó pedig nem véletlenül érzem úgy: rettenetesen át lettem...márkázva!

Hegyek között - völgyek között

Zakatoltunk, de még milyet! Az időm kevés, érjétek hát be egy képriporttal.

Kedden igazgatóválasztás volt az oviban, Flórinak meg még egy kicsit folyt az orra, szóval nem ment bölcsibe. Ráadásul azt jósolták, hogy ezen a napon lesz a legszebb idő a héten. Jant éppen Németben ette a fene, így hát fogtam reggel a fiúkat, bepakoltam őket kicsiny autócskánkba és uzsgyi, meg sem álltunk Hűvösvölgyig, ami nekünk a legeslegkedvencebb helyünk! Alighogy leparkoltunk, máris felhangzott az ismerős szignál: tíz perc múlva indul a gyermekvasút!

Felrohantunk sebesen a jegypénztárhoz, és néhány perc múlva helyet is foglaltunk a NYITOTT kocsiban:

Ebben a pillanatban engem valami eszméletlen boldogság szállt meg, páros lábbal ugráltam a kocsi közepén és üvöltöztem: de jó nekünk itt!!!!

Egészen Normafáig zötyköldőtünk, odafelé az alagútban nem kapcsolta fel a villanyt a vicceskedvű masiniszta, így kiválóan lehetett borzongani és rikoltozni: SZABAD A CSÓK! Leszállás után jól bevásároltunk a CBA-ban, majd azon melegében el is fogyasztottuk a hideg ebédet:

Emígyen feltöltve a picike bendőket, újult erővel vágtunk neki a Normafa lankáinak, ahhoz a bizonyos kilátó ponthoz érve Tóbi a szívemből szólt: "Anya, innen lehet a legjobban látni a hegyeket!" És érzékelni is lehet őket a csöppnyi ujjakkal, úgy ám:

A kötelező rétes és palacsinta adag elfogyasztása után elszaladtunk az Anna-rétre, ahol egy szenzációs favonaton lehet elképzelni, hogy most mi irányítjuk a gőzöst!

Jó két órányi bolondozás után célba vettük az utolsó előtti vonatot, mármint az igazit. Egy picit előbb értünk a Virágvölgy nevű állomásra, így kipróbálhattuk a frissen vásárolt vonatos kártyánkat is. Természetesen az egyik kártyán a Tóbi nevű mozdony is látható, ami Királyrétig közlekedik. Ezt mutatja éppen a drusza:

A kisvasút csodálatos ringató ritmusának kevesen tudnak ellenállni, Flórikát már a János-hegynél elnyomta a buzgóság. Álmában csönget egy picit (és a jegyet is szorítja!):

Tóbi nem foglalkozik holmi léhaságokkal, ő még a visszaúton is a kisvasút környékét leképező turistatérképet tanulmányozza:

A hazafelé úton aztán már egyetlen szemhéj sem tudott ellenállni a gravitációnak, valamit tud ez a magaslati levegő:

Életem egyik legszebb napja volt, talán mondanom sem kell. Én így éreztem magam ott fent:

Kívánok Nektek szép életet és minimum egy (de inkább több) gyereket!

Én vagyok vonalban?

Vasárnaponként templomba járunk a fiúkkal, szigorúan hármasban. Ilyenkor szokott apa borotválkozni, füvet nyírni, vagy csak úgy ülni a napban, ahogy ő mondja. Kezdetben szépen ücsörgünk, a perselyezésig sakkban lehet őket tartani egy kis csöndes pénzgurigatással. Amikor Flórika már nagyon nem bír magával (értsd: indiánüvöltéssel kúszik a padok között, és a rohamosan bővülő szókincsét demonstrálva hangos BABAKAKA kurjongatással halad előre), amikor Tóbi már huszadszor tehénkedett rá a Lourdes-i barlang térdeplőjére és kérte félhangosan, hogy: "drága jó Mennyei Édesanyánk, add, hogy szörnnyé változzam, csak egyetlenegy napra!", na akkor szoktam a két jómadárral a hónom alatt egészségügyi sétát tenni s a templom környékét felfedezni. Az alábbi kép is egy ilyen kiruccanás során készült:

Jól látjátok, a két digitális bennszülött éppen rácsodálkozik egy letűnt kor vívmányára...a háttérben sajnos nem látszik, de az van kiírva ilyen pléhtáblára, hogy: NYILVÁNOS TÁVBESZÉLŐ ÁLLOMÁS!

Anna és a király

Anna 25 éves. Tehetséges. Gyönyörű. És már anyuka. Anna velem szemben ül a felnőttképzésen, volt időm megfigyelni. Finom vonásai vonzzák a tekintetet. Ritkán szól, de akkor okosat. Tanáraink mindig dícsérik, kiemelik a munkáit. Anna rettenetesen bosszant engem. Hogy lehet az, hogy valaki nálam10 évvel hamarabb rájött, mi a dolga az életben? Miért van az, hogy én tíz évvel a közgazdász diploma megszerzése után mertem először kimondani: valami másra vágyom! Keveset tudok Annáról, a kételyeiről, a kudarcairól, az útkereséséről. Csak a tényeket látom: egy évtizeddel hamarabb jutott el oda, ahová én.

Sajnos van egy nagyon rossz szokásom. Ha interjút olvasok valakivel, rögtön összehasonlítom az életkorunkat. Ha idősebb, örömmel nyugtázom: még nekem is van 5-10-15 évem, hogy eljussak az ő szintjére. De legalábbis 2-3. Ha valaki egyidős velem, akkor azért elgondolkozom: mit tud ő jobban, mint én? Ha pedig fiatalabb (Mark Zuckerberg 4, Justin Bieber 14 évvel!), az szinte megbocsáthatatlan. Ott már esélyem sincs behozni a lemaradást. Elképzelhető, milyen örömöt, szinte megkönnyebbülést okoz, amikor egy cikkből kimarad az életkor. Marad az illúzió: még bármit elérhetek az életben én is.

De honnan ez az összehasonlítgatósdi? Öt lánytestvér közül harmadikként születtem, a középső-gyerek-szindróma összes tünetét magamon hordozva. Még nem olyan okos, mint a nagyok, már nem olyan aranyos, mint a kicsik. Ráadásul apukám őszintén vallotta: ő negatívan elfogult a gyerekeivel szemben. Tehát az összehasonlítgatás nem állt meg családon belül. Soha nem mulasztották el felhívni a figyelmemet a tehetséges osztálytársakra, szomszédgyerekekre, na meg a tényre: ha így folytatod, maximum árufeltöltő lehet belőled. Innen az iparkodás, a megfeleléskényszer, és az állandó elégedetlenség önmagammal.

35 éves vagyok, két (szép!) gyerek édesanyja. Online újságírónak tanulok. Gyakran szólok, többnyire valami vicceset. Tanáraim mindig dícsérnek, némelyik munkámat már nekem is kiemelték. Három hete pedig külsősként dolgozom a legolvasottabb női portálnál. Szerintem király vagyok!

Ars poetica

Van egy rettenetesen rossz szokásom. Van több is, de most csak egyre térek ki. Szóval. Nagyon szeretek evés közben olvasni. Vagy olvasás közben enni? Ez már csupán nézőpont kérdése. Lényeg, hogy nálunk az étkező asztalon nem a váza-terítő-gyertyatartó szentháromság uralkodik, hanem a könyv, a könyv és még egy kis könyv. Meg néha pár magazin. Hiszen mit tehet egy dolgozó anya? Ugyan mikor olvasnám ki a HVG-t meg a Nők Lapját? Naná, hogy ebéd, vacsora, esetleg a sebtében bekapott reggeli közben. Higgyétek el, nekem már ahhoz is nagy önuralom kell, hogy ne a konyhapultnak támaszkodva harapjak bele a mangalica kolbászba (erre a hűtőajtó takarásában kerül sor, de el ne mondjátok Jannak).

Szóval halmozódik nálunk a rengeteg folyóirat, a férjem a maga részéről a Spektrum der Wissenschaft-ot nyálazza, a gyerekeknél vezet a Thomas meg a medizini. Na meg ott tornyosul persze a rengeteg képeskönyv, amelyek valahogy mindig megtalálják az utat a könyvespolctól a dohányzóasztalon át a becsinált leves mellé. Szóval kanalazunk, olvasgatunk, időnként egy-egy vehemensebb lapozástól a földre hullik apraja s nagyja.

Tegnap este éppen egy korábbi Nők Lapjában merültem el. Valójában már rég ki akartam dobni, annyira irritál a címoldala (hogy írhatják valakiről, hogy kecses puma??). Szóval akkor ott, félúton egy sonkás tormatekercs és egy ragacsos francia saláta között rátaláltam. Nem is, inkább ráleltem. Mire? Az írói hitvallásomra természetesen. Így hangzik:

Írj olyat, amit te magad sem értesz.

Mint amikor a körmöd beszakad.

Sziszegj. Harapj. Vagy haragudj. De kérdezz.

Ne hagyd magad.

Írj olyat, amit más ért, de te nem.

Seperj szilánkot, szedd össze a port.

Hidd el, hogy akad ebben értelem.

Sikál. Sikolt.

Nem akarhatod megúszni kevéssel.

Írd le, ahogy a kezed vezeti.

Befele ég, de izzik csak, nem ég el.

Engedj neki.

Csak olyat írj le, ami szúr és meglep.

Csak azt, amihez nincs erőd, se kedved.

A fenti sorokat Szabó T. Anna vetette papírra, a Költészet Napjára jelentek meg Szilánk címen. Két dolog jutott eszembe: honnan ismeri ő az én gondolataimat, ill. több verset kéne olvasnom, a saját szellemi fejlődésem érdekében.

Máskülönben pedig: egyszer én is fogok publikálni a Nők Lapja Irodalom rovatában, ha addig élek is (és akkor már nem fog levegőnek nézni Grecsó Krisztián sem, akivel a múltkor egy órán át állunk egymás mellett a Szabad Sajtó Díj átadásán, részemről szigorúan inkognitóban persze)!

Fekete rúzs

Olvasok. Sokat olvasok. Rengeteget olvasok. Például életinterjúkat. Kevés dolgot utálok annyira, mint amikor egy híres színésznő (a.k.a. díva) állati őszintén azt nyilatkozza, hogy oh, ő sohasem küzdött, őt mindig csak úgy megtalálták a lehetőségek. Nyilatkozzák ezt szemrebbenés nélkül olyanok is, akiknek már rég beleégett az arcukba a szereposztó dívány mintázata. Ja, meg a tudatosság. Dehát én csak véletlenül sodródtam erre a pályára, valójában orvosnak készültem! Ugyanő egy másik interjúban kifejti, már hatodikos korában ki volt írva az íróasztala fölé: Szentesért tanulsz!

Szóval soha nem szerettem ezt a parasztvakítás, azokért a lehetőségekért (amik csak úgy megtalálnak) állatira meg kell dolgozni szerintem. Aztán eljött az én életemben is egy áprilisi nap, meg vele egy telefonhívás. És egy lehetőség, ami csak úgy megtalált. Bevallom, nem küzdöttem érte, legalábbis nem közvetlenül. Közvetetten persze vért izzadtam. De soha nem gondoltam volna, hogy pont onnan és pont ő fog felhívni egy munkalehetőséggel. Ráadásul milyennel! Hajnali lapszemlézés! Hírbuziknak (értsd: nekem) valódi álommeló! Éjszakai baglyoknak (értsd: ugyancsak nekem) egyenesen rémálom. Hajnali ötkor kelni, hírfolyamokat böngészni, lecsapni a megfelelő hírekre és megírni őket frappánsan, tömören, lényegretörően. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag még fel sem ébredtem.

Kitalálható, a legkevesebb gondom a megírással van. A lényeget is elég hamar kimazsolázom, rövidítem és formába öntöm. Viszont a releváns hírek kiválasztása abból a cunamiból, ami reggelente rám zúdul, na az már kihívás. Legyen friss, legyen aktuális, ha lehet, legyen nőknek fontos és érdekes, közéleti, nem bulvár, politikamentes, mégis magával ragadó. Szerintem nem sok ilyen van, szóval baromi nehéz megtalálni a sok között azt a nem sokat. Szerencsére van egy zseniális szerkesztőm, aki a klaviatúrát nem kímélve kilométerhosszúságú instrukciókat küld nekem a TÖKÉLETES hírről. Szerintem ez az első munkahelyem, ahol írásban kapom meg, mit kell csinálnom. Szóval nem reménytelen az ügy.

Sőt, én sem vagyok az. Még lapszemlésnek sem. Íme, az ítélet, amit kemény egy heti meló után kaptam: "a hírszerkesztéseid teljesen rendben vannak; tömör hírek sok infóval – jól fogyaszthatók az appon". Hát ezt is megértük, én már nem is elsősorban az oldalnak írok, hanem az APPnak! Amit még le se töltöttem, mert, és ezt csak halkan merem megjegyezni: fogalmam sincs, hogy kell! Ne nézzetek már digitális bennszülöttnek gyerekek! De majd Jan megmutatja, rászánjuk a hétvégi partnerprogramot!

Szóval megtalált egy lehetőség, én pedig éltem vele. Mellette gyártom az anyagokat az iskolának, azaz írom a házi feladatokat. Na ez sem sétagalopp, és erről csakis én tehetek. Mert olyan magasra tettem a lécet (magamnak), hogy a legutóbbi - sebtében összetákolt - házi feladatomra ezt az értékelést kaptam: "a tőled megszokott korrekt munka, de mintha nem igazán lelkesített volna az írás. Inkább házi feladat lett belőle, annak kifogástalan." Nevezett leckét az autóban írtam, egy fül-orr-gégészet parkolójában, amíg a fiam szundított a hátsó ülésen. Igazán lelkesített az írás! Így születnek tehát a kifogástalan házik, a nagy művekhez viszont idő kell. Nekem nincs, soha nincs elég. Mert mindig csak olvasok, rengeteget olvasok.

Na, innen írnék szívesen egy étteremkritikát!