Jóllakott madár

Mozgásomban korlátozott vagyok. Nem mozoghatok azt, amit akarok. Mit akarok? Futni. Dehát azt mindenki utál. Én nem. Én pont nem. Én már jó ideje azért mozgok, hogy futhassak. Nyáron legkésőbb!

Tudtátok egyébként, hogy hős vagyok? A konditeremben biztosan. Amikor már az 50. percet nyomom az ellipszistréneren, többen körbeállnak. Az öltözőben egészen biztosan megszólítanak. És csodálkoznak. Az edzőm pedig példaként említ a többi vendégének. Mert én olyan jól bírom. Az biztos. Majd legközeleb leírom, mit érzek közben.

Amikor még simán lenyomtam a Sziget-kört!

Kell egy kis áramszünet

időnként. mindenkinek. csak én hajtok látástól vakulásig. ide is mióta nem írtam már? Máshova meg egy csomót. Nem, nincs másik blogom. Viszont a Médiaakadémián állandó írásra vagyok kárhoztatva. Annyira, hogy az már nekem is sok. Majdnem. Nekem, a grafomániásnak! Na! Most megosztok veletek valamit. Egy titkot. Meg egy írást. Ami egy házi feladat volt. Kaptunk két idézetet. Írni kellett egy olyan jegyzetet, amiben a kettőt összakapcsoljuk. Pontosan 2400 karakter terjedelemben. Az én megoldásom, íme:

"Van, akinek némely újság a tévé folytatása más eszközökkel."

Bodor Pál közíró (Nógrád Megyei Hírlap, 1996. május 6.)

"Az internet a társadalom tudatalattija."

Ungvári Tamás irodalomtörténész (168 Óra, 2011. október 13.)

Olvasom a tévét

Nem állok nagy tévéző hírében. Valójában tévém sincs. Nem tehetek róla, így szocializálódtam. Gyerekkoromban fekete-fehérben néztük a Dallas első részét. 1990-ben, amikor már a legszegényebb osztálytársaim is színesben aggódtak a Szomszédok sorsán. Az én szüleim nem költöttek ilyesmire, mindenáron a betűk irányába tereltek bennünket.

Az első munkahelyem azonban éppen egy médiaügynökség volt, ahol médiavásárlóként helyezkedtem el. Az én ügyfelem főként a tévében hirdetett, ettől kezdve tehát munkaköri kötelességem lett volna a gyakori tévénézés. Hamar rájöttem azonban, hogy elegendő olvasnom az egyes műsorokról és a nézettségükről. Az is feltűnt, hogy ha átfutom a bulvárlapokat, máris képben vagyok az aktuális valóság show-hősök és szappanoperasztárok magánéletét illetően. Félelmetes volt számomra, ahogy kibontakozott előttem a televízió és a sajtó összefonódása. Eljött az idő, amikor a témába vágó hírekért, sztárpletykákért már pénzt sem kellett kiadnom, online is beszerezhettem az információt. Az egyre hatékonyabb keresőfunkciónak hála teljes életművekre tudtam rákeresni, egész múltakat tudtam lenyomozni. Televíziózás nélkül is hamarosan én lettem a legtájékozottabb.

Az örömbe azonban némi üröm is vegyült. Hiszen ezek szerint én hiába diplomáztam. Egyetemi tanulmányaim során ugyanis sokszor hallottuk tanárainktól, hogy a konkrét tudás mellett azt is megtanuljuk, minek hol nézzünk utána. A kedves professzoraink ekkor főként a könyvtárat ajánlgatták. Ma pedig elég egy G betűs szót ismerni az üdvözüléshez. Az okostelefonok megejelenése óta pedig az emberiség teljes (digitalizált) tudása a zsebünkben lapul. Hiába tanultam volna? Próbálom elhitetni magammal, hogy nem. Az viszont biztos, hogy ma már senki sem mondhat vagy tehet semmit felelőtlenül. Nagy az esélye ugyanis, hogy szavai bekerülnek egy archívumba, amit bármikor le lehet kérdezni.

Szoktam azzal szórakoztatni magamat, hogy beírom a nevemet a keresőbe. Kíváncsi vagyok, rólam mit őriz a kollektív tudatalatti. Egyszer így akadtam rá egy torontói napilap online kiadására. Az újság egyik riportjában három magyar turistát faggattak a CN-Tower (egykor a világ legmagasabb épülete) előtti sorban arról, hogy nem félnek-e felmenni a torony tetején lévő kilátóba. „Nem félünk!”- vágta rá Hovanyecz Teréz energikusan.

Utólag bevallom, azért volt bennem némi félsz. 2001. szeptember 12-ét írtunk akkor.

Eddig tart a művem. És akkor most  a titok. Ami az értékelés. Így szólt: 

"Ami az első jegyzetet illeti, okos gondolatmenet, a szerző jól ír, még poénja is van, és szinte hibátlan a jegyzet. Akár közölhető is volna. Jeles."

Már önmagában ennek is nagyon örültem. Büszkeségemet fokozza, hogy az ítész nem volt más, mint a Népszabadság és az ÉS egykori főszkerkesztő-helyettese. Nem mellesleg 30 éve tanít. Újságírókat. Engem is. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Ja! 1:23 van. Épp az imént fejeztem be az egyik vizsgamunkámat. Holnap azaz ma hatkor kell kelnem, fogorvoshoz megyek. Illene rápihenni. De most olyan szellemi/alkotói izgalom van rajtam, hogy képtelen vagyok aludni. Kezdem megérteni apukám folytonos insomniáját...bár ő már az óvodában sem tudott aludni. Én meg nem is jártam óvodába...szóval....

Basszus holnap ugyanilyen gyűrött leszek!

Rugi, bugi, subi dubi dúúú

Mindig is sokat adtam az öltözködésre. Na, nem a sajátomra. Annál inkább a gyerekeimére. Öltöztetni persze egy kínszenvedés. De a vásárlás! Valahogy mindig drága és minőségi ruhákat vettem. Pláne újakat! Már a kezdet kezdetén is. Hallgattam is érte eleget. Mert milyen jó turik vannak manapság! Brendon? Dehát az rettenetesen drága! Minimanó? Az egy horror! Scamp? Meg vagy bolondulva!

Valahogy én mindig úgy voltam vele, valahol legbelül mindig úgy éreztem, hogy ez egy befektetés, ami megtérül. Egyszer. Majd. Magyarul azt a gyönyörű, pihe-puha bársony, fészekmeleg és még divatosan is szabott kis rugdalózót (meg a többit) nem csak az én gyerekem fogja hordani. És lőn!

Csodálatos melegséggel tölt el, amikor a mi édes aranyos kis uncsitesónkat (Lócit!) azokban a rugikban látom tespedni (vagy éppen tornázni!), amiket annak idején oly nagy izgalommal, oly féltő gonddal választottam ki ott, az Árkád-béli Brendon leghátsóbb traktusában. Ahol rengeteg időt töltöttem el anyagsimogatással, álmodozással és számolgatással (hanyadik rugit is veszem éppen?). De mint mondtam, ez egy befektetés volt. Ami éppen most kezd el megtérülni. Köszönök minden egyes fotót! Cserében én is mutatok egyet!

Mackótestvér!

Fotóriport

Hogyan is jellemeztem az idei karácsonyt az egyik barátnőmnek? Horrorba oltott dramedy! Szóval most nem is szólnék róla többet.

Viszont a karácsony előtti nap (dec. 23.) nagyszerűen alakult. Pedig elég érdekesen indult. Felébredtem úgy hajnali 3 tájban. Tudtam, hogy 5-kor fog csörögni a vekker. Igen, ez az az eset, amikor már nem tudsz visszaaludni. Úgy fél hat körül elkezdtem csendben készülődni. Templomba, hova máshova. Persze Tóbi felébredt. Anya, én is megyek veled! Nem kisfiam, feküdj be szépen apa mellé! Na jó, gyere, de gyorsan fel kell öltözni és csak az autóban tudunk reggelizni, ott is csak banánt. A gyermek ájtatossága azonban nem ismer lehetetlent. Hat előtt tíz perccel kirobogunk a kapun. Rorátémise, majd egy kis játék a templomi sétányon. Van ott korlát, szóval kalózhajó! Na! Hazadobtam Tóbit, aztán azzal a lendülettel beestem személyi edzésre. Onnan pedig mentem az én drága barátnőmhöz, Dettihez Pécelre. Csodálatosan szép félnapot töltöttünk együtt a gyönyörű napos, meleg fővárosunkban.

Felt like a tourist!

Haza érkezésem után néhány perccel érkezett Timi drágám, akivel szeptember óta nem találkoztunk. Pedig alig fél órárnyira lakik ide. Úgyhogy volt mit megbeszélni. Ajándékozás, fotó fotó és még egy kis fotó. Lássatok csodát!

Állítólag a fiús anyák hajlamosak a majomszeretetre. Fogalmam sincs, mi lehet az!

Remélem, soha nem fog ellovagolni tőlem a naplementébe!

Itt még egész konszolidáltak vagyunk.

Itt biztatta arra Jan a macskát, hogy kapaszkodjon a hajamba.

Itt küldtem el a macskát a sunyiba.

Hát, így, ilyen felhőtlenül telt nálunk az ünnep előtti nap. 2010 óta tudom, mindig a dec. 23. a legjobb!!!!

Hitchcock

Vannak történetek, amiket nem lehet elmesélni. Azért én megpróbálom. Hátha!

De előbb még szólnunk kell a madarakról. Egészen pontosan egy bizonyos madárról. Bádogból készült, esetleg pléhből. Eredetileg apósom házának kertjében állt. A házzal együtt adták, az előző tulajnak nem kellett. Apósomnak sem. Nekem tetszett, úgyhogy elhoztuk. Azóta itt áll nálunk az előkertben. Pocakos, béna kis madár, forog egy bot tetején, ha lökdössük. Kicsit Gombóc Artúrra hajaz. Kicsi (nagy) fiam sokat játszott vele tavaly nyáron, pörgette, forgatta. Egyszer Papi, azaz apukám megkérdezte Tőle: "Na Tóbikám, milyen madár ez? Kakadumadár?" Tóbi így válaszolt: "Nem, ez sima madár." Apukám elhűlt. Hogy ennek a gyereknek milyen elképesztően differenciált a gondolkodása! Még nincs három éves, de már ilyen választ tud adni! Ezt sokszor mondogatta nekem utána.

Snitt. Eltelt kb. másfél év. Közben történt, ami történt.

Altatom a minap Tóbit. Már túl vagyunk a mesén, fekszünk egymás mellett a nagy sötétben. Egyszer csak megszólal: "Tudod, Anya, nekem Papi volt a legjobb barátom. És most már elmondanám neki, hogy az igazából egy kakadumadár." Csend. Tóbi elalszik. Én sírok. A kurva életbe!

Itt akarok most lenni.

Advent negyedik szombatja

Szóval tegnap. Leírom, mi volt. Állítólag van rá igény. Meg időm is akadt. Tök véletlenül. Használjuk ki!

Akármennyire is erőltetem az agyam, fogalmam sincs, pontosan mivel telt a délelőtt. Valamikor, elég későn (fél tíz lehetett kb.?) felébredtünk, persze mindenki máshol, mint ahol lefeküdt. Én speciel Tóbi mellett. Flóri a fejemen ugrálva adta értésemre, hogy itt az ideje a reggeli készítésnek. Valamit ettünk, meg fel is öltöztünk. Persze csak semmi sietség, szombat van, ráérünk.

Volt már vagy tizenegy óra, amikor anyukám jelezte telefonon, hogy meglátogat bennünket. Oké, de mielőbb, mert délután vár minket a Zeneszínház! Nagyi jött, látott, és nem győzött csodálkozni, mennyit nőttek megint az unokák. Amíg ő Tóbit tanítgatta írni (két kör és két villám az egy NONO!), én Flórikámmal ragasztgattam az ajándéknaptárokba a matricákat. Jelentem, haladunk! Már az összes kép elő van hívva, nyolcból három naptár teljesen kész! Szóval reménykedj, hátha Te is kapsz egyet! Jan mindezidő alatt a sufnit próbálta rendbe rakni, több-kvesebb sikerrel (sikerült előbányásznia a macsakakefét!). Egy órakor azonban kiadtam a jelszót: mindenki keresse meg a legszebb ruháját és induljunk! Ja, és még Tóbi ünneplős ingjét is ki kellett vasalni!

Végül kettő előtt pár perccel elindultunk a Zeneszínházba, ami a Bazilika sétálóutcájában található, közvetlenül a pocakos főtörzs háta megett. Jan és Flóri már az óriáskeréknél lecsatlakoztak, fellépőként sajnos csak egy felnőttnek osztottak lapot. Ja, hogy ti azt hittétek, valami rettenetes előadásra igyekeztünk ennyire? Hát, van némi igazság a dologban! Mert amikor 3-4-5-6 éves gyerekek azt hiszik, hogy ők tudnak zenélni, és még a színpadra is felengedik őket...de azért némelyikük tényleg tudott. Tóbi 3 éves kora óta jár zeneoviba, a kottaolvasást idén kezdték el pedzegetni, szóval ez még nem az ő szólókoncertje volt. De nem lesz lámpalázas a gyerek, az már biztos! Valójában állandóan a színpadon akart leledzeni, csak nehezen dolgozta fel, hogy az furulyázásához nem dukál zongorakíséret. Viszont szépen énekelte az Én kis keretet kerteltem-et. Meg amúgyis ő volt a legelegánsabb...piros szatén nyakkendőben, naná!

Aztán csak eltelt az egyórás muzikális ámokfutás, mi pedig rátalálhattunk apára és Flórira a Bazilika előtti karácsonyi forgatagban. Utóbbi épp aludt. Pedig ekkor indult a fényfestés! Ami valami gyönyörűséges volt. Mivel egy lángost is benyeltünk (fejenként!), még egy második fénypompás performanszot is elkaptunk. Lélegzetelállító élményben volt részünk. Mindent egybevetve, ez a karácsonyi vásár magasan veri a Vörösmarty térit. De azért oda is ellátogattunk.

Közben útbaejtettük az egykori nemzetközi buszpályaudvart az Erzsébet téren. Igen, dec. 30-án lesz 15 éve, hogy egy fagyos hajnalon (életében először) Janikám Budapestre érkezett, s mi elindultunk a nagy közös úton. Ezt egy kicsit meg is könnyeztem ott a helyszínen. De gyerekekkel nem nagyon lehet nosztalgiázni, mert "Anya nézd, új mászóka van a játszótéren!" és még azt is el kellett magyaráznom, hogy miért ég az örökmécses a Kempinsiky-vel szemben (a Michael Jackson emlékhelyen). A Szózat költőjének szobrához közeledve egyre nehezebben haladtunk, iszonyú volt a tömeg. A földalatti aluljáróját csak komoly könyökcsapásokkal és láblendítésekkel tudtuk megközelíteni. Bennem még felmerült, hogy milyen szép lehet most a kivilágított Vár (meg egyáltalán nincs hideg!), de győz az észérv: el innen, messzire el!

A Mexikói úti végállomsnál van szerintem a földkerekség legjobb zöldségese, így most is betárazunk, többezer forint értékben. Rövid ám annál gyorsabb autókázással elérjük szűkebb pátriánkat, ott is a Lidl-t. megvesszük a vacsorának meg a mai ebédnek valót. Itthon asztalterítés, gyertyagyújtás, hosszas elmélyült táplálkozás. A gyerekek részéről is. Aztán még elolvassuk a Boribon házikóját. Flóri e feléig figyel, aztán puzzle darabokat dobál randomszerűen. Hiába, osztatlan figyelmet követel a szentem! Megyünk is hamar olvasni, lefeküdni, aludni. Mert megérdemlem!

Ez a szerelem! Nem múlik sohasem!

A jövő elkezdődött

A szerdai napunk úgy alakult, hogy az ebédszünet egy Spar előtti padon talált bennünket. Mindkét fiam elmerülten nyammogott, Tóbikám különösen koncentrált arcot vágott. Majd megszólalt: "Anya, ez a bolt 22 óráig van nyitva?" Merthogy a Nyitva: 7-22 tábla alatt ücsörögtünk egész végig, csak ez nekem fel sem tűnt. Idáig. Mint ahogy azon sem gondolkoztam még el soha, hogy milyen lehet úgy élni (pláne egy végtelenül okos és érdeklődő kisfiúnak),hogy nem érti az utcán a feliratokat. Vagyis nem értette. Mert most már úgy tűnik, valamit kezd kapisgálni a drágám! Minden esetre szerintem ez egy sorsfordító nap! Szóval a jövő elkezdődött!